Jenny pokolian szenvedett. Soha ilyen borzalmat nem kellett átélnie eddigi életében, ilyen fizikai és lelki fájdalmat. Megkötözve végignézte, ahogy a legjobb barátait egyenként agyonveri egy férfi, akit addig kedvesnek és megbízhatónak hitt, és aki aztán neki is nekiesett, minden ok nélkül.
A vállában a fájdalom iszonyatos volt, ha egy picit is megmozdult, érezte, ahogy a csontok csikorogva összesúrlódnak. Olyan érzés volt, mintha a válla is sikoltozna. Érezte, hogy szédül, érezte, hogy a gyomra reszket, mégse ájult el és nem is hányt. Hiába, hogy alig bírt talpon maradni a rettegéstől – ha a férfi nem szorongatja annyira, össze is esett volna -, mégis tudatánál maradt. Próbált felkészülni a fájdalomra, de tudta, hogy nem fog menni, sikítani fog, könyörögni, és lehet, hogy tényleg el is ájul.
Csak azt ne, gondolta magában. Szinte még a gondolatai is reszkettek, mégis sikerült őket egyben tartania. Nem ájulhatok el, mert akkor minden reményem elvész, hogy elmeneküljek!
Igyekezett nem belenézni a férfi arcába. Nem akarta provokálni, és nem akarta látni azt az állatias vigyort se – tudta, hogy azt látva végképp megtörne. Ez az ember – ez a szörnyeteg – nem lehet a kedves Mr. Miles, aki nem akarta, hogy bajba kerüljenek Toy Foxy megrongálása miatt! Ez az izzadt mancsú, lihegő, vigyorgó fenevad nem lehet ő! Aki vigyorgott, mikor a fiúk vére ráfröccsent, és vigyorgott akkor is, mikor Jenny olyan erősen sikított, hogy azt hitte, megszakad a torka. Még a hangja se olyan, Mr. Miles-nak barátságos, kedves hangja volt, ennek meg itt reszelős és lihegő, mint egy nagy ragadozó vadállatnak.
A szeme sarkából hirtelen mozgást látott és ahogy önkéntelenül is odanézett, látta, ahogy a férfi ismét ütésre lendíti a kalapácsot. Összehúzta magát, az izmai megfeszültek, mintha akkor a fájdalom nem hatolhatna át rajtuk - és a fájdalom nem is jött. Látta, hogy a kalapácsot lendítő kar lendülete megtörik, ahogy Miles hirtelen megrándult és oldalra kapta a fejét. Légzése kapkodó lett, a szeme kidülledt és ide-oda járt, mintha hallott volna valami nyugtalanítót és a hang forrását keresné éppen. Jenny nem hallott semmit, ebben még így, kínok között is biztos volt, és a férfi furcsa viselkedése újult rettegéssel töltötte el.
Miles hirtelen visszafordult hozzá, gyors, vad mozdulattal, és a blúzánál fogva közelebb rántotta magához a lányt.
- Mit mondtál, te kis cafka? – sziszegte. A szeme fehérje szinte világított a folyosó félhomályában, és úgy nézett ki, mint egy űzött állat.
Jenny torka összeszűkült és sajgott a sikoltozástól, akkor se tudott volna válaszolni, ha akart volna, de Miles nem volt türelmes, nem várta meg, míg kinyög valamit.
- Azt kérdeztem, mit mondtál?! – a hangja hisztérikusan csengett, és úgy kapkodta a levegőt, mint aki megrémült. Izzadságának bűze megcsapta a lányt, mikor közelebb tolta hozzá a képét, vicsorogva, mintha meg akarná harapni.
- Hogy mersz így beszélni velem?! – üvöltötte újra, és a nyála Jenny arcára fröccsent -. Te kis fattyú, ne merészelj úgy szólítani!
Jenny teljesen megbénult a rettegéstől. Miles-nak ez az új viselkedése még kiszámíthatatlanabb és rettenetesebb volt, mint az előző.
- Azt hiszed, meg tudsz ijeszteni? Ez a terved? – vicsorgott a férfi, és belemarkolt Jenny hajába a feje jobb oldalán -. Úgy teszel, mint aki mindent tud, igen? Csak elfelejted, ki itt az erősebb! Úgy ám, majd én megmutatom neked!
Jenny látta, hogy a zavarodottság eltűnik a férfi arcáról, és a helyét düh veszi át. Miles még erősebben markolt a hajába, annál fogva tartotta, míg a másik kezével ismét magasra emelte a kalapácsot. Aztán lesújtott, és minden széjjeltört. És lesújtott még egyszer, és még egyszer, és még sokszor. És Jenny már nem érzett semmit, teste ernyedten csüngött, és nem látta, hogy a férfi arcára az első néhány ütés után visszatér a vad, boldog mosoly. Addig ütötte a lány fejét, míg a koponyájának a felső része teljesen meg nem semmisült, és csak akkor hagyta abba, amikor már nem tudta a hajánál fogva megtartani a testet, mert már nem maradt elég a fejből, amin haj lett volna.