25. fejezet: Sötét Jegy

Pillanatok alatt kialakul egy roppant érdekes felállás: Regulus hátralépve Siriusra szegezte a pálcáját, bátyja, Amanda és Piton pedig rá. Harry és Ron engem támogatva Pitonra, én és Mione Amandára, okosan kimaradva a testvérharcból. Családi viszályokba nem mindig a legbölcsebb dolog beleszólni, ezt tapasztalatból mondhatom.

De persze csak Pitonban volt annyi lélekjelenlét, hogy elrejtse a sokkot. Sirius háromszor is megpróbálkozott azzal, hogy hangot adjon ki, de mindegyik nekifutása kudarcot vallott. Amanda nem is erőltette magát ilyesmivel, mereven engem bámult.

– Állj félre, Ria – szólt rám, de kiszúrtam, hogy remeg a hangja. – Ő nem az…

– Ja, ő Regulus Black, ex-halálfaló, tudom – motyogtam, egy cseppet ingerültebben a kelleténél. – Egy ideje már tanít, nem tűnt fel?

Amanda összepréselte az ajkait, és inkább nem válaszolt. Borzasztóan dühösnek tűnt. Meg aggódott is, ez tisztán látszott rajta. Persze, egy nyilvánvalóan halottnak hitt halálfaló tanított eddig ki tudja, mire. Én se repesnék a helyében az örömtől.

– Mellesleg anya is tud róla – folytattam zavartalanul. – És ahogy a mellékelt ábra mutatja, ők is – intettem Harryék felé.

És ahogy a mellékelt ábra is mutatja, szerintem szívük szerint megátkoznák Pitont – dalolta Maggie.

A mellékelt ábra sántít – védekezett fél szívvel Harry. – Mi igenis melletted állunk.

De megátkoznátok Pitont – jelentettem ki.

Meg – ismerte be vidáman.

És ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom.

Nem tudom, mi volt a gázabb, a hangulat lerombolása, vagy hogy egy mugli énekesnő kezdett dalolni a szobában.

Zavartan elvörösödtem, miközben próbáltam összehozni egy angyalian ártatlan mosolyt, miközben szabad kezemmel előhalásztam a mobilomat. Bárcsak otthon hagytam volna…

– Egy perc, és itt vagyok! – daloltam, mint egy ütődött. – Addig intézzétek el a nézeteltérést!

Azzal ellibbentem Amanda mellett, ki a folyosóra, és bevágtam magam mögött az ajtót.

– Adam, ez most baromira nem alkalmas pillanat – szóltam bele a telefonba.

– Bocs, de ez sürgős – mondta. – Miért, mi történt?

– Csak apróságok. A keresztanyám ki akarja nyírni Mr. R-t. Kiderült, hogy őt is ismeri valahonnan, és mint a legtöbb tinikori ismerősével, vele sincs túlságosan jóban – kamuztam. Nos, csak félig. Amanda tényleg nem szívlelte egykori osztálytársai közül azokat, akiket én is ismertem, például Sirius Blacket, Perselus Pitont, Remus Lupint, meg… lássuk csak, anya sosem járt a Roxfortba, szóval ő ígyis-úgyis kivétel…

Meg most a fiatalabb korosztályból Regulus Blacket.

Bár szerintem Amandát ismerve ő a komplett Black famíliával képes lett volna hadilábon állni.

Leszámítva a harmadik évét. Akkor túlságosan is jól kijött Siriusszal. Persze utána szakítottak, de ami megtörtént ugyebár…

– Mindegy is… A russelekkel kapcsolatban van valami – zárta le a témát, amiért igen hálás voltam.

Az ajkamba haraptam. – Mi történt?

– Semmi. Csak… emlékszel, amikor összegyűjtöttük azokat, akik megpróbálták megcsinálni azt, ami nekünk sikerült?

Nagyon diplomatikusan fogalmazott, és bennem felmerült az, hogy talán vannak a közelében, azért ilyen óvatoskodó. De aztán elvetettem az ötletet – Adamnek voltak ötpercei, amikor így beszélt.

– Persze. Emlékszem.

– Akkor arra is emlékszel, hogy Remigius mester munkája mennyit segített? Átnéztem újra, hátha jön valami ötlet, hogy stabilabbak legyenek a testek, de… Figyelj, Ria, ha elméleti szinten nézzük, neki működnie kellett volna. Nem tökéletesen, persze, de történnie kellett volna valaminek. Mégse lett semmi. De ahogy néztem, minden összhangban van azzal, amit mi csináltunk, és a miénk működött, ez nyilvánvaló, de…

– Mire akarsz kilyukadni ezzel? – kérdeztem, és éreztem, ahogy a fejfájásom, ami az előbbi helyzettel kezdett kialakulni, most felerősödött. Ez nem hiányzott. Nagyon nem. Nem lehetett volna később? Vagy bármikor máskor? – Majdnem teljesen lezártuk a kutatást, már nincs idő…

– Nem kell semmit módosítanunk. Csak furcsa, hogy neki nem működött, amikor nyilvánvalóan a helyes formulát alkalmazta, nekünk pedig igen. Nekem ez nem fér a fejembe. A russelek erről pedig nem tudnak semmit, csak vannak, meg minden, de ennyi.

Nagy levegőt vett, de esélyem se volt a szavába vágni.

– Tudjuk, hogy van társadalmuk, és hogy jönnek valahonnan, de szinte semmit sem mondanak róla. Mi van… mi van, ha nem is mi jöttünk rá, hanem csak történt valami, ami miatt lehetségessé vált megtennünk ezt az egészet? – Hallottam a hangjában a kételyt. Most lesz a legokosabb leállítani, mielőtt túl messzire megy, és a végén valami ostobaság miatt inkább nem teszünk semmit…

Persze, ahogy elmondta, engem is izgatott. Csak jelen pillanatban Mr. R-rel, a Szélrózsával és Voldemorttal meg Aaliyah-val volt tele a fejem, nem pedig ilyesmivel.

A russelek… bár ezt borzasztóan fájó volt kimondani, de jelen pillanatban másik téma voltak.

– Oké, Adam. Holnap tanítás előtt megbeszéljük, oké? – ajánlottam. – Most… megyek megmenteni a tanáromat.

Mielőtt újból benyitottam volna az ajtón, megtorpantam. Talán mégse kellene visszamennem ilyen hamar…

Nem történt semmi, gyere – sürgetett türelmetlenül Harry.

Megfordultam, és inkább kisasszéztam a mosdóba, Maggie-vel együtt átmenetileg befalazva az agyamat. Éljen a szabadság! Végre! Bár fájós fejjel ez nem volt éppen szerencsés tett, de legalább rövidke magányomat ki tudtam élvezni. Nem akaródzott visszamenni a szobába, mikor tudtam, kábé mi fog lezajlani: Hogyhogy élsz? Élek. Okos voltam. Meg hogy merészeltél a keresztlányom pampalampa-pampapa.

Totál érdemtelen duma.

Francba, ez kábé olyan, mint amit Maya mondana.

Szerintem ideje lenne mennünk – javasolta Maggie, miközben megmostam a kezem. Kész, elintéztem mindent a mosdóban, tényleg ideje indulni…

Bent már nem az a látvány fogadott, mint amikor kiléptem. Sirius orrát Amanda ápolta le éppen, Mr. R meg a kedvenc foteljében ücsörgött, ugyanolyan mogorva arccal, mint Piton professzor a sarokban.

Épp most fejezte be, hogyan élte túl – tudósított Soul. Harry még mindig haragudott arra, hogy az orrára csaptam az elmém.

Aháá…

– Mi van a Jeggyel? – kérdezte hirtelen Piton. A bal keze öntudatlanul is ökölbe szorult.

Mr. R szó nélkül húzta fel bal karján a talárt. A rúnák tömött sorai ezúttal már jóval érthetőbbnek és rendezettebbnek látszottak, bár még így se voltam biztos benne, melyiknek mi a pontos funkciója. De az eddigi tanulás érzékelhető volt.

Király. Baromi jó érzés, hogy működött a dolog.

Piton habozás nélkül sétált oda és vizsgálta meg a műalkotást – mert ez az volt, kétségtelen.

– Hogyan?

– A Sötét Nagyúr rítusa erőteljes, de nem legyőzhetetlen.

Piton hátrább lépett, és nem volt az az élő legilimentor, aki bármit képes lett volna leolvasni az arcáról.

– Miért? – kérdezte halkan Sirius. Ahogy ránéztem, az orra mintha kissé görbébb lett volna, mint ezelőtt… Amandából kinéztem volna, hogy szándékosan rosszul rakja rendbe.

Mr. R vetett rá egy hideg pillantást. Valószínűleg ő értette a kérdést – velem ellentétben, aki tucatnyi miértet tudott volna felsorolni a jelenlegi helyzetre.

Gondoltam én ezt naivan először.

– Mit miért? – kérdezte tanárom mogorván. – Miért álltam be a halálfalók közé? Drága bátyám, te otthagytál engem, anélkül, hogy egy percig is elgondolkodtál volna azon, a Black családból való kitagadásod milyen következményekkel jár felém. Nekem nem voltak barátaim, ahova menekülhettem volna, nem tehettem meg, hogy csak hátat fordítok az egésznek. Nem úgy, mint te.

Hermione mellé osontam. A lány az ajkait harapdálta, és mélyen elgondolkodva meredt az „Érett Felnőttek" (plusz a tanárom) csoportosulására. Tudtam, hogy agyal valamin, ennyire már ismertem – valószínűleg kiszúrt valami részletet, ami nekünk, közönséges földi halandóknak még nem tűnt fel.

– Miért nem szóltál?! – csattant fel Sirius. – Segítettem volna! Vagy utána! A fenébe is, Reg, csak…

Piton gúnyosan felhorkantott. Látszólag nem sokat adott egykori évfolyamtársa ígéreteire.

– Csak mi? Mégis mit vártál? A Roxfort tele volt kémekkel, és amint levizsgáztál, rohantál a világba, aurorképzőbe meg ki tudja, hova, és soha egy levelet nem küldtél! Meg sem kerestél, pedig tudtad, mi történt!

Az üzenet még nekem is teljesen egyértelmű volt. Szinte hangosan kiabálta, hogy cserbenhagytál, menj a jó édes… Satöbbi.

A fejfájásom erősödött. Ez nem jelent jót. Sosem jelentett jót. Ösztönösen nyúltam volna a táskámba, hogy előkaparjak valami bájitalt, de aztán eszembe jutott, hogy az összes cuccomat otthon hagytam, és csak a telefonomat meg a pálcámat pakoltam be. Nem éppen szerencsés dolog… Összeszorítottam a fogam, és reméltem, hogy hamar elintézik.

Baj van – éreztem meg hirtelen az elmémben Seth jelenlétét, és a pánikot, ami eltöltötte.

Seth soha nem pánikolt. Soha. Mindig volt legalább egy megjegyzése, vagy csak csendben maradt, de soha nem ijedt meg…

Mi történt? – nyeltem egyet. Arrébb Harry is megfeszült. – Ugye nem egy támadás?

Seth hallgatott.

Ez pont elég volt.

Micsoda? – kérdeztem rosszat sejtve. Voldemort itt. Amerikában. A közelben. Támadás.

Seth nagyon nem akart válaszolni.

Mit támadtak meg Seth? – kérdezte Harry is.

A fiú válaszolt. Én meg kis híján elhánytam magam.

Harry nem várt több reakcióra, megragadt a karomat, és kifelé húzott az épületből.

– Voldemort támadott – kiáltott még oda a többieknek.

A Felelős Felnőttek Klubja jó sötétmágus-vadászokhoz méltóan előbb ledermedt, és csak utána reagált, de addigra mi már kint is voltunk. Én addigra összeszedtem magam annyira, hogy búcsúzóul intsek egyet Liliannek, aztán már ki is trappoltunk az épületből. Seth már ott várt minket Mayával. Gondolom, hoppanáltak.

Mindkettőjüknek ugyanolyan komor volt az arca.

Én meg csak arra tudtam gondolni, hogy Voldemort megtámadott egy mugli iskolát.

Pontosabban, ahogy Seth értesült róla, Sam iskoláját.

Sam suliját. Merlinre is, miért kellett neki egy újabb célpont?! Miért volt arra szükség, hogy egy ilyen nyilvánvaló lépéssel felhívja magára a figyelmet a mugli oldalon is?!

Olyan, mintha már biztosra ment volna, hogy ebből úgyse lesz semmi – motyogta Seth. – Mintha… nem számítana, rájönnek-e vagy sem.

A gyomrom felfordult. Remek. A fejfájás mellé már csak ez kellett.

Azon csodálkoztam, hogy a kínjaim miatt még egyik fiú se panaszkodott. Elméletileg muszáj lenne érzékelniük…

– Ezúttal mit? – kérdezte Ron. Persze, ők ketten még nem tudták.

Nem válaszoltam, mert Amanda ebben a pillanatban rontott ki utánam.

– Mégis mit művelsz?

– Sam suliját megtámadták – válaszolta helyettem Harry.

Amanda elsápadt. Mögötte Piton összevonta a szemöldökét.

– Honnan szedted ezt, Potter?

– Benne volt a hírekben, a neten, mindenütt – szólalt meg mogorván Seth. – Már egy fél órával ezelőtt történt. Mi csak most értesültünk róla.

Mi van Sammel? – kérdeztem. Hangosan akartam megszólalni, de nem bírtam kinyitni a számat.

Nem tudom – válaszolta a fiú.

Nem bőgtem el magam, erre most nem volt időm. Inkább nem vártam meg, ki mit reagál, ehelyett – illegális cselekmény ide vagy oda – hoppanáltam, egészen a negyed széléig, ahonnan már csak pár perc az iskola.

A kényelmetlen érzés csupán egy pillanatig tartott… Arra viszont nem számítottam, hogy Harryt is magammal rántom, Seth meg jön magától. Társas hoppanálás ugyanolyan volt, mint a sima, épp csak a karom szakadt bele.

Aztán sprinteltem. Elvégre a mugli Manhattan közepén csak nem jelenhettem meg… Kénytelen voltam más eszközökhöz nyúlni. A francba is…

Lehet, hogy fél órája történt a támadás, de a muglik előtt még nem nyitották meg a területet. Éreztem a taszító-bűbájokat, amikor áthaladtunk a határvonalon. Ahol eddig csend volt és nyugalom, azt most felváltotta a nyüzsgés és káosz. Több aurort is kiszúrtam, meg vagy három mugli mentőautót, aminek környékén egyértelműen nem varázstalan orvosok tartózkodtak, további egyenruhások társaságában.

Sosem láttam még őket, de tudtam, mit jelentenek. Amneziátorok. Nemsokára az utolsó nyomot is elsimítják, mindent a helyére tesznek, és a káosz helyén mugli katasztrófa születik.

A hivatalos közlemény szerint.

Az épület felett pedig ott lebegett a Sötét Jegy, zölden és undorítóan. A kígyó a szájában mintha örömtáncot járt volna a helyzet láttán, olyan gyorsan csavarodott.

Csak az érzékelésre hagyatkoztam, miközben Samet kerestem – elvégre kvibli ide vagy oda, volt benne mágia –, de nem találtam semmit.

Helyette kiszúrtam anyát.

Egyszer megpróbáltak minket megállítani, de Seth hátramaradt elmagyarázni, én ki vagyok, a húgom ki, és hogy miért van olyan nagy szükség arra, hogy végre bejuthassak.

Anyu arcáról semmi bíztatót nem tudtam leolvasni, és ahogy közelebb értem, megpillantottam a letakart testeket is, amiket épp most toltak be egy másik autóba… Nagyon piciknek tűntek. Mindegyik olyan Sam méretűnek.

Nagyot nyeltem, és inkább elfordultam. Samnek semmi baja nem esett. Jól van.

Kár, hogy ezt valamiért én magam is képtelen voltam elhinni.

– Anyu? – kérdeztem, miközben hozzá léptem.

Döbbenten pislogott fel rám, mint aki nem érti, hogy kerültem oda.

– Ria? – kérdezte óvatosan. – Nem… nem Mr. White-nál vagy?

– Mi van Sammel?

Nos, talán nem a legokosabb a közepébe ugorva kezdeni, jöttem rá, amikor anyu arca még inkább elkomorult. Sosem láttam még ilyennek, hogy mindjárt elsírja magát.

– Semmi. Semmi sincs. Nemsokára meglesz, ne aggódj. Biztos csak elbújt, vagy… – Nem folytatta, de nekem ennyi is elég volt.

Sam nincs meg.

– Elnézést, Mrs. Matthews, igaz? – jött felénk egy auror.

– Igen? – nézett fel anyu.

Az auror rám pillantott, de én nem mozdultam, inkább anya mellé ültem, és belekaroltam. Gondolom, végül úgy döntött, elég kicsinek és ártatlannak tűnök ahhoz, hogy rokonnak nézzen, így folytatta.

– Kikérdeztük az életben maradt diákokat és tanárokat, akik jelen voltak. Többen állították, hogy… egy köpenyes alak még az elején megragadta az ön lányát, és elhoppanált a helyszínről. Már nyomozunk az ügyben.

Szabályozni kellene az egy nap alatt átélhető sokkok mennyiségét. Sam nem csak, hogy nem volt meg, hanem elrabolták.

Harry és Seth ekkor léptek mellénk, én pedig láttam, hogy arrébb, a határvonalon a többiek ácsorognak – Piton hiányában. Valószínűleg ő inkább értesíti Dumbledore-t. Reméltem, hogy őt.

– Szeretnénk feltenni pár kérdést, hogy gyorsabban haladjunk az üggyel – folytatta. – Négyszemközt.

Nyomatékosan rám nézett. Már tiltakoztam volna, amikor anya fáradtan biccentett.

– Természetesen. Ria, menj haza, jó? Jase egyedül van otthon, nem akarom, hogy aggódjon…

Azzal már egy kicsit elkéstél, anyu. Szerintem rég tisztában van azzal, mi történt.

De azért bólintottam, és Harryékhez léptem.

Miért kellhet nekik a húgom? – kérdeztem.

Miért? Mit keres most Voldemort? A Szélrózsa nála van, azzal a Kulcsot keresi, legalábbis Aaliyah szerint azzal megtalálhatja, ha pedig mind a kettő a kezében lesz… de hogy jön az egész képletbe egy kvibli?

Amanda csörtetett el mellettünk, miközben mi visszaértünk a többiekhez.

– Elrabolták a húgomat – közöltem fahangon. – Miért kellhet a Kulcshoz egy kvibli?

Hermione az ajkába harapott, aztán pillanatok alatt elsápadt.

– Kizárt… – suttogta. – Hogy erre miért nem…?

– Hermione – szólt rá Ron erélyesen. Úgy látszik, ez kizökkentette merengéséből, mert felénk fordult, nem törődve a két plusz felnőttel.

– A Szélrózsa reagált a mágiára. Azt mondtad, Samben van mágia. A háziállatokból elszívja az… életerőt. A kocka visszatükrözi. Sosem került a kezébe, igaz? – kérdezte. – Szerintem… Sam a Kulcs.

– Ez komoly? – kérdezte Maya, aki eddig csendben figyelte a diskurzust. – A Kulcs nem egy tárgy?

– Nem feltétlenül – válaszolt Hermione. – Samnél minden stimmelne. Rendellenes mágia, nem sok, hogy befolyásolja a kocka mechanizmusát, mint a mi esetünkben, de nem is túl kevés, hogy egyáltalán ne lépjen reakcióba. Ez persze csak feltételezés, de ez az egyetlen ok, amiért… szükségük volt rá. Aaliyah is így mondta, nem? „Túl sok a mágiád".

Morbid módon komplett mondat ugrott be: A sötét mágia határtalan, Ég Leánya. Ami arra a kérdésemre volt a válasz, mégis hogy akarja megtalálni Voldemort a Szélrózsával a Kulcsot, mikor azt elméletileg… mármint jóslatilag nekem kellene. Gondolom, a Szélrózsával sikerült összeköttetést teremteni a Kulccsal… Mert nincs olyan szertartás, amivel ilyen rövid időn belül le lehetne nyomozni bármilyen személyt.

Még mindig abszurd volt, hogy Sam lenne a Kulcs… Annyit kerestünk mindent, annyi elmélet volt, és az orrunk előtt volt az egész…

Végignéztem magunkon. Nyolcan voltunk. Három jogilag felnőtt meg öt tinédzser. Öt nagyon képzett és erős tinédzser amúgy, minden szerénység nélkül.

Nos, legyen négy, plusz én.

Megyünk? – kérdezte Soul.

Megyünk – jelentettem ki egyszerre Harryvel.

– Sirius, Mr. R, segítségre van szükségünk – mondtam.

– Nem mehetsz egyedül – kezdte Mione.

– Ezért jön velünk két felnőtt – állt mellém Harry. – Sirius, ez most nagyon fontos, oké?

Keresztapja biccentett. – De előtte elmagyarázzátok, mi ez az egész.

Ritkán láthattuk Siriust komoly képpel – most kivételesen az volt, látszólag elfeledve, hogy újfent élő testvére ott áll mellette.

– Mr. R? – kérdeztem.

A férfi kis habozás után bólintott.

– Gondolom, úgy akarod, hogy anyád meg ne tudja… – pillantott a hátam mögé, a káoszra.

– Ez komolyan kérdés?

– Nem igazán…

– Mi is megyünk – dalolta Maya, és belekarolt Sethbe meg Ronba, előbbire egy gyors fintort vetve.

És az expedíció ezzel elindult, bebizonyítva magamnak, hogy én is képes vagyok hülye, impulzív, griffendéles tettekre.

Először is, haza, ahol míg én előástam két fájdalomcsillapító főzetet, addig beparancsoltam Jase-t a szobájába, Hermione pedig a nappaliban gyorsan elmagyarázta az elmúlt fél év eseményeit, nagyvonalakban felvázolva a Gyermekek-ügyet, Seth és Maya csatlakozását, meg a többi aranyos kis apróságot. Gyors volt, precíz és világos. Mire múló fájdalmaimmal elővánszorogtam, már a jóslatok ismertetésénél tartott.

– Elég griff… meggondolatlan lesz, hogy nyolcan megyünk ismeretlen terepre, ki tudja, hány halálfaló ellen – sóhajtott Mr. R.

– Itt majdnem mindenki griffendéles – válaszolta Sirius. – Szeretjük a meggondolatlan mentőakciót. És időbe telne figyelmeztetni a Rendet.

– Az is időbe telik, amíg rájövünk, merre indulhatnánk el.

– Kezdhetnénk Voldemort fejében – javasolta Harry. – Én úgyis kapcsolatban állok vele. Tavaly már megtörtént, miért ne csinálhatnánk ezúttal tudatosan?

Sokáig csend volt.

– Működhet – jelentette ki végül Hermione.

– Hacsak le nem zárta az elméjét – vetette fel Mr. R. – Stabil pajzsokat még te sem törhetsz fel észrevétlenül.

– Egy próbát megér – ragaszkodott a tervéhez Harry.

– Ebben nem lennék olyan biztos – motyogta Maya mogorván. – Mégiscsak egy őrültről beszélünk…

Harry azonban nem törődött vele, hátradőlt a fotelben.

Segítsetek – kérte, aztán beengedett minket az elméjébe.

Furcsa érzés volt. Legalább nem kezdett el újra sajogni a fejem. Ahogy Harry igyekezett felvenni a kapcsolatot, úgy halványultak el a külvilág hangjai, valami kellemes duruzsolássá halkulva. És ez szép is lett volna, ha ki tudja, mennyi keresgélés után nem ütközünk egy masszív sötét izébe.

A Masszív Sötét Izé hátborzongató volt. Minden költői túlzást mellőzve idézte fel a kígyós álmomat, és a fekete jelenléteket. Most is hasonló volt. Tudtam, hogy ott a fal mögött, legalább egy vár ránk…

De átjutni nem lehetett. Mármint anélkül, hogy frontálisan ne rohantunk volna bele. Elég idegesítő érzés volt. Ott volt a kapcsolat, és Voldemort meg bebiztosította magát. Harry egyedül se juthatott volna át egy ilyen atombiztos tűzfalon.

Talán idén már megunta az álomküldözgetést, mivelhogy felesleges volt, és inkább átállt a többi terv végrehajtására. És Harryt meg lekapcsolta.

Francba…

Aztán valami történt. Nem tudom pontosan, mi voltunk-e azok, de valami a fal mögött megmoccant, reagálva ránk. És a következő pillanatban úgy éreztem, szétrobban az agyam, a szemem befelé fordult, és sikoltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon, a dobhártyám feszült a nyomástól, zúgott a vértől, aztán berobbant, és…

Seth elrántott mindannyiunkat. Már ha lehetséges ez mentális síkon, teret mellőzve. A következő pillanatban már a nappaliban voltunk, és zihálva próbáltam visszanyerni a lélekjelenlétem. A látásom homályos volt, és semmire sem voltam képes fókuszálni. Az ajkaimra valami meleg csordult, és csak akkor jöttem rá, hogy vérzik az orrom, amikor megpróbáltam lenyalni. A füleim viszkettek, és a melegség ott is csorgott, le a nyakamba.

Előttem Mr. R térdelt pálcájával hadonászva és gyógyító bűbájokat motyogva.

Amikor észrevette, hogy sikerült rákoncentrálnom, mondott valamit, de még túlságosan zúgott a fülem ahhoz, hogy pár hangnál többet képes legyek azonosítani a szövegéből. De sejtettem, mit akar velem közölni: meggondolatlan, ostoba, griffendéles… Bár ez a sértés nála nagyon ritka volt, és eddig csak fél szóban használta, azt is ma, a tervünk ellen.

Percekig tartott, amíg összeszedtem magam, és örültem, hogy anya még nem ért haza. Valószínűleg elhúzódik a kikérdezés. Vagy kiborult, és Amanda inkább nem engedi haza. Vagy még nem borult ki, de Amanda akkor sem engedi.

Bármi lehet.

De nyilvánvalóan nem működött.

A Potter-módszer csődöt mondott.

Most hogy fogom megtalálni a húgomat? Hogy fogom megmenteni? Akármilyen ostoba dolog is, akármennyire fiatal vagyok, ezt nem hagyhatom a Rendre, ami nem ér rá, vagy az aurorokra, akiknek a veszélyek feléről sincs fogalmuk. Senkire. Csak magunkra.

És nem, nem vagyok sem egoista, sem önző, ez tény. Ha nekilátnék elmagyarázni bárkinek is a beszélő pálcától kezdve mindent, diliházba csuknának, vagy figyelemhajhász tinédzsernek tudnának be.

De inkább diliházba csuknának.

Eltartott egy darabig, amíg rendbe hoztuk magunkat. Hermione eltűntette a vért rólunk, én előkotortam valami nyugtató főzetet, de sokáig képtelen voltam még egyenesen járni. Úgy látszik, a fülemben az a nyomás valahogy az egyensúlyérzékemre is kihatott.

Jase előmerészkedett a szobájából. A szeme vörös volt, de próbált nagyon bátornak tűnni.

Mr. R vetett ránk egy pillantást, aztán idegesen a hajába túrt.

– Oké – sóhajtott. – Talán… van még egy lehetőség. Amúgy is túl sokáig halasztottam, legalább kihasználhatjuk a helyzetet…

– Miről beszél? – kérdezte Hermione.

– Mit tudtok a Sötét Jegyről? – kérdezett vissza. Mikor mindannyian – még Sirius is – hallgattunk (persze ez nem azt jelentette, hogy mindenki síkhülye volt e téren, csupán egy tapasztalt személy valószínűleg mindenképp többet tudott erről), folytatta: – Nem csupán egy bélyeg, amivel magához hívhat minket. Ez… kapcsolat vele. Kétirányú, bár nagyon szabályozott. Elvégre valahogy meg kell találnia annak, aki hozzá siet…

– Arra gondol, hogy ezt fel lehet használni, hogy megtudjuk, hol tartózkodik, igaz? – kérdezte Maya.

– Akkor nem fog tudni magáról is? – jutott eszébe Ronnak. – Maga eddig el akarta őt kerülni!

– Nos… most van egy tanítványom. Meg egy idegesítő, ostoba, meggondolatlan bátyám, akinek a keresztfia történetesen a tanítványom egyik barátja. A legostobább dolog, amit most tehetek, hogy figyelmen kívül hagyom, mi történne, ha hazamennék.

Ez volt a legmeghatóbb beszéd, amit valaha is mondott.

– Mindenesetre ez a helyszín egyértelműen nem alkalmas arra, hogy bármit kezdjünk, szóval javasolhatnám, hogy fáradjunk át az én házamba?

– Mit fogtok csinálni? – kérdezte Jase. El is felejtettem, hogy a szobában van. A francba.

Hazugság. Gondolj valami kegyes hazugságra.

– Elintézünk valamit, és utána visszajövök – mondtam. Remélhetőleg… nem, biztos, hogy Sammel együtt.

Oké, ennél gázabb szöveget ki sem találhattam volna.

– Komolyan – mosolyogtam rá. Tekintve, hogy az előbb még éppen Voldemort elméje aprította az enyémet egy behatolási kísérletért, ez a mosoly inkább fintorra hasonlított… De ne válogassunk. – Anya nemsokára itthon lesz.

Még meg is öleltem. Eszembe jutott, milyen magas lett – vagy csak én milyen alacsony voltam. Sam még apró. Ikrek, és legalább tíz centi van köztük. Meg egy adag mágia. Meg jelenleg több száz mérföld.

Csak akkor sírtam el magam majdnem, amikor a fülembe suttogta:

– Ugye visszahozod Samet?

Hát persze, hogy visszahozom. Azon dolgozunk.

A tanárom speciel az életét kockáztatja. Egyéb apróság a Sötét Nagyúrral kapcsolatban: nem értékeli a hűtlenséget. A szertartásmágusokat se. Mr. R duplán listás lesz ezután nála.

– Fontos az időzítés – magyarázta, miközben krétával rúnákat írt a fapadlóra. – Egyszer próbálkozhatunk, és ha nem ott lesz, ahova a… Szélrózsával, ugye? Szóval azzal menni készül, akkor buktuk. Nincs második esély.

A jegyén még mindig vastagon kavarogtak a rúnák. Láttam, hogy Sirius mereven azt bámulja, mintha a nézésével egy életre levakarhatná onnan. Tényleg, neki mekkora sokk lehet már? Egy nap alatt ennyi minden…

Ez a mi specialitásunk – üzente Harry. – Egy nap alatt leromboljuk a Roxfortot. Egy nap alatt túlélünk egy támadást valami úrnőtől. Egy nap alatt Hermione rájön, szerinte ki lehet a Kulcs… És az a baj, hogy ennek nagy a valószínűsége…

Lehet, hogy Sam is csak a Kulcshoz kell. Valami áldozat… – tippeltem, de rögtön rájöttem, hogy akkor már inkább Sam legyen a Kulcs, minthogy a Kulcs megtalálásának egy kelléke.

– Mennyit várhatunk? – kérdezte Hermione. – Nem tudjuk, mennyi idő kell ahhoz, hogy használhassa a Kulcsot és a Szélrózsát együtt. Ha feltételezzük, hogy rögtön reagálnak egymásra, akkor lehet, hogy már ott vannak, de mi van akkor, ha órák kellenek ehhez?

– Nem tudhatjuk – válaszolta Mr. R. – Kockáztatunk.

Ez a kedvenc szavam.

Örültem volna, ha nem a húgommal kapcsolatban hallom.

Anya ki fog nyírni, ha ezt megtudja… – jutott eszembe.

Szerintem ez lesz a legkisebb gondod – vigasztalt Harry.

Ja, éppen egy öngyilkos mentőakciót tervezünk…

– A Rend miért nem érhető el, Sirius? – kérdeztem. Talán egy kis felnőtt segítség jól jönne…

– Dumbledore ragaszkodott ahhoz, hogy a Roxfortban és környékén maradjanak – vont vállat mogorván. – Támadásra számít. Újabbra.

A Roxfort a változatosság kedvéért veszélyben volt.

– Akkor te mit csinálsz itt? – kérdezte Harry. – Nem neked is ott kéne lenned?

– Engem McLainnel és Pipogyusszal küldtek, hogy beszélgessünk el Ray White-tal.

– És nem kell visszamenned?

– Nem.

Ehhez a dologhoz nem kellettünk mi. Csak Harry és Mr. R. Így valahogy Seth mellett találtam magam, a kezét görcsösen szorongatva. Elvégre ha valaki, ő tudja, milyen stresszes lesz az, hogy Harry éppen kivonja magát kis társaságunkból.

Most először láttam szimmetrikusan elrendezett rúnaszertartást, és nem tehetek róla, egy pillanatra – de csak egy pillanatra! – kiment a fejemből, pontosan mi célból is készült. Két kört formáltak, az egyikben Harry ült, a másikban Regulus. Nem volt szükség testi kontaktusra, a rúnák ezt biztosították. Harry felhúzta a saját pajzsát, mi pedig Sethtel kívülre szorultunk.

Azonnal elfogott az az abszolút kellemetlen, kényelmetlen és borzasztó hiányérzet, ami már tavasszal is. Seth mellettem megfeszült, én pedig még közelebb húzódtam az utolsó megmaradthoz, mintha ez pótolhatná, hogy az egyikünk hiányzik.

Hermione Ron kezét szorongatta aggódva. Nagyon édesek lettek volna együtt, ha nem egy ilyen helyzetben vagyunk. De a lánynak lehet, fel sem tűnt a dolog. Ronnak ellenben igen, vörös is volt a képe.

De Siriusnak lehetett a legrosszabb. Ő mindkettőjüket ismerte.

Aztán Regulus végighúzta a tenyerét a bal alkarján, és a rúnák félrehúzódtak.

Persze, tisztában voltam vele, hogy ezeknek a jeleknek van saját mágiájuk, és hogy a Jegy gyakorlatilag szintén közéjük tartozik, bár igen rendhagyó módon, mégis megdöbbentem, amikor tulajdonképpen arcon csapott egy nagy adag fekete mágia.

Nem sötét. Fekete.

Nem tudom, mire számítottam. Tíz-húsz perces ülésre, feszültségre, vagy valamire – de nem arra, hogy kábé két másodpercre rá Harry szeme kinyílik, Mr. R pedig visszahúzza a rúnáit a karjára, lázasan motyogva valamit.

Aztán felénk fordultak.

– Észak-nyugat – motyogta Harry. – Nem tudom, pontosan hol, de oda tudunk hoppanálni a közelbe.

És bár nem mondta ki, de hozzátette, ahogy én is: és reménykedjünk, hogy még ott is vannak.