Egy hét telik el ebben a lassan megtalált békében, mikor késő éjszaka felébredek, de először fogalmam sincs mi riasztott fel álmomból. Csak egy perccel később tudatosul bennem, hogy egyedül fekszem az ágyban, és Perselus hiánya volt, ami nem hagyott aludni. Álmosan felemelem a fejem, és körülnézek a szobában. Perselus az ablaknál áll, de érzem, hogy nem a holdfényben fürdő kertben gyönyörködik, hanem valahol nagyon messze jár. Halkan felkelek, és odasétálok hozzá. Még csak észre sem veszi, hogy utána jöttem. Óvatosan érintem meg a karját.
- Perselus, jól vagy?
- Igen - mondja egy nagy levegővel visszatérve a valóságba.
- Nem tudsz aludni?
- Nem, de te csak pihenj nyugodtan.
- Dehogy, nem hagylak itt - ölelem át hátulról. - Valami rosszat álmodtál? - próbálom faggatni.
- Igen - ismeri be. - Néha előfordul.
- Elmondod?
- Nem fontos - tiltakozik, ahogy azt vártam is. De nem hagyom annyiban.
- Dumbledore-ról? - kérdezem óvatosan. Fogalmam sincs, miért ő az első lehetőség, ami eszembe jut. Annyi minden más is lehetne, ami kísérti az álmait. A múlt ezer árnya.
- Igen.
- Hiányzik?
- Néha igen - vallja be egy kis hallgatás után.
- Ez érthető - szorítom magamhoz. - Ő mindig melletted volt…
Egy keserű mosollyal lehajtja a fejét.
- Mellettem volt… persze… tudod, két dolog miatt volt mellettem… amennyiben a kapcsolatunkat nevezhetjük így.
- Elmondod? - faggatom óvatosan, mikor elhallgat.
- Nagyon jól tudta, min megyek keresztül, mert ő is elkövette ugyanazokat a hibákat, amiket én. Mindent ugyanúgy… és ugyanúgy elbukott, ahogy én.
- Ezt hogy érted?
- Nagyon jól tudta, milyen rossz társaságba keveredni, mikor az ember fiatal és befolyásolható. Hogy milyen könnyen csábul az ember nemesnek tűnő eszmék felé… mikor ő volt annyi idős, mint én akkor, ő is beleesett ugyanebbe a csapdába.
- Grindelwald…
- Igen… az ő eszméi semmivel sem voltak jobbak, mint Voldemorté… és Dumbledore ugyanúgy a bűvkörébe került, mint én Voldemortnak. Tudta, milyen ez, és tudta, milyen érzés menekülni belőle. Ezért… többek között ezért is… adott nekem egy esélyt. Mert ő is végigbukdácsolta az utat, és még emlékezett rá, milyen érzés volt.
- És mi a másik?
- A másik… - sóhajt, és egy kis időre a gondolataiba merül, és én nem zavarom meg. - Tudta azt is… hogy milyen érzés… elkövetni egy végzetes hibát. Egy olyan hibát, amit már lehetetlen jóvátenni. Egy olyan hibát, amiért… az ember akár az életét is adná, ha visszacsinálhatná.
- Milyen hibát?
- Elárultam a jóslatot Voldemortnak - hajtja le a fejét.
- Perselus - szorítom magamhoz egy pillanatra.
- Megtettem - mondja könyörtelenül. - Nincs ezen mit szépíteni. Elárultam a jóslatot, és azzal vette kezdetét ez az egész téboly. És Lilly…
- Lilly halála nem a te hibád.
- Hermione!
- Voldemort ugyanúgy választhatta volna Alice Longbottomot! Ez az ő döntése volt - emlékeztetem, de csak egy újabb sóhajjal reagál. - És Dumbledore…
- Ó, ő ennél ezerszer nagyobb hibát követett el - mondja cinikusan. - Ő hozta Tom Denemet a Roxfortba… a varázsvilágba. Ő volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy a kastélyban tanuljon, és jól képzett varázsló lett belőle. Talán a muglik közt is sorozatgyilkos lett volna, de közel sem ilyen méretekben… és horxrucai sem lettek volna. Végig… Dumbledore éveken keresztül végignézte, hogy minden tanárt az ujja köré csavar, mindenkit elkápráztat… pedig ő az első perctől kezdve tudta, milyen veszélyes. Hogy már egészen kisgyerekként is egy pszichopata volt.
- De akkor miért?
- Mert mindenki érdemel még egy esélyt. A megtért halálfaló, és a kis Denem, aki már kilenc évesen megkínozta a társait, és nyulakat akasztott fel a padláson, hogy élvezze a haláltusájukat.
- Te éltél a lehetőséggel. Ez nagy különbség.
- Húsz éven keresztül… az én bűntudatomat felhasználva próbálta jóvátenni a saját hibáit.
- Én azt hittem… hogy barátok voltatok.
- Barátok… - ízlelgeti a szót, aztán megrázza a fejét. - Nekem nem volt barátom tizenhat éves korom óta.
- Ez nem igaz - szorítom meg a kezét. - Alston a barátod.
- Ő… apám helyett apám volt… ez egy más jellegű kapcsolat. De Dumbledore… sok éjszakát beszélgettünk át - mereng el, de a hangja keserű -, de ő…
- Sosem volt őszinte és sosem bízott benned?
- Honnan tudod? - sandít hátra.
- Ó, csupán hét éven keresztül hallgattam ezeket a mondatokat. Ugyanígy bánt Harryvel is.
- Falak voltak közte és minden más földi halandó között. Azzal vádoltad McGalagonyt, hogy soha nem próbált közelebb kerülni hozzá… Ki tudja? Talán próbált. Csak ugyanazokba a falakba ütközött, amibe mindenki más. Potter is, én is… Dumbledore piedesztálra emelte saját magát, és onnan tekintett le mindenki másra. A tudása és a bölcsessége megvolt hozzá… de akkor sem ez lett volna a módja. Mindegy… ez már rég nem számít.
- Nagyon nem kedvelted? - kérdezem óvatosan, hisz azt mégsem kérdezhetem, hogy tényleg ennyire gyűlölte-e, mint ahogy most érzem.
- Ez így nem fedi a valóságot. Voltak beszélgetéseink, amikre szívesen emlékszem vissza. Ez… leginkább a békés időszak közepe fele jellemző. Mikor ti olyan hat-hét évesek lehettetek. Abban az időben egy egészen kicsit elfeledkezhettünk… a rossz dolgokról. De ez csak egy év volt talán. Hogy kedveltem-e Dumbledore-t? Nem tudom. Tiszteltem. Ez sokkal fontosabb. És hálával tartoztam neki. Azon az éjszakán, mikor… meghalt… pörögtek előttem az emlékeim. A megvetés, amivel akkor nézett rám, mikor elmondtam neki, hogy Voldemort tud a jóslatról… az a lenéző szánalom, mikor Lilly életéért könyörögtem neki… aztán az, hogy kiállt értem a bíróság előtt, vagy mikor munkát és otthont adott nekem a kastélyban, menedéket a világ… és talán önmagam elől is… aztán az egész… az egész folyamat, ahogy rákényszerített, hogy megöljem…
- Nem te ölted meg - győzködöm már sokadszor, de mintha meg sem hallaná.
- Aznap éjjel nem tudtam eldönteni, hogy mit érzek… és azt hiszem, még most sem tudom. Az elmúlt húsz évben rengeteg olyan pillanat volt, amikor gyűlöltem… és mégsem tudom gyűlölni. Sajnálom őt… Ő is ember volt, és rossz döntéseket hozott. Mindezek súlya alatt kellett leélnie az életét, és ez nem lehetett könnyű. Tudom, mert ebben is hasonlítunk… nekem is nehéz… néha maga alá temet… mindaz, amit tettem.
- Már jóvátettél minden hibát - próbálom vigasztalni, de megrázza a fejét.
- Dehogy.
- Perselus - engedem el hosszú idő után, és mellé lépek. Nem szól, csak tűnődve néz rám hosszú ideig.
- Mit keresel mellettem? - kérdezi végül azzal a régről jól ismert reménytelenséggel.
- Szeretlek - válaszolom gondolkodás nélkül.
- Ez irracionális - rázza meg a fejét.
- Persze, hogy az. A szerelem sosem racionális.
- Fogalmad sincs, ki vagyok… hogy ki voltam…
- Az lehet, hogy nem tudom, ki voltál… bár arról is vannak elképzeléseim… De azt tudom, hogy ki vagy. És… ne szólj közbe! - szólok rá szigorúan, mikor félbe akar szakítani. - És itt az ideje, hogy végre azt az életet éld, amit megérdemelsz. Jobb, ha ebbe beletörődsz.
- Nem érdemellek meg.
- Azt hiszem, ezt nem a te dolgod megítélni.
- Makacs griffendéles fruska - csóválja meg a fejét.
- Persze, hogy az. És ez a makacs griffendéles fruska most ragaszkodik hozzá, hogy visszafeküdj az ágyba, és megpróbálj aludni. Tudom, milyen szörnyű visszaálmodni azt az időszakot… engem is sokszor kísért álmomban… de mióta úgy alszom el, hogy átölelsz, még egyszer sem álmodtam rosszat. Talán idővel a te lelked is elcsitul. Gyere! - fogom meg a kezét, és visszahúzom az ágyhoz. Még kissé nehéz a lelke, ahogy követ, de mikor lefekszünk, és a vállára hajtom a fejem, kissé megkönnyebbül. Ez engem is egy kis megnyugvással tölt el, így lassan visszaalszom.
A következő napokban sokat töprengek az éjszakai beszélgetésünkön. Sokat gondolkodok mindazon, amit Perselus elmondott, és bár Dumbledore volt a központi figurája a beszélgetésünknek, az én gondolataim mégis egyre gyakrabban kötnek ki annál a gyönyörű, vörös hajú nőnél, aki olyan nagy hatással volt Perselusra. Lily… Perselus még mindig önmagát vádolja a haláláért, ez most újra egyértelműen kiderült, és talán soha nem is fogja megbocsátani magának. Ez számomra azt jelenti, hogy még mindig szereti őt. Tudom, nem kellene úgy éreznem, hogy versenyre kell kelnem a múlttal, de mégis… kísért az az érzés, hogy még mindig Lily az a nő, aki kitölti a gondolatait.
Egy hét telhetett el az ominózus éjszakai beszélgetésünk óta, mikor egyik este nekem nem jön álom a szememre. Egy darabig próbálkozom, hallgatom Perselus békés szívverését, és keresem azt a lelki békét, amit a karjaiban mindig meg szoktam találni, de ezúttal nem lelem. Egy óra felesleges kínlódás után inkább óvatosan felkelek, és az ablakhoz sétálok, mielőtt még őt is felébresztem a mocorgásommal.
A gondolataim szinte azonnal megint Lily körül járnak, és elönt az a napok óta jól ismert szomorúság.
Felidézem a jeleneteket, amiket Perselus emlékeiben láttam, és nem tudom száműzni a gondolatot, hogy velem sosem beszélt olyan kedvesen és gyengéden, mint akkor, ott, azzal a nővel. A lelkem mélyén egy vékonyka hang azonnal Perselus védelmére kel. Arról győzköd, hogy Perselus azóta megélt húsz gyötrelmekkel teli kőkemény évet, nem lehet ugyanaz az ember, aki korábban volt. Képtelenség. A történtek nyomot hagytak benne, és ahogy azt ő maga is bevallotta, a húszévnyi folyamatos okklumencia is sok mindent kiölt belőle. De mégis, mindezek ellenére is átkozottul féltékeny vagyok arra a nőre, akire gyerekként olyan ártatlan rajongással tekintett. Még akkor is, ha tudom, hogy Lily már tizenhét éve halott. Amikor Lilyre gondolok, csak egy szánalmas kis pótléknak érzem magam, és még abban sem vagyok biztos, hogy képes vagyok pótolni őt Perselus életében.
Egy óra alatt alaposan elásom magam ezekben a sötét gondolatokban, pedig a homlokomat a hideg üveghez döntve próbálok megmaradni a jelenben, de nem igazán akar sikerülni. Végül arra riadok, hogy Perselus óvatosan megérinti a vállam. Eléggé el lehettem merülve, mert nem hallottam meg, hogy mikor kelt fel. Lehet, hogy már percek óta figyelt, és én még csak észre sem vettem.
- Hermione, mi a baj? - kérdezi halkan.
- Semmi - rázom meg a fejem. - Semmi baj. Aludj csak!
- Dehogy - tiltakozik. - Mondd el, mi a baj!
- Semmi, csak… csak rosszat álmodtam.
- Ez most nem igaz - szorítja meg a vállam, és próbál szelíden maga fele fordítani, de nem engedem. Továbbra is üveges szemekkel bámulok ki az ablakon, nincs is kedvem reagálni a szavaira.
- Hermione… - próbálkozik tovább. - Bízz bennem!
- Én csak… gondolkoztam azokon a dolgokon, amikről beszélgettünk. A múlt este…
- Dumbledore-ról?
- Róla is, de…
- De? - faggat továbbra is türelmesen, mikor elharapom a mondatot. - Rólam? Minden rosszat tudsz rólam, Hermione, semmi olyat nem fedtem fel, amiről eddig nem tudtál. Tudod, hogy a múltam…
- Tudom - rázom meg a fejem. - És nem rólad… nem emiatt…
- Hát miért?
- Lily miatt - ismerem be lehajtott fejjel, és ahogy érzem a kezét megremegni a karomon, kicsit elhúzódok tőle. Egy kicsit elkeserítő, hogy már az ilyen hatással van rá, hogy kimondom a nevét.
- Miért gondolkodtál rajta? - kérdezi végül.
- Mert… mert tudom, hogy még mindig szereted őt - suttogom, és egy könnycsepp megszökik a szememből. Szerencsére még mindig háttal állok neki, így nem láthatja. - Érzem, mennyire fáj neked, ha csak eszedbe jut.
- Azt kéred tőlem, hogy harminc évet dobjak ki az életemből…
- Nem! - fordulok felé. - Nem kérem ezt! Csak… olyan rossz… én… nem akarok folyamatosan versengeni a múlttal… egy olyan emlékkel, ami amúgy is szép, és az idő csak még inkább megszépítette. Én… tudom, hogy a nyomába sem érek…
- Hermione… - szakít félbe elhaló hangon. - Nem kell versenyezned Lilyvel. Ő már közel húsz éve meghalt.
- De számodra nem! Ott él benned… ami nem… nem baj, tudom… mennyire szeretted… csak… a jelenben kellene élned… és a patrónusod is… még mindig ő…
- Nem idéztem patrónust azóta, hogy utánatok mentem az erdőbe - rázza meg a fejét sóhajtva.
- Nem hinném, hogy változott volna. De… vele olyan más voltál…
- Nem kellett volna látnod az emlékeimet.
- De. De igen. Jobb, hogy tudom. Ez annyira… annyira szörnyű… ha nem így alakul ez az egész… akkor lehet, hogy ti ketten… hogy boldogok lehettetek volna…
- A múlton nem tudunk változtatni - rázza meg a fejét, és óvatosan megfogja a kezem. - De a jelent úgy formáljuk, ahogy szeretnénk.
- Igen, persze - bólintok rá nem túl nagy meggyőződéssel, majd otthagyom, az ágyhoz sétálok, és leroskadok a szélére.
Egy percig némán vizslat az ablakból, majd utánam jön, leül elém a földre, és megfogja a kezem.
- Hermione… figyelj rám! Lily nagyon… fontos volt nekem. Ezt soha nem titkoltam előtted. De… csak a barátom volt. Soha nem történt köztünk semmi. És ő mást választott… így akkor sem lehetett volna, ha… nem így alakul ez az egész. Nem kell féltékenynek lenned rá. És most már… itt vagy nekem te. Már nincs szükségem arra, hogy a múltban éljek.
- Mondd ki, kérlek! - nézek rá könyörögve. Gyanítani kezdem, hogy ennek az egész bizonytalanságnak, ami bennem tombol, csupán annyi az oka, hogy sosem mondta ki, mit érez irántam. Szükségem van rá… hallanom kell. Ha csak egyszer is az életben. - Kérlek!
Egy pillanatra rengeteg mindent látok izzani a szemében, de végül csak lehajtja a fejét.
- Nem számít - engedem el a kezét elkeseredetten. - Feküdjünk inkább le. Késő van - mondom, és bebújok az ágyba, és magamra húzom a takarót, és tüntetőn behunyom a szemem. A néma csendből tudom, hogy még mindig nem moccant, de egy perccel később ő is feláll, és lefekszik.
Képtelen vagyok elaludni, érzések tucatjai tombolnak bennem. Miért olyan nehéz kimondania? Még ha azt nem is akarja kimondani, hogy szeret… mondja azt, hogy jól érzi magát velem, vagy, hogy szüksége van rám, vagy tudom is én… bármit, csak mondjon valamit! Egy másik hang azt súgja a lelkem mélyén, hogy ő egy érintéssel, egy öleléssel többet mond, mint amit ez a szó képes kifejezni, de mégis…
Hajnalig mozdulatlanul gyötrődök ezen, miközben csalhatatlanul érzem, hogy mögöttem Perselus sem alszik egy másodpercet sem. A hajnal első sugarai épphogy csak megjelennek az ég alján, mikor érzem, hogy felkel, és halkan kimegy a szobából. Ekkor az addig féken tartott könnyeim úgy törnek elő, mint valami özönvíz. Gondolatok nélkül sírok egy órát, és végül álomba sírom magam.
Nem tudom, mennyi idővel később halk kopogásra ébredek. Nem szólalok meg, most nincs kedvem senkihez, még Alston mindig kedves szavaihoz sem érzek erőt. Még egy kopogás után azonban az öreg óvatosan benyit, és odasétál hozzám.
- Hoztam önnek egy teát - ül le az ágyam szélére.
- Nem kérek - rázom meg a fejem.
- Pedig ezt szeretné - teszi le mellém az éjjeliszekrényre. - Új fejlesztés. Van benne egy kis jázmin… már az illatától jobb kedvre fog derülni. Kicsit keserű, de keserűség ellen a keserű íz a legjobb gyógyszer.
- Ezt most nem hinném - sóhajtok.
- Azért majd kóstolja meg! - bíztat egy halvány mosollyal, aztán feláll, hogy magamra hagyjon.
- Hol van Perselus? - szólok utána.
- Elment - fordul vissza felém.
- Hova?
- Nem tudom.
- Nagyon… nagyon dühös volt?
- Szikrányi dühöt sem láttam a szemében - ül vissza végül mellém az öreg. - Szomorú volt. Nagyon-nagyon rég nem láttam ilyennek. Nagyon összekaptak?
- Megbántottam… azt hiszem… de…
- De önnek sem könnyű… tudom - simogatja meg a kezem. - Perselus… mint ahogy sokszor mondtam már önnek… sokszor nem úgy reagál, ahogy várná.
- Ezt sejthettem volna előre - csóválom meg a fejem. - Sót szórtam egy régi sebbe… és most szenved. Mikor jön vissza?
- Nem tudom, kisasszony. Mindenesetre… próbáljon meg pihenni - simogatja meg a karom, majd feláll, és kisétál a szobából.
Késő délelőtt felülök az ágyban, elkortyolom a teámat, és bár valóban kissé keserű, mégis finom, most nem képes jobb kedvre deríteni. Minden korábbi gondolatomat félredobva aggódni kezdek Perselus miatt. Vajon hol lehet most? Hova menekült, hogy így nekiestem a hülyeségeimmel? Nem hinném, hogy Alstonon kívül máshol is van menedéke.
Jócskán elmúlik dél, mikor hallom csapódni a bejárati ajtót. Azzal a lendülettel felugrok az ágyról, csak hogy megtorpanjak, amint kinyitom a szobánk ajtaját. Tulajdonképpen griffendéles bátorság ide vagy oda, megijedek attól, hogy Perselus hangulata szemernyit sem javult reggel óta. És ugyan mitől is javult volna, mikor az én kedvem is csak pocsékabb lett? Már-már visszaosonok a szobába, mikor meghallom Alston hangját.
- Á, Perselus, megjöttél? Tisztára át vagy fagyva… gyere, igyál velem egy teát itt a kandalló mellett. Majd segít átmelegedni.
- Most nem kérek - tiltakozik Perselus, ahogy reggel én is, de tudom, esélye sincs, ahogy nekem sem volt.
- Dehogynem - hallom az öreg szelíd hangját. - Gyere, ülj le velem egy kicsit!
Egy percig csend borul rájuk, miközben én kiosonok, és leülök a lépcső tetejére. Egy pillanatra felidéződik bennem, hogy volt már rossz vége egy ilyen hallgatózási manőveremnek, de most tudni akarom, miről beszélgetnek.
- Elárulod nekem, merre jártál? - töri meg a csendet Alston.
- A temetőben - válaszol megtörten Perselus.
- Á, igen… a kis Lily Evans… Rég jártál nála.
- Csak egyszer… a temetés után…
- És most miért?
- Meg kellett tennem. Végiggondolni sok mindent… és lezárni végre a múltat.
- És sikerült?
- Megértettem sok mindent.
- Ez nagy lépés, barátom - bíztatja az öreg, és hallom a hangjából azt a halvány mosolyt, amivel szinte mindig bátorítja Perselust.
- Megértettem, hogy… Lily sosem szeretett engem… barátok voltunk… egy ideig… amíg meg nem bántottam… de semmi több… és most már tudom, hogy akkor sem lehetett volna több, ha nincs ott Potter…
- És ezt a felismerést megosztod az ifjú hölggyel is, aki a fél délelőttöt az ágyában sírva töltötte?
- Majd…
- Perselus! - kérleli szelíden az öreg. - Az a kislány szeret téged.
- Tudom.
- És te is szereted őt.
Erre a ki nem mondott kérdésre megint csak hallgatás a válasz. Ugyanaz a csend, amit én kaptam az éjjel. Alston azonban nem adja fel.
- Mitől félsz?
- Én nem…
- Perselus! - szakítja félbe a kicsit indulatos mondatot Alston. - Fogadd el végre, hogy melletted vagyunk! Én is, és Hermione is.
- És vajon meddig?
- Amíg úgy akarod - biztosítja az öreg, de a hitetlenkedő fejcsóválást el tudom képzelni abból, ahogy folytatja. - Miért nem hiszed el?
Miért, miért, gondolom magamban. Talán azért, mert sosem tapasztalhatta meg, hogy ez milyen érzés. Talán azért, mert soha nem volt mellette senki, még gyerekkorában sem, később pedig már önszántából vállalta a magányt, hogy senkit se rángasson bele abba a tébolyba, amiről szólt az élete. Lassan felállok és lesétálok a lépcsőn, de közben összeszorult szívvel hallgatom Perselus szavait.
- Én mindig csak bántom azokat, akiket szeretek… Mit gondolsz, Hermione mikor fárad bele ebbe? A beszólásokba, a cinizmusomba… Vagy abba, hogy minduntalan felbukkan egy-egy újabb mocskos folt a múltamból? Mit gondolsz, mennyi idő kell neki, hogy megértse, mekkora hibát követ el azzal, hogy mellettem van? Mit gondolsz, mikor dönt úgy, hogy elege van ebből, és egy normális életet szeretne élni?
- Soha - lépek be a nappaliba, mire felkapja a fejét. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, aztán lesüti a szemét. Leülök elé a kis asztalka szélére, és megfogom a kezét. - Szeretlek! És az, hogy veled vagyok nem hiba… nem egy tévedés… Veled akarok lenni! Életem legboldogabb perceit köszönhetem neked!
- És nem egy átsírt éjszakát - teszi hozzá még mindig lesütött szemmel.
- Ez azonnal el fog tűnni, ha végre igazán megbízol bennem - szorítom meg a kezét. - Ha megérted, hogy egy kapcsolat nem… arról szól… hogy az érzéseid által kiszolgáltatod magad a másiknak, hanem arról, hogy bízol a másikban. Hogy tudod, hogy bízhatsz benne.
- Én bízom benned - néz fel rám egy pillanatra.
- Nem. Még nem…
- De igen - szorítja meg a kezem. - Tudom, hogy mindig hittél nekem… hittél bennem… akkor is, amikor senki más. Ez sokszor erőt adott.
- Mégis félsz. Attól, hogy… attól, hogy én is… fájdalmat okozok neked, mint ő… De én nem Lily vagyok. Én szeretlek!
Egy hosszú percig csak néz a szemembe, és végül megszorítja a kezem.
- Én is szeretlek!
Nem tudom megállni, hogy könnyek szökjenek a szemembe.
- Köszönöm! - súgom neki. - Én sosem fogom elárulni ezt az érzést, ígérem - szorítom meg én is a kezét, majd átülök mellé a kanapéra, és hozzábújok. Kicsit még feszült, ahogy átölel, de tudom, ez már hamar eloszlik. Nem nézek fel, mikor hallom Alstont kiosonni a szobából, csak még közelebb bújok Perselushoz, mire ő ad egy puszit a homlokomra.
Egy, de lehet, hogy két órán át ülünk összebújva, szótlanul, de aztán Perselus vesz egy nagy levegőt, és halkan beszélni kezd.
- Lily olyan volt nekem, mikor megismertem, mint a napfény, ami beszökik a börtön ablakának rácsai között… ő volt számomra a remény… Ő volt az egyetlen, aki már akkor, gyerekkorunkban is normálisan fordult felém… az egyetlen, aki nem megalázni akart, nem fájdalmat okozni. Úgy kapaszkodtam belé, mint egy utolsó szalmaszálba, ami az élethez köt. Úgy ragaszkodtam hozzá, mint egy fuldokló a levegőhöz. Ő volt az első és egyetlen barátom. A mugli világban, és később a kastélyban is. Ő volt az egyetlen, aki emberszámba vett… És az évek alatt a szeplős, turcsi orrú kislányból gyönyörű nő lett. Annyira szép volt - mondja szomorúan, és tudom, anélkül is, hogy felnéznék, hogy lehunyja a szemét, hogy felidézze maga előtt Lily alakját. Mégis, érthetetlen módon már nem önt el ettől a féltékenység. Szomorú vagyok inkább, ahogy ő is az.
- Nem tudnám megmondani, mikor szerettem bele… idővel fontosabb lett mindennél és mindenkinél. De mikor Voldemort ösvényére léptem, veszekedni kezdtünk. Ő nem értett meg, és én haragudtam rá ezért. Egy kicsit ez is benne volt abban, ami akkor történt… akkor, mikor Potter és Black…
Kis ideig nem folytatja, és én nem sürgetem. Érzem benne az indulatokat, ahogy mindig, amikor a roxforti évei eszébe jutnak. Mindig elönti a düh a régi sérelmek miatt, a saját tehetetlensége miatt. Végül erőt vesz magán, és folytatja.
- Sértett voltam, és megalázott… ez az a két érzés, amitől már egészen kisgyerekkorom óta próbáltam menekülni, de képtelen voltam. Hozzám ragadtak, mint kutyához a bogáncs, és az évek alatt szépen lassan porba rombolták az önbecsülésemet. És egy ilyen helyzeten jött Lily… mikor amúgy is megaláztak a fél iskola előtt… jött ő… egy lány… egy griffendéles… hogy megmentsen. Hálásnak kellett volna lennem, de én még inkább megalázottnak éreztem magam. Nem tudtam, mit csinálok, mikor hozzávágtam, hogy sárvérű… Tudom, hogy ez nem mentség… Még aznap este bocsánatot akartam kérni tőle. A lelkem mélyén tudtam, hogy valami végleg megszakadt köztünk, de meg kellett próbálnom. De ő azt mondta, soha többé nem akar látni. Ezzel elveszítettem az egyetlen embert… az egyetlent, aki fontos volt nekem. És ezzel én magam is végleg elvesztem…
Csüggedten megrázza a fejét, mint aki szabadulni akar az emlékektől, de tudom, addig nem lesz rá képes, míg végig nem mondja a történetet. Kell egy kis idő, hogy összeszedje magát, de aztán folytatja.
- Annak idején hittem Voldemort eszméiben… igazán hittem. Abban, hogy a varázslók magasabb rendűek a mugliknál, és a mugli származású varázslóknál. Hittem benne, mert ez azt jelentette, hogy többet érek a mugli apámnál… és hogy jogom van bosszút állni rajta, és minden muglin… minden pofonért, amit apámtól kaptam… minden gyűlölködő szóért, minden alkalomért, mikor részegen félholtra vert a nadrágszíjával… minden alkalomért, amikor veréssel akarta kinevelni belőlem a mágiát… Akkor a szememben apám testesítette meg a muglit… aki csak annyit érdemel, hogy bosszút álljak rajta minden sérelemért, ami gyerekkoromban ért. És az a világ tökéletes eszköz volt ehhez. Voltam… valaki… valaki, akit elismernek, valaki, akit tisztelnek… olyan érzések, amit korábban sosem tapasztalhattam meg. Megrészegítő érzés volt. Ez az érzés… a vágy a dicséretre, az elismerésre… ez késztetett arra is, hogy elmondjam neki a jóslatot… Akkor még nem tudtam… hogy ez Lily életébe fog kerülni… nem is sejtettem.
Ezúttal hosszabb időre hallgat el, tudom, a bűntudat, az önvád még most is kegyetlenül gyötri. Elmondhatatlanul szeretnék segíteni neki, de tudom, nem zavarhatom meg. Ki kell mondania gondolatait, úgy, ahogy ő akarja.
- Mikor megértettem - folytatja végül -, minden összeomlott bennem. Még mindig szerettem őt… pedig akkor már rég Potter felesége volt, és már rég megszületett a fia. De ő akkor is az a lány volt, akit szerettem. És amikor megértettem, hogy én sodortam veszélybe az életét, mindent megpróbáltam, hogy megmentsem. Először Voldemortnál… igen… nála is megpróbáltam. Nem tudom, máig sem értem, milyen őrült, naiv elgondolásból, de megpróbáltam. Azt mondtam neki, hogy kell nekem az a nő… de csak kinevetett. Egy sárvérű? kérdezte. Ugyan, Perselus, százszor különbet találsz, ezt mondta. Ez után mentem el Dumbledore-hoz… Azt hittem, ő képes lesz megmenteni… hisz ő a leghatalmasabb varázsló a földön. Mindent eltűrtem tőle… a szemrehányásait… ami persze jogos volt, de akkor csak megalázónak éreztem… megint ez az átkozott érzés… talán ez a sorsom… hogy fenékig ürítsem a megalázottság méregpoharát…
- Mikor Lily meghalt - folytatja a suttogásnál is alig hangosabban -, egy részem meghalt vele együtt… nem mentem el a temetésére… nem mehettem el… de utána elmentem hozzá. Egy egész éjszakát ott voltam vele… megfogadtam neki, hogy megpróbálok mindent jóvá tenni… Merlin… mintha lehetséges lenne… De ebből az esküből merítettem erőt tizenhét éven át. Abból, hogy megígértem neki, hogy segítek rendbe hozni a világ dolgait. Kerüljön bármibe… Olyan sok álmatlan éjszakán kapaszkodtam az emlékébe… mikor minden remény elveszni látszott… és megszámlálhatatlan sok hajnalon merítettem erőt a mosolyából, mikor félholtra kínozva, sok sebből vérezve az utolsó erőmből botorkáltam vissza a kastélyba… Csak az lebegett előttem, hogy megígértem…
- Végre teljesíthettem ezt az esküt… és lehet, hogy nem nyertem feloldozást… talán sosem nyerhetek… de talán letehetem végre a múltam terhét. Egy részét biztosan. Igen… azt hiszem, itt az ideje…
Lassan elhúzódok tőle, hogy a szemébe nézhessek. Látom benne a megkönnyebbülést, mintha azzal, hogy kimondta ezeket a szavakat, valóban egy súlyos terhet tett volna le a válláról. Gyengéden megcirógatom az arcát.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Tudom, hogy nagyon szeretted őt… de akkor… azon az estén… ott a Főhadiszálláson… miért maradtál ott velem? Miért nem hagytál ott a szalonban? Tudom, hogy… egy pillanatra megfordult a fejedben, hogy azzal a lendülettel visszamenj a szobádba. De miért maradtál mégis?
- Talán… talán a lelkem megérezte, hogy a börtönöm ablakán újra beszökhet egy napsugár - mondja halkan, és lassan egy szomorú, de már reménykedő mosoly tűnik fel az arcán.
- Most már mindig a fényben maradhatsz - ígérem neki. Nem szól rá semmit, csak visszahúz magához, és átölel, és így is maradunk egészen estig, míg Alston be nem jön hozzánk, hogy mehetünk vacsorázni.