Éjszakai küldetés

„Nem mondom, hogy örülök a jelenlegi helyzetemnek. Sőt, azt is mondhatnám, hogy nagyon nem örülök neki. A tél végi hideg éjszakában szál egyedül bolyongani egy Central széli temető melletti erdőben nem épp a legkellemesebb időtöltés, amit el tudok képzelni. Hogy mit is keresek itt? Mesélem…
Volt egy kis összezördülésem Royjal, ahol jóvoltamból megpörkölődött egy papírja, az Ő jóvoltából pedig az egyenruhám. Mire Én otthagytam aznapra a katonaságot. Rám jött a hiszti. Tudjátok, piros betűs nap, ami nem ünnep és nem vasárnap…
Szóval, mikor másnap tanúsítottam egy kis bűnbánást, drága Führerünk rögtön kapva az alkalmon, feladatot adott nekem és Ritának. A következőt: nézzünk körül a Central északi szélén lévő temetőben, a bejelentések szerint rongálják a sírokat. Ki ilyen idióta? Reméltem, hogy elkapjuk a tettest, és zökkenőmentesen őrizetbe is vesszük.
De mint oly' sokszor, most is közbejött valami. Rita gyomra minden átmenet nélkül kezdett rosszalkodni, ezért a társam otthon maradt, hogy kifeküdje. Így egyedül kellett volna mennem. Igen, a volnán a hangsúly.
Feketébe öltöztem, mindent elrendeztem. Éppen indítottam volna a kocsit – nem, jogosítványom az nincs, de Roy tudja, hogy tudok vezetni –, mikor egy árnyék sétált mellém és kocogtatta meg az ablakot. Kelletlenül tekertem a kart, hogy tűnjön el közülünk az üveg. Ling volt az, és kérte, hadd jöhessen velem. Megszabtam a feltételeket, miszerint: csendben van, nem ugrál, és hagyja, hogy végezzem a munkámat. Beleegyezett.
A temető csendes volt, sehol egy teremtett lélek, faág sem rezdült, mikor beléptünk a kapun. Azért elindultunk körbe a kerítés mentén. A telihold világított, tökéletesen láttunk. De ha egy felhő beúszott volna a Hold elé, akkor is hamarabb megéreztem volna más jelenlétét, minthogy az a közelünkbe ért volna.
Egy alacsonyabb falszakasznál jártunk, amikor nevetést, kavicszörgést hallottunk. Szavak nélkül egyeztünk meg, hogy behúzódunk egy nagyobb sír mögé. Ahogy sejtettem, pár, talán velünk egykorú fiatal ugrott be a sírkertbe. Ismerték a járást, ahogy figyeltem, és pontos céljuk volt. Szabályosan morogtam, ahogy utánuk eredtünk.
Nem igazán hagytam időt arra, hogy nekikezdjenek a tervüknek, villámként ugrottam közéjük a sötétből és szólaltam meg normál beszédhangon, de kiáltásnak tűnt a csend után. Persze, nem adták meg magukat, sőt, a közeli erdő felé indultak rohanva, Mi utánuk.
A fák közt leráztak, és amikor sikeresen hasra estem egy gyökérben, Ling is eltűnt a szemem elől, de nem is érzékeltem furcsa energiáját. Vagyis egyedül maradtam, így kerültem ebbe a helyzetbe, amiben most vagyok.

Az egész nem lenne sem ijesztő, sem hátborzongató, ha látnék valamit, és nem lennék horror rajongó. Ugyanis az ilyen helyeken akaratlanul megindul az ember fantáziája. Mi van, ha a vámpírok közül valamelyik túlélte? Esetleg éppen erre jár a démoni boltos?*
Képzeletben, majd tettleg is felpofoztam magam, és igyekeztem arra koncentrálni, hogy összevadásszam ebben a vaksötétben az ideiglenes és eltűnt társam. De a srác szőrén-szálán eltűnt.
Nem akartam világosságot magam köré, az leszűkíti a látóterem, csak még kevesebbet láttam volna a környezetből, mint most. Ling, hol a francban vagy már?
Ahogy a fák közt kóvályogtam, eszembe jutott, hogy el fogok tévedni, ha nem jelölöm, merre járok. Krétáztam a fákat szemmagasságban, a fehérségük szinte világított.
Minél beljebb haladtam az erdőben, annál jobban zakatolt a szívem, mert éreztem, valami történni fog. Minden idegszálammal a hangokra, a szagokra, és mozdulatokra figyeltem. De a fülem halk és idegesítő zúgásán kívül semmilyen hang nem jutott el hozzám. Az erdő illata pedig hideg volt és csípős, egyebet nem éreztem benne. Mozdulatlan, néma csend.
Még attól is megijedtem, ha a lábam alatt eltört egy száraz ág, hát még akkor, mikor mögöttem tört el egy! Megperdültem, de senkit nem láttam. Próbáltam a légzésem fixálni, hogy ne csak azt halljam.
Nyugalom, Te horrormániás barom, nem pont Te kellesz a vámpíroknak! Ezzel nyugtattam magam, mikor másodszor is reccsent egy ág, ezúttal is mögöttem. Halványan pislákoló energia lobbant fel, számomra világított az erdő sötétjében. Óvatos, osonó, halk léptekkel indultam oda, hogy kiderítsem, mi vagy ki az.
Ling volt.

Mozdulatlanul feküdt egy apróbb tisztás közepén. Odarohantam hozzá. Nem volt eszméleténél, de légzése és szívverése egyenletes volt, talán csak lefejelt egy ágat…
Szívszaggató sírás visszhangzott végig a fák közt, mire felugrottam és pózba vágtam magam. De senkit és semmit nem láttam. Viszont a bömbölés tovább járta az erdőt. A csapdába sétálást megelőzve gyorsan készítettem magamnak egy lándzsát – végül is, felvételről is mehet ez a hang.
Éppen indultam volna, de megtorpanva visszanéztem az ájult Lingre. Ha itt hagyom, és van még valaki rajtunk kívül, akkor akár magukkal is vihetik. És Ő, ellentétben velem, fontos ember. Tehát ketrecbe zártam.
Amint a szemeim visszaszoktak a sötéthez, elindultam a szűnni nem akaró sírás irányába. Lassan lépdeltem, óvatosan, ahol túl alacsonyan voltak az ágak, ott alattuk bújtam át. Sok mindenre jó volt az az idő, amit a szigeten töltöttem… Ott „kommandóztam" mindig így, az erdős terep előnyömre volt.
A hang pontosan előlem jött, így macskalépetekkel megkerültem a helyet, majd onnan óvakodtam előre, hogy oldalba kapjam, akárki is legyen az. Ahogy látótávolságon belülre értem, megdöbbentem.
Egy kislány zokogott az egyik fa tövében. Nem tudtam kivenni az apróbb részleteket, de azt biztosan tudtam, hogy fiatal gyermek, és hogy teljesen egyedül van.
Direkt megzörgetve egy száraz bokrot léptem közelebb, mire felkapta a fejét. Láttam a könnyeit, és azt, hogy mennyire megijedt tőlem. Elmosolyodtam, a lándzsát leengedve léptem oda hozzá, kedvesen szólva:
- Hát Te? Hogy kerülsz ide, kicsi csillag? – érdeklődtem. Elkerekedett szemekkel nézett rám, aztán, ahogy lehajoltam hozzá, úgy bújt hozzám, hogy majdnem fellökött.
- Nem tudom… - suttogta rekedten. Újra rázendített.
- Semmi baj, nyugodj meg. Segítek – csitítgattam. Pislogva nézett fel rám, a szemei a gyér fényben is ragyogtak.
- Tényleg? – kérdezte remegő hangon.
- Persze – bólintottam mosolyogva. Megint hozzám bújt, de ezúttal már nem sírt. – Figyelj, összeszedjük a társam, és bemegyünk a városba, jó?
- Jó – bólintott. Felálltam, Ő szorosan fogva a kezem tette ugyanezt. A biztonság kedvéért a lándzsát is a kezembe fogtam, amúgy sem akartam otthagyni.
Visszatértünk Linghez, nem háborgatták, legalábbis nyom erre nem volt. Viszont Ő sem szándékozott visszatérni közénk. Kénytelen voltam a hátamra venni. Ugyan nem egy nagydarab srác, de nem volt könnyű. És most örültem, hogy nem Edward jött velem. Őt megemelni sem tudnám az automailek miatt.

Az utcára érve bántotta szemem a világos, hát még, mikor felkapcsoltam a reflektorokat a kocsin. Linget nehezen, de beültettem a kocsiba, a kislány pedig mellé ült a túloldalra. A lándzsát még az erdő szélén elemeire bontottam.
Az első szórakozóhelyre tértem be, hogy Állami mivoltommal indokoltan telefonáljak párat. Royt, Edéket és Doktort Drake-et hívtam. Aztán tovább téptem a város csendes utcáin a Központ felé."