Távolról nézlek a konferenciateremben, ahogy Amerikával veszekedsz vagy magadban dühöngsz (engem nem fogsz megtalálni, az asztal alá bújtam) és azt kívánom, bárcsak utálnálak. Az egy színtiszta érzés, mindenféle komplikációk nélkül. A szerelem... kevésbé.
Tudom, hogy mindig, amikor meglátsz, nekem esel, és azt is tudom, hogy a haragod nem ellenem irányul, de ettől még nem fáj kevésbé. Érzem a belőled áradó gyűlöletet, és sírni szeretnék. Könnyek folynak a szememből, só és víz keveréke. Kémiaórán megtanultam, hogy a só és a víz reakciója egyirányú és kristálytiszta: a só feloldódik a vízben és kész. Minden egyes alkalommal, amikor sót szórunk a vízbe, ez történik. Miért nem tudok én is így tenni? Te utálsz engem, és én utállak téged, színtiszta kölcsönhatás. De az élet nem kémiaóra.
Szeretlek. El sem tudom mondani, hányszor vertél meg, mert azt hitted, Amerika vagyok, de még ha csak szavakkal estél nekem, akkor is, újra és újra összetörted a szívem. Sokszor hittem azt, hogy nem bírom tovább és visszatámadok (attól végérvényesen és visszavonhatatlanul összeomlottam volna), de aztán jöttél bocsánatot kérni, zavartan megvakartad a tarkód és üres szemem egyszerre megtelt élettel. Egyszer, álmodban meg akartalak csókolni, de felébredtél és megint megvertél, mert összetévesztettél Alfreddel. A kémiában nincsenek kétirányú kapcsolatok. De az élet nem kémiaóra.
Miért fordult meg a kölcsönhatás? Én szeretlek téged, te utálsz engem. Viccnek is rossz, mégse nevetek rajta. Sírni sem vagyok képes, maximum elfordítom a fejem és kicsit szorosabban ölelem magamhoz Kumajirout. És egyre csak a mi zavaros, fordított kölcsönhatásunkon gondolkodom.
~Vievin, 2013. október 20.