25. fejezet: Beszéljük meg

Mordon Dumbledore irodájában ült, és a kandallóban ropogó lángokba bámult. Torz arcvonásai döbbent szomorúságba merevedtek.

– Kislánykora óta ismertem – mondta rekedten az öreg auror. – Az apja az egyik legjobb auror volt, akit valaha ismertem – és az egyik legjobb ember. Katrina minden ízében az apja lánya volt. Tőle örökölte a szenvedélyes igazságszeretetét, a becsületességét. Amikor láttam, hogy az ő nyomdokaiba lép… - Mordon esetlenül megtörölte a szemét az ingujjával. - Mindenben olyan volt, mint amilyennek egy aurornak lennie kell. Egyike volt a legjobbaknak, és az apja nagyon büszke volt rá. Most…

- A halálfalók megölték az apját és a bátyját – jegyezte meg Dumbledore szelíden – Nyilvánvaló, hogy ez túl sok volt neki.

- Ez nem jogosít fel gyilkosságra! – vágott vissza Mordon.

- Nem, arra nem.. De okot ad rá..

Kinyílt az ajtó, és Piton lépett be.

– Perselus, hogy van Draco? – kérdezte Dumbledore.

- Most, hogy elmúlt az Imperius bájital hatása, már jól. Egy darabig le kellett fognunk, mert mindenáron el akarta hagyni a gyengélkedőt. Azt hajtogatta, hogy meg kell keresnie Knight professzort. – Piton felvont szemöldökkel Mordonra nézett, aki elfintorodott, és elkapta a tekintetét.

- Madam Pomfrey megfigyelés céljából ott tartja éjszakára – fordult vissza Piton Dumbledore-hoz. – De biztos vagyok benne, hogy nem szenvedett maradandó károsodást.

- Ezt örömmel hallom – nyugtázta Dumbledore.

- Ha egyéb kérdése nincs, visszatérnék a többi feladatomhoz – mondta Piton.

- Természetesen, Perselus.

Piton Dumbledore felé bólintott, majd sarkon fordult, de Mordon megállította.

- Potter itt azt mondja, hogy maga tudta – szólalt meg nyersen az auror, és fejével Harry felé intett, aki csendben figyelte az eseményeket.

Piton futólag a fiúra pillantott, majd Mordon felé fordult.

– Úgy van.

- Honnét?

Piton ajkán alig észrevehető, keserű mosoly játszott.

– A maga hitvallása segített, Mordon: ne bízz senkiben. Egy este megpillantottam, amint tomboló vihar közepette elhagyta a kastélyt. Aligha volt megfelelő idő egy kis vacsora utáni sétához. Tehát követtem. Londonba hoppanált, és ott találkozott egy férfival, akit felismertem, mint halálfalót. Először arra gondoltam, hogy a Sötét Nagyúrnak dolgozik, de másnap holtan találták azt a férfit, és rájöttem, hogy alighanem Knight a maga bosszúállója. Úgy döntöttem, hogy rajta tartom a szememet, amíg találok valami bizonyítékot a bűnösségére. Számos alkalommal követtem, de mindig sikerült kisiklania a kezem közül. Amikor ma este észrevettem, hogy Draco Malfoy elhagyja a kastélyt, gyanítottam, hogy ez Knight műve lehet, és a nyomába szegődtem. Mr Potter feltartóztatott, a többit pedig feltételezem, tudja.

Mordon elképedve meredt Pitonra.

– Maga mindezt tudta, és nem szólt senkinek?

- Nem volt bizonyítékom. Az ő szava állt volna az enyémmel szemben, és tudtam, hogy melyikünknek hinne.

Mordon lesújtott arckifejezéssel nézett rá, de Piton elfordult, és kiment az irodából. Harry utánanézett, majd felállt, és megkérdezte Dumbledore-t:

- Uram, most már visszamehetek a hálótermembe?

- Igen, Harry – felelte Dumbledore. – A továbbiakban nincs szükség a jelenlétedre. Jó éjszakát!

Harry Pitonhoz hasonlóan biccentett Dumbledore-nak, és távozott. Miközben a Griffendél-torony felé haladt, mindenfelé a diákok izgatott sustorgását hallotta, és elképedt, hogy mennyire gyorsan elterjedt a kastélyban a hír. Alig két órája történt, hogy ő és Piton bevitték Malfoyt a gyengélkedőre. Röviddel utána megérkezett Dumbledore, oldalán McGalagony professzorral, és Piton gyorsan elmagyarázta, hogy mi történt. A férfi Malfoyjal maradt, amíg Dumbledore és Harry felmentek az igazgatói irodába. Odahívták Mordont, Kingsley Shackleboltot és Tonksot, és ezúttal Harrynek kellett elmesélnie a történteket. Mordon először nem volt hajlandó elhinni, de végül sikerült meggyőzni. Azután Tonks és Shacklebolt elment, hogy riasszák a Minisztériumot, és immár nem volt más teendőjük, mint hogy várják, hogy a KBF Knight nyomára bukkanjon.

A Griffendél klubhelyisége zsúfolásig tömve volt diákokkal amikor Harry megérkezett.

- Harry! – kiáltotta Ron, és odahívta barátját a sarokba, ahol Ginnyvel, Hermionéval és Neville-lel üldögélt.

- Hallottad? – kérdezte Hermione, amikor Harrynek sikerült átvágnia a tömegen, és csatlakozott hozzájuk.

- Igen, hallottam – felelte Harry, majd halkabbra fogta. – Egészen pontosan, ott voltam.

- Gondoltuk, hogy ott lehettél – mondta halkan Ginny.

- Akkor hát igaz? – kérdezte Neville. – Csakugyan Knight professzor a Halálfalók Réme?

- Igen. – Harry gyorsan elmesélte nekik, hogyan pillantotta meg Pitont és Malfoyt, amint az erdő felé indulnak. – Követtem őket, de kiderült, hogy Knight volt az, aki Imperius bájitalt itatott Malfoyjal, hogy elcsalja őt és Pitont a kastélyból. Azt tervezte, hogy megöli Malfoyt, és Pitont vádolja meg a gyilkosságokkal. Amikor rájött, hogy ott vagyok, és nem lesz képes végrehajtani a tervét, akkor dehoppanált.

- Nem tudom elhinni, hogy Knight professzor gyilkolta meg azokat az embereket – jegyezte meg Neville láthatóan elcsüggedve.

Ron megrázta a fejét.

– Ez csak azt mutatja, hogy bárki megkattanhat.

- Igen, én pedig egész idő alatt hozzá jártam tanácsért – mondta Harry keserűen.

- Harry, ezért nem hibáztathatod magad – vigasztalta Ginny. - Köztiszteletben álló auror volt, és Mordon tényleg azért küldte ide, hogy Piton után kémkedjen. Egyszerűen nem tudhattad.

- Tudom, de akkor is: minden alkalommal hagytam, hogy az orromnál fogva vezessen. Ő mondta nekem, hogy látta Pitont azzal a halálfalóval beszélgetni, aki meghalt a metróban. És aztán azzal a csípős csápfűvel kapcsolatban is: ő mondta, hogy valószínűleg valaki Roxforton kívüli ültette oda, én meg elhittem neki.

- Nyilván nem számítottál arra, hogy hazudik neked, Harry – mondta Hermione.

- Mit gondoltok, mit fog tenni vele a Minisztérium, ha elkapják? – kérdezte Neville.

- Gondolom, az Azkabanba küldik – felelte Hermione.

- Már ha elkapják – mutatott rá Ginny. – Ezidáig nem mutattak túl sok érdeklődést iránta, nem igaz?

- Lehet, hogy a halálfalók előbb bukkannak a nyomára – vetette fel Ron. – Nekik nyilván megvan a szükséges ösztönzőerő.

Neville elsápadt.

– Csak úgy eszembe jutott. Tudom, hogy nagyi borzasztó ideges lesz. Jól ismerte a családot, és már csak Knight professzor él közülük.

Neville aggodalma kijózanító volt, és néhány pillanatig mindannyian szótlanul üldögéltek.

- Szerintetek mihez fog kezdeni Dumbledore a sötét varázslatok kivédésével? – szólalt meg végül Hermione.

Harry meglepetten nézett a lányra. Neki még eszébe sem jutottak az óráik.

- Gondolom, találnia kell valakit a helyére, nem? – mondta Ginny.

- Ha talál valakit – egészítette ki Ron. – Eddig sem volt könnyű felhajtani őket, nem igaz?

- Muszáj, hogy legyen tanárunk! – erősködött Hermione. – Ebben az évben vannak a RAVASZ-vizsgáink.

- Át fogsz menni a RAVASZ-okon, Hermione – nyugtatgatta Harry. – Mindannyian átmegyünk. Ne aggódj.

- Te könnyen beszélsz, Harry – jegyezte meg Ron. – Te akkor is Kiválóra vizsgáznál, ha többet egyetlen órán sem vennél részt.

Harry kissé elpirult, és bár egyetértett Ronnal a sikeres vizsgájának esélyeit illetően, bár némi kétség hasított bele, amikor eszébe jutottak Knight utolsó hozzá intézett szavai: Még mindig bőven van mit tanulnod a párbajozásról, Potter.

Másnap reggelinél Dumbledore komoran kihirdette a történteket, a diákok pedig nyomasztó csendbe burkolózva hallgatták a bejelentést arról, amit már mindenki tudott. Páran közülük még mindig hitetlenkedőnek tűntek, annak ellenére, hogy maga Dumbledore tett az ügyben hivatalos nyilatkozatot. Senki nem sejtette, hogy Knight a Halálfalók Réme.

- Most pedig térjünk át arra az ügyre, amely mindannyiótokat sokkal jelentősebben érint – folytatta Dumbledore. – A tanév hátralévő részében elmaradnak a sötét varázslatok kivédése órák.

Az összegyűlt diákok halkan zúgolódni kezdtek.

- Mindazonáltal – Dumbledore felemelte a hangját, hogy elcsendesítse a tiltakozókat -, az órák helyett elindítjuk a sötét varázslatok kivédése szakkört, amelyet itt fogunk tartani a Nagyteremben, és amelyen a következő időbeosztás szerint vesznek majd részt a diákok.

- Hétfő esténként McGalagony professzor és Bimba professzor foglalkozik az első-, másod- és harmadéves diákokkal. Kedd esténként Flitwick professzor oktatja a negyed- és ötödéves diákokat. Csütörtök esténként pedig a RAVASZ vizsgára készülők, a hatod- és hetedévesek vesznek részt Piton professzor óráján.

- Miért mindig nekünk jut Piton? – kezdett bele a panaszkodásba Ron, amint Dumbledore leült.

- Valószínűleg azért, mert ő ismeri legjobban a sötét varázslatokat – felelte Hermione.

- Akkor meg miért nem adta oda neki az állást Dumbledore?

Ebben a pillanatban megérkeztek a reggeli újságokat kézbesítő baglyok, félbeszakítva ezzel a Pitonról folyó társalgást. A Reggeli Próféta főcíme ezt harsogta: „A Sötét Lovag", és azonnal magára vonta mindenkinek a figyelmét. A hozzá tartozó címlapsztori röviden felvázolta Knight családjának a történetét és a nő aurorkarrierjét, valamint apja és bátyja meggyilkolásának körülményeit. Meglehetősen együttérző írás volt, és azzal a semleges megjegyzéssel ért véget, hogy Knight továbbra is szabadlábon van, így előfordulhat, hogy folytatódnak a halálfaló-gyilkosságok.

A Hírverő ugyanezen információknak egy rövidített változatát közölte, de cikkének legnagyobb részét annak szentelte, hogy figyelmeztesse a Minisztériumot, azzal, hogy felhatalmazza az aurorokat a főbenjáró átkok használatára, precedenst teremt arra, hogy a Knighthoz hasonló emberek törvény felett állónak érezzék magukat. Nyíltan leírta, hogy tekintettel Knight példás szolgálati éveire, nem valószínű, hogy a Minisztérium nagy energiát fektetne a felkutatásába.

Harry nem is tudta, hogy ennek örüljön-e vagy sem, és miközben letette az újságot, elég volt egyetlen pillantást vetnie a háztársaira, hogy megtudja, ők is hasonlóan vegyes érzésekkel küszködnek. Egyikük sem beszélt sokat, miközben elhagyták a Nagytermet. Mivel a sötét varázslatok kivédése órát eltörölték, visszamentek a Griffendél-toronyba, ahol Harry egész délelőtt a házi feladataival foglalkozott, majd elment ebédelni, azt követően pedig gyógynövénytan órára. A tanulás egészen vacsora utánig segített elterelni a gondolatait Knightról. Amikor azonban visszatért a klubhelyiségbe, egyből eszébe jutott a nő, hiszen ott gyülekeztek az első- és másodévesek, akik éppen a Nagyterembe indultak McGalagonyhoz az első sötét varázslatok kivédése szakkörükre.

Gyorsan közeledett Harry Pitonnal tartandó legilimencia órájának az ideje is, amitől egyszerűen rettegett. A Knight szökését követő felfordulás során nem került szóba Harry szerepe Mordon és Knight ármánykodásában, de a fiú tudta, hogy ez nem tarthat örökké. A mai este tökéletes alkalmat nyújt Pitonnak arra, hogy a fejére olvassa a történteket, és egyáltalán nem lelkesítette, hogy magyarázkodnia kell a férfinak.

Harry pontban hét órakor érkezett a bájitaltantanár irodájába, és azonnal feltűnt neki, hogy Piton íróasztalán még a megszokottnál is nagyobb tornyokban halmozódnak a pergamenek.

- Ne álldogálj ott, Potter – közölte Piton ingerülten, amikor Harry megtorpant az íróasztala előtt. – Ülj le. Most, hogy a sajátjaimon túl még Knight óráit is meg kell tartanom, igazán nincs vesztegetni való időm.

Harry leült, és egyből belekezdett a gondolatban félig-meddig már elpróbált bocsánatkérésbe.

– Professzor, elnézést kell kérnem. Fogalmam sem volt róla, hogy Knight öldösi a halálfalókat.

- Ez nyilvánvaló – felelte Piton, és egy megjegyzést írt az előtte heverő pergamenre. – Mindazonáltal, ennek semmi köze sem a munkámhoz, sem ahhoz, amiért itt vagy. – Letette a pennáját, összefonta a kezét az íróasztalon, és felnézett. – Rajta, Potter, láss neki, hacsak nem untál még rá arra, hogy az elmémben bóklászol.

Harry Pitonra meredt. A férfi tökéletesen higgadt, éber és várakozó volt, pedig Harry egyáltalán nem erre számított. Kizárt, hogy ne hordaná le azért a bajért, amit okozott. Kizárt, hogy úgy tenne, mintha mi sem történt volna. Bármennyire is rettegett Harry attól, hogy részletesen meg kell gyónnia Pitonnak az ostobaságát, az sokkal rosszabbnak tűnt, hogy a férfi tudomást sem vesz a történtekről.

- Nos? – kérdezte Piton türelmetlenül, kiszakítva ezzel Harryt a gondolatai közül.

- Azt akarja, hogy egyszerűen csak kezdjem el? – kérdezte Harry.

Piton ingerülten felvonta a szemöldökét.

– Úgy szoktad, nem?

- Igen, de…

Piton összevonta a szemöldökét, mire Harry nagyot sóhajtott.

– Igen, uram. – Előredőlt a székén, Piton szemébe nézett, és igyekezett összpontosítani. Hogy tud úgy nézni rám, mintha a tegnapi nap meg sem történt volna? Az nem lehet, hogy csakugyan elfelejtette.

- Várok, Potter.

- Elnézést, uram.

Harry mély lélegzetet vett, és erőnek erejével összpontosított. Egy pillanattal később egy ismerős utcán állt, a bolt előtt, ahol Piton élt és dolgozott.

Hetek óta nem járt a boltban, de miután Perselus meghiúsította a legutóbbi próbálkozását, hogy lerántsa a leplet a baljóslatú, sötét alakról, akit üldözött, Harry rájött, hogy mindaddig, amíg Piton ellene van, nem fogja tudni megfejteni, miért olyan fontos az a titokzatos alak. Szüksége volt Perselus együttműködésére, vagy legalábbis arra, hogy ne avatkozzon közbe, és ez azt jelentette, hogy új stratégiát kell alkalmaznia.

Harry belépett a boltba, ahol Pitont szokás szerint az üst felé görnyedve találta. A fiatalember meglepetten nézett fel Harry érkezésére.

- Te meg mit csinálsz itt? Nem kéne éppen lázasan szaglásznod, hogy felfedhesd az összes titkomat?

- Most inkább egyszerűen csak beszélgetni szeretnék veled, ha nincs ellenedre.

- Nem hiszem, hogy ez a bájital érdekelne téged – felelte Piton elutasítóan.

- Nem bájitalokról akarok beszélgetni.

Piton gyanakodva szemlélte Harryt.

– Akkor miről akarsz beszélgetni?

- Bármi másról. Gyere, mozduljunk ki egy kicsit, menjünk el sétálni.

- Dolgom van – jelentette ki Piton hidegen, és visszafordult a bájitalához.

- Neked mindig dolgod van, de bármit is csinálsz, az várhat. Ezt mindketten tudjuk.

- Nincs semmi közös témám veled.

- Nos, majd kitalálunk valamit.

Piton bosszankodva nézett Harryre.

– Feltételezem, nem fogadsz el nemleges választ?

- Úgy van. Nem fogadom el.

Piton utálkozva megrázta a fejét, de eloltotta a lángot az üstje alatt.

– Hát jó. Akkor essünk túl rajta.

Kiviharzott a boltból, Harry pedig követte. Elindultak az utcán, majd egyszer csak Piton megszólalt.

– Ki vele, mit akarsz valójában?

- Már mondtam. Csak beszélgetni szeretnék veled.

Piton elhúzta a száját. Láthatóan nem győzték meg Harry szavai.

– Rendben, akkor beszélj.

Harry egy pillanatra zavarba jött. Valójában még nem tervelte ki ilyen mélységig az új stratégiáját. Nagy vonalakban azonban már tudta, hogy mit akar tenni, és valami ártatlan témával akart kezdeni, ami nem teszi Pitont még gyanakvóbbá.

- Gyakran szoktál sétálni menni?

- Nem különösebben – húzta el a száját gúnyosan Piton. – Gyakran szoktál buta kérdéseket feltenni?

Harry nem vette fel a kesztyűt.

– Én szeretek sétálni.

- Milyen bájos – felelte Piton szárazon.

- Fiatalabb koromban mindig sétálni mentem, ha összevesztem a nagynénémmel és a nagybátyámmal. Mivel majdnem minden nap összevesztünk, rengeteget sétáltam.

- Miért veszekedtél velük olyan sokat?

- Leginkább azért, mert gyűlöltek engem.

- Miért? Rá akartad venni őket, hogy menjenek sétálni veled?

- Nem. A szüleim halála után a nyakukon maradtam, és ők olyasfajta muglik voltak, akik nem akarták, hogy bármi közük legyen a varázslókhoz. Persze, amikor kicsi voltam, mindezt még nem tudtam. Egészen addig nem tudtam, hogy varázsló vagyok, amíg meg nem érkezett a roxfortos levelem. Azt hittem, egyszerűen csak gyűlölnek.

Piton elképedve nézett Harryre.

– Hogy lehet az, hogy nem tudtad, hogy varázsló vagy?

- A nagynéném és a nagybátyám sosem mondták. Tudod, talán azt hitték, hogy ha eltitkolják előlem, azzal megakadályozhatják, hogy csakugyan varázslóvá váljak.

Piton szemöldökráncolással nyugtázta az abszurd ötletet.

– Mi történt a szüleiddel?

- Egy sötét varázsló megölte őket, amikor egyéves voltam.

Harry érezte, hogy a mellette sétáló fiatalember kissé megfeszül.

– Sajnálom – mondta Piton.

- Én is.

Néhány percen keresztül szótlanul sétáltak, majd Harry ismét megszólalt.

– Az a környék szebb volt, mint ez, de épp ilyen üres volt. Legalábbis én úgy éreztem. Egyáltalán nem voltak barátaim. Mindenki piszkált, mert más voltam, és időnként furcsa dolgokat csináltam. A nagynéném és a nagybátyám különösen haragudott rám, ha ilyesmi történt. Előfordult, hogy akár egy hétre is bezártak miatta a gardróbba.

- A gardróbba?

- Igen. Egy gardróbban aludtam a lépcső alatt.

Piton úgy nézett Harryre, mintha biztosra venné, hogy a másik csak ugratja, de úgy tűnt, hogy a fiú nyilvánvaló őszintesége lassan meggyőzte a fiatalembert arról, hogy Harry az igazat mondja. Homlokráncolva félrenézett, majd folytatták a sétát. Elsétáltak egy háztömbnyi távolságra, majd még egyre, és végül Piton törte meg a csendet.

- Téged legalább nem vert a saját apád.

Harry a fiatalemberre pillantott, de Piton nem nézett rá.

– Igazad van – mondta Harry. – Azt hiszem, az rosszabb lett volna.

Várt egy pillanatig, de Piton nem fűzött hozzá semmi megjegyzést, így Harry óvatosan tovább tapogatózott.

– És mi a helyzet az anyukáddal? Milyen volt?

Piton vállat vont, és továbbra sem nézett Harryre.

– Ő rendes volt. De még kicsi koromban meghalt.

- Mi történt?

Piton egy pillanatig habozott, majd közömbösnek szánt hangon válaszolt.

– Megbetegedett, és a mugli orvosok nem tudták, hogyan gyógyíthatnák meg.

- Mi a helyzet a Szent Mungóval?

Piton egy hosszúra nyúlt pillanatig hallgatott, és amikor megszólalt, nagyon halk volt a hangja.

– Túlságosan beteg volt ahhoz, hogy magától odamenjen, az apám pedig nem tudta, hogyan juttathatná oda. Küldött egy baglyot a családjának, és a segítségüket kérte. Azt hiszem, egész életében akkor az egyszer használt baglyot. Vártunk, de nem válaszoltak.

- Nem kapták meg a baglyot?

- Természetesen megkapták! – csattant fel Piton, és vasvillatekintettel meredt Harryre. Nyoma sem volt a hűvös viselkedésének. – A levél nélkül jött vissza. Egyszerűen csak nem érdekelte őket. Öntelt aranyvérűek voltak; kitagadták az anyámat, amiért egy muglihoz ment feleségül, és nem érdekeltük őket. Még a temetésére sem jöttek el.

Piton elkapta a tekintetét, és mélyet lélegzett, hogy visszanyerje az uralmát az érzelmei fölött. Amikor ismét megszólalt, hangja épp olyan nyugodt volt, mint mindig.

– Aznap megesküdtem, hogy jobb varázsló leszek mindannyiuknál.

- Biztos vagyok benne, hogy az vagy – jelentette ki Harry őszintén. Egy pillanattal később hozzátette: - De te legalább emlékszel az édesanyádra. Én egyáltalán nem emlékszem a szüleimre.

Piton Harryre nézett, és keserűen elmosolyodott.

– Az élet már csak ilyen igazságtalan. Vannak, akiknek mindenük megvan, még akkor is, ha nem érdemlik meg, másoknak pedig semmi sem jut. Igazából csak magadra számíthatsz.

- Meg a barátaidra.

Piton kétkedve felvonta a szemöldökét.

– Hát nem is tudom.

- Rám számíthatsz.

Piton fürkésző tekintettel nézett Harryre.

– Majd meglátjuk.

Amikor Harry végül kinyitotta a szemét Piton irodájában, azonnal tudta, hogy sokkal hosszabb időt töltött Piton elméjében, mint eddig bármikor. Ezt egy pillanattal később Piton is megerősítette, amikor az íróasztalán álló órára pillantott, és kissé megkésve reagált.

- Potter, majdnem kilenc óra – szólalt meg Piton megdöbbenve. – Merlinre, mégis mit csináltál?

- Sajnálom, professzor – felelte Harry könnyedén. – Sosem tudom előre, hogy mi fog történni, és néhány dolog egyszerűen tovább tart, mint mások. – Felállt, és sarkon fordult, hogy kimenjen, de Piton ismét megszólalt, és ezúttal meglepetés és gyanakvás elegye vegyült a hangjába.

- Mit csináltál velem?

Harry értetlenül nézett vissza Pitonra.

– Tessék?

Piton felállt, és keze dühösen ökölbe szorult. De nem a haragja volt az, ami sokkolta Harryt, hanem a férfi szemében megcsillanó utálkozás.

– Mit csináltál velem?

- Semmit! – felelte Harry az igazsághoz híven. Hiszen ő csak beszélgetett Perselusszal, semmi más nem történt.

Piton ajka megvetően megvonaglott.

– Hülyének nézel, Potter? Csak mert nem emlékszem arra, hogy mit teszel az elmémben, az nem jelenti azt, hogy nem érzem a ténykedésed hatását. Most pedig halljam, hogy mit csináltál.

Harry tehetetlenül meredt Pitonra, és küzdött az elméjét elborító értetlenség és pánik ellen. Semmi olyat nem tett, amivel kiérdemelhette volna ezt a reakciót Pitontól, és ennek az egésznek semmi értelme nem volt. Perselus élvezte a beszélgetésüket. A végén már csaknem boldognak tűnt. Az biztos, hogy sokkal nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak tűnt, mint amilyennek Harry valaha látta. Szóval miért viselkedik Piton úgy, mintha valamiképpen megsértette volna? Mintha Harry valami alávaló bűnt követett volna el.

- Professzor, esküszöm, hogy semmit sem tettem magával – mondta Harry elkeseredetten. – Nem tennék ilyesmit.

Piton szeme összeszűkült, és Harry abban a pillanatban megérezte, hogy a férfi elméje megérinti az övét. Semmi szelídség nem volt az érintésében. Olyan erővel csapta meg a férfi dühös felháborodása, mintha Piton fizikailag megütötte volna. Harry összerándult, de nem szakította meg a kapcsolatot. Tudta, hogy azzal csak még jobban felbőszítené Pitont, és különben sem volt rejtegetnivalója. Nem tett semmi rosszat.

Piton épp olyan gyorsan húzódott vissza Harry elméjéből, mint ahogy megjelent. A haragja is lelohadt, és kissé összezavarodva nézett Harryre.

- Mondtam, hogy semmit nem tettem magával – méltatlankodott Harry.

- Úgy tűnik, tényleg nem – ismerte be Piton a falat fürkészve. – Nos, rendben van, Potter, elmehetsz.

Harry nem mozdult.

– Nem árulta el, mi a baj. Miért gondolta, hogy…

- Nincs jelentősége, Potter. Valószínűleg csak annak a hatását érzem, hogy túl sokáig voltál jelen az elmémben. Nem érdekel, hogy mit csinálsz, vagy mennyire érzed fontosnak,amit csinálsz. Nem tarthatod fenn ilyen hosszú ideig a kapcsolatot. Ha ez még egyszer előfordul, véget vetek ezeknek a gyakorlatoknak. Megértetted?

- Igen, uram.

- Akkor menj.

Harry kilépett Piton irodájából, és azon töprengett, vajon csakugyan az elméjében eltöltött idő hossza zaklatta-e fel ennyire a férfit. Dumbledore-ral is előfordult egyszer-kétszer, hogy hasonlóan hosszúra nyúlt az órájuk, és úgy tűnt, az idős varázslót ez egy cseppet sem zavarja. De persze az Dumbledore volt. De ha egy másik varázsló elméjével való hosszan tartó érintkezés kiválthat ilyen reakciót, mint Pitonnál, akkor vajon miért nem figyelmeztette Dumbledore? Hacsak nem valami egyéni, kizárólag Pitonnál fellépő dologról van szó. Nem ez volt az első alkalom, amikor a férfira látható hatással volt Harry látogatása az elméjében.

Harry nagyon szerette volna tudni, hogy vajon mi izgatta fel ennyire Pitont. Nem mintha maga a látogatás megrázó lett volna. A halálfaló-támadással meg a sötét, baljóslatú alakok üldözésével összehasonlítva kifejezetten eseménytelen volt – sőt mi több, kellemes.

A beszélgetés Perselusszal sokkal jobban alakult, mint azt Harry remélte. Mindössze annyi volt a szándéka, hogy kialakítson Pitonnal valami olyan kapcsolatot, amit aztán felhasználhat arra, hogy meggyőzze a fiatalembert, ne akadályozza őt a sötét alak üldözésében. De Perselus sokkal érdekesebb beszélgetőpartnernek bizonyult, mint azt Harry gondolta. A fiatalember eleinte bizalmatlan volt, és nem is próbálta titkolni, hogy gyanúsnak találja Harry indítékait. Harrynek azonban megvolt az az előnye, hogy sokkal jobban ismerte Pitont, mint Perselus őt, és mivel évek hosszú során át gyakorolta, hogyan édesgesse ki másokból az információkat, most is beszédre tudta bírni a fiatalembert.

Amint Perselus félretette az óvatosságát, hihetetlenül jól haladt a beszélgetés. Pitonnak a gyerekkorára tett futó utalásai megragadták Harry figyelmét, de csakhamar milliónyi egyéb téma merült fel. Roxfort és a kedvenc tantárgyaik remek kiindulóalapul szolgáltak ahhoz, hogy megvitassák a sötét varázslatokat; az aranyvérű előítéleteket és a politikát, amely teret engedett Voldemort felemelkedésének; a muglik és a varázslók együttélését; a Minisztérium baklövéseit; sőt még a tanítás nehézségeit is. Megbeszélték ezeket, és még sok minden mást, és Harry olyan érdekesnek találta Perselus társaságát, hogy még a másik futó megjegyzései sem zavarták, melyekben azokat az „arrogáns hólyagokat" emlegette, akikkel az iskolában összetűzései voltak. Harry nem sürgette a távozást, és egészen addig maradt, amíg csak képes volt fenntartani a mentális kapcsolatot. De hogyan lehetséges, hogy valami, ami annyira pozitív, annyira jó volt, ilyen szorongást keltett Pitonban?

Harry gondolataiba mélyedve felnézett. Hagyta, hogy a megszokás vezesse a lábait, miközben a Pitonnal történteken töprengett, és most vette észre, hogy megérkezett Dumbledore irodája elé. Elsietett a vízköpő mellett, fel a mozgó csigalépcsőn, és amikor felért, Dumbledore már várt rá, mint mindig. Harry azonnal belefogott az esti események leírásába.

- Én nem akartam ennyire felidegesíteni – erősködött Harry. – Eszembe sem jutott, hogy ilyen hatással lesz rá az, hogy két órán keresztül fenntartom a kapcsolatot.

Dumbledore a gondolataiba mélyedve simogatta a szakállát.

– Igazság szerint nem hiszem, hogy az idő hossza volt a gond. Az semmi különösebb veszélyt nem jelenthet, tehát megnyugtathatlak, hogy e tekintetben semmi rosszat nem tettél, Harry. Azt hiszem, inkább az okozhatta Piton professzor idegességét, amit tettél az elméjében.

- De hát nem tettem semmit!

Dumbledore felemelte a kezét, hogy belefojtsa Harrybe a tiltakozást.

– Természetesen tettél. Hosszú beszélgetést folytattál Perselusszal, amelyet láthatóan mindketten élveztetek.

- És az miért lenne gond?

Dumbledore szomorúan elmosolyodott.

- Emlékszel, Harry, hogy figyelmeztettelek arra, ne mondj és ne tégy semmi olyasmit Piton professzor elméjében, amit a jelenlétében nem mondanál vagy nem tennél?

- Persze, de…

- És el tudod képzelni, hogy olyasfajta beszélgetést folytatsz Piton professzorral, mint amilyet Perselusszal folytattál ma este?

Harry félrenézett, és kényelmetlenül fészkelődni kezdett.

– Nem.

- Ez a probléma. Harry, te úgy gondolsz Perselusra és Piton professzorra, mint két különálló személyre, ők azonban valójában egy és ugyanaz a személy. Habár egyiküknek sincs tudomása a másikról, az egyikük élményei mindkettőjükre hatással vannak. Nem nyerheted el az egyikük bizalmát, miközben kerülöd a másikat, mert Piton professzor érzékeli az érzelmi ellentmondást, még akkor is, ha nem tudja beazonosítani a forrását.

- Akkor akár most rögtön be is fejezhetem ezeket a gyakorlatokat, mert sosem fogom megtudni, miért olyan fontos az az alak, ha nem nyerem el legalább egy kicsit Perselus bizalmát.

- Egyetértek. Perselus együttműködése nélkül nem sok esélyed van arra, hogy megoldd ezt a rejtélyt.

- Szóval azt akarja, hogy hagyjam abba? – kérdezte Harry hitetlenkedve.

Dumbledore elmosolyodott, és tekintete vidáman szikrázott, ahogy szemüvegének kerete fölött Harryre pillantott.

– Azt nem mondtam. Mindössze annyit állítottam, hogy a kapcsolatodnak Piton professzorral megközelítően hasonlóan kellene alakulnia, mint Perselusszal.

Harry Dumbledore-ra meredt.

– Ezt nem mondhatja komolyan. Nem várhatja el, hogy… Piton nagyjából annyira megközelíthető, mint egy tojásait őrző sárkány. Kizárt dolog, hogy olyan kapcsolatot tudnék kialakítani vele. Nem kedvel engem. Még csak szóba sem áll velem.

- Meglehet, hogy Piton professzor nem túl barátságos ember, de abból, amit elmondtál, úgy érzem, Perselus sem az. Belátom, hogy könnyebb egy veled majdnem egykorú fiatalemberrel kapcsolatot teremteni, mint egy olyan tanároddal szemben felvállalni a kezdeményező szerepet, aki kora alapján az apád lehetne. Mindazonáltal, ha el akarod nyerni Perselus bizalmát, meg kell találnod a módját, hogy elnyerd Piton professzorét is. Attól tartok, eddig pont az ellenkező irányba haladtál.

Harry felsóhajtott.

– Rendben van, uram. Megpróbálom.

Harry teljesen elbátortalanodva hagyta el Dumbledore irodáját. Bármiféle bizalom is alakult ki közte és Piton között a tavalyi év során, az már régen eltűnt, és fogalma sem volt róla, hogyan építhetné újra. Egyáltalán hogyan lásson neki, amikor Piton rendszeresen úgy tesz, mintha bizonyos dolgok meg sem történtek volna, és beszélni sem hajlandó vele? Harry a fogát csikorgatta. Természetesen tisztában volt a válasszal. Rá kell vennie Pitont, hogy beszélgessen vele, épp úgy, ahogy Perselust is rávette – és csak remélheti, hogy a tanára nem ad neki egy hónapnyi büntetőmunkát a szemtelenségéért.

Harry megtorpant. Ismét hagyta, hogy a megszokás vezesse a lépteit, és már majdnem a Griffendél-toronyhoz ért. Későre járt, és a folyosók kihaltak voltak. Tudta, hogy fel kellene mennie a hálótermébe, és máskorra halasztani ezeket a gondokat. De ebben az évben már túl sok időt töltött azzal, hogy akár ilyen, akár olyan okból Piton miatt aggódott, és nem tudta elviselni a gondolatot, hogy még egy napon keresztül rettegjen a férfival való találkozástól. Ha mást nem, legalább meg kell kísérelnie, hogy egy kicsit előrébb jusson a mogorva tanárral.

Amint ezt eldöntötte, Harry sarkon fordult, és visszaindult a pincébe. Piton még mindig az irodájában volt, és dolgozatokat javított. Harry érkezésére meglepetten nézett fel.

- Potter, mit csinálsz itt már megint?

- Beszélnem kell magával, uram.

- Ehhez most elég késő van, Potter. Bármit is akarsz mondani, várhat holnapig.

- Nem, nem várhat. Elmondtam Dumbledore-nak, hogy mi történt az este, és azt mondta, hogy rá kell jönnöm, mi volt a baj, és helyre kell hoznom.

Piton felvonta a szemöldökét.

– Csakugyan? És kikötötte, hogy mindezt még ma este meg kell tenned?

- Én érzem úgy, hogy meg kell tennem.

- Nos, rendben, Potter. Mint azt már korábban is mondtam, hosszúra nyúlt jelenléted az elmémben egyszerűen… nyugtalanító volt. Meg vagyok győződve arról, hogy nem akartál rosszat, és bízom benne, hogy nem követed el még egyszer ezt a hibát. Így hát lezártnak tekintheted ezt az ügyet. A továbbiakban nem szükséges beszélnünk róla.

- És mi a helyzet a tegnap estével? Az is olyasmi, amiről nem szükséges beszélnünk?

- Ami azt illeti, igen – felelte egyszerűen Piton. – És egyébként is, annak semmi köze a ma este történtekhez.

- Az igazat megvallva, szerintem igenis van hozzá köze.

Piton a homlokát ráncolta?

– Mégpedig?

- Emlékszik arra, amikor tavaly azt mondta, hogy nem tud tovább tanítani, ha nem bízom magában?

Piton tekintete összeszűkült.

– Igen.

- Azt hiszem, ugyanez igaz a mostani helyzetre is. Szerintem azért lett… nyugtalan ma este, mert nem bízik bennem.

- Lenyűgöző elmélet, Potter – felelte Piton savanyúan. – Mindenképpen fontolóra fogom venni. – Ismét a munkájára irányította a figyelmét. – Most viszont azt hiszem, ma este már épp elég időmet raboltad el. Menj vissza a hálótermedbe.

- Nem.

Piton ismét felnézett. Tekintete megvillant, és amikor megszólalt, hangja vészjóslóan csendes volt.

– Mit mondtál?

- Azt mondtam, nem. Nem megyek el. Én erre képtelen vagyok, professzor. Lehet, hogy maga félre tudja tenni a dolgokat, és képes elfeledkezni róluk, de én nem, és már alig tudok megmaradni magával egy szobában, mert az zsúfolásig tele van mindazokkal a dolgokkal, amikről nem beszélünk! Tegnap éjjel gyilkossággal vádoltam. Nem tehet úgy, mintha ez meg sem történt volna!

- Potter, aligha te voltál az egyetlen, aki azt feltételezte, hogy én vagyok a Halálfalók Réme.

- Nem, nem én voltam az egyetlen. De én voltam az, aki kémkedett maga után. Én voltam az, aki ostoba módon Knight tudomására hozta, hogy maga követi. Én voltam az, aki odaadta neki a bizonyítékot, amit felhasználhatott volna maga ellen. Draco mostanra akár halott is lehetne, maga pedig…

- Katrina Knight akkor sem tudta volna sikerrel végrehajtani a tervét, ha te nem vagy jelen – szakította félbe Piton elutasítóan. – Így hát kímélj meg a buta bűntudatodtól.

Egy ilyen kijelentés bárki más szájából hencegésnek hatott volna, Piton azonban olyan tényszerű magabiztossággal jelentette ki, hogy Harry egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy csakugyan így van.

- Ami pedig a többit illeti – folytatta Piton -, már hozzászoktam, hogy nemcsak az ellenségeim, de a szövetségeseim sem bíznak bennem. Ez az ára annak, ha az ember kémnek áll. Egyáltalán nem érdekel.

- Ezt nem hiszem el.

- Azt hiszel, amit akarsz, Potter. Ez szintén nem érdekel.

- Rendben. Lehet, hogy magát nem érdekli, de engem igen.

- Miért? – kérdezte ingerülten Piton. – Mindkettőnknek vannak sokkal fontosabb problémái. Szerinted mi jó származik abból, ha tovább boncolgatjuk ezt a kérdést? Gondolod, nem jöttem rá, hogy mi történt?

Piton ajka megvetően megvonaglott.

– Mordon azt mondta neked, hogy én vagyok a gyilkos, te pedig elhitted. Arra is rávett, hogy kémkedj utánam: nyilvánvalóan te törtél be a múlt nyáron a főhadiszálláson a lakosztályomba, és feltételezem, ott tettél szert a terhelő bizonyítékra. Megvártad a tökéletes pillanatot, majd átadtad a bizonyítékot annak a személynek, akit Mordon ügynökének gondoltál. Annak, hogy tévedtél, nincs jelentősége. Mint mindig, a szerencse most is melletted állt, és nem történt baj. Az egyetlen dolog, ami bámulatba ejt, az az, hogy Mordon kellően ravasz volt ahhoz, hogy beszervezze az egyetlen olyan embert, akiről nem gyanítottam, hogy elárul.

Harry megrándult.

– Én nem akartam elárulni magát. Nem állt szándékomban odaadni Mordonnak azokat a hajszálakat, de amikor Faye Morgan bátyját megölték, tennem kellett valamit.

- Természetesen – gúnyolódott Piton. – Rájöhettem volna, hogy képtelen lennél kihagyni egy lehetőséget arra, hogy a hős szerepében tetszelegj. Áruld el, Potter, miért mindig te? Miért érzed úgy, hogy mindent neked kell helyrehoznod, tekintet nélkül arra, hogy van-e akár a leghalványabb fogalmad arról, hogy mit csinálsz?

- Mert az én hibám volt! Ha már az elején odaadtam volna Mordonnak azokat a hajszálakat, Faye bátyja nem halt volna meg. Vagy legalábbis akkor ezt gondoltam.

- És miért nem adtad neki oda már az elején? Épp elég energiát fektettél abba, hogy kijátszd a védőbűbájaimat.

Harry habozott. Már a nyelve hegyén volt az a magyarázat, amit Knightnak is adott, és amit önmagának is többször elmondott: Egy háború kellős közepén voltak, és Piton túl értékes volt ahhoz, hogy az Azkabanban végezze. Ez jó indok volt, de Harry tisztában volt vele, hogy nem ez volt a valódi indítéka.

- Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy igaz – suttogta. – Amit Mordon mondott, annyira logikusnak hangzott: hogy mindazok után, amit Voldemort művelt magával, egyszerűen megkattant. És egyfolytában kilopódzott a házból. Úgy gondoltam, hogy maga az, de nem akartam tudni, nem akartam bizonyosságot szerezni róla.

Piton elképedve meredt Harryre.

– Miért nem?

Harry visszabámult a férfira, és azon töprengett, vajon tényleg elfelejtette-e mindazt, amin közösen mentek át az elmúlt évben.

– Tényleg nem tudja?

Harry tekintete Pitonéba mélyedt, és valamiféle felismerés után kutatott, annak a köteléknek a nyomait kereste, amelyen egykor osztoztak.

– Minden éjszaka azzal a gondolattal feküdtem le, hogy amikor felkelek, maga esetleg börtönben lesz, vagy halott. És minden nap, amikor az óráján ültem, azon töprengtem, hogy vajon megölt-e valakit az előző éjjel, és közben igyekeztem eltitkolni, hogy mi jár a fejemben.

Piton szeme kissé elkerekedett, és ezúttal Harry megérezte az elméjében a megszokott, ismerősen nyugodt, visszafogott jelenlétet, mely egy pillanat múlva megint eltűnt. Piton felpattant, és fel-alá járkált a szobában, majd visszafordult, és Harryre nézett.

– Ezért néztél rám egyfolytában olyan irtózattal? Mert meg voltál győződve róla, hogy én vagyok a gyilkos?

Harry bólintott.

– Igen.

Piton tekintete ismét fürkészően mélyedt Harryébe, de elméje ezúttal nem érintette meg a fiúét. Ennek ellenére úgy tűnt, megtalálta a választ, amit keresett.

– Mindaz az idő és aggodalom – mormolta.

Harry megdöbbenésére Piton megkönnyebbültnek tűnt – amit Harry az adott körülmények között meglehetősen furcsának talált. De hát sosem értette a férfit.

Piton közelebb lépett, és megállt Harry előtt. Tekintete Harryébe mélyedt, miközben csendesen, de határozottan beszélni kezdett.

– Figyelj rám, Potter. Öltem már életemben, és fogok is, ha az életem függ tőle, vagy olyasvalakié, akit meg kell védenem, vagy akár ha a háború szükségessé teszi. De nem vagyok gyilkos. Nem ölök gyűlöletből, bosszúból vagy önös érdekből. Hidd el, ha így tennék, több tucatnyi sírral több lenne az országban.

- Akkor miért hagyta, hogy az emberek ilyen pletykákat terjesszenek magáról? Tudta, hogy Mordon magát gyanúsítja, és mindenkinek elmondja, hogy maga a gyilkos.

- Szerinted hogyan kellett volna megállítanom? Semmiféle bizonyíték nem volt arra, hogy bármi közöm lenne azokhoz a halálesetekhez. Egyszerűen csak feltételezték. Igazolnom kellene az alibimet minden egyes alkalommal, amikor egy halálfaló gyanús körülmények között elhalálozik? Áruld el, Potter, te mit tettél volna a helyemben?

Harry eltöprengett, majd beismerte:

- Mindenkinek megmondtam volna, hogy kopjanak le.

Piton ajka megvonaglott.

– Nem különösebben ékesszóló, de igen, lényegében én is ezen az állásponton voltam. Az emberek úgy ítélkeznek fölöttem, ahogy csak a kedvük tartja, Potter. Ez mindig is így volt. Réges-régen feladtam, hogy megpróbáljam megváltoztatni a véleményüket.

- Nos, én többé nem tartozom közéjük, professzor. Erre szavamat adom.

- Meglátjuk.

Harry megdöbbenve nézett Pitonra. A férfi ugyanolyan őszinte, kutató tekintettel nézett rá, mint alig néhány órával ezelőtt Perselus, ami összezavarta Harryt, egészen addig, amíg eszébe nem jutott Dumbledore figyelmeztetése. Piton és Perselus csakugyan egy és ugyanazon személy volt. Csak éppen ők nem tudtak erről, ami azt jelentette, hogy Harrynek nem egy, hanem két kíméletlenül mogorva ember bizalmát kell elnyernie. Nagyszerű!

- Jó éjszakát, Mr Potter – fejezte be a társalgást Piton.

Harry elnyomott egy sóhajt, és sikerült kipréselnie egy halovány mosolyt.

– Jó éjszakát, uram.