26. fejezet

Dumbledore arcát a napfény felé fordítva ült a Roxfort parkjában egy padon, és a gyerekzsivajt hallgatta. A diákok éppen Roxmortsból térhettek vissza, mert mindegyik gyanúsan dudorodó szatyrokat cipelt, és jónéhánynak az arca csokoládétól volt maszatos. Dumbledore elmosolyodott. Frics legalább nem fog unatkozni a hátralévő napokban.

Nem mintha a tanári kart egyébként az unalom fenyegette volna mostanában. Épp hogy túl voltak az év végi vizsgákon, az RBF-eken és a RAVASZ-okon, a házak megkettőzött erőfeszítéssel küzdöttek az iskolai pontversenyben elérhető győzelemért. Néhány hónapja még nem gondolta volna, hogy az év vége valaha is elérkezik. Iszonyú hosszú volt ez az év.

A Főnix Rendjét rettenetes veszteségek érték a Durmstrangnál, soha be nem gyógyuló sebeket hagyva maguk után. Az éppen időben érkező aurorkülönítmény ugyan jópár halálfalót elfogott, de még ennél is több embert veszített, és ezt a minisztérium mind az ő nyakába próbálta varrni. Mintha nem igyekezett volna Caramel józan eszére hatni egész évben! Ha nincs Rémszem Mordon régi tisztelője, McDermot, aki hitelt adott a vén auror szavának, és a saját felelősségére kirendelt egy szakaszt a Durmstranghoz, egyetlen halálfaló sem került volna kézre, és Caramel a mai napig vígan tagadhatná, hogy Voldemort visszatért.

A Főnix Rendje azonban már soha nem lesz olyan, amilyen volt. Túl sok tagja veszett oda a csatában, és Dumbledore Caramel nélkül is éppen eléggé tudta, hogy a saját elbizakodottsága okozta a vesztüket. Mert tényleg azt képzelte, hogy a druidák segítségével képes lesz megállítani a valaha élt legnagyobb sötét varázslót a rengeteg emberével együtt. Neki, Dumbledore-nak kell együtt élnie a halott barátai emlékével. Megjelent a szeme előtt az Arthur Weasley-t sirató Molly és a gyerekek arca, aztán sorban a halott Rémszem Mordon, Hestia Jones, Aasborg, a durmstrangi csapat vezetője, a fél karját elveszítő Sirius Black...

Dumbledore szaporán pislogott, hogy a szemébe gyűlt könnyeket visszakényszerítse, és a parkban felszabadutan nevetgélő gyerekeket kezdte újra figyelni. Néha nagyon jólesett volna elhagynia magát, és reszketve összekuporodni, de nem lehetett. Ami megtörtént, megtörtént, ha most elemészti magát a bűntudattól, azzal cserbenhagyja azokat, akiknek még a hasznára lehet. Hiszen Voldemort és a halálfalók még erejük teljében vannak, ha némiképp megfogyatkozva is. Muszáj a jövőbe néznie, ha nem akar megbolondulni.

Dumbledore tekintetével követte az érkező szürke gyöngybaglyot, amely a Griffendél torony irányába siklott, lábán kis csomaggal. Az egyik ablakból örömteli kiáltások foszlányait hozta a szél, az állatot valószínűleg már nagyon várta valaki. Az igazgató elképzelte, ahogy gondos kezek bagolycsemegét szórnak a kimerült madár elé, végigsimítanak a tollain, és úgy elmerült az álmodozásban, hogy egészen összerezzent, amikor valaki elhaladt mellette, és ráköszönt.

- Jó napot, Dumbledore professzor! - mondta Rania, és tovább folytatta útját az istállók felé.

Az igazgató hosszan nézett utána. A nő friss, ruganyos léptekkel haladt, rá sem lehetett ismerni arra a bizonytalan, kimerült emberre, aki alig néhány napja váratlanul megkereste.

- Nem zavarom? - lépett oda hozzá akkor Rania az ebédlőben, pirosan a zavartól.

Dumbledore meglepve nézett rá. Szinte soha nem fordult elő, hogy a nő magától kereste volna a társaságát.

- Nem, dehogyis. Foglaljon helyet - mutatott maga mellé szertartásosan, ahonnan néhány perccel korábban állt fel McGalagony. Rania leült, a szék szélére húzódva, mintha attól félne, hogy az igazgató menten nekiugrik. Zavartan nézett el a diákok felé, mintha nem is igazán tudná, mit keres itt.

Dumbledore most felidézte a nő szeme alatt látott árkokat, a beesett arcát, és arra gondolt, hogy valóságos csoda, hogy a nő egyáltalán a saját lábán tud járni. Néhány hónapja még egy lukas knútot sem adott volna az életéért. Amikor Pitonnal együtt visszatértek abból az öngyilkos küldetésből, Rania hetekig lebegett élet-halál között, és a St. Mungo gyógyítói gyakorlatilag lemondtak róla. Dumbledore-t a hideg is kirázta, amikor hallgatta, miféle átkok érték ezt a nőt alig pár nap leforgása alatt, amióta Darius bőrébe bújva elindult Pitonnal Voldemort táborába. Senki nem értette, hogyan élhet még mindig.

Csakhogy Piton nem engedte meghalni. Amikor nem a bájital laborjában főzött fanatikusan, éjt nappallá téve mindenféle gyógyító főzetet, akkor Rania betegszobájában állt mozdulatlanul, tisztes távolból a nőre meredve. Dumbledore egy szót sem tudott kihúzni belőle azon kívül, hogy a küldetés sikerrel járt, és Mardekár Malazár lelke semmiféle testben nem fog visszatérni.

Időközben megszületett Darius és Nedda fia, és bár a kicsit többször is elhozták nagynénjéhez, Rania semmilyen reakciót nem mutatott eszméletlenségében. De amikor Piton a szobában volt, többször felé fordította az arcát, mintha figyelné. Dumbledore ekkor eszmélt rá, hogy a férfi folyamatosan beszél hozzá. Bolond volt, hogy nem jött rá azonnal, hisz régóta tudta, hogy Rania hallja Piton gondolatait. Nem véletlenül nem volt hajlandó tehát Piton alvásra pazarolni egyetlen pillanatot sem, nyakló nélkül vedelve az ébren tartó főzeteket. Dumbledore, ha nem lett volna tengernyi egyéb gondja, hosszasan elmerengett volna az emberi természet csodáin, így azonban már rohant is, hogy tüzet oltson, könnyeket töröljön, búcsúztasson, erőt adjon.

Néhány hét eszméletlenség után Rania magához tért, de sokáig komolyan tartottak tőle, hogy az elméje tartós károsodást szenvedett, tagjai pedig mintha önálló életre keltek volna, csapkodtak összevissza olyannyira, hogy végül egyszerűen az ágyhoz kellett szíjazni. Dumbledore semmiféle bénító vagy egyéb bűbájt nem akart megkockáztatni, amíg Raniában még mindig dolgoznak Voldemort és Malfoy átkai. És ami szintén rettentően aggasztó volt, hogy Rania az öregedés rohamos jeleit mutatta. Flitwick jött rá végül, hogy ez melyik sötét varázslat utóhatása lehet, de addigra Rania már a saját öreganyjára hasonlított. Ekkoriban történt, hogy a szobában kőszoborként álló Piton egyszerűen összeesett a kimerültségtől, hogy aztán öt napot aludjon megszakítás nélkül. Mire felébredt, Dumbledore és West, a St. Mungo egyik gyógyítója megfeszített munkával közömbösítette Ranián a sötét varázslatot, és a folyamatot sikerült is valamelyest visszafordítani. Végül a korábban üde, fiatal nő helyett egy negyvenes, érett asszony feküdt az ágyon, de már ekkora eredmény is csodaszámba ment. Azt nem tudták kétséget kizáróan megállapítani, hogy végül a teste maga is öregedett-e, vagy csak a bőrén látszanak meg a viszontagságok, de többet nem tudtak tenni érte.

Piton láthatóan az egész világra haragudott azért, mert öt napot elpazarolt az ágyban heverészve. Megkettőzött erőfeszítéssel főzte a bájitalait, a Moriarty boltjából érkező baglyok újabb és újabb csomagokat hoztak neki, és nem kellett hozzá különösebb ész, hogy bárki kitalálja, hogy sötétebbnél sötétebb varázslatokkal és bájitalokkal próbálkozik a laborjában.

Rania végül csaknem egészen meggyógyult, köszönhetően Piton főzeteinek, a gyógyítóknak, és nem utolsósorban saját magának. A nő tíz körömmel kapaszkodott az életbe, olyannyira, hogy egy nap éppen tőle, Dumbledore-tól kért segítséget. Ő ekkor döbbent meg igazán. Nem hitt a fülének, amikor Rania felfedte előtte, hogy sikerült visszavernie Voldemort legilimenciáját, és hogy végül ő nézett a Sötét Nagyúr elméjébe. Csak bámult rá, mint borjú az új kapura. Elképzelni sem tudta, Rania mennyi ideje tudja tudatosan megnyitni a benne lévő képességeket, vagy hogy miként találta meg az ereje magjához vezető utat. Addig abban a hitben volt, hogy a nő még csak épp hogy kezd alkalmas lenni rá, hogy valaki megpróbáljon foglalkozni vele. És szöget ütött a fejében a gondolat, hogy valamit nagyon elnézett. Csak azt nem tudta elképzelni sem, hogy mit.

- Holnap lesz a nagy nap, ugye? - kérdezte az ebédlőben Raniától kedvesen, mikor a csönd kezdett hosszúra nyúlni.

Rania arca megrándult, aztán lemondóan megrázta a fejét.

- Semmi értelme az egésznek. Visszalépek.

- Ugyan már, Miss Dangor. Tudom, mennyit készült a vizsgákra. Én biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. De... - nézett a nőre vizsgálódva Dumbledore - ezt maga is biztosan megtudhatná, ha akarná.

- De nem akarom! - kapta fel a fejét Rania, és összeszorított szájjal nézett maga elé.

Dumbledore bólintott, hogy érti. Számított is erre. Rania, aki világéletében gyűlölte magában a Látás képességét, továbbra sem tekint magára Látóként, és nem hajlandó az adottságait használni, csak ha valamiért vészhelyzetben van. Most pedig nincs. Dumbledore őszintén becsülte ezért. Régóta tudta, hogy a hatalomról való lemondáshoz kell az igazi erő. Pedig most a vizsgakérdéseket is könnyűszerrel megtudhatná, nemhogy a végeredményt.

- Ezért jött most ide? Hogy visszalépjen? - kérdezte a nőt.

Rania egy hosszú sóhajjal megrázta a fejét, aztán az igazgatóra nézett.

- Azt akartam... azt szerettem volna kérdezni, hogy nem lenne-e... hogy nem lenne-e a Roxfortban számomra valami munka a jövő tanévben - vágta ki nagy nehezen.

Dumbledore jóindulattal nézte. Már várta ezt a kérdést, meg is volt rá a válasza.

- Magam is gondolkodtam már ezen. Semmiképp sem lenne biztonságos a Voldemorttal való találkozásuk után, ha a Roxforton kívül próbálna boldogulni.

- Nem elbújni akarok! - szakította félbe Rania. - Eszemben sincsen a hátralévő életemet itt tölteni. Csak... csak arra gondoltam, a legértelmesebb itt kezdenem a munkakeresést - emelte fel a fejét pirosra vált arccal, és komolyan nézett az igazgatóra.

- Persze, értem - bólogatott Dumbledore. - És volna is egy ajánlatom a maga számára. Egy évre tudnék most magának munkát biztosítani. Madam Cvikkert meghívták Egyiptomba, Alexandriába tanítani a jövő tanévre. Szükségem lenne valakire a könyvtárba, és én magára gondoltam. Persze - emelte fel a kezét az igazgató - ennek előfeltétele a sikeres RAVASZ fokozatok megszerzése, legfőképp rúnatanból. Mit szól hozzá?

- De... nem baj, hogy nem értek a könyvtárosi munkához? - kérdezte Rania döbbenten pislogva. Nyilvánvaló volt, hogy valójában nem számított kedvező fogadtatásra.

- A nyáron valamelyest felkészülhet, Madam Cvikker majd betanítja, és vannak nyári képzések is. Aztán pedig... hát, lehet, hogy egy évig nem lesz annyira rutinos könyvtárosa a Roxfortnak, de bele fog jönni - hunyorított az igazgató.

Rania némán tátogva nézett rá. Dumbledore atyai jóindulattal mosolygott rá, aztán újabb rohamra indult.

- A nyáron pedig a távolabbi jövőjéről is gondolkodhat. Ha például itt a Roxfortban képzelné el a jövőjét, akkor amíg a könyvtárban dolgozik, érdemes lenne elvégeznie a tanárképzést.

Rania most már tátott szájjal bámult rá.

- Hogy én mint tanár? - kérdezte döbbenten. - Én... azt hittem...

- Hogy valami takarítónői állást kínálok magának? Nem, kedvesem, maga annál értékesebb.

Rania elsápadt.

- És milyen tantárgyat szánt nekem? - kérdezte élesen.

- Gondoltam, hogy félre fog érteni, de ennek semmi köze ahhoz, hogy maga Látó - Dumbledore továbbra is mosolygott. - Tiszteletben tartom, hogy ez a magánügye, és ahogy azt már megbeszéltük, nem kívánom felhasználni semmire, amire maga nem akarja. Nem a jóslástanra gondoltam, hanem a legendás lények gondozására.

- Hagrid tantárgyára? - döbbent meg Rania, és egyenesen elszörnyedve nézett rá. Dumbledore mosolya még szélesebb lett ennek láttán.

- Ne aggódjon, Hagrid magától kívánja hamarosan feladni a pozícióját. Azt mondja, nem neki való ez a sok papírmunka meg vizsgáztatás, ami a tanítással jár. De vadőrként továbbra is segítségére lesz majd az utódjának. Amennyiben tehát érdekli magát ez a lehetőség, lesz rá egy-két éve, hogy megszerezze a képesítést, na és természetesen a RAVASZ-t is ebből a tárgyból.

Rania elfordította a fejét, és szaporán pislogva nézett el valahova a Hugrabug zászlója irányába. Dumbledore pedig tapintatosan felállt.

- Nos, remélem, adtam némi motivációt arra, hogy ne lépjen vissza a RAVASZ-tól. Aludjon ezekre most párat, koncentráljon a vizsgákra, aztán majd értesítsen, mit döntött.

Most pedig már túl vannak a RAVASZ-okon, és bár a nő még nem adott neki választ, szemernyi kétsége nem volt arról, hogy igent fog mondani. Elvégre hova menne innen? Itt van az öccse a családjával, és egyébként is, bárhol máshol folyamatos életveszélyben lenne. Hát persze, hogy itt fog maradni, és akkor végre ő elkezdhet foglalkozni vele. Mindenkinek ez lesz a legjobb, bólogatott magának az igazgató, aztán felállt, és lassan visszasétált az iskolába.

XXX

Raniának is az igazgatóval való beszélgetésén járt az esze, miközben az istálló felé tartott. Ha Piton nem javasolja, hogy kérdezze meg Dumbledore-t, valószínűleg fel sem merült volna benne, hogy tőle kérjen állást. Nem azért, mert az igazgatóval szembeni ellenérzéseit nem tudta volna félretenni. Azokat már akkor félredobta, amikor a betegágyában fekve segítségért fordult az öreghez. Tudta, hogy ha élni akar, akkor ez az egyetlen, amit tehet, márpedig ő semmit nem akart jobban, mint élni. Elszántan küzdött az örvénnyel, ami be akarta szippantani, és bár sokszor érezte, hogy belefáradt a küzdelembe, és legjobb volna elmerülni a mélyben, a tudat, hogy Piton ott van mellette, és hallja a hangját, minden alkalommal átsegítette a gyengeségen. Ha nincs a férfi, nem lett volna ereje egyedül arra, amit tett. Kezdve azzal, hogy egyáltalán segítséget kért Dumbledore-tól.

Tudta, hogy az igazgatót letaglózta, amikor elmesélte neki, mi történt Voldemortnál. Hogy Piton segítségével sikerült Voldemort legilimencia-támadását a visszájára fordítani. Dumbledore szóra képtelenül bámult rá akkor, és Rania tudta, hogy a hiányzó láncszemet keresi a történetben, de neki esze ágában sem volt beavatni abba a csodába, ami Piton és közte történt.

Dumbledore végül természetesen segített neki. Megmutatta, hogyan növelheti meg az életerejét az ereje magjából táplálkozva. Ez egy végtelenül nehéz és gyakran sikertelen folyamat, ami a legmélyebb koncentrációt kívánja, de Dumbledore ebben is a segítségére volt. Olyan összpontosítást tanult meg tőle a betegágyában fekve, amire soha nem gondolta volna, hogy képes. Az öreg nélkül soha nem épült volna fel. De a fő motiváció Piton volt. Miatta küzdött foggal-körömmel az életben maradásért.

Amíg él, nem fogja elfelejteni a férfi tekintetét, amikor először kelt ki a betegágyából. A bájitaltan tanár halálosan nyúzott volt - nem csoda, hisz amit ő tett Raniáért, az is emberfeletti volt. A nő kábulatában is végig érezte, hogy egyszerűen nem halhat meg, miközben Piton ennyire kétségbeesetten akarja, hogy életben maradjon. Akkor Darius a legrosszabb pillanatban lépett be a betegszobába, és Piton egyszerűen kisétált, hogy aztán vissza se jöjjön többet.

Hosszú napok teltek el úgy, hogy nem is látta. Mikor már szinte egészen felgyógyulva jött-ment a Roxfortban, akkor sem kereste meg a férfi. Rania nem értett semmit. Piton majdnem belepusztult az erőfeszítésbe, hogy őt életben tartsa, akkor meg miért tartja távol magát tőle? Hisz ő egyes egyedül őmiatta akart annyira élni.

Aztán az is eszébe jutott, hogy hátha Pitont taszítja az ő új, láthatóan idősebb arca. Neki magának is szörnyen nehezére esett megbarátkoznia a gyakorlatilag egyik napról a másikra feltűnt halvány árkokkal, szarkalábakkal az arcán, a megjelenő ősz hajszálakkal a hajában, az elpuhulás félreérthetetlen jeleivel a testén. Persze keményen ismételgette magában, hogy örülnie kell, hogy ennyivel megúszta, de a benne lévő hiú és szerelmes nő egészen kétségbeesett. Mert az egyetlent, amire a legjobban vágyakozott, ami egycsapásra elsöpörte volna a kétségeit, nem kapta meg.

Két nap után nem bírta tovább. Mikor vacsoraidőben újra csak a férfi hátát látta eltűnni a Nagyterem túlsó ajtajában, mikor belépett, az esti takarodó után egyenesen Piton szobájához ment. Kopogtatására csak hosszas várakozás után nyílt ki az ajtó.

- Igen? - tűnt fel Piton udvarias arca az ajtórésben.

Rania ebből értette meg igazán, hogy valami baj van. Piton és az udvarias arckifejezés olyan távol álltak egymástól, mint Voldemort és az imádkozás. Belépett a férfi mellett a szobába, és szembefordult vele. Piton elfojtott sóhajjal csukta be utána az ajtót, és karba font kézzel nézett rá. Rania egyetlen szót sem szólt, csak nézte, itta a látványát, és végül Piton fordította el a tekintetét. Céltalanul pakolászni kezdett az íróasztalán, csak hogy ne kelljen Raniára néznie.

- Köszönöm kérdésed, jól vagyok - szólalt meg végül a nő, de Piton még ekkor sem nézett fel, csak bólintott. Rania pedig egészen összezavarodott. Aztán felrémlett benne a pillanat, mikor Voldemort előtt állva nyilvánvalóvá vált, hogy a férfi karjáról is eltűnt a Sötét Jegy, csakúgy, mint az övéről, és nem bírta tovább. Odalépett hozzá, maga felé fordította az arcát, magához húzta a fejét, és a szemébe nézve megcsókolta a száját egyszer, kétszer, háromszor, mígnem végre a férfiban is átszakadt az a láthatatlan gát. Piton úgy csókolta, mintha az élete múlna rajta, úgy ért hozzá, ahogy soha azelőtt, és mikor végre eggyé váltak, Rania úgy érezte magát, mint aki a mennyekben jár. Egy pillanatig nem aggódott már azon, hogy vajon Pitont zavarja-e az ő megváltozott külseje, hisz a férfi mozdulatai magukért beszéltek. Ő pedig úgy érezte, végre mindenestül, fenntartások nélkül adhatja át magát a szeretett férfinak, egyetlen gondolatot nem kell alakoskodásra, önuralomra és más haszontalan dolgokra pazarolnia, végre önmaga lehet. Végre azt adhatja neki, ami valóban benne volt, végre minden félelem nélkül megmutathatja neki, mit érez iránta, mert most e pillanatban mindennél biztosabban tudta, hogy az érzései kölcsönösek. Soha nem gondolta volna, hogy ez ilyen gyönyörűséget okozhat.

A férfi akkor nem sokkal később elaludt, és Rania órákon át nézte az arcát a beszűrődő holdfényben. Nem volt benne biztos, hogy nem álmodik. HIhetetlennek tűnt, hogy itt fekszik Piton hálószobájában, mi több, az ágyában, sőt, reggelig együtt is maradnak. Gondolatban már nemcsak a közös ébredést, de a közös életet is tervezgette, de reggel, mikor felébredt, azt se tudta, hol van, mert egyedül volt a szobában.

Egészen megrémült a gondolatra, hogy minden csak illúzió volt, amit előző éjjel átélt. Aztán rögtön elékúszott a kép Piton megtisztult bal karjáról, és tudta, hogy ez lehetetlen. Csak egy dolog lehetséges: a férfi ugyanúgy akarja folytatni a kapcsolatukat, mint azelőtt. Rania iszonyodva kapkodta magára a ruháit, és nem értett semmit.

Heves szívdobogással ment le a Nagyterembe reggelizni, de Piton úgy nézett át rajta, mint az üvegen, és Raniának ezek után egy falat sem ment le a torkán. Aznap már órája volt Bimbával és McGalagonnyal is, de képtelen volt bármire is koncentrálni. Hol a forróság öntötte el, ha eszébe jutott a férfi heves ölelése, hol a jeges veríték verte ki, ha arra gondolt, hogy Piton újra szakadékot akar kettőjük közé robbantani. A két tanár csak csóválta a fejét, de valószínűleg betudták a hosszas betegeskedésnek és az előtte teljesített, testet-lelket felőrlő küldetésnek, hogy teljesen hasznavehetetlen.

Nagy nehezen elérkezett a délután, és Rania tűkön ülve várta a férfit a szobájában. A megérzése azt súgta, hogy jönni fog, és ő nem kételkedett ebben. Abban annál inkább, hogy Piton hogyan fog vele viselkedni a szenvedélyes éjszaka után, ha egyszer képes volt reggel csak úgy magára hagyni. És mégis, minden kétsége ellenére ha csak eszébe jutott, hogyan csókolták egymást előző éjszaka, máris lángba borult mindene, annyira vágyott utána.

Piton tényleg bekopogott hozzá. Rania reménykedve tárta ki az ajtót, egy pillanatig arra várva, hogy a férfi a karjaiba kapja és magához öleli, de Piton ehelyett a helyiség közepén karba font kézzel lecövekelve közölte vele, hogy ezentúl minden lyukasóráját és minden szabad percét Rania RAVASZ-okra való felkészítésével fogja tölteni, és ha ez neki nem tetszik, akkor a jövőben legfeljebb a köszönésekre fog szorítkozni. A nő tudta, hogy meg is tenné, és a pillanatnyi döbbenet után úgy érezte, akár a világot is kifordítaná a sarkaiból ennek a férfinak a kedvéért, mert Piton ajánlata számára felért egy szerelmi vallomással. Komolyan bólintott tehát az ajánlatra, és mikor a férfi továbbra sem mozdult felé egy tapodtat sem, végül ismét ő ment oda hozzá, ő bontotta szét szorosan karba font kezét, és ő húzta magához a fejét, hogy aztán hajnalig el sem engedjék egymást.

Rania a mennyekben járt. Össze sem lehetett hasonlítani ezt a férfit azzal, aki hónapokkal korábban a szeretője volt, aki sokszor szinte durván, sietve vetette rá magát, aki gyakran úgy viselkedett, mintha egyedül lenne abban az ágyban. Ez a Piton annyira nyilvánvalóan próbált az ő kedvére tenni, annyira érezhetően igyekezett sokszor megzabolázni a saját vágyát az ő kedvéért, hogy legyenek néha bármilyen gyakorlatlanok és szögletesek a mozdulatai, a nő szinte elolvadt a karjaiban, és bármit megtett volna neki, hogy megmutassa, mennyire szereti. Ezen az éjszakán érezte életében először, hogy valóban eggyé vált vele.

Így aztán amikor reggel újra csak egyedül találta magát az ágyában, és a férfi megint csak egész nap keresztülnézett rajta, legszívesebben sírt volna a tehetetlenségtől. Halvány fogalma sem volt róla, mi zajlik Piton fejében, de azt tudta, hogy ezt így nem bírja sokáig.

Piton tényleg eljött hozzá aznap délután. Hóna alatt tekercseket és egy nagy dobozt szorongatva képes volt tökéletesen közönyösen nézni rá, és ettől Rania annyira kiesett a szerepéből, hogy percekig csak bámult rá, miközben a férfi néhány pálcamozdulattal átalakította a szobáját, hogy helyet csináljon az átváltoztatástanhoz. Rania még akkor is képtelen volt egy hangot is kipréselni magából, amikor a férfi szigorú hangon feltette az első kérdését a tantárgyról. Piton várt egy percig, aztán nagyot sóhajtott, és végre közelebb jött hozzá. Most egészen más arcát mutatta, ahogyan a szemébe nézett.

- Rania - mondta halkan, és a nő megborzongott a hangjától. - Szedd össze magad, most tanulunk. Megbeszéltük, emlékszel?

- Igen! Igen, emlékszem, minden pillanatra, és te?! - kérdezte Rania, és érezte, hogy megremeg a hangja. Régi énjével eszébe sem jutott volna így kitárulkozni a férfi előtt, de mindazok után, amin keresztülmentek, most már egy pillanatot sem volt hajlandó többé alakoskodásra vesztegetni. És fel sem merült benne, hogy a férfiban talán nem történt meg pontosan ugyanaz a változás.

Piton szemében sokminden tükröződött akkor. Fájdalom, vágy, kétség, de legfőképpen sziklaszilárd elhatározás.

- Most tanulunk - ismételte meg nyersen. - De ha meggondoltad magad, el is mehetek - tette hozzá.

Rania szóhoz sem jutott, annyira elképedt ezen a pofátlan zsaroláson. Csak bámult a férfira, aki látszólag nyugodtan, közömbösen várta a válaszát. Soha nem lesz képes ésszel felfogni, hogy tudja valaki úgy váltogatni az agyában a programokat, akár egy mugli számítógép! Aztán a fejét rázva keserűen elnevette magát.

- Te aztán biztosra mész - mondta, és behunyta a szemét. Ha Piton így akarja, bármily rosszul is esik neki, kénytelen megpróbálni utánozni a mutatványt. Nagy nehezen összeszedte szanaszét szaladt gondolatait. - Hunslow-intés volt, ugye? Akkor indítjuk ezzel a varázslatot, amikor növényt akarunk átváltoztatni élettelen tárggyá, illetve lehet ez a mozdulatsor utolsó eleme is, ha olyan dolgot akarunk átváltoztatni, amit korábban már egyszer átváltoztattunk.

Piton egy másodpercig nézte őt, mielőtt jóváhagyólag bólintott volna, de Rania ebből az apró késlekedésből is felfogta, hogy a férfinak sem könnyű most. Valamiért kőkeményen elhatározta, hogy Rania le fogja tenni a RAVASZ-okat, és ettől nincs az a hatalom, ami eltérítené. Ha ez neki tényleg ennyire nagyon számít, akkor a legkevesebb, hogy engedi segíteni. Hisz az teljesen egyértelmű, hogy nélküle semmi esélye a vizsgákon. Meg sem próbálná.

Megemberelte magát, és igyekezett minden gondolatát az átváltoztatástanra összpontosítani. Két órán keresztül dolgoztak keményen, és a végére Rania úgy elfáradt, hogy lassan már a saját nevére sem emlékezett. Piton végül belátta, hogy aznap nem fog tudni többet kipréselni a nő agyából, de valószínűleg - a későbbi kíméletlenségéből ítélve biztosan - egyelőre betudta annak, hogy még csak nemrég kelt fel a betegágyából. Nyugodt mozdulatokkal pakolta össze, amit magával hozott, miközben Rania le nem vette róla a szemét, és lázasan gondolkodott, hogyan fogjon hozzá a mondandójához.

Piton aztán végre felé fordult.

- Vége az órának - mondta rekedten, és Rania a következő másodpercben azon vette észre magát, hogy éhesen csókolják egymást, és a teste minden zugát bejáró férfikéz az összes épkézláb gondolatot kisöpörte az agyából. És aznap éjjel már nem került sor semmiféle beszélgetésre, mert ugyanúgy sodródtak egyik észvesztésből a másikba, ahogyan az előző éjszakán is történt.

A következő nap aztán Piton pontosan ugyanúgy viselkedett vele újra, és az azután következő napon is, mígnem Rania úgy érezte, betelt a pohár. Amikor a férfi ismét belépett a szobájába tanítási segédeszközökkel felszerelkezve, elszántan eléállt.

- Perselus, beszélnünk kell! Nem, nem a tanulás után, hanem most! - mondta szinte könyörögve.

Piton merev arccal nézett rá, aztán egy sóhajtás után mintha engedte volna, hogy lehulljon róla az álarc, vonásai élettel teltek meg, és Rania elakadó lélegzettel nézte a változást, mert a férfi tekintetéből szinte kétségbeesés áradt felé.

- Tudom, hogy ez... - Piton a fejét rázta, láthatóan nehezen találta a szavakat. Az ablakhoz sétált, és karba font kézzel kinézett rajta.

Rania zakatoló szívvel nézte a hátát. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi kínlódik, de képtelen szavakba önteni az okát, és neki mégis meg kell találni ezt az okot, különben el fogja veszíteni.

- Mi a baj? - lépett oda mögé, és a hátához simult. Piton megfeszült az érintésétől, és Rania zavartan hátralépett. Egyszerűen nem tudta, hogyan közelítse meg ezt a teljesen begubózott embert, aki úgy mereszti a tüskéit felé, mint egy sündisznó.

- Nekem ez nem megy - fordult felé hirtelen Piton. - Nem tudok neked semmit se nyújtani, jobb lenne, ha ezt végre megértenéd! - mondta nyersen.

Rania csak nézett rá kétségbeesve, aztán egyszeriben úgy érezte, tényleg megértette.

- Perselus, én nem várom el tőled, hogy kézenfogva sétálj velem a parkban, sem azt, hogy bókokkal halmozz el, vagy ilyesmi. Én csak...

- Te csak mi?! Integessek neked a Nagyteremben, meg bújjunk össze valamelyik társalgóban a kandalló előtt? Vagy mit akarsz?! - támadt neki a férfi, aztán visszafordult az ablakhoz. - Nekem ez nem megy - ismételte meg.

- Én csak valami meghittségre vágyom, a jó ég áldjon meg, komolyan nem érted?! - fakadt ki Rania. - Valami összetartozás-érzésre, ha már... hiszen... - elakadt, és aggódva pásztázta a férfi arcát az ablaküvegben. Vajon tényleg halvány fogalma sincs, milyen az, ha az embernek párja van, vagy lehetséges, hogy ő nem érzi úgy, hogy összetartoznak?

Piton megértette a pillantást, mert megfordult, kezével sután kinyúlt, és megérintette Rania haját. A nő megborzongott, pedig Piton nem is ért a bőréhez. Mégis tudta, hogy a férfitől ez a tétova érintés felért egy magához öleléssel.

- Miért nézel rajtam keresztül a szobán kívül? - kérdezte újjáéledt lendülettel.

- Mert nem akarom, hogy mindenki... - Piton elharapta a mondatot, és Rania megütközve nézett rá.

- Te attól félsz, hogy mit szólnak majd mások, ha rájönnek, hogy van valakid? - kérdezte döbbenten. - Én azt hittem, téged nem érdekel, hogy mit gondolnak rólad.

- Ez más! Ez... nem érdekel, hányan utálnak, meg ki mit gondol a kinézetemről vagy a tanítási módszereimről. De ez... - A férfi a fejét rázta, és összeszorította a száját.

- De ugye nem azt akarod ezzel mondani, hogy titkolózni akarsz? - kérdezte Rania rosszat sejtve. Piton beszédes hallgatására elsápadt. - Ne csináld ezt, kérlek! Én erre képtelen vagyok! Tudod, milyen érzés?! Mintha szégyellnél engem, meg mindent, ami köztünk van... Én nem vagyok hajlandó ezt így megtiporni!

Piton arcán tisztán látszott, hogy ádázul viaskodik önmagával, aztán kinyúlt Rania felé, és végre valóban magához húzta.

- Időt kérek - suttogta, és az arcát a nő hajába temette. Két kezével is a vörös tincsek közé túrt, ujjai között morzsolgatva, simogatva azokat, és Rania kalapáló szívvel kereste a szavakat, mert még mindig vissza akart térni arra, amit a férfi mondott, de hamarosan már semmire nem emlékezett mindabból, amit még kérdezni akart - vagy már nem is számított hirtelen? Úgy érezte, a szenvedélyes ölelések minden falat lebontanak köztük, már egy fia kétsége nem volt arról, hogy ők ketten összetartoznak.

Ettől fogva Rania igyekezett megadni Pitonnak az időt, amit kért, hogy hozzászokhasson a gondolathoz, hogy tartozik valakihez. Irgalmatlanul nehéz volt néha, mert Darius és Nedda is kutató pillantásokkal méregették, ha véletlenül egy helyiségben volt a férfival, amikor ők is ott voltak, és sokszor úgy érezte, felrobban, ha nem oszthatja meg valakivel mindazt, ami vele történt. Az is szörnyű nehéz volt számára, hogy egyáltalán megértse a férfit. Egyfelől most már értette az eszével, hisz ismerte annyira, hogy felfogja, milyen nehezére eshet bárkit is beengedni a magánszférájába. Másfelől azonban a szerelmesek önzése egyáltalán nem könnyítette meg a helyzetét, hisz ő arra vágyott, hogy mindenféle szempontból összetartozzanak. Így aztán egyik pillanatban őrülten dühös volt rá, amiért ennyire húzódozik a legkisebb kötöttségtől is, máskor meg ezerszer is megfogadta, hogy minden erejével segít a férfinak megtanulni elfogadni, hogy szeretik.

Piton pedig semmi jelét nem adta, hogy valamit is segítene rajta az idő. Épp ellenkezőleg, tanárként egyre kíméletlenebbül hajtotta Raniát előre, gyakran kifejezetten sértőn viselkedve, ha valamiért nem volt vele megelégedve, ami persze nem egyszer előfordult. A nő eleinte próbálta humorral feloldani a helyzetet, aztán igyekezett arra gondolni, hogy a bájitaltan tanár nem öncélúan kínozza, hanem azért, hogy ebben a nagyon rövid időben sikerüljön felkészülnie a vizsgáira, de amikor Piton egyre gyakrabban hagyta ott rögtön a különórájuk után mindenféle bájitaltan dolgozatokra hivatkozva, kezdte nyomorultul érezni magát. Számára a férfi ölelése jelentette a táplálékot, amiből feltöltődhetett, az idegőrlő tanulással töltött végtelen órák után minden porcikája sikoltva vágyott utána, de nem volt hajlandó könyörögni neki azért, hogy szeretkezzen vele.

- Ma még tanulnod is kell, ezt a sivatagi sáskórót nem ártana még egyszer átnézned, és aludnod is kell eleget, máshogy nem fogod bírni - mondta egyszer a bájitaltan tanár egyik alkalommal, és ezúttal nem türelmetlenséget árasztott a tekintete, hanem mélységes szomorúságot.

Rania elfordult tőle, hogy a kibuggyanó könnyeit elrejtse, így csak a becsukódó ajtó kattanásából tudta, hogy a férfi tényleg elment. Aznap éjszaka persze semmit sem aludt, és reggelre úgy döntött, bármi is van Piton viselkedése mögött, követnie kell a példáját. Muszáj háttérbe szorítani az érzelmeit, hogy a rövid távú feladatára koncentrálhasson. A Pitonnal való zavaros kapcsolatát megoldja majd utána.

Újult lendülettel vetette magát a gyakorlásba, egy ideig nem is téve kísérletet arra, hogy Pitonból bármi mást is kihúzzon azon túl, hogy a férfi korrepetálja. Sokszor úgy érezte, szó szerint is veheti akár Piton ígéretét, miszerint "kiveri belőle azokat az átkozott RAVASZ-okat", mert amit a tanár művelt vele, az felért a tettlegességgel. Magántanulóként Raniának hetente kétszer volt órája McGalagonnyal, Bimbával és Enigmával, sötét varázslatok kivédéséből azonban teljesen saját magára kellett hagyatkoznia, mert Umbridge - szerencsére - év elején nem volt hajlandó elvállalni, mint magántanítványt. Piton azonban szisztematikusan hajtotta előre, kíméletlenül kérdezte, gyakoroltatta, ismételtette a végkimerülésig, és bár Rania egy teljes hónapot elpazarolt a betegágyában fekve, a sok tanulás gyümölcse kezdett lassan beérni. Néha már bizakodva gondolt arra, hogy talán tényleg nem reménytelen nekifutni a vizsgáknak. Ezidőtájt kezdett a táltoson repülni, és hamarosan lételemévé vált az állattal töltött idő. A repülés legalább valamelyest pótolta azt az örömforrást, amitől Piton gyakorlatilag megfosztotta. A táltos nélkül biztosan belerokkant volna a teherbe.

A bájitaltan tanáron nem bírt kiigazodni. Számtalanszor érezte teljes bizonyossággal, hogy a férfi is éhezik utána, a szeméből olyan mohóság sütött felé némelykor, hogy Rania már a pillantásától is szaporábban szedte a levegőt, Piton mégsem tett felé egy lépést sem. A nő ezt egyszerűen képtelen volt megérteni, de elhatározásához híven igyekezett nem gondolni erre. Ehelyett új taktikát vetett be: a tanulás végén villámgyorsan feltett egy egészen hétköznapi kérdést, amire a férfi kénytelen volt válaszolni ahelyett, hogy azonnal távozott volna. Rania mindig gondosan eltervezte, hogy aznap éppen mit fog bedobni - kezdve a férfi saját RAVASZ felkészítő osztályától a halálfalókon át az ő jövőjéig -, és mindig úgy alakította, hogy abból egy beszélgetés fonala alakuljon ki, és Piton egy ideig még vele maradjon. A férfi nyilván hamar átlátott a szitán, de már az a puszta tény, hogy hagyta magát ilyen módon csapdába ejteni, azt mutatta, hogy ő maga is nagyon igényli a társaságát, bárhogy is viselkedjen vele.

Így aztán a különóráik után egyre gördülékenyebben vették fel egymással a beszélgetés fonalát, néha egy-egy pohár borral elnyúlva a kandalló előtti fotelekben, néha az ablakfülkében ülve, és Rania rádöbbent, hogy ezekre a hőn áhított beszélgetésekre nem került volna sor, ha Piton valami titokzatos okból nem ragaszkodik egy ideje az önmegtartóztatáshoz. Itta magába az információmorzsákat, amiket a férfi magáról elárult egy-egy téma kapcsán, és néha magáról megfeledkezve csak bámulta, elzsongatva a hangjától, ami ha hosszabban szólt valami kapcsán, heves lúdbőrözést váltott ki belőle. De minden egyes alkalommal, amikor ilyenkor már szinte szikrázni kezdett köztük a levegő, a férfi felpattant, és valami kifogással kiviharzott a szobából.

Egyetlen alkalommal fordult elő, hogy a bájitaltan tanár nem tudott uralkodni magán. Aznap arról győzködte Raniát, hogy forduljon Dumbledore-hoz, és kérjen munkát tőle a Roxfortban, és a nő repesett a boldogságtól, hogy Piton azt akarja, maradjon a közelében. Keze magától mozdult a férfi arca felé, aki megbabonázva hagyta, hogy megcsókolja, és hamarosan olyan hévvel ölelte a nőt, hogy kétség nem férhetett hozzá, mennyire ki volt már rá éhezve. Rania azt sem csodálta volna, ha a szoba is lángra kap.

Elöntötte a forróság, ahogy erre gondolt, és csak Urian horkantására eszmélt fel. A táltos türelmetlenül bökdöste orrával, az elmúlt hetek-hónapok alatt megszokta, hogy minden nap a hátára veszi a nőt. Rania elnevette magát, és felszabadultan az állat hátára vetette magát.

- Na gyere, te türelmetlen! - mondta, és megszorította combjaival Urian oldalát.

XXX

Piton befejezte a csomagolást, és körülnézett a szobájában. Ez alkalommal nem úgy pakolt össze, mint amikor Voldemorthoz indult öngyilkos küldetésre Raniával. Akkor gyakorlatilag kipucolta a szobáját, biztosra véve, hogy soha többé nem tér bele vissza. Most azonban van rá esély, hogy még visszatér. Talán hamarosan, talán csak sokára.

Felvette az asztalról a még kint heverő melodumot, hogy utoljára játsszon rajta, mielőtt elpakolja. Csukott szemmel húzta végig a pálcáját a hangszer teste fölött, és a szobát hamarosan betöltötte a zene. Aztán hirtelen abbahagyta a játékot, és a melodumot becsomagolta a többi holmija közé a ládájába. Semmiképp nem segíti a távozását, ha nyáladzani kezd, gondolta, és hevesen lecsapta a láda tetejét.

Aztán leroskadt a tetejére, és maga elé nézett. Iszonyú nehéz itthagynia Raniát, és pontosan ezért kell minél hamarabb megtennie, amíg még képes rá. De nem azért, mert küzdött volna a saját érzelmei ellen, nem. Amin együtt keresztülmentek, az túl volt minden ésszel felfogható határon. Rania és ő a lehetetlennel felérő tettet hajtottak végre: élve kimenekültek Voldemort kezei közül, és nem azért, mert ők ketten bármit is tettek volna ezért. A köztük lévő érzés volt az, ami voltaképp megmentette őket.

Szerelem... megcsóválta a fejét. Soha az életben nem gondolta volna, hogy ez a szó vele kapcsolatban valaha is felmerülhet, aztán mégis itt van, megjelent, mint egy üstökös, hogy újjászületést hozzon számára. Eszébe jutottak Elzeria Metcalf szavai. "Tudni, hogy tudok érezni... hogy még mindig ember vagyok." Nála jobban senki nem érthette volna meg a nőt. A Rania iránti érzései mutatták meg a számára, hogy a múltja minden szörnyűsége és minden önámítása ellenére még mindig érző ember, és ez egyszerre nyűgözte le és rémítette halálra.

És most mégis arra készült, hogy mindent maga mögött hagyjon, legalábbis egy kis időre, de nem a saját érzései elől menekült. Azok olyan csodálatosnak és hihetetlennek tűntek számára, mintha legalábbis szárnyak nőttek volna ki hirtelen a lapockáiból. Eszébe sem jutott lenyesni őket. Rania érzései miatt megy most el.

Felállt, és az ablakhoz sétált, aztán hirtelen mozdulattal kinyitotta, és a bezúduló langyos szélben állva csak nézte a táltoson száguldozó nőt. Rania és az állat mintha eggyé váltak volna, Piton a bőrén érezte a nőből áradó fékevesztett örömöt, amit a repüléssel átélt. Ugyanezt érezte rajta, amikor szeretkezett vele, Rania az egész lelkét is odaadta neki minden egyes alkalommal, és Piton számára ez olyan volt, mintha valami különösen súlyos koronával együtt kapná meg a világ minden királyságát. Biztos volt benne, hogy ő képtelen ekkora súlyt elbírni, és amikor majd gyengének bizonyul, oda az egész királyság, ő pedig meg sem áll a Pokol fenekéig. Ezt nem akarta megvárni.

A nő szereti őt, ez olyan nyilvánvaló és biztos, mint a kétszerkettő. Csakhogy ennek semmi köze a valósághoz. Rania nem Perselus Pitont szereti, hanem egy ábrándképet, egy szappanbuborékot, ami előbb-utóbb ki fog pukkadni. Ez is olyan biztos, mint a kétszerkettő.

Becsukta az ablakot, és körbejárta a lakosztályát. Most már mielőbb kívül akart lenni ezen az épületen, mielőtt erőt vesz rajta a gyengeség, kirohan a parkba, és mindenki előtt magához szorítja Raniát. Micsoda röhejes idióta tudna lenni, ha engedné! De nincs az a pénz. Egy másodpercig sem volna képes elviselni, hogy pletyka és nevetség tárgya legyen, a somolygó és sanda pillantásokra pedig egyenesen iszonyattal gondolt.

A kopogtatásra úgy rezzent össze, mint aki tilosban jár. Zakatoló szívvel meredt az ajtóra. Rania nem jöhet most be ide, a gyakorlatilag kiürített szobába! Nem fogja beengedni. A kopogtatás újra felhangzott, és Piton lassan előzúzta a pálcáját. Az ajtóra mutatott, mire az halvány derengést kezdett magából árasztani, a fényfolt közepén pedig egy emberalak rajzolódott ki. Nem Rania volt. Persze, hisz odakint repül a táltoson.

Piton szitkozódva leengedte a pálcáját. Tudta, hogy miért jött Lupin, napokkal ezelőtt számított is rá, aztán teljesen megfeledkezett róla, annyira elmerült a maga bajában. Márpedig ezt a marhát nem hagyhatja hónapokra farkasölőfű-főzet nélkül.

- Mit akarsz? - rántotta fel az ajtót végül, és úgy helyezkedett, hogy Lupin véletlenül se lásson be mellette a szobába.

- Szervusz - lépett hátra Lupin megrökönyödve. - A bájitalom miatt jöttem, de ha alkalmatlan...

- Alkalmatlan - vágta rá a bájitaltan tanár, és lázasan gondolkodott, hogy mit tegyen. A főzetből egy cseppnyi készlete sem volt.

- Visszajöjjek máskor? - kérdezte a másik udvariasan.

Piton a fejét rázta, aztán kilépett a folyosóra.

- Elküldöm majd bagollyal inkább, ha elkészül. És a további adagokat is ezentúl, ezért kár idejönnöd.

Lupin kicsit felvonta a szemöldökét, aztán bólintott.

- Rendben, nem akarlak zavarni.

Piton biccentett, és várta, hogy a másik odébb álljon. De Lupin csak nem mozdult, Úgy tűnt, tétovázik, mondjon-e valamit.

- Gyerekünk lesz - bökte ki váratlanul.

A bájitaltan tanár egy pár másodpercig nem is fogta fel, amit hallott. Aztán döbbenten kitört.

- Megőrültél?! - Egészen elszörnyedve nézte a másik férfit.

- Igen, tudom, mire gondolsz, valóban felelőtlenség volt, de hála az égnek a bébi egészséges odabent - mondta Lupin, és halványan elmosolyodott. - Csak el akartam neked mondani, hogy minden szörnyűség ellenére... talán... most úgy tűnik, egyenesbe jöttem. És... - tétovázott, aztán Piton legnagyobb megkönnyebbülésére nem tette hozzá, hogy "biztos rád is vár a boldogság", vagy valami hasonló bölcsességet, hanem szégyenlős mosollyal az arcán biccentett, és elment.

Piton még egy perc múlva is az ajtóban állva bámult utána. E pillanatban megveszekedetten irigyelte Lupint. Egy intésébe kerülne, és most megkaphatná ő is ugyanezt a sorstól. Rövid, káprázatnyi időre ugyan, de az övé lehetne mindez. Csakhogy nem állt szándékában inteni.

Rania azt fogja hinni, hogy azért hagyja faképnél, mert nem szereti. Vagy hogy zavarja, hogy kicsit idősebbnek néz ki, mint azelőtt. Ő pedig gyakorlatilag meg sem próbálta elmondani neki, hogy képtelennek érzi magát bármiféle közös életre, el sem tudja képzelni, hogy együtt lakjon vagy akár csak együtt mutatkozzon valakivel, a gyereknevelés gondolata pedig egyenesen rémülettel töltötte el, holott egészen nyilvánvaló, hogy a nő semmire nem vágyik jobban, mint hogy megossza vele az életét. Előbb-utóbb egész biztosan még gyereket is akarna tőle, legalábbis ahogy ismeri, meg akarná próbálni ezzel az új, idősebb testével is, hisz a könyvek szerint az anyai ösztönöket nem lehet elnyomni. Ő meg ugyan mi jogon kényszeríthetné a nőt ilyesmire?! Pedig az a szerencsétlen, akinek ő az apja lenne, jobb, ha meg sem születik. Hogy nevelhetne belőle normális embert pont ő?!

De erről képtelen lenne Raniának beszélni. Még saját magának sem szívesen. Túl messzire vezetne.

A falnak döntötte a fejét. Hónapokon át bemesélte magának, hogy a nő egy gyenge, ostoba cicababa, szándékosan nem vett tudomást semmiről, ami ennek az ellenkezőjét bizonyította neki, pedig számtalan alkalommal meggyőződhetett róla, hogy mennyire nem az. De ő szándékosan alázta meg újra és újra azzal, hogy ötgalleonos ribancként bánt vele, csak hogy védje magát. Ahányszor csak ez eszébe jutott, valami rettenetes rosszullét jött rá. Tudta, hogy undorító módon bánt Raniával. És a nő egyszer már elhagyta azért, mert rájött, hogy többet érdemel annál a néhány szenvedélyes óránál, amit ő nyújtani tud neki. Másodszor is ugyanígy el fogja hagyni. Ez is olyan biztos, mint a kétszerkettő.

Eszébe jutottak a vizsgák. Az első RAVASZ vizsga a sötét varázslatok kivédése volt, és ő volt az egyik felügyelőtanár. A vizsga elején át is futotta a feladatsort. Pontosan tudta, hogy melyik kérdésre fog Rania biztosan jól válaszolni, és melyekre valószínű, hogy nem. És azt is tudta, hogy a világ legegyszerűbb dolga volna most súgni neki. Senki emberfia nem tudná meg soha, hogy üzen neki. Raniának is ez juthatott az eszébe, amikor a tekintetük találkozott, aztán a nő lehajtotta a fejét, és elszántan körmölni kezdett. Nyilván tudta, hogy ilyesmit soha nem várhatna Pitontól.

Pedig végül egy pillanatra mégis megingott. Rania meglepően gyorsan végzett a feladatsorral, és megkönnyebbülten dőlt hátra a székében. A többiek még javában körmöltek, és Piton pár perc múlva lassan odasétált hozzá. Egy pillantást vetett a válla fölött a feladatsorra, aztán továbbment, Rania pedig összerázkódott ijedtében, amikor a férfi hangja a fejébe dörrent.

"Fordítsd meg a lapot, te hibbant tyúk!" - mondta Piton, és oda se kellett néznie, hogy tudja, a nő viaszfehérré sápadva fedezi fel, hogy a lap másik oldalán is vannak még bőven feladatok. Éktelenül dühös volt rá akkor, az is eszébe jutott, hogy egyáltalán nem kellett volna figyelmeztetni.

A nő végülis valószínűleg az összes RAVASZ-t letette, és bár eredmények majd csak a nyár végén érkeznek, Piton büszke volt rá, mintha csak ő maga ért volna el egy halom K-t. Persze tudta, hogy jogos a büszkesége, nélküle Rania meg sem próbálta volna a vizsgákat. Pedig ő tudta, hogy képes rá, képes bármire, és szinte a megszállottsággal felérő keménységgel hajtotta előre, hogy be is bizonyítsa a nőnek. Azt is, hogy képes bármire, és azt is, hogy ő képesnek tartja bármire, mindannak ellenére, amit korábban gondolt róla. Máshogy nem lett volna képes a bocsánatát kérni. Tudta, hogy Raniának sejtelme sincs erről az igazi okról, amiért annyira akarta, hogy nekifusson a RAVASZ-nak. De minden fáradságot megért. Rania azóta emelt fővel jár a Roxfortban, ahogy azelőtt soha.

Gyakorlatilag tehát maga okozta a saját maga vesztét. Rania egyre inkább tisztában lesz azzal, mennyit ér, és akkor igen hamar rádöbben, hogy jóval többet érdemel, mint Perselus Piton és az ő remetebarlangja.

Eszébe jutott az iménti jelenet Lupinnal. Az a marha bezzeg önként beledugta a fejét ebbe a hurokba. Ki a csuda gondolta volna, hogy pont Tonks után eszi a fene?! Tonks súlyosan megsebesült a durmstrangi összecsapásban, nem sok hiányzott, hogy meghaljon. Ott feküdt a kórházban Rania mellett, úgyhogy ő aztán pontosan tudja, hogy Lupin semmi pénzért el nem mozdult volna Tonks ágya mellől. Ahogyan ő sem Rania mellől. Remélte, hogy Lupinnak nem tűnt fel a párhuzam, mert arra vágyna a legkevésbé, hogy pont az ő cinkosan megértő tekintetét kelljen magán éreznie. Összerázkódott a gondolattól is.

Tonks végül magához tért, és amikor a gyógyító kijelentette, hogy túl van az életveszélyen, az a hülye vérfarkas képes volt sírva fakadni, és ott helyben szerelmet vallani Tonksnak! Bár Piton akkor már alig volt magánál a kimerültségtől, erre még ő is odafordult, azt hitte, nem jól hall. És az a húszéves kis csitri Lupin nyakába borulva csatlakozott a zokogáshoz, és ott csókolgatta a vérfarkast! Piton el sem tudta képzelni, hogy felnőtt emberek hogy vetemedhetnek ilyen gyomorforgató jelenetekre, különösen mások előtt.

Azért erőt vett magán, és Raniának elmondta ezt akkor. Úgy gondolta, örülne neki, végülis Tonksszal sokat látta együtt. És valóban, a nő elmosolyodott öntudatlanságában, és ő akkor bizonyosodott meg róla, hogy érti minden szavát.

Lupinéknak két hónapja volt az esküvőjük. Nem bírták kivárni a nyári szünetet természetesen. Az egész Roxfort ott tolongott a lakodalmon, őt kivéve. Rania hiába próbálta rávenni, hogy menjen el. Persze nyilván azt gondolta róla, hogy mogorva emberkerülőként irtózik az ilyen eseményektől, pedig nem ez volt a fő ok. Képtelen lett volna végignézni, hogy egy sorstársa önként aláírja a saját halálos ítéletét. Mert Tonks igen hamar rá fog döbbenni, hogy mennyire rosszul járt a vérfarkassal. Ahogy Rania is rá fog jönni, hogy vele nagyon rossz lóra tett. Ez olyan biztos, mint a kétszerkettő.

Visszalépett az ablakhoz, de Rania már nem volt a parkban. Piton fájó csalódottságot érzett. Mire vár még? Indulnia kell. A láda felé suhintott a pálcával, mire az kis dobozzá zsugorodott. A hóna alá vette, és elindult az ajtó felé, de nem nyitotta ki. Pár másodpercig feszülten hallgatózott, de a félve várt kopogás csak nem akart felhangzani. De mit is mondana Raniának, ha most rajtakapná, hogy lopva el akarja hagyni? Fogalma sem volt, pedig tisztában volt vele, hogy megint aljasságot művel, ahogyan mindig is tette.

Tudta, hogy a nő nem érti, mi van vele, hogyne tudta volna. Milyen egyszerű lett volna, ha képes elmondani neki! De ő nemcsak ahhoz volt gyáva, hogy végignézze, amint a nő szemében kihúny a szerelem, hanem ahhoz is, hogy ezt a félelmet megossza vele. Voldemorttól nem félt annyira, mint most ettől. Voldemort legfeljebb az életét vehette volna el tőle, na és? De hogy Rania kezébe helyezze a szívét-lelkét, arra képtelen volt.

Kinyitotta az ajtót, és hátra sem nézve elhagyta a szobáját.

XXX

Rania felfrissülve lépett ki a táltos istállójából, és legszívesebben szökdécselve ment volna az iskola felé. E pillanatban úgy érezte, az élet több, mint tökéletes. Sikerültek a vizsgái, legalábbis valószínűleg. Állása van a Roxfortban, sőt, talán még tanár is lehet belőle! Ha fél évvel ezelőtt ezt mondja neki valaki, a képébe nevet. Vagy, ami valószínűbb, halálos átkot küld rá, amiért gúnyolódik vele. És ezt a csodát Pitonnak köszönheti!

Pitonnak, akinek a karjaiban olyan boldogságot élt át, aminek a létezéséről fogalma sem volt. Igen, a férfi egy tüskés, mogorva remete. Sebaj, majd ő megszelídíti. Most már annyi ideje van erre, amennyit csak akar.

A kastélyt megkerülve hirtelen észre is vette a lobogó fekete talárral távolodó alakot. Piton a birtok kapuja felé tartott. Rania kiáltásra nyitotta a száját, aztán visszanyelte a hangot. Tudta, hogy Piton nem örülne, ha nyilvános helyen utánakiabálna.

Addig követte a szemével az alakot, amíg az el nem tűnt előle, aztán lassan visszasétált a kastélyba. Este talán végre meglátogatja a férfi, vagy ha nem teszi, majd megy hozzá ő. És felolvasztja az önként fagyasztott jeget a szíve körül. Ezentúl minden másképp lesz.

A szobájába érve azonban az addig csak mocorgó nyugtalansága egyre inkább erősödött. Céltalanul kószált körbe-körbe, és igyekezett nem törődni a fejében szóló vészcsengővel, csakhogy az egyre erősebben csilingelt, és mellette lassan képek kezdtek formát önteni. A képeken a férfi szobája üres volt, mint egy hotelszoba. Pedig ez képtelenség.

Meg kell néznie. Felugrott, és egyre erősödő pánikban sietett Piton szobája felé. A végén már futott, félrelökve az egyik folyosón nevetgélő gyerekeket, az egyik valamit utána is kiabált, de nem figyelt rá. Csak arra koncentrált, hogy a férfi szobáját nem találhatja úgy, ahogyan azt az imént látta.

Az ajtó előtt nem is vesztegette az időt Alohomorára, tudta, hogy az nem fog működni. Márpedig most nincs idő finomkodni. Zihálva koncentrált, és a rég nem használt sötét varázslat szinte berobbantotta az ajtót. A szoba pontosan olyan üres volt, mint amilyennek pár perccel korábban látta.

Piton elment.

Rania elgyöngülten kapaszkodott az ajtófélfába, aztán erővel tett két lépést, hogy legalább a szobán belül rogyjanak össze alatta a lábai. Megfagyva meredt előre, minden porcikája halálosan zsibbadt volt. Piton elment, és még csak nem is szólt neki. Ez pedig csak egyet jelenthet. Elhagyta. Minden más esetben elbúcsúzott volna.

Szédelegve állt fel, Piton hálószobájához vánszorgott, és leroskadt az ágyra. Az ágytakarón felismerhetően ott volt a férfi illata. Rania nem értett semmit.

Aztán hirtelen mintha szétrobbantak volna az agyában a képek. Látta Pitont, ahogy módszeresen összecsomagol, látta, ahogy Lupinnal beszél, aztán látta, ahogy hoppanál, és egy számára ismeretlen helyen tűnik fel. Azt is látta, mit csinál éppen. Pontosan ugyanúgy fekszik egy ágyon, mint ő most, és mereven bámulja a plafont.

Még erősebben koncentrált, most minden porcikájával akarta, hogy a jövő megmutassa magát neki. Aztán eltökélten felállt. Akár megnyugató is lehet, hogy a jövő csak zavaros, kavargó, változó formáját mutatta, mert ez azt jelenti, hogy még bármi lehetséges. Akkor pedig ahhoz még neki is lesz egy-két szava.

Nem sokkal később ugyanazon az úton távozott, amerre Piton is. Arcán vörös foltok gyúltak, szeme lázasan csillogott. Nem éppen a férfi ébresztette rá, hogy bármire képes, amit csak kitűz maga elé? Úgy érezte, élete legnagyobb csatája áll előtte, de esze ágában sem volt meghátrálni. Különben mi értelme lenne mindannak, amit elért?

Megpördült a sarkán, és beleveszett a Térbe.

VÉGE

16