26. fejezet

Taro-kun

A következő két napom nagy része arra ment rá, hogy menekültem. Ugyanis Reika hallotta valamelyik szünetben, hogy Taro-kun azt mondta az egyik barátjának, hogy végre elszánta magát és megkér rá, hogy járjunk. Megtehettem volna, hogy kivárom és visszautasítom, de ehhez most nem volt túl sok hangulatom, úgyhogy inkább a futást választottam. Az irodámba nem mehettem, mert ott keresne bárki először, úgyhogy általában a női mosdókba bújtam el.

Szerdán a harmadik óra végén már láttam, hogy Taro-kun állandóan hátrafordulgat. Tudtam, hogy gyorsan kell majd cselekednem, ha megszólal a csengő.

Ahogy kicsöngettek rohantam ki a teremből. Nem volt időm megvárni Yuit és Reikát, de amúgy is jelenésük volt az egyik Senseinél, így egyedül menekültem.

Úgy döntöttem, hogy a változatosság kedvéért felmegyek a tetőre. Amikor felértem láttam, hogy az ajtóra ki van írva, hogy a várható esőzések miatt ma tilos kimenni. Elrebegtem egy hálaimát és gyorsan kiléptem. Így biztos nem fog itt keresni Taro-kun. Becéloztam a kedvenc padomat és lefeküdtem rá. Néztem, ahogy a távolból közelednek az esőfelhők. A következő pillanatban kinyílt az ajtó és egy pillanatra a szívverésem is elállt, hogy mégis csak rám talált, de szerencsémre csak Atobe volt az.

- Nem olvastad az ajtón a feliratot? – kérdeztem mosolyogva

- De.

- Csak nem nyugalomra vágytál? Túl hangos az öltözőtök?

- Nem. Téged kerestelek. – mondta komolyan

- Engem? – kérdeztem meglepetten

Bólintott, majd odasétált a padomhoz és leült a földre háttal neki támaszkodva.

- Mi ez a nagy bujkálás? Reggel óta beszélni akarok veled.

- Tényleg? Bocsáss meg. Taro-kun elől menekülök. – mondtam a tarkójának

- Igazán? És mért?

- Úgy tudom meg akar kérni rá, hogy járjak vele, de én nem igazán szeretnék.

- Mért nem mondasz neki egyszerűen nemet?

- Nem biztos, hogy kedves Risa módban meg tudnám tenni. – vontam vállat

Egy pillanatra dühösen felém fordult és már a száját is nyitotta, de aztán megrázta a fejét és visszafordult.

Oda hajoltam hozzá és közvetlen közelről a fülébe súgtam. Azért súgtam, hogy ne süketüljön meg.

- Mi a baj? – kérdeztem mire tiszta libabőr lett a tarkója és az egész teste megfeszült – Bocsi nem akartalak megijeszteni. – húzódtam vissza

- Nem ijedtem meg. – mondta dacosan. Na persze. – Amúgy hogy érted, hogy mi a baj?

- Azt mondtad, hogy reggel óta beszélni akartál velem.

- Csak meg akartam kérdezni, hogy – itt tartott némi hatásszünetet – szerinted milyen színű pórázt vegyek Risának?

- Ó. – konstatáltam csalódottan – Nincs már póráza?

Atobe felém fordult.

- Mi volt ez az „Ó"? – kérdezte fürkésző tekintettel

- Én csak... – kezdtem zavartan – csak azt hittem másról akarsz beszélni. – mondtam végül őszintén

- Miről? – hajolt közelebb

Ebben a percben kicsapódott az ajtó és kirobogott rajta Reika és Yui.

- Tudtuk, hogy... – egy pillanatra lefagyott az elé táruló jelenettől, majd halkan befejezte a mondatot – …itt leszel.

- Bocsáss meg! – mondta Atobe majd felállt és lelépett

A tekintetemmel végig követtem az ajtóig és még akkor is azt bámultam, amikor becsukódott utána.

- Mi volt ez? – kérdezte Reika

- Nem tudom. – mondtam még mindig egy pontra meredve

- Az előbb Atobe majdnem megcsókolt.

- Tudom.

- Risa jól vagy? – állt be elém

- Igen. – néztem fel rá, még mindig kissé zavartan

- Hm. – konstatálta Yui, mire mind a ketten ránéztünk

- Mi az? – kérdezte végül Reika

- Azt hiszem eddig kissé félreértettünk téged. – nézett rám

- Mire gondolsz? – kérdeztem homlokráncolva

Ebben a pillanatban megszólalt az óra kezdetét jelző csengő és mivel nem akartam elkésni az óráról, amit a kedvenc tanárom – ezt nagyon ironikusan értem – tart, ezért nem tudta Yui kifejteni mire gondolt.

Szerencsére sikerült úgy eljutnom edzésig, hogy nem adtam esélyt Taro-kunnek a próbálkozásra. Bár tudtam, hogy év végéig mégsem csinálhatom ezt.

- Risa! – hívott magához az edzés elején a Sensei

- Hai?

- Még nálad vannak a tavalyi jelentkezési lapok?

- Nálam.

- Megtennéd, hogy felviszed őket az íróasztalomra?

- Természetesen.

- Fukatsu-san, Hikoto-san! – intette magához Reikát és Yuit is

- Segítsetek Risának felvinni néhány iratot a tanáriba.

- Hai!

Elindultunk az irodámba a papírokért. Gyorsan összeszedtem mindent és azzal az indokkal, hogy sérült a kezem az összeset rájuk sóztam.

- És mi a helyzet Taro-kunnel? – érdeklődött Reika már visszafelé

- Ma még sikerült elkerülnöm, de nem tudom ezt meddig tudom még így folytatni. – mondtam fáradtan

- Mondj neki nemet.

- Azt kéne, csak nehéz az én helyzetemben.

- Mi nehéz ezen? Azt mondod „Nagyon sajnálom Taro-kun, de én mást szeretek." – mondta kislányos hangon

- Egyrészt nem beszélek így, másrészt nehéz hihetően hazudni.

- Ezért is nem mondtam, hogy hazudj.

- Már megbocsáss, de az, hogy mást szeretek az igenis hazugság.

- Risa! – állított meg

- Tessék? – néztem rá várakozóan

- Miért hazudsz? Egyértelmű, hogy oda vagy érte.

- Kiért? – kérdeztem, de addigra már más kötötte le a figyelmét

- Na nézd már! Minden folt megtalálja végül a zsákját? – nézett el Reika a vállam felett

Yuival egyszerre fordultunk meg. Egy pillanatra megállt a szívverésem, hogy aztán százszoros sebességgel folytassa munkáját. Néhány méterre a fiuk teniszpályáitól ott állt Atobe meg Yushi és mindkettejük nyakában egy-egy lány lógott.

- Valami baj van Risa? – tette a vállamra a kezét Reika

- Nem, dehogy. – hazudtam – Csak azon gondolkodtam, hogy jól emlékszem-e, hogy ezek másodikosok.

- Igen. – válaszolta Yui – Az amelyik Yushi nyakában lóg Taro Yuko, Taro Sho húga. A másik pedig Tsuruga Megumi. Tavaly jelentkezett teniszre, de már szinte az első körben kiesett.

- Ha ez a gusztusuk. – vontam vállat

Szóval ez az a lány, akiről Yushi beszélt. Tényleg nem volt csúnya, de nekem nagyon nem tűnt szimpatikusnak.

- Risa! Menekülj! – kezdte el rángatni a karom Reika – Taro-kun közeledik… Késő. Meglátott.

- Asami-san! – kiabálta a nevem messziről

Káromkodtam magamban egy nagyot. Láttam, ahogy Atobe észrevesz minket, majd rám vigyorgott. Lehunytam a szemem, vettem egy nagy levegőt, háromig számoltam, és mosolyogva megfordultam.

- Taro-kun. – köszöntöttem jókedvűen

Hát rendezzük le most.

- Beszélhetnénk négyszemközt?

- A pályán leszünk. – rángatta el Yui Reikát

Az igaz barát.

- Az ott a húgom? – nézett el a vállam fölött – Még mindig jobb Oshitari-san, mint Atobe-kun. – vont vállat, majd ismét nekem szentelte minden figyelmét, úgy állva, hogy háttal legyen az édes négyesnek. Ez viszont azt jelentette, hogy nekem kellett néznem őket.

Hurrá!

- Arra gondoltam, hogy nem lenne-e kedved velem járni? – csapott bele a közepébe

- Ööö… – valami jó indokon gondolkoztam, amivel lekoptathatom, amikor megláttam újra a képembe vigyorgó Atobét – Lenne! – néztem Taro-kun szemébe. Most legyen olyan nagyra azzal, hogy van egy barátnője.

- Tényleg? Hát ez nagyszerű.

Hamar megbántam ezt a felelőtlenséget.

- Viszont kérnék valamit.

- Mit?

- Egyelőre itt az iskolába ne verjük nagydobra.

- De miért? – kérdezte csalódottan

- Tudod Reika elég érzékeny és szeretném én megmondani neki, hogy járok valakivel, mert ha mástól tudja meg, akkor botrányt fog rendezni.

- Hát akkor mért nem mész és mondod meg neki most? Úgy a legtisztább nem?

- De. Úgy lenne. Csak szegény most szakított a barátjával és nem akarom egyből a képébe vágni, hogy nekem van. Ezért kérek tőled pár nap türelmet.

- Hát rendben. – egyezett bele végül nagylelkűen

Kimentettem magam és visszasiettem én is edzésre, mert hát mégis hogy néz ki, hogy a Boucho ellógja, a felét még a többiek szenvednek. Alig értem a pályákhoz, amikor Reika letámadott.

- Na, sikerült lekoptatni?

- Nem mondhatni.

- Hát akkor mi történt?

- Megkérdezte nem-e járnék vele.

- Te pedig a szemébe röhögtél.

- Nem. – mondtam félve – Igent mondtam.

- Te meg vagy őrülve? Hiszen Oshitarit szereted.

- Én nem szeretem Yushit. – néztem rá megütközve

- Jó akkor nem szereted. – hagyta rám – De akkor is mért pont Taro-kun?

- Mért zavar, hogy vele járok?

- Mert ez abszurd.

- Gondolj, amit akarsz, de egyet kérek.

- Mit? – kérdezte durcásan

- Csinálj úgy, mintha nem tudnál erről.

- Tessék?

- Kérlek!

- Rendben. – sóhajtott

- Köszönöm.

- Na én megyek játszani. Jössz ti is? – címezte Yuinak

- Egy perc. – ült le mellém a padra bekötni a cipőfűzőjét

- Tudod Risa a bosszú nem kifizetődő. Főleg ha alaptalan.

- Nem tudom miről beszélsz. – kerültem a tekintetét

- Persze, hogy nem. – ment Reika után

Egy percig még gondolkoztam Yui szavain, majd úgy döntöttem, hogy igaza van, de már úgysem tehetek semmit, úgyhogy folytatom, amibe belekezdtem. Még ha tudom, hogy hülye döntés is volt. Viszont azzal, hogy alaptalan nem tudok egyetérteni. Igenis jogosnak éreztem.

Taro-kun megvárt edzés után és haza is kísért. Annyi öröm volt az ürömben, hogy ezt Atobe is látta. Bár az ő barátnője eddigre már sehol sem volt. Taro-kun látványosan belevigyorgott a képébe.

- Asami-san! – szólalt meg hangosan

- Hívj csak Risának! – mondtam mosolyogva és lopva Atobe felé pillantottam, aki elég dühösen szállt be épp az autójába

- Rendben. Te pedig engem Shonak. Arra gondoltam, hogy vasárnap lesz egy álarcos bál. Mindenki beöltözik valaminek. Gondoltam, ha van kedved, esetleg elmehetnénk együtt.

- Nagyszerű ötlet.

Utálom az álarcos bálokat.

- És szombaton nincs kedved valahová elmenni?

- Lenne, de sajnos meccsünk lesz.

- Az jó, akkor kimegyek megnézni.

- Nincs értelme, mivel én még nem játszhatok.

- Hogy-hogy?

- Amikor rám dőlt az állvány, elrepedt egy csont a felkaromban.

- Uh! Ezt nem is tudtam. De akkor minek mész el?

- Mert én vagyok a Boucho.

- Értem. És te minek szeretnél öltözni? – váltott inkább témát – Én arra gondoltam, hogy zombi leszek.

- Tessék? – cincogtam ijedten

- Ha túl félelmetesnek találod, akkor lehet más is. – mondta meglepődve a reakciómtól

- Ha nem gond. – kértem félénken

- Dehogy gond. – mosolyodott el újra – Akkor szerinted minek öltözzek?

- Az nekem mindegy, csak ne zombinak.

- Nem szereted őket?

- Nem. – ráztam a fejem

- Akkor… Lehetek mondjuk, Superman. – gondolkodott el

- Az remek. – mondtam minden átélés nélkül, de szerencsére ez neki nem tűnt fel

- Vagy esetleg egy kalóz.

Az út hátralévő részében azt taglalta, hogy minek öltözzön. Végül a gladiátornál maradt. Mire elértünk a kapunkig már majdnem fejbe lőttem magam. A ház ajtajáig kísért, ahol aztán meg akart csókolni, de szerencsére anyám ablakban lógása miatt ki tudtam menteni magam.

- Ki volt ez? – támadt le egyből, ahogy beértem

- Egy osztálytársam. Volt olyan kedves, hogy hazakísért.

- Semmi több?

- Semmi. – hazudtam

- És minden rendben van Atobe-kunnel?

- Persze. – hazudtam ismét

- Remek. – hagyott magamra

- Ojo-sama. A vacsora…

- Nem kérek, köszönöm. – mentem el Alastor mellett sietős léptekkel

Felmentem a szobámba és levetettem magam az ágyamra. Mi a fenéért kellett ezt tennem?

Hülye Atobe! – temettem az arcom a párnámba