Nem csak Granger
written by FerPotter
translated by Eskies
Összefoglaló: Perselus és Hermione igyekeznek együttmûködni. Nathan talál egy módot, hogy hallható legyen...
Mint mindig, most is nagy-nagy köszönet Nimbusznak!
26. Új perspektíva
Nathan csak nézte anyját, ahogy belép az ajtón, nem is igen figyelt fel az asszony után lépkedõ férfira. Hermione közeledett, és Nathan – aki el akarta kerülni ezt a pillanatot, tekintettel arra, milyen állapotba sikerült hoznia magát - most, hogy anyja itt volt, csak szomorúságot érzett, mert nem ölelheti át.
Hermione csendesen könnyezett, és Nathan vele sírt. Az asszony keze alvó fia homlokára simult, és Nathan szerette volna õt megérinteni, megvigasztalni, de a hiábavaló próbálkozás dühös könnyeket csalt a szemébe. Hermione leült az ágy mellé, és csak nézte Nathant, a fiú meg állt anyja széke mellett szomorúan.
Gyötörte a lelkiismeret-furdalás, és megpróbálta még egyszer az ellenátkot, persze eredmény nélkül.
Anyja oly csendesen ült mellette, hogy megijesztette azzal, hogy egyszer csak hirtelen felállt, hátrasimította a haját, és megcsókolta a homlokát.
- Ki fogjuk deríteni, hogy mi történt. Apádra sok mindent el lehet mondani, de mindamellett õ nagyon intelligens, és sokat tud az átkokról. Segít majd nekem, hogy megtaláljam erre az orvosságot, ne aggódj.
Tudom, mami.
- Megnézek egy-két könyvet – folytatta Hermione halkan -, de visszajövök majd késõbb, hogy megnézzelek. – Nathan fölé hajolt, egy csókot nyomott a két szemöldöke közé, aztán az arcára. – Boldog születésnapot, édesem.
Letörölt arcáról egy makacs könnycseppet. Nathan búsan figyelte, amint anyja kifelé indul. Sajnálom, mami… Nem tudta visszatartani a szomorúság könnyeit. Soha nem fog még egy varázslatot kipróbálni önmagán és semmit, egyáltalán semmit sem akart tudni már a sötét varázslatokról ameddig csak él! Tudta, hogy ezt a fogadalmát meg fogja tartani. Annyira szeretett volna visszatérni a testébe! Bárcsak visszamehetne az idõben, bár soha ne próbálta volna ki azt az ostoba bûbájt! De az idõ kerekét nem lehet visszaforgatni. Ráadásul rengeteg idõ telt el azóta – legalábbis Nathannak úgy tûnt. Madam Pomfrey megnézte õt ebéd elõtt meg ebéd után, és megállapította, hogy semmi sem változott. Se anyja, se Piton professzor nem tért vissza még.
Nem tudta, miért maradt ott, önmaga mellett, mikor anyja már kiment a gyengélkedõrõl. Ülni a földön az ágy mellett elég csüggesztõ volt. Nem volt értelme ott maradnia, és értelmesebb dolgot is tehetne, ahelyett, hogy gyötrõdve bámulja a zöld tapétát a gyengélkedõ falán. Csak vár, nem is tudja, mire. Ez õrjítõ.
El kell hagyja a gyengélkedõt, csak hogy próbát tegyen. Ha valami furcsát tapasztalna a távolság miatt, mindig visszajöhet, hogy azontúl félig élõ, félig halott teste közelében maradjon. Ebbe rossz volt belegondolni, de úgy érezte, ki kell próbálnia, el kell innen mennie, méghozzá azonnal.
Úgyhogy kiment. Úgy gondolta, elõször csak a könyvtár ajtajáig megy, de hogy nem érzett semmi olyat, ami megállásra késztette volna, bement egészen, és tudta már azt is, mi hajtja arra: ott van az anyja.
o0oOo0o
Hermione pokoli feszültséget érzett, fejében tombolt a zûrzavar. Le kellett nyugodnia, hogy gondolkodni tudjon. Régen volt már ilyen állapotban: émelygett az aggodalomtól. De most koncentrálnia kellett. Nathannak szüksége van rá. Milyen halvány volt, akár a kísértetek! Sosem látta õt még ilyen gyámoltalannak, és ettõl õ maga is tehetetlenné vált. Nem volt a gyerek erre felkészülve, nem készítette fel õt arra, hogy kell élni a varázslóvilágban. Ez az õ mulasztása a fiával szemben.
Hermione feltételezte, hogy Nathan biztonságban van a kastélyban, és legfeljebb a roxfortos kölykök közötti szokásos, egymásra szórt gyerekes ártások juttathatják a gyengélkedõre. Nem gondolta, hogy valaha is ennél súlyosabb ok miatt rendelje õt ide Minerva az iskolába. Voldemort halott, a követõi vagy szintén halottak, vagy börtönben ülnek, nem volt miért aggódni.
Hogy tévedhettél ekkorát, te ostoba? – gúnyolta magát dühében.
Felügyelet alatt tudta a gyermeket – Perselus figyelõ szeme elõtt. Aki még azt a nyavalyás nyakláncot is kitalálta! Hol volt Perselus, mikor az oly nagyon vigyázott és védelmezett fiát megtámadták – a jó ég tudja, ki? Ráadásul bent a kastélyban!
Hermione lehunyta a szemét, próbált lehiggadni és józanul gondolkozni. Inkább az övé a felelõsség, nem Perselus hibája ez az egész. Perselus nem tudja, milyen apának lenni, nincs igaza, ha õt vádolja.
De miért teszi mégis?
Mert a férfi volt itt, és tudnia kellett volna, mi folyik a gyerek körül!
Hermione sóhajtott. Ez a gondolatmenet sehová sem vezet. Arra van szükség, hogy tiszta fejjel gondolja végig, hogy találhatna valami jó gyógymódot a kisfiának.
Mély levegõt vett és visszatért a könyve tanulmányozásához, kattintgatta mugli töltõtollát, és készítette a jegyzeteket azokról az információkról, melyekrõl úgy gondolta, segíthetnek Nathanon. Már negyedszer olvasta végig ezt a témakört. Altató bûbájok… Mennyi van! Ennek nem lett volna szabad megtörténnie…
Jobban kellett volna vigyáznia rád, édesem…
o0oOo0o
Nathan anyja felé tartott, többiekre nem is figyelt. Hermione egy terjedelmes, õsöregnek látszó könyv fölé hajolt, toll volt a kezében, az olvasottakról készített jegyzeteket. Nathan megállt mellette, belenézett a könyvbe. Az a mágia által okozott alvási rendellenességekrõl szólt.
Nathan sóhajtott. A lélekvarázslatokat kellene tanulmányoznod, Mami! A rettegés, hogy anyja sose találja ki, mi történt vele, újra összeszorította a szívét, és egy közeli székbe hanyatlott. Úgy érezte, reménytelen bánatában már mozdulni sem bír. Nem akarta elveszteni anyja csöndes társaságát, úgyhogy csak ült ott, és legjobbnak találta, ha nem is gondolkodik egyáltalán.
Az idõ nehezen múlt, és Nathan elunta, hogy a diákok jövés-menését meg jegyzetelgetõ anyját figyelje. Ráadásul hasztalan próbált semmire sem gondolni – egy gondolat nem hagyta nyugodni. Anyja csak az idejét – az õ idejüket! – vesztegeti, és õ nem képes megtalálni a módját, hogy ezt elmondja neki.
Megpróbálta felvenni a radírt az asztalról, de ujjai akadálytalanul siklottak át rajta. Csak bámulta az engedetlen tárgyat, és megijedt, mikor anyja hirtelen becsukta a könyvét, és kezdte összeszedni a holmiját. Úgy látszik, végre elmehetnek innen a hiábavaló keresgélés után.
Nathan követte anyját a Roxfort termein át, mivel úgy érezte, nem képes rá, hogy elszakadjon tõle.
o0oOo0o
Hermione éppen idõben fejezte be az utolsó könyvet, hogy tovább léphessen a következõ tennivalóra. Már egy negyedórája véget ért a tanítás, úgyhogy indulhatott le a pincébe, hogy megbeszélje a dolgot Perselussal. Mert mikor végre úrrá lett irracionális haragján, tudott annyi információt összeszedni az altató ártásokról és bûbájokról, amennyit egy ember képes egy délután.
Nem vette észre sem a tanulókat, sem a portrékat, sem semmi mást, ami mellett elvitt az útja. Égve a vágytól, hogy kutatásainak következtetéseit, és azok helyességének bizonyítékait átbeszélje Perselusszal. Kopogás nélkül egyenesen benyitott a férfi szobájába.
- Összeírtam néhány átkot…
A férfi, aki könyvei felé hajolt az asztalánál, felemelte a kezét, s ezzel félbeszakította a mondatot, de nem akadályozta az asszonyt abban, hogy tovább haladjon befelé. Befejezve az olvasást írt néhány szót egy pergamenre. Akkorra Hermione már az asztal elõtt állt. Mikor Piton végre felnézett, az asszony lette elé gonddal összeállított jegyzeteit.
- Itt vannak azok az átkok, melyeket kiírtam. Megyek a gyengélkedõre, hogy elvégezzek néhány vizsgálatot, de elõbb még be akartam nézni hozzád. Gondoltam, biztos hozzá tudsz ezekhez tenni valamit, vagy talán el akarnál velem jönni, hogy lásd az eredményt. Nem találtam olyasmit, hogy a tesztek esetleg mellékhatásokat okoznának, és nem is gondolnám, hogy lenne ilyesmi. Egyébként…
Elhallgatott. Elvette a szavát a látvány, ahogy a férfi a gyanús bûbájok listáját futja át, s jelölgeti õket azzal a rémes zöld tintával, mintha csak egy dolgozat lenne.
- Már kipróbáltam ezeket. Egyik sem mutat semmit – közölte kimérten Piton, és a visszahajolt a jegyzetei fölé. – De elvégezheted azokat a teszteket, amelyeket megjelöltem, bár nem hinném, hogy használható információkat szerzel.
Hogy mit csináltál?
A higgadtság, amiért Hermione olyan sokat küzdött, most egy szempillantás alatt tovaillant.
- Mikor próbáltad ki? Hát nem óráid voltak egész délután? – Képtelen volt visszafogni magát, hiába akarta, nem sikerült. – Egyáltalán eszedbe jutott, hogy én is ott szeretnék lenni minden vizsgálatnál? – Dühösen meredt a férfira, és növekvõ ellenérzéssel állapította meg, hogy Perselust hidegen hagyja az indulatos hang. – Tudod, hogy hülyét csináltál belõlem, hiszen egész délután hiába dolgoztam! – Hermione vádlón lengette kezében az immár haszontalan jegyzetet. – Ugyanazzal a listával álltunk elõ! Ha én tudnám, hogy van valaki, aki tud segíteni nekem a kutatásban, volna bennem annyi tisztesség, hogy szólnék neki, hogy milyen könyvet nézzen át, vagy megkérném, hogy együtt keressünk! Az ég szerelmére, együtt kell lennünk ebben a dologban! Hisz mindketten a szülei vagyunk!
Hermione hangja minden kimondott szónál egyre számonkérõbben csengett. Olyan dühös volt, amilyen már nagyon régen nem, mert míg beszélt, Piton még csak rá sem nézett.
- Perselus! – kiáltotta.
A varázslók legidegesítõbbjének pedig csak szállt a pennája a papíron, mintha nem is sikoltozna senki a közelében. Hermionénak ökölbe szorult a keze, összegyûrte a jegyzeteit, és úgy érezte, legszívesebben behúzna egyet a férfinak, hogy ennyire semmibe veszi. Áthajolt az asztalon, és – legalább! - kikapta Piton kezébõl a pennát.
- Hozzád beszélek! – sziszegte.
- Felfogtam – közölte Perselus. Új pennát húzott elõ, és belemártotta a zöld tintába. – Épp a tesztekkel kapcsolatos tapasztalataimat szeretném a legrészletesebben leírni, úgyhogy méltányolnám, ha abbahagynád a sivalkodást.
Óh, milyen szívesen behúzna neki egyet! Hermone majd szétrobbant a dühtõl. Csak éppen… Kell, hogy tudja, mire jutott a férfi, ez annyira kell, akár a levegõ! Kereste magában azt az erõt, amit – amióta Perselus eljött érte az egyetemre – eddig érzett, de sehol sem találta. Legyõzve, erõtlenül hanyatlott az épp a háta mögött álló kényelmetlen székre, és a kezébe temette az arcát.
Istenem, hogy lehetek ilyen szánalmas?
o0oOo0o
Nathan nyugtalanul figyelte a szeme elé táruló jelenetet. Biztos volt benne, hogy anyja felrobban, hacsak nem tesz valamit, ami levezeti a mérgét. Látta már Hermionét dühösnek számos alkalommal, de ennyire még sosem. Õ soha nem merné ennyire felmérgesíteni.
Apjára nézett. A férfi csak csinálta a dolgát, mintha senki sem lenne körülötte. De ez, az anyja iránti közöny egyre jobban kezdte zavarni Nathant. Nemtetszése pedig csak fokozódott, mikor látta, hogy anyja a székbe rogy, és a kezébe temeti az arcát. S bár kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a barna hajzuhatagot, visszahúzta, mert ráébredt, hogy képtelen anyját megvigasztalni simogatással vagy bármi más módon.
- Nézze meg, mit csinált! – mondta a férfinek, bár tudta, hogy az úgysem hallja meg. – Miért kell mindig ilyen utálatosnak lennie?
- Kérlek, ne csináld ezt máskor… - szólalt meg az asszony még mindig a kezébe temetett arccal. Nathan csak bámulta tovább Piton professzort.
Bármilyen hihetetlen, az eddigi kiabálás után ez a pár halk szó végre felkeltette Piton professzor figyelmét. Nathan látta, hogy a férfi abbahagyja az írást, felpillant, és figyelmesen nézi az asszonyt. Arckifejezése szenvtelen volt és dühítõen üres – pont olyan, amilyennek Nathan már oly sokszor látta e jellegzetes vonásokat. De hogy anyját oly hosszan és figyelmesen nézte, ez lelohasztotta Nathan ellenérzéseit. Piton professzor végül nagyot sóhajtott, erre már Hermione is felnézett – a tekintetük találkozott.
- Mit javasolsz akkor? Hogy hagyjam abba a gyógymód keresését, mert ezzel összezavarom a te elképzeléseidet?
Anyja hátradõlt a karosszékben, és csak legyintett egyet.
- Azt csinálsz, amit akarsz. Én csak nem akarok több idõt vesztegetni hiábavaló kutatásokra. És ne csináld ezt velem többet.
- Kiderítem, mi történt Nathannal.
Ahogy ezt mondta, s hogy keresztnevén nevezte, attól Nathan még maradék mérge is elpárolgott. Apja épp azon van, hogy segítsen rajta. Anyja és Piton tekintete még mindig összekapcsolódott, mintha ily módon is – szavak nélkül is – értenék egymást. Akármit is beszéltek elõbb, úgy tûnt, most mindenben egyetértenek. Anyja sóhajtott és lehunyta a szemét.
- Mondd el, mit tapasztaltál a teszteknél – kérte a férfit.
- Azt, hogy ez nem altató átok – felelt Piton.
Az elõbbi vitának, a kiabálásnak immár nyoma sem volt. Beszélgetni kezdtek mindarról, ami Piton professzorban a tesztek elvégzése folytán felmerült. Nathan újuló reménnyel hallgatta õt, de figyelme csakhamar másfelé fordult, csakhogy megõrizze kemény munkával összetartott ép eszét, hallván, ahogy ez a két briliáns elméjû felnõtt újabb és újabb teóriával áll elõ, csakhogy aztán a másik megcáfolja.
Megnézte a polcon álló üvegeket – némelyik valami úszkáló dolgot tartalmazott, amit fel is ismert, és voltak izgalmas ismeretlenek. Nathan még hallotta, mit beszélnek a szülei az íróasztal mellett, de próbált nem arra gondolni, hanem inkább az üvegekre és azok tartalmára.
Zaklatottsága ellenére az agya nagyon is pörgött, és mindenképp próbált véget vetni kínlódásának. Több mint tucatszor próbálta az ellenátkot hasztalan, mielõtt feladta. Ha elmondhatná az asztalnál ülõ párosnak valahogy, hogy mi történt, hogy hol találják a könyvet…
Apja hangját egyszerre csak a kövön csúszó fa csikorgó hangja követte, s ez megzavarta Nathant a koncentrálásban.
- Részt kell vennem a vacsorán a nagyteremben – magyarázkodott a professzor, aztán hozzátette egy grimasszal: - Hülye szabályok…
- Én a laborba megyek – válaszolt az asszony, aki szintén felállt, és kezdte összeszedni a holmiját. Nathan közelebb jött, hogy jobban hallja õket.
- Inkább velem kellene jönnöd – mondta Piton professzor összehúzott szemmel, de anyja mintha észre sem vette volna.
- Megígérem, nem csinálok semmit, amíg oda nem jössz – bizonygatta, s eligazította karjában a könyveket és pergameneket, aztán felnézett a férfira.
- Kevésbé leszel kibírhatatlan, ha jóllaksz.
Ez sértés volt, nem? Nathan meg mert volna rá esküdni, hogy igen, az volt, de anyja úgy nézett Piton professzorra, mintha az valami kedveset mondott volna, s amit általában egy hajsimítás követ, egy puszi az arcra… Itt egy pillanatra elakadt Nathan gondolatmenete. Vajon megcsókolja anyja az apját? Végül is nem hallatlan dolog, hogy az anyák megcsókolják az apákat. Õ maga is nem egyszer látta, hogy barátai szülei megcsókolják egymást…
- Ne aggódj, majd rendelek valamit a konyháról – válaszolt az asszony, és mosolyogni próbált. Nathan gyengédséget látott a tekintetében. Piton professzor megsértette, mégis boldog? Sosem fogja megérteni a felnõtteket!
Piton professzor ráncolta a homlokát, aztán bólintott, majd – anya és fia tekintetétõl kísérve - kiment az irodájából anélkül, hogy visszanézett volna. Nathan utánapillantott anyjának, aki visszatért a laborba. Gondolkodott egy percig, aztán úgy döntött, hogy a nagyterem valószínûleg kevésbé lesz unalmas, mintha olvasó anyját figyelné a következõ órákban.
A szemét összeszorítva átlendült az ajtón, és követte apját a pince sötét folyosóin.
o0oOo0o
- Nathan még mindig alszik? – kérdezte Jose.
- Igen – felelt Kevin a kislánynak és Annának, aki felpillantott rájuk, mikor a két fiú az asztalhoz lépett.
Jose-t elszomorította a hír.
Egyikük sem vette észre a láthatatlan hallgatóságot, míg kitárgyalták a nap eseményeit. Nathan már a folyosón csatlakozott barátaihoz, és most csak állt Kevin és Andy háta mögött a Griffendél asztalánál, és hallgatta õket.
- Mit gondoltok, mi történt vele? – kérdezte Jose. – Kiderült már?
- Azt gondoltam, Lupin professzor kitalálja mostanra, de hogy egész délután a házat kérdezgette, már nem vagyok annyira biztos. Azt hittem, sose fogy ki a kérdésekbõl – mondta Anna.
- Aztán mégis kifogyott, mert a végén újra mindig csak ugyanazt kérdezgette – folytatta Andy.
- Szóval akkor még mindig nem tudják – vonta le a következtetést Jose.
- Vagy talán azt hitte, titkoltok valamit – mondta vádlón Anna. – Mit csináltatok a múlt éjjel?
Andy válaszolni akart, de Kevin oldalba bökte. – Az nem a te dolgod!
Andy dühösen meredt Kevinre, és fájó bordáit tapogatva mondta: - Nem titkolunk semmit sem, Anna.
De nem úgy volt, és Nathan ezt nagyon is tudta. Eldugták a könyvet – az egyetlen dolgot, ami segíthetne a szüleinek és Lupin professzornak, hogy helyrehozzák, ami történt.
- Oda kell adnotok a könyvet Lupin professzornak! – mondta nekik, nem törõdve vele, hogy úgysem hallják.
- Nem tudjuk, mi történt, különben elmondtuk volna Lupin professzornak – tette hozzá Kevin az igazságnak megfelelõen.
- Talán Piton van emögött. Õ átkozhatta meg Nathant… - kezdett variálni Anna, és óvatosan körülkémlelt, hogy nem hallja-e õket más. – Ha törõdne vele, nem inkább Nathannal kellene lennie, minthogy itt vacsorázik a nagyteremben? – folytatta a tanári asztal felé pillantva. – Lupin professzor bezzeg nincs itt!
- Szegény Nathan! – sajnálkozott Jose.
- Piton professzornak semmi köze ehhez. Nathan nagyon nem örülte, ha hallaná, mit beszélsz!
Nathan hálás volt Andynek, hogy hárította ezt a vádat. Hiszen csak saját magát okolhatta. Senki sem kommentálta az elõbbieket, de Nathan észrevette, hogy a kislány kétkedõ arccal folytatta az evést. Kevin is így tett, csak éppen az õ arcán nem látott Nathan semmiféle kétkedést. Andy pillantása elidõzött a professzoron, mielõtt újra enni kezdett.
Nathan hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. A nap oly hosszúnak tûnt, mintha egy hét lett volna, és micsoda hét! Sóhajtott, és lehunyta a szemét. Mikor kinyitotta, egy fiút látott, aki épp feléje rohant, és majdnem beleütközött. Ösztönösen lépett egyet az asztal felé, és támaszt keresett, de persze nem talált. Amikor lenézett, elkerekedõ szemmel látta, hogy a keze átmegy Andy vállán. Gyorsan visszarántotta.
Andy megborzongott a testetlen érintésre – vagy Nathan csak képzelte?
- Ez egy kísértet volt? – kérdezte a fiú Kevint.
- Nem, ez Aston volt. Állandóan pontokat veszít, mert örökké rohangál.
Nathan most szándékosan kinyújtotta a kezét, hogy újra megérintse Andyt, és figyelte, megborzong-e. Andy hátranézett a válla fölött, épp oda, ahol Nathan állt. Ha Andy érzi ezt…
- Szerintem kísértet volt – bizonykodott Andy megerõsítve Nathan gyanúját.
Kevin megrántotta a vállát. Nathan örvendezett. Andy érzi az érintését! Újra a vállához ért, és nevetett, mikor Andy összerezzent és eldobta a villáját, majd jobbra-balra tekintve kereste a furcsa érzés okozóját.
- Itt vagyok épp mögötted! – mondta Nathan vigyorogva, amire persze nem érkezett válasz.
Nos, attól, hogy érzik a jelenlétét, még nem hallják õt. De nyugalom! Nathan megpróbálta megérinteni Kevint úgy, ahogy az elõbb Andyvel tette, de nem történt semmi.
- Hm. Érdekes – tûnõdött.
Újra Andyhez ért. Barátja felpattantott, forgolódott, készen arra, hogy a helyére tegye, aki azt a fagyos érzést okozza. Nathan ránevetett: a felfedezés boldogságában nem foglalkozott azzal, hogy barátja kínosan érzi magát. Szerette volna megölelni. Hiszen ez óriási elõrelépés!
- Nick! – kiáltott Andy, és Nathan megfordult, hogy odapillantson, ahová Andy is néz. – Szeretnék nyugodtan vacsorázni!
- Parancsolsz? – kérdezte érdeklõdve Félig Fejnélküli Nick.
Nathan elégedetten mosolygott. Andy azt hitte, egy kísértet volt! Megérintette újra Andy vállát, hogy megbizonyosodjon. Andy idegesen mordult fel, ahogy a borzongás végigfutott a gerincén.
- Ez egyáltalán nem vicces! – tiltakozott.
Nathan körülnézett. Pár tanuló figyelte õket. Talán õk fel tudják kelteni a tanárok figyelmét, talán apja észreveszi, mi történik Andyvel, talán tudnak végre egy módot találni az érintkezésre!
Most mindkét kezével megérintette Andyt, remélve a még erõsebb tiltakozást. Úgy is lett. Andy felugrott.
- Állj le! – förmedt rá Nickre. – Azt hittem, a kísértetek nem szórakoznak ilyesmivel!
A kísértet közelebb lebegett és megszólalt.
- Nem kísértet zaklat téged, édes fiam. Talán megkérhetnéd alvó barátodat, hogy hagyja abba a játszadozást!
Nathanra meredt, akinek elkerekedett a szeme.
- Te látsz engem! – kiáltotta.
- Természetesen. És ne zaklasd az embereket! – szólt feddõn Nick.
- És hallasz is! – Nathan szeme már nem is nyílhatott volna kerekebbre.
- Kihez beszélsz? – kérdezte Andy.
- Ne félj fiam, most már nyugtod lesz. És egyél, amíg megteheted! – Nick szeme elidõzött az Andy tányérján halmozódó ételen, aztán húsgombócokról motyogva ellebegett.
Nathan otthagyta összezavarodott barátait, és inkább a Griffendél-ház kísértete után iramodott.
- Várj! Várj, Nick! – kiabálta.
De hogy hiába kereste az elsõ és a második emeleten, elcsüggedt. Hol vannak a kastély kísértetei, mikor pedig szüksége lenne rájuk? Most, hogy már tudja, azok látják õt, hogy tud velük beszélni, most bezzeg nincsenek sehol.
Míg fel-alá kószált, látott néhány kísértetet, de azok, mikor észrevették õt, eltûntek. Már elmúlt a takarodó, mikor Nathan a pincében bóklászva ezüstös csillogást vett észre az egyik sarokban. Mosolygott, mikor látta, hogy a kísértet nem tûnik el a közeledtére. De mikor ráismert, lehervadt a mosolya. Óvatosan figyelte az elõtte pár lépésre lebegõ kísértetet, próbálta kitalálni, hogy szólítsa meg. – Nem tud bántani, nyugi! Végül is griffendéles vagy! – bátorította magát.
- Mit akarsz? – kérdezte a félelmetes figura Nathanra bámulva, aki nem gondolta, hogy a kísértet már észrevette õt.
- Én… kezdte, és felnézett a langaléta kísértetre.
- Te nem vagy mardekáros – nézett rá gyanakodva a kísértet. – De akkor mit keresel itt?
- Szükségem van a segítségedre, uram. Muszáj beszélnem Piton professzorral. – Nathan hangja nem remegett, bár azért nem volt olyan magabiztos, mint általában.
- Mi dolga van egy griffendélesnek a Mardekár-ház fejével? – A báró gyanakodva húzta össze a szemöldökét.
Nathannak fogalma sem volt, honnan tudja a báró, hogy õ griffendéles. De nem akarta sokáig húzni a beszélgetést, mert a báró elég félelmetes volt.
– Én Piton professzor fia vagyok, uram – vágott a közepébe. – A testemen kívülre kerültem, és ezért õ nem lát és nem hall engem. De csak õ tudja visszavonni azt a varázslatot, ami ezt tette velem. Megtenné, hogy beszél vele, uram?
Sosem hallott még olyan hátborzongató csendet. Megremegett, mikor a véres kísértet közelebb lebegett, mintha meg akarta volna szimatolni Nathant.
- Kövess! – szólította fel a báró, és átlebegett a falon.
Nathan utálta ezt, de követte a bárót át a falon és át még más tárgyakon, míg végre apja nappalijának a közepére kerültek. A szoba sötétebb volt mint rendesen, mert csak a tûz fénye világította meg. Nathan körülnézett, de apját sehol sem látta. – Alszik – suttogta rekedten a báró miután oda-vissza átsuhant a hálószoba falán.
Nathan már nyitotta a száját, hogy megkérje, ébressze fel valahogy, de a báró már ki is lebegett a lakásból. Nathan csak állt, és bámulta a falon azt a helyet, ahol a báró eltûnt.
- Tudja, hogy szükségem van rá… - mondta és hallotta saját hangjában a kétségbeesést.
- Nathan?
Egy másik hang – egy mély hang – szólította meg. Nathan megpördült a sarkán, oly gyorsan, hogy tán el is szédül, ha ez az õ állapotában lehetséges lett volna. És megdöbbent arca elõtt ott állt – olyan áttetszõen akárcsak õ – apja szelleme.
- Hála Merlinnek, te vagy az! – Apja olyan gyengéden szólt, ahogy Nathan még soha nem hallotta beszélni.
Piton professzor látja õt és beszél hozzá! Ez volt minden vágya azóta, hogy ez a szörnyûség elkezdõdött. Az az elsöprõ erejû megkönnyebbülés, ami akkor fogta el, mikor rájött, hogy Nickkel tud beszélni, össze sem volt hasonlítható azzal a vibráló energiával, ami közeledõ apjából áradt, aki csak jött felé, át a szobán, és micsoda erõt öntött belé, mikor Piton professzor a két kezébe fogta az arcát. A máskor fekete szempárból most fény sugárzott, és nem engedte el Nathan pillantását.
- Hol voltál?
Olyan halkan kérdezte, hogy Nathan alig hallotta meg.
- Én… - kezdte, de nehéz volt bármi értelmeset mondani, mikor ilyen erõs érzelmek áradnak rá.
Aggodalom, megkönnyebbülés, megelégedettség, és valami melegség, amit nem tudott azonosítani, de át- meg átjárta, és Nathan majdnem bizonyos volt, hogy azok az érzelmek, melyek körülötte kavarognak, nem csupán belõle fakadnak.
- Aggódtam érted – folytatta az apja. – Nem léphetsz csak úgy ki a testedbõl, fiatalember!
Az a mód, ahogy Piton professzor beszélt – minden szigorúsága ellenére – össze sem volt hasonlítható azzal, ahogy apja máskor kifejezte nemtetszését. Azonban elég volt ahhoz, hogy az õt körülvevõ dédelgetõ melegség tovatûnjön, a veszteség érzetét hagyva maga után.
- Én akartam… - próbált meg felelni. – Próbáltam… nagyon sokszor, uram… - Nathan úgy érezte, mindjárt elsírja magát az érzések zûrzavarában, melyek már meghaladták azt a szintet, amit még kezelni tudott.
Kínlódása kiült az arcára. A vállán pihenõ egyik kéz most végigsimított a haján olyan gyöngédséggel, ahogy reggel az arcán, mikor senki sem látta.
- Magyarázd meg, Nathan!
Nathan behunyta a szemét. – Ez egy bûbáj – kezdte. – Kimondtam magamra, és most nem mûködik az ellenbûbáj, és kívül maradtam a testemen, de vissza akarok menni, csak nem tudom, hogy, pedig pontosan követtem az utasítást, és mindent jól csináltam, de nem mûködik, és nem tudom, mit csináljak…
- Ssssss… - Apja félbeszakította a zaklatott magyarázkodást, magához húzta Nathan fejét, és a melléhez szorította. Nathan elcsendesedett, ahogy könnyei is elapadtak, ahogy elmerült az apja jelenlétében.
- Nyugodj meg, hogy megérthessem, mirõl beszélsz.
Nathan – bár jelen állapotában nem volt szüksége levegõre, nagyot sóhajtott, s ez megremegtette a körülöttük vibráló gyenge fényt. Most biztonságban érezte magát, és hogy abba tudja hagyni a sírást, erre a biztonságra volt a legnagyobb szüksége.
- Valami bûbájt említettél…
Nathan egyetértõn bólintott.
- Miféle bûbáj volt az?
- Egy lélekvarázslat – válaszolt. Nem érezte magát ilyen kicsinek, elemi iskolás kora óta.
Apja elengedte õt, és hátrált egy lépést.
- Nem is kell, hogy ismerj ilyen bûbájokat. Hol tanultad?
- Egy könyvbõl, uram
- Hát persze…
- Sajnálom – mentegetõzött Nathan.
- Tudom, hogy sajnálod.
Most, hogy volt köztük egy lépésnyi távolság, a közelség varázslatos érzése eltûnt, és józanabbul tudta vizsgálni saját érzéseit.
Piton professzor elfogadta a bocsánatkérését.
Nathan rábámult a férfira, aki most leült a kanapéra. A fiú próbálta kiszûrni a cselekedeteket az érzelmi hullámverésbõl, ami elfogta, mikor meghallotta a férfi szájából a nevét. Ez nem volt egyszerû, és a pince csendje is zavarni kezdte ebben a furcsa helyzetben.
Apja törõdéssel közeledett feléje, és bár emlékezett néhány alkalomra, mikor úgy tûnt neki, Piton professzor törõdik vele, a férfi viselkedése miatt mindeddig volt benne egy szemernyi kétség. De most nem. Apja most úgy volt aggodalmas, hogy ezt nyíltan kis is fejezte. Csak bámulta Piton árnyát, s most már tényleg elhitte, hogy az a két fénylõ kar gondoskodóan átölelte õt, hogy melegséggel árassza el nem csak a testét, de a lelkét is.
Apja megölelte õt, tényleg megölelte…
Végre meg tudott szólalni. – Maga megölelt engem…
A tekintet, ami eddig is fogva tartotta, megadta a választ, és Nathan úgy érezte, újra megölelik.
- Gyere ide! – szólt Piton. Nathan engedelmeskedett, mintegy transzban a máskor oly hideg, most pedig meleg pillantás bûvöletében. – Fárasztó napod volt – folytatta a férfi, és egy intéssel maga mellé invitálta Nathant a kanapéra.
Nathan leült, aztán rosszallóan összehúzta a szemöldökét.
- Ki maga?
Apja szemöldöke a homlokára szaladt. – Az egy lélekvarázslat volt vagy egy memóriarontás?
- Maga megölelt…
- Szomorú voltál.
- De megölelt…
Piton professzor megcsóválta a fejét, és ezzel a témát lezártnak tekintette.
- Mondj valamit arról a bûbájról – javasolta.
Nathan félretette zavaró érzéseit, és magyarázni kezdte a magára kimondott varázslatot. Most, hogy visszagondolt az elõzõ éjszaka történtekre, ráébredt, milyen egyszerû is volt az a bûbáj, biztos csak valami rossz csillagállás miatt fordult minden olyan rosszra…
- Hol van az a könyv? – firtatta az apja.
- Kevin ládájában.
- Mondj még valamit az ellen-rontásról!
Hogy? Nem akarja megbüntetni a barátaimat a házirend súlyos megsértéséért? Nem akar levonni pontokat…?
Mikor Nathan elhatározta, hogy beszél a professzornak a könyv hollétérõl, el volt készülve a legrosszabbra. S most mégis minden a legjobban alakul. Ez azért furcsa… Mintha Piton professzor nem bánná, hogy a Tiltott Részlegben õrzött könyvek egyike a Griffendél-toronyban lapul egy ládában… Nathan gyanúja olyannyira felerõsödött, hogy nem volt képes hallgatni többé.
- Maga nem Piton professzor! – Talpra ugrott. Kezébe kapta pálcája bûvös lenyomatát.
- Hogy én nem vagyok Piton professzor, Nathan?
Neve és a barátságos hang hallatán Nathan még elszántabban szegezte elõre a pálcát. A férfi a pálcára majd Nathanra pillantott, és mosolygott.
- Milyen éber vagy – bólintott elismerõen. – Ez is mutatja, hogy az én fiam vagy.
- Nem! – kiáltott Nathan, és a pálca hegye felfénylett, vészesen megvilágítva a férfit, aki megadóan felemelte két kezét, ezzel mutatva, hogy nem akar Nathannal harcolni.
- Nem tudom, ki maga, de hogy nem Piton professzor, az biztos!
- De igen, az apád vagyok.
- Nem lehet! Õ sose viselkedne így, sose beszélne így velem! Õ sose hagyná el a testét, hogy…
- … hogy veled legyen így, árnyalakban? – fejezte be a férfi a kérdést. – Látom, már kezdesz lehiggadni. Gyere ide! – intett a gyereknek.
Nathan nem moccant és nem engedte le a pálcát.
- Jó. – A férfi mintha elszomorodott volna. – Tudod, mikor a test alszik, a lélek is éppúgy pihen – kezdte magyarázni.
Ez nem volt elég Nathannak, és komoran bámulta tovább a férfit. Az folytatta: - És ilyenkor a lélek olyan lehet, amilyen nem tud lenni, míg a tudat kontrollja alatt áll. – A magyarázat hatására Nathan pillantásából eltûnt a szigorúság, a tekintetük találkozott. – És most egyszerûen csak az vagyok, aki vagyok… az apád.
Nathan észre sem vette, de már leengedte a pálcát, s próbálta megemészteni a hallottakat. Zavartan kérdezte: - Most álmodunk?
A férfi mosolygott, ahogy Nathan még sosem látta tõle.
- Gyere, ülj mellém! – hívta maga mellé a gyereket.
Nathan lassan a kanapéhoz sétált, aztán – még mindig homlokráncolva – az árny mellé ült.
- Ami itt folyik, tudat alatt rögzül, akár az álom – magyarázta tovább a férfi.
Nathan oldalról pillantott apjára, s egyszerre kétségek rohanták meg. – Akkor ez az egész csak álom?
- Ó, biztosíthatlak, ez nagyon is valóságos. Te majd fogsz is rá emlékezni, ha visszatérsz a testedbe, és magadhoz térsz egészen. Én azonban, ha a test korlátai közé visszatérek, - ha egyáltalán valamire - csak pillanatokra fogok emlékezni.
Nathan elszomorodott, és érezte, hogy ebben nincs egyedül. Felpillantott, és apja borús tekintetével találkozott a pillantása. És lenyûgözõ volt látni – és érezni – azokat az érzéseket, amelyek a máskor oly visszafogott varázsló tekintetébõl áradtak, és Nathannak eszébe jutott a reggel a gyengélkedõn, s hogy mennyire sajnálta, hogy nem érezheti apja érintését, gyengéd ujjait az arcán, a haján. Perselus átölelte a fia vállát, úgy mondta: - Sajnálom, kisfiam…
Hogy apja miért mentegetõzik, ez nem volt egészen világos. De inkább elengedte magát, és kiélvezte apja érintését, míg a férfi átölelve tartotta a vállát.
- Vissza kell fordítanunk azt a varázslatot. Azt mondtad, hogy amibõl tanultad, az a könyv az egyik barátodnál van. Ki is az?
- Kevin – felelt Nathan. – Az Anima Codex Kevin ládájában van.
- Lehetséges, hogy ébren nem fogok majd ennek a beszélgetésnek minden részletére emlékezni.
Nathan félbe akarta szakítani, hogy elmondja: megkérhet majd egy kísértetet a közvetítésre, de apja felemelte a kezét, és sietõsen folytatta: - Ez fontos, Nathan. Kérlek, figyelj! Nemsokára, néhány perc múlva felébred a testem. Nagyon fontos, hogy emlékezzek arra, hol keressem a könyvet, és ebben neked kell segítened. – Felállt a kanapéról. – Gyere velem – szólította fel Nathant, és átsuhant a csukott ajtón.
Nathan követte a másik szobába, melyrõl tudta, hogy apja hálószobája. Körülnézett. Azelõtt sosem gondolkodott azon, hogy vajon milyen lehet apja hálóhelye, és most meglepõdött. Az ágy uralta a szobát, az ágyfüggönyök világoszöld színe szöges ellentétben állt a mindig feketeruhás emberrel. Könnyû, krémszínû pléd takarta az ágy egyik felét, s alatta pihent a szoba gazdája. Ez, és a mellette álló lélek furcsa látványt nyújtott, de nem volt idõ ezen merengeni.
- Ráérsz késõbb körülnézni. Most gyere ide, egészen közel!
Nathan engedelmeskedett. Odament az ágyhoz, és a lélekrõl a testre fordult a pillantása. Apja békésen aludt a meleg takaró alatt, a szája kissé nyitva volt, és így, fekvõ helyzetében az orra még nagyobbnak tûnt.
- Most vissza kell mennem – szólt a lélek. – Tedd, amit mondok! Mondogasd, hogy találom meg a könyvet, egészen addig, míg fel nem ébredek egészen. Akkor talán emlékezni fogok. Megértettél?
- De nem…
- Kezdd most, Nathan!
Nathant megzavarta a félbeszakítás, de aztán mondani kezdte, ahogy megbeszélték:
- A könyv Kevin ládájában van.
- Úgy mondd, mintha parancsot mondanál, Nathan! – Az árnyalak elhelyezkedett az ágy fölött. – Azt mondd, hogy Kevinnél keressem a könyvet!
Nathan megbabonázva figyelte, ahogy a szellem a test fölé fekszik az ágyon. – Kérdezd Kevint a könyvrõl! – mondta.
- Folytasd! – hangzott a parancs.
- Kérdezd Kevint a könyvrõl!– ismételte Nathan újra meg újra. A szellem már teljesen a test fölött lebegett, már majdnem teljesen eltûnt, és Nathan közelebb hajolt, úgy ismételgette: - Kérdezd Kevint a könyvrõl! Kérdezd Kevint a könyvrõl!
Hirtelen felpattant a fekete szempár, s Nathan lélegzete elakadt, mintha gombóc nõtt volna a torkába. Apja pontosan rá nézett, és egy pillanatra Nathan arra gondolt, hogy talán látja is õt. De ez az érzés hamarosan szertefoszlott, mert észlelte, hogy apja csak a világoszöld függönyt nézi. A férfi mélyet lélegzett, mozdult, hogy felkeljen. Nathan hátrált egy lépést, mikor apja a nyakát hajlítgatva kilépett a padlóra. S hogy felállt, dacára annak, hogy hálóruhát viselt, immár ugyanaz a fagyos, kimért Piton professzor volt, akit Nathan ismert. S a fiúnak fájt a szíve, hogy a szabad lélek tovatûnt.
... és e pillanatban beértük Ferporcelt, s várhatunk az újabb fejezetre. Remélem, még mindig szeretitek ezt a történetet!