26. fejezet

A bejelentés

Másnap, megint korábban értem be az iskolába a szokásosnál. Amikor benyitottam a teremben egy ember volt. Tezuka.

- Ohajó! – köszöntem, amikor beléptem

- Ah! – válaszolta rám se nézve

Odasétáltam a helyemhez és leraktam a táskámat és fél percig erőt gyűjtöttem háttal Tezukának.

- Tezuka – fordultam meg, de ő már nem ült a helyén, hanem fél úton járt az ajtó felé – Kérlek, várj! – meg állt és megfordult – Sajnálom a tegnapit. Iszonyatosan tapló voltam és olyan dolgokat mondtam, amiket nem kellett volna és még csak nem is igazak. Tényleg. Nagyon, nagyon sajnálom. Csak mond, meg mivel tehetem jóvá és megteszem. – hajoltam meg

- Volt, amiben igazad volt, de tényleg túlzásba vitted tegnap.

- Hogy tehetném jóvá? – útálok megalázkodni

- Holnap délután bemegyek érted.

- Tessék? – egyenesedtem ki elkerekedtek szemekkel

- Meddig van edzésed?

- Holnap nincs edzésem.

- Remek. – hagyta el a termet

Oishi nagyon meglepődött, amikor beért és nem azt látta, hogy gyűlölködve ülünk egymás mellett, hanem azt, hogy néha még beszélgetünk is. Igaz semmi személyesről csak a tananyagról, de már ez is előrelépés volt számunkra.

Másnap délután, ahogy ígérte Tezuka be is csöngetett hozzánk. Mielőtt még elindultunk volna oda, amiről nem mondta meg, hogy hol van, rávettem, hogy segítsen egy feladatban, amiben semmi értelmet nem találtam. Természetesen Tezuka értette. Nem hiszem, hogy valaha is találkozott már olyan feladattal, amit ne értett volna. Megpróbálta elmagyarázni nekem a feladatot már vagy huszadjára, nekem pedig már huszadjára kalandoztak volna el a gondolataim, ha nem csörrent volna meg Tezuka telefonja. Felvette vagy két percig csak hallgatott, azután letette.

- Miattam en zavartasd magad, ha szóltál volna, kimegyek nyugodtan beszélhettél volna.

- Inui volt. – mondta, mintha ezzel megmagyarázott volna mindent

- És Inuival mindig ennyit beszélgettek?

- Csak ha ilyen dolgok miatt hív. Állítólag Momoshiro, Echizen és Tachibana húga randizik valakivel, de nem nagyon értettem mit akar tőlem, úgyhogy inkább leraktam.

- Leraktad? – esett le az állam, de aztán észbe kaptam – Bár, nem tudom ezen, mért csodálkozom.

- Én se.

Hát a példát a továbbiakban se értettem meg, de már nem is akartam. Feladtam. Inkább elindultunk.

- Szóval hova megyünk? – próbálkoztam

- Megteszünk egy-két szívességet Tsukushinak.

- Tsukushi-channak?

- Ühüm.

- Értem. Hol kezdünk?

- Rokonoknál.

Tezuka rokonainál néhány apróbb házimunkát kellett elvégeznünk. A nagyapja nagyon jó fej volt. Régen rendőr volt és most az akadémián tanított cselgáncsot. Rengeteg szórakoztató történetet mesélt Tezuka kiskoráról. Ki gondolta volna, hogy Tezuka is volt öt éves? Épp a halakat etettük a kerti tóban, amikor Tezukának megint megcsörrent a telefonja és egy a korábbival teljesen megegyező beszélgetés zajlott le.

- Inui? – kérdeztem meg tőle miután letette

- Ah!

A nap folyamán még két helyre mentünk. Az egyik egy áruház volt, ahol néhány kiegészítőt kellett venni Tsukushi-channak egy estélyi ruhához. Isten tudja, hogy ezt mért nem maga intézte el. És ha már nem is maga jött, akkor is mért pont Tezukát küldte? Viszont már megértem Tezuka mért hívott el engem. Én választottam ki mindent. Tezuka épp fizetett, amikor megszólalt a telefonom. Egy ismeretlen számról kerestek.

- Moshi mos? – vettem fel

- Sakamoto-san! Én vagyok az Koizumi.

- Hívj Naru-channak. És honnan tudod a számomat?

- Leleményes vagyok, Naru-chan.

- Mit szeretnél Kozuma-kun? – döftem bele a kést

- Koizumi és arra gondoltam, hogy nincs-e valami óhajod ma délután.

- Nincs, de ha lesz, majd szólok.

- Megadhatom a telefonszámomat és akkor bármikor el tudsz érni.

- Már meg van.

- Tényleg? Csak nem te is utána jártál? – szállt el magától

- Nem, csak arról hívsz te ütődött és kiírja a telefonom.

- Óh. Tényleg! – szontyolodott el – Akkor epedve várom a parancsaidat.

- Csak várd! – tettem le

- Ki volt az? – szólalt meg mellettem Tezuka, amitől majdnem megállt a szívem

- Úristen Tezuka. Még egyszer ne csinálj ilyet. Amúgy Koizumi. – szorítottam még mindig vadul kalapáló szívemre a kezemet

- Tegnap óta elég jól megvagytok.

- Nem mondhatni.

- Ahhoz képest egész nap együtt voltatok.

- Nem tehetek róla. Ő a rabszolgám és mindenhová követ.

- Igazán? – húzta fel a fél szemöldökét

- Mármint úgy értem, hogy fogadtunk és mivel én nyertem ő egy hónapig szolgál engem.

- Klasszikus.

- Az, de az ember élvezi, ha ugráltathat valakit. Te tudod a legjobban. Egy egész csapatot szoktál ugráltatni.

- Nem ugráltatom, csak edzem őket.

- Hívd, ahogy akarod. – hagytam rá

- És ha te veszítesz, akkor mi lett volna a tét?

- Randiznom kellett volna vele. – húztam el a számat

- Tehát ha veszítesz egy délutánt vele kellett volna töltened, viszont így hogy nyertél egy hónapig vagytok együtt.

- Nem vagyunk egy hónapig együtt, csak megteszi, amit kérek.

- Hívd, ahogy akarod, de szerintem mindenképp az lett, amit ő akart.

- Hogy tudod, így tönkretenni az emberek sikerélményét?

- Némi logikával.

Ezzel már nem tudtam vitatkozni. Egyrészt, mert erre nem tudtam mit mondani, másrészt pedig azért, mert valami más kötötte le a figyelmemet. Megtorpantam egy ékszerbolt előtt és a kirakatot bámultam.

- Mi az? – sétált vissza mellém Tezuka

- Az a nyaklánc. – mutattam az egyik láncra

- Mi van vele?

- Az anyámnak is pont ilyene volt régen. Kiskoromban imádtam játszani vele.

- És mi lett vele?

- El kellett vinnie a zaciba, mert miután apám elhagyott minket, nem igazán tudtunk megélni csak Okaa-san fizetéséből.

- Hát ez egy gyönyörű történet.

- De igaz.

Ennyiben is maradt. Miután kigyönyörködtem magam tovább mentünk.

Az utolsó hely ahová elmentünk egy kávézó volt, de ide csak azért, mert én már kezdtem éhes lenni. Itt összefutottunk Fujival, aki meginvitált minket, hogy tartsunk vele az utcai teniszben, de nekem nem volt kedvem, Tezuka pedig nem volt épp olyan állapotban, mint aki tud játszani. Úgyhogy egyedül ment.

Már a teáknál tartottunk, amikor Tezukának ismét megcsörrent a telefonja. És ismét nem szólt bele semmit úgy tette le.

- Inui?

- Ah!

- Ő sosem sértődik meg?

- Úgy néz ki. Azért hívott, mert nem tudja elérni Fujit.

- Mért nem mondtad, meg neki, hogy hova ment? Hisz tudtad.

- Ha Fuji kikapcsolja a telefonját valószínűleg nem is akarja, hogy elérjék.

- Ti jól ismeritek egymást, mi? – kérdeztem, mire vállat vont – Úgy hallottam ő a legjobb barátod. Ez igaz?

- Mondhatjuk. Holnap akkor meccsetek van? – váltott témát

- Igen. – bólintottam

- Hát sok sikert hozzá.

- Te nem jössz? – lepődtem meg

- Nem.

- Értem. – mondtam szomorúan

Mire hazaértünk már sötét volt. Okaa-san izgatottan várt az ajtóban, hogy mit csináltam egész délután kettesben Tezukával, de sajnos ki kellett ábrándítanom. Nem tudom mért nem képes felfogni, hogy soha nem fogok járni Tezukával. Sőt, jelenlegi hozzáállásomat tekintve, senkivel se fogok járni az elkövetkezendő tíz évben.

Szombaton kiderült, hogy nem csak a St. Rudolf ellen játszunk, hanem lesz még egy meccsünk aznap. Nem jelentett túl nagy problémát a csapat számára a dolog, mert mind a két meccset megnyertük elég nagy fölénnyel. Ami még ennél is jobban boldogított, hogy ugyan ott volt a Regulárok között Kanzaki, mégis egész meccs alatt a kispadon ült. Egy perc játéklehetőséget sem kapott. Tartom azt az állításomat még mindig, miszerint a Boucho sem kedveli. Nem csodálom.

Oishi, Eiji és Koizumi is kijöttek megnézni a meccset. Csak tudnám, honnan szerzi az információit. És még, hogy a rámenősség nem az ő stílusa. Igaza van Tezukának. Így hogy nyertem, egy délután helyett, egy hónapra kaptam meg a nyakamba.

A következő hét aránylag nyugodtan telt. Leszámítva, hogy egyik éjszaka Tezukával álmodtam. Mit ne mondjak, szörnyű volt. Minden áron bele akart kényszeríteni egy tütübe és eltáncolni velem a Hattyúk tavát. Amikor másnap megláttam elkezdtem nevetni, amit igencsak zokon vett. Próbáltam neki megmagyarázni, hogy min nevetek, de amikor véletlenül azt mondtam, hogy elképzeltem egy tütüben, valahogy még kevésbé lett szimpatikus számára a dolog. De ha ettől az esettől eltekintünk, akkor ilyen csöndes hetem talán azóta nem is volt, hogy a Seigakuba kerültem.

Pénteken edzés után hazafelé sétáltunk, amikor Eijiék közölték, hogy Tezuka lent volt az edzésen. Nem játszott csak szociális életet élt. Tanácsokat osztogatott. Nem gondoltam eddig, hogy Tezuka képes ilyen mértékű társadalmi kontaktus kiépítésére. A hétvégém legalább annyira békés volt, mint az egész hetem. Szombat este Eijivel elmentünk a Chocholate koncertre, amire a jegyeket Tsukushi-chantól kaptam a fesztiváli kavarásomért.

Vasárnapra azt terveztem, hogy sokáig alszom, de sajnos soha semmi nem úgy történik, ahogy én azt elképzelem. Ugyanis Okaa-san hajnali nyolc órakor mosolyogva ébresztett azzal, hogy telefonon keresnek.

- Moshi moshi! – ásítottam a telefonba, amiért Okaa-santól egy lesújtó pillantást kaptam

- Én vagyok az Tezuka! Csak nem felébresztettelek?

- Nem, te nem. Csak Okaa-san.

- A tárgyra térnék. Kérnék egy szívességet?

- Hogy mit? – ébredtem fel hírtelen

- Egy szívességet. – ismételte meg a kedvemért

Alig másfél órával később, már egy napos parkban sétáltunk Tezukával.

- Azt megkérdezhetem, hogy mért pont én? – tettem fel a kérdést

- Ki mást kérhettem volna meg?

- Gondolkozzunk csak. Egy egész teniszklub Bouchoja vagy. Ha a csapatból bárkit megkérsz eljött volna.

- De én téged kértelek meg.

- De miért?

- Mert szórakoztat a társaságod?

- Ha még azt mondtad volna, hogy a szerencsétlenségem, akkor el is hiszem, de ez így sántít. Szóval? Mért pont én? – néztem a szemébe

- Nem akartam, hogy bárki megtudja.

- Félek még mindig nem értelek, de ha már az a megtiszteltetés ért, hogy rám esett a választásod, akkor inkább nem forszírozom tovább ezt a témát.

- Megjöttünk! – állt meg hirtelen

Igaza volt. Tényleg megérkeztünk. Két teniszpálya volt előttünk és mindegyik üres. Ezt hívják szerencsének. Tezuka és én is elővettünk egy-egy ütőt és elindultunk a közelebbi pálya felé.

- Amúgy nem fáj? – kérdeztem meg tapintatosnak szánt hangon menet közben

- Mi?

- A vállad.

- Csak ha használni próbálom.

- Akkor most, hogy akarsz játszani? – torpantam meg

- Úgy, hogy nem használom. – mondta és megállt a pályán

Én is odamásztam a helyemre és vártam. Annyira Tezuka sem jó, hogy kéz nélkül is tudjon játszani. Hiszen ez a tenisz lényege. Az ütővel eltaláljuk a labdát. Az ütő pedig a kezünkben van.

- Kezdjél! – dobott oda egy labdát

Egy alsó szervával kezdtem. Ő pedig visszaütötte simán. Ekkor tűnt fel, hogy valami nem stimmel. Hisz Tezuka balkezes. Most pedig jobbal játszik.

- Te nem balkezes vagy? – tettem fel a logikus kérdést

- De.

- Értem. – vontam meg a vállam és szerváltam egy rendeset

Természetesen Tezuka ezt is visszaütötte. Igazából még így se volt semmi esélyem ellene, hogy jobb kézzel játszott.

- Nem tudom neked ez mire jó. – vágódtam le az egyik padra hulla fáradtan úgy a tízedik vesztett szett után.

- Hogy érted, hogy mire jó? – ült le mellém

Ránéztem. Negyed annyira nem tűnt fáradtnak, mint én. Egy izzadságcsepp gördült végig az arcán, nekem pedig már a bokám is vizes volt.

- Úgy értem, hogy én nem tudok érdemien játszani, de ha Fujit vagy Oishit hívtad volna, biztos többet tudnának segíteni, mint én. Ellenem nem tudod kihozni magadból a maximumot.

- Most nem is arra van szükségem.

- Hát akkor?

- Gyere és megmutatom. – állt fel újra

A lábaim tiltakoztak, de a kíváncsiságom meggyőzte őket, hogy legalább egy pár percig fuvarozzanak. Visszaálltunk a pályára.

- Üss annyira szélre, amennyire csak tudsz. – kaptam meg az instrukciót

Ezek után szervált. Én pedig azt tettem, amit kért, csak sajnos egy kicsit túllőttem a célon. Már épp káromkodtam volna, hogy out-ot ütöttem, amikor a labda, amit jelzem nem csavartam, elindult Tezuka felé.

- Most az a terved, hogy áttérsz jobb kézre?

- Nem. Csak fel akarom frissíteni a tudásom.

- De még mindig nem értem, ehhez mért én kellek. – néztem rá, ő pedig nem válaszolt – És azt hiszem nem is fogom megtudni – sóhajtottam – Tartunk egy pár perc pihenőt?

- Ha szeretnél.

- Köszi.

- Fenség! – hallottam Koizumi hangát a hátam mögül.

Lassan lehunytam a szememet. Mért pont most?

- Már ezerszer megmondtam, hogy ne szólíts így. – mondtam neki háttal

- Bocsáss meg Naru-chan. Néha kimegy a fejemből. – tudtam, hogy vigyorog, anélkül is, hogy hátra néztem volna

- Megértem Kozami-kun! – fordultam felé kedvesen mosolyogva, mire ő elhúzta a száját

- Ez mindig jó poén.

- Nem tudom, miről beszélsz, de ha már itt vagy kérlek, hozz egy üdítőt nekem és Tezukának.

- Én csak téged szolgállak. – nézett dühösen Tezukára

- Pontosan. És én megkértelek, hogy hozz két üdítőt.

- Nekem nem kell. – szólt utána Tezuka

Öt perc múlva Koizumi visszatért két üdítővel és mindkettőt átnyújtotta nekem.

- Szerintem folytathatjuk. – álltam fel

- Ah! – csatlakozott Tezuka is

- Koizum-kun örültem. – intettem neki már a pálya felé menet

- Megvárlak. – szólt utánam

- Nem fontos. – fordultam meg

- Hazakísérlek, hogy ne kelljen egyedül hazamenned.

- Nem szükséges. Tezuka úgy is arra lakik amerre Én. Lesz más dolgod vagy jössz majd haza, ha végeztünk?

- Nincs más dolgom.

- Akkor még inkább maradok. Nem hagyhatlak kettesben vele. Isten se tudja, mit csinálna veled. – mondta komoly képpel

Nem bírtam visszafojtani a feltörő nevetésemet.

- Mit csinálna velem Tezuka? – kérdeztem, amikor már kaptam egy kis levegőt

- Legyen egy kis képzelő erőd. Mit csinálhat egy fiú egy lánnyal kettesben? – húzta fel a szemöldökét

- Sajnálom, de ezt nem tudom elképzelni. – mondtam visszafojtva a nevetésem

- Kezdhetünk? – kérdezte Tezuka, aki már a pályán volt

- Persze. – kaptam észbe és odasétáltam én is a pályára – De csak ha nem csinálsz velem semmit. – tört ki belőlem újra a nevetés

Sötétedésig játszottunk Tezukával. Egyre ügyesebb lett a jobb kezére. Ezt abból érzékeltem, hogy már volt olyan szett, amikor egy labdáját sem értem el. Szerintem, ha egyszer játszottam volna a bal kezes Tezuka ellen még a labdát se láttam volna a meccs közben, nem hogy visszaüssem. Koizumi megvárt minket. A hazaút fenomenális hangulatban zajlott. Én próbáltam valamilyen beszélgetést kezdeményezni, Tezuka hallgatott, Koizumi pedig ahol tudott belekötött Tezukába, akit ez látszólag hidegen hagyott. A végére már feladtam a reményt, hogy ebből valamilyen szintű társalgást tudok kreálni, úgyhogy inkább én is hallgattam. Koizumi mindenképp be akart jönni hozzánk, hogy bemutatkozhasson a szüleimnek.

- Nem jöhetsz be. – szögeztem le vagy ötödször

- De mért? Nem tartana sokáig. csak bemutatkoznék és kész.

- Mert nem. És ne feszítsd túl a húrt.

- Létszi!

- Nem és kész. Menj haza! Ez parancs!

- Igenis! – vágta magát vigyáz állásba

- Én megyek! – mondta Tezuka

- Rendben. Holnap a suliban. – búcsúztam el tőle, majd visszafordultam Koizumihoz – És te is menj!

- Rendben, de előtte még lenne egy kérdésem.

- Halljuk. – tettem karba a kezeimet

- Ő már volt nálatok? – bökött a fejével, a még mindig mellettünk álló Tezuka felé

- Néhányszor! – válaszoltam

- Ő mért mehetett be, amikor én nem?

- Legtöbbször, azért mert hazahozott.

- Ma én is hazahoztalak. – háborodott fel

- Nem úgy értem. Ő hazacipelt, amikor épp nem tudtam járni vagy esetleg eszméletlen voltam.

- Ez igazságtalan. Amikor velem vagy, sosem történik semmi.

- Kösz. Majd holnap elüttetem magam egy kamionnal.

- Nem úgy értettem.

- Tudom, de most már tényleg megyek, mert fáradt vagyok.

- Ez is a te hibád. – nézett Tezukára

- Jó éjt! – siettem be gyorsan a házba, magukra hagyva őket

Remélem, nem esnek egymásnak. Bár belegondolva, Tezuka nem az a fajta, aki felveszi a provokációt. Inkább otthagyja Koizumit.

Másnap olyan izomlázzal ébredtem, amilyet még életemben nem éreztem. Az ágyból is alig tudtam kikelni. Fájtak a lábaim, a kezeim, a hasfalam és a hátam. Kínszenvedés volt minden mozgás. Hogy fogok én így edzésre menni? Mire nagy nehezen bebotorkáltam az iskolába, már majdnem elkéstem.

- Azt hittem már nem is jössz. – fogadott Oishi az ajtóban

- Téged is jó látni. – bicegtem be

- Már megint mit csináltál magaddal? – nézett rám rosszallóan

- Én semmit. Ez más hibája. De amúgy csak egy egyszerű izomláz.

- Egyszerű? – kérdezte, miközben nézte, ahogy a helyemre tántorgok

Ledobtam a táskámat, majd magamat is és elterültem a padon.

- Én többé innen nem mozdulok. – hunytam le a szememet

- Pedig ha a tanár bejön, fel kell állnod. – kötött belém Tezuka

- Akkor tartsd fel a tanárt. – mondtam még mindig csukott szemmel

- Van nálad gránát?

- Ha…ha…ha – mondtam erőtlenül

- Sajnálom!

- Mit? – nyitottam ki a szemem, még mindig a padon feküdve, de így is jó rálátásom volt Tezukára

- Hogy ennyire kikészítettelek.

- Ez nem te voltál. Én forgolódtam túl sokat éjszaka. Attól van izomlázam.

Tezukának igaza lett. Bejött a Sensei és nekem fel kellett állnom. Nem sikerült volna, ha Tezuka nem segít. Pontosabban fogalmazva nem húz fel. Így is fájt, de magamtól meg se tudtam volna mozdulni. Az egyik szünetben úgy döntöttem ez így nem mehet tovább.

- Tezuka! – szóltam oda neki megint a padon feküdve

- Igen?

- Megtennél nekem valamit?

- Mond.

- A zsebembe van a telefonom. Ki kéne venni és megkeresni benne Koizumi számát, majd a fülemhez tenni, hogy tudjak vele beszélni. Légy szíves! – tettem hozzá

Meg is tette, amit kértem.

- Kamuza-kun! Azonnal gyere át a mi termünkbe. Feladatom van a számodra. – intettem Tezukának, hogy leteheti – Remélem tényleg ő volt az.

Alig egy perc múlva már ott is volt Koizumi a termünkben.

- Mit tehetek érted? – kérdezte mellettem állva

- Először is hajolj le, mert nem látlak és utálok valakinek a hasához beszélni. – tétovázott egy kicsit, de végül lehajolt – Úristen, mi történt a szemeddel? – kérdeztem, amikor megláttam a monoklit a szeme alatt – Ugye nem…?

- Nem. Nem Tezuka volt. – vetett egy gyilkos pillantást az említettre – Máshol szereztem.

- Értem. Akkor most térjünk a tárgyra. Masszírozd meg a hátamat. – megcsillant a szeme, úgyhogy gyorsan hozzátettem – De ne próbálkozz semmivel.

- Hogy is merném, Fenség!

- Kazma-kun. Mondtam már, hogy ne szólíts így!

- Elnézésedet kérem, Fenség – ült ki egy hülye vigyor a képére. Ha most meg tudnék mozdulni, esküszöm beépítettem volna a fejét a közfalba.

Miután végzett velem már sokkal elviselhetőbb lett a dolog. De azért a következő órát is a padon fetrengve töltöttem. Az óra elejét átaludtam, de úgy a felénél felébredtem. Amikor kinyitottam a szemem az első dolog, amit megláttam Tezuka volt. Ott ült mellettem és figyelt a Senseire. Talán az osztályból ő volt az egyetlen. Ezt csak tippeltem, de általában így szokott lenni. Nem tudtam megnézni igazam van-e. Egyszerűen nem tudtam levenni Tezukától a szememet. Valahogy más volt, mint máskor. De nem tudtam mi az a kis különbség, ami így vonzza a tekintetem. Ahogy néztem megfogalmazódott benne valami, de nem tudtam hova tegyem. Hisz semmi értelme nem volt, de mégis, ez jutott eszembe. Olyan egész volt. Tezuka tökéletes volt. Az Isten megáldotta egy arccal. De mekkorával? Pont amikor erre gondoltam, rám nézett. Így, hogy a szemüvege nem csillogott eltűnt az utolsó kételyem is. Belenézve a szemeibe, úgy éreztem mintha valami fölém tornyosulna, egy érzés, ami elnyomja az összes érzékemet. Mintha hirtelen beborult volna úgy éreztem. Hát tévedtem. Tényleg sötétebb lett, és tényleg fölém tornyosult valami, vagyis inkább valaki. A Sensei állt mögöttem.

- Sakamoto! – dörrent rám

- Hai! – ültem fel rendesen, meglepetésemre könnyebben ment, mint gondoltam

- Csak nem felébresztettelek?

- Nem. Úgy öt perce már magamtól felébredtem. – válaszoltam szenvtelenül

- Kifelé!

- Hai! – mondtam és felálltam

Kicsit sajnáltam, hogy ezt mondtam a Senseinek. Nem akartam kijönni. Itt nem lehet olyan kényelmesen aludni, mint a teremben. Óra után megkaptam a leszúrást Okita-Senseitől hogy, hogy beszélhettem így egy tanárral. Én illedelmesen végighallgattam majd elmentem ebédelni. A mozgás is egyre jobban ment, bár még fájt, de a pihenés így is sokat segített. Az edzésen már majdnem jó formában voltam. Nehézkesen ment kicsit a dolog, de azért már elviselhető szintre csökkent a fájdalom. A múltkori leszúrás után úgy döntöttem inkább megvárom Oishiékat. Negyedóra értelmetlen várakozás úgy döntöttem megnézem hogy, hogy állnak. Az egyik pálya mellett ott állt az összes Regulár és Tezuka tartott feléjük. Én tisztes, de még hallótávolságban álltam meg tőlük.

- A következő meccsen nem tudok játszani, mert Németországba utazok, hogy meggyógyítsák a vállamat. – jelentette be

Mindenki kiakadt. De tényleg mindenki. Még én is. Tezuka elmegy Németországba? Az lehetetlen. Pont most? Most amikor már olyan jóban lettünk. Én megmondtam Miki-channak, hogy téved. Soha nem volt és nem is lesz Tezukával összekötve a sorsunk. Ez csak egy mese. A mesék soha nem válnak valóra. A valóság az, hogy Tezuka elmegy külföldre.