26. fejezet: Indulás

Egy tó mellett értünk földet. Nos, helyesbítek, én a tó mellett értem földet, de Ronról, Harryről és Siriusról már nem tudtam ugyanezt elmondani.

Ami nem is olyan nagy baj, lehetett volna rosszabb is. Mondjuk, mindannyian a tó közepében landolunk.

Nekem így pont elég rossz! – morogta Harry.

Hát persze, de te jelen pillanatban egy elégedetlen tinédzser vagy, aki nyilván nem tudja felmérni, hogy mi a rossz és a rosszabb – sóhajtottam, visszagondolva eddigi személyes ismerettségünkre.

A második, amit regisztráltam, az a hideg volt. Egy jól fűtött helyiségből indultunk december közepén, és egy erdőbe érkeztünk, északon. Beismerem, New Yorkban sem fagyott, itt se, de attól még nyílt terepen valahogy minden… más volt. Sehol egy lélek, csak madárzaj, szél, és a fejünk felett rengeteg felhő, ami tökéletesen megfelelt, mert egyáltalán nem vágytam napsütésre.

A Sötét Jegy kicsit úgy működött, mint… nem is tudom. Mint egy GPS. Lehet, hogy Regulus lezárta, de az adatokat azért lementette, ahogy Harry is megjegyezte. Így két nagy csoportban hoppanáltunk.

A második adag kötött ki a tóban.

– Biztos, hogy jó helyen vagyunk? – nézett szét Maya. – Itt sehol senki.

– Természetesen, nem akartunk az orruk elé érkezni, nem igaz? – morogta Sirius, de dühe inkább a vizes ruháinak szólt, mint nekünk. Meg valószínűleg az egésznek.

Egyet kellett értenem vele. Engem is dühített.

– És hogy találjuk meg őket? – kérdezte a lány. – Tekintve, hogy minimális túlélő-felszerelést hoztunk, nem hiszem, hogy egy napnál tovább tanácsos lenne. Főleg, hogy ezek a gyakorlatok csak a jövő éves tananyagban vannak benne – tette hozzá halkan.

– Tudod, nem volt muszáj jönni – közölte Seth.

– Tudod, nem nagyon van ezzel kapcsolatban más választásom, és inkább úszom az árral a jóslatok miatt, minthogy szembemenjek vele. Segítek. Amúgy is, az élet unalmas lenne kalandok nélkül.

– Ez azért kicsit túlzás kalandnak nevezni – suttogta nekem Hermione, és egyet kellett értenem vele.

Harry és Mr. R szerint észak felé kellett haladnunk, hogy utolérjük őket – elég közel voltunk, alig két mérföld lehetett a távolság. Ez biztonságos volt, és adott időt felkészülni és kiiktatni az őröket. Egyikünk se álmodott arról, hogy Voldemort egyedül, hátvéd nélkül hagyja majd magát becserkészni. Főleg, hogy tudja, hogy a nyomában vagyunk.

Szép az élet. Komolyan.

De a húgom még életben van. Remélhetőleg életben van.

Bár az egész Szélrózsa-dolgot képtelen voltam igazán elfogadni. Elvégre Sam az… Sam. Nem egy Kulcs egy ismeretlen Tudáshoz.

Ezzel csak az volt a probléma, hogy igazából magam sem hittem, hogy igazam lenne.

Volt még egy gond, amivel egyikünk se számolt: a hatékony felderítés. Aurortanoncaink és Sirius kitartottak a klasszikus „előreküldjük a legügyesebbet, két csoportra válunk, és roham, meg valami hasonló bővítésekkel és ravaszságokkal teletűzdelt" stratégia mellett, az értelmiség (én, Seth, Mione és Mr. R) pedig a finomabb módszerekre szavaztunk.

De aztán Mione, ügyeletes géniuszunk jött rá a megoldásra.

– Beszélj velük – utasított komolyan.

– Kikkel? – bámultam rá, pont abban a pillanatban, amikor a hatásszünetet befejezve folytatta volna a mondatot.

Nem tetszett neki, hogy félbeszakítottam, de csak egy pillanatig bámult csúnyán, azután megenyhült – az én húgom volt a tét, elnéző volt velem szemben.

– A madarakkal.

Egy hosszú, nagyon hosszú másodpercig csak meredtem rá, miközben leesett, mit mond.

– Elvégre tudsz velük, nem igaz?

– Nos… – Elbizonytalanodtam. Egy dolog, hogy egyre jobban hallgatnak rám, és egy másik, hogy csippantósból még mindig csak kezdőnek számítok. Ez egyértelműen nem egy párszaszó volt. Nem lett hirtelen angol a madárcsicsergés. Csupán… sejtettem, mire gondolnak. – Megpróbálhatom – egyeztem bele.

– A madarakkal? – kapta fel a fejét Mr. R.

– Hát, ja – értettem egyet bizonytalanul, majd behunytam a szemem. Merlinke, most add azt a szupererőt, amitől zseni leszek, mindenkit legyőzök meg ilyesmi, mert nagy szükség lenne rá… És mellesleg küldhetnél pár verebet.

Meghallgattalak, gyermekem, de már mások is igényelték. De ne aggódj, felkerültél a várólistára, gratulálok! – poénkodott fél szívvel Soul, kiről nemes egyszerűségből igyekeztem nem tudomást venni.

Oké. Nagy levegő. Szupererő, előhívlak!

A madarak nem jöttek.

Szerintem nem kell animés felkiáltás – jegyezte meg Maggie óvatosan. – Ez nem egy jutsu a Narutóból.

Tényleg! – lelkesedtem fel. – Madáridéző Akármilyen no jutsu! Szólítalak!

Nem is a Pokemon. Mi lenne, ha koncentrálnál? – javasolta Soul is. Őt nem hatotta meg alternatív feszültséglevezetési módszerem.

De ez is jobb volt, mint a húgomra koncentrálni.

Azt csinálom! – vágtam rá. – De még nem csináltam ilyet! Eddig maguktól jöttek! Különben is, takarodjatok most a fejemből, magányra van szükségem! – förmedtem a Soul-Harry házaspárra.

Mi maradhatunk? – csiripelt Lissel.

Nem – csicsergett vissza Maggie, nekem meg olyan érzésem volt, mintha madarak csivitelnének a fejemben.

Valami merlini vagy isteni sugallatra lett volna szükségem, de megelégedtem volna egy beszélő unikornissal is, aki tanácsot adhat. Eddig mindig minden madár magától jött. Én meg megkértem őket erre-arra. Most meg… pangás.

Mayáék kis idő után megunták és visszavonultak tervezgetni. Persze, ha öt percig semmi sem történik, akkor rögtön elvesztik a hitüket, és jöhet a B-terv, meg minden ilyesmi…

Valami meghúzta a hajamat, mire kipattantak a szemeim. Eddig le sem esett, hogy újra becsuktam őket… De mindegy. Nem számít.

Mert ott volt.

Ott kopogtatta a fejemet, és már azelőtt tudtam, micsoda, mielőtt leszállt volna a kezemre. Kis barna madár, nem veréb, de nem is felismerhető, egyértelműen nem mágikus, de intelligens – első benyomásom ez volt. Ja, meg hogy nagyon édes, és már sajnáltam, hogy nem tarthatom meg – de ha hazaviszem, Lasty és Bibe féltékenységükben képesek széttépni és megenni. Eszméletlen, mit le nem vág az a kettő, csoda, hogy egymást viszonylag megtűrik… Tényleg, hoznom kellett volna őket. Ha mást nem is, őket simán beszervezhettem volna felderítésre.

– Szia – köszöntem azért a madárnak. – Egyedül vagy?

Legilimenciával közvetítettem, mire gondolok, a madárka pedig vidáman csicsergett válaszul az ujjaimon. Azt hiszem, azt akarta mondani, hogy nem, csak ő a közvetítő. De lehet, csak reményemben beképzeltem a csipogásba.

Mindenestre igyekeztem nagyon nem tudomást venni az erős Disney-fílingről, mert rohadt nevetségesnek éreztem magam. Ria hercegnő színrelép! Várja hős lovagja megjelenését, aki majd beleszeret, aztán boldogan élnek, míg meg nem halnak, satöbbi.

De akkor már inkább kicserélem a nevem Maryre. Ahhoz jobban megy a hercegnő. Mary hercegnő. Vagy Susan. Röviden Sue…

Ezt már tavaly eljátszottad, nehogy megint elkezd! – visított rémülten Maggie.

Gyorsan eltereltem hát a gondolataimat Marienről és Susanről.

– Szóval erre gondoltál – szólalt meg mellettem egy hang, mire ijedten ugrottam egyet. De csak Mr. R volt. – Vannak olyan okosak, mint a kígyók?

– Még okosabbak – büszkélkedtem.

– Érted, amit csipog?

–… fogjuk rá – ismertem be. – Inkább csak sejtem.

– És ők is értenek téged?

Ebben nem voltam biztos.

– Legilimencia – vontam vállat zavartan. – Általában még szükségem van rá a közvetítésre.

– Ugye tudod, hogy állatok esetében ennek nem szabadna működnie?

– Tényleg? – kérdeztem, mintha csak valami átlagos dolgot tudtam volna meg. – Ezt eddig senki sem mondta… Srácok, megvan! – kiabáltam a B-földhözragadt-terv csoportnak. – Tárgyalok Ivyvel, nemsokára meglesz!

– Ivy? – kérdezte mellőlem a tanárom.

– Ja, illik rá. Mint az ivilam'en.

– Ez meg hogy jutott az eszedbe? – vonta fel a szemöldökét gyanakodva, de nem törődtem ezzel a hangnemmel – most nem volt hozzá hangulatom.

Vidáman ráztam a fejem. – Gőzöm sincs, de illik rá. Azt jelenti, settenkedő árny, olyan, mint az indián nevek, és ha már úgyis Amerikában vagyunk…

– Ezt meg honnan tudod?

A hangjában volt valami, ami miatt megtorpantam. Egyáltalán miért szövegelek erről? És tényleg, honnan tudom?

Tényleg azt jelenti – motyogta Maggie. – Találó szóösszetétel…

Igen – helyeselt Lissel, aki valamikor visszaslisszolt az elmémbe. – Sienri tindel wörna…

Ezek szerint érted? – lelkesedett Soul.

Nem – mondtam.

Egyikünk sem – csatlakozott Harry.

Mikor jöttek vissza?

Az előbb – világosított fel Seth.

– Ria! – Mr. R hangja visszarázott a valóságba. Szerencsére. Kezdett fájni a fejem. – Hol hallottad ezt?

– Fantasy-könyvben? – tippeltem sután. – Nem tudom. Maggie-ék szerint…

– Ki az a Maggie?

Hoppá.

Hoppá bizony – morogta Seth. – Újabb személy, aki őrültnek néz?

Ő a tanárom, nem tenne ilyet! – fortyogtam, rögtön védekezőbe kapcsolva.

– Ha később elmondom, mert nem fontos? – kérdeztem.

Mr. R szerintem abban a pillanatban éppen szemmel verni próbált… de nem volt idő.

– Oké, akkor küldhetem a madarakat? – kiabáltam Harryék felé.

Sirius volt az egyetlen szkeptikus a csapatukban, de ő új volt még ilyen téren, és amúgy se látta azt a tökéletes találatot, amit egy sirály produkált Lya Gordon fejére.

Meglepően könnyen ment. Még hogy legilimenciát nem lehet állatokon alkalmazni… közvetítésre kiváló. Kit érdekel, hogy a hagyományos értelemben elme olvasása, ha emlékek – ezesetben kérések – beültetésére ugyanúgy alkalmas?

Hát engem biztosan nem.

Hamarosan visszatért az egyikük – nem Ivy –, hogy egy mérföldre tőlünk van pár sötét köpönyeges ember, egy ösvény bejárata előtt. Hátvéd. Megkerülhettük volna, de a madárka szerint kétlábúaknak csak az az egyetlen biztonságos járás a Tóhoz, ahol több sötét köpönyeges alak van, és jóval messzebb van, mint egy mérföld.

Még jó, hogy a madárkáim gyorsak voltak.

De működött. Az a lényeg, hogy működött.

– Akár kémhálózatot is létrehozhatnál – motyogta Sirius. Lehet, hogy jó fej volt, meg rendes, de úgy tűnt, még mindig szkeptikus a dologgal kapcsolatban. De Mr. R-rel se beszélt még azóta, úgyhogy jelenleg hátraszorult az „Emberek, akiknek számít a véleményük" listámon.

– Ja, persze. Hogy madarak figyeljék minden lépésünket – motyogta Ron.

– Hitchcock – tette hozzá Maya csak úgy, feszültségoldás végett, de pont az ellentettjét érte el. Csak öten tudtuk rajta kívül, mire gondol. Valamire, amit soha többé nem vagyok hajlandó megismételni éjszaka, egyedül, pár lökött haver társaságában, akik még pluszban rájátszanak a szorongásra. – Ria megkattan, és mindannyiunk szemét kikapartatja.

– Ne kiabáld el – mosolyogtam rá sötéten. Kimondva túlságosan is reálisnak tűnt ez a lehetőség.

Nem hagyom, hogy megőrülj – fogadkozott Maggie. – Majd én visszafoglak.

Köszike.

Nincs mit.

– Hogy érti azt a madarad, hogy nem tudunk eljutni ahhoz a tóhoz…

Nagyot sóhajtottam.

– Mert csak egyetlen lejárat van – vontam vállat. – Mit tudjam én, mit jelent ez.

– Mit akar Voldemort egy tónál? – kérdezte Hermione. – Ennek így nincs semmi értelme!

– Sötét Nagyuraknál ne keress logikát, vándor, mert nem lészen… – szavaltam.

– Mindegy, hogy lészen vagy nem, haladjunk – sürgetett minket Maya. – Minél tovább várunk…

Nem kellett befejeznie.

De hogy hogyan szedjük le a sötét köpenyeges kétlábúakat… pardon, halálfalókat, abban nem voltam biztos. Bárhogy jelezhetnek. Először a kezüket kéne hatástalanítani.

Le kellene vágni?

Már a gyomrom is felfordult a gondolatra, így inkább nagy levegőt vettem, és a feladatra koncentráltam. Gyorsan, csendesen, és Sam hamarosan ismét otthon lesz, elfelejtjük az egész Kulcs-dolgot, meg minden, Sirius és Regulus elbeszélgetnek egy nagyot, mert már nagyon irritáló a köztük húzódó feszültség, ahogy sanda pillantásokat vetnek a másikra, mintha bármelyik pillanatban egymás torkának ugorhatnának… Teljesen tönkreteszik a csapatszellemet.

Még jó, hogy ez nem egy csapatépítő tréning.

Megkönnyebbülés. Komolyan.

Vagy amit szeretnél, hogy jobban érezd magad – motyogta Harry, olyan gyengén, hogy alig tudtam kivenni.

Nem válaszoltam.

Bár indulás előtt bevettem pár fájdalomcsillapító főzetet, a fejfájás kezdett visszatérni. Tudtam, hogy ez nem normálisjelenség, annyit értettem a gyógyításhoz, és nem felejtettem fél év alatt szinte semmit (az más dolog, hogy alkalmazni éppen már nem nagyon tudtam). Ezzel gyógyítóhoz kell fordulni. Vagy nem is tudom, mi. Lehet, bezárnak az elmeosztályra. Az lenne a karrierem csúcsa.

A karrieremé, ami még el sem kezdődött. Alleluja.

–A Sötét Nagyúr számít ránk – közölte Mr. R halálos nyugalommal. – Meglepetés támadásról szó sem lehet. Ez az előnyünk elúszott.

– Ha hirtelen támadunk, talán nem – vetette fel Sirius. – Gyorsan és…

– Griffendélesen – fejezte be Regulus. – Nem vagyok benne, tisztában vagy-e az elit fogalmával, kedves bátyám, de a Sötét Nagyúrnak van egy jóval kevésbé ismert köre is, márpedig ők…

– Ó, a titokzatos elitgárda… – motyogta Sirius.

– Annyira nem lehet titokzatos, ha mindenki tud róla – kotyogott közbe Maya.

Egy-null Amerika javára – kommentálta Soul.

– Minden Sötét Nagyúr terjesztett ilyen pletykákat – vont vállat Sirius. – Valószínűleg egy szó sem igaz az egészből, hogy van pár használható embere is…

Az irónia csúcsa.

– De igaz – cáfolt rá a Bennfentes. – Bár valószínűleg nem abban a formában, amire te gondolsz…

– Miért, te milyen formára gondolsz, kedves öcsém?

– Drága bátyám, halálosabbra, mint te, ugyanis találkoztam már velük. Ki akartak nyírni.

– És mivel még mindig életben vagy, ez is mutatja, hogy talán mégse annyira profik, hisz akkor nem hibáztak volna…

– És még ők hívják magukat felnőtteknek… – motyogta Maya. Osztoztam szkepticizmusában. Hirtelen mintha eddig olyannyira tisztelt tanárom is éveket fiatalodott volna – már ami az értelmi szintjét illeti.

– Nem mehetnénk inkább tovább? – kérdeztem. – Menet közben is kitalálhatunk…

– Jobb lenne kész tervvel előállni, ha összefutunk velük, nem? – vetette fel Ron.

– Akkor miért nem azelőtt terveztetek, mielőtt idejöttünk? – csattantam fel dühösen. – Elegem van, csak…

Esküszöm, nem tudom, mi történt. Ha kilöknek egy mozgó vonatból sem fogom megtudni soha. Egyik pillanatban még magyaráztam, aztán elakadt a hangom.

Nem emlékszem, hogy volt-e fejfájás – biztos volt, de már annyira a részemmé vált az elmúlt pár napban, ha fogalmazhatok így, hogy igazán fel sem tűnt –, arra sem, hogy volt-e kiesés. Olyan volt, mint egy hirtelen képváltás. Az egyik pillanatban még magyaráztam – a következőben az arcok és személyek már máshogy voltak, az árnyékok máshogy álltak, a fények mások voltak, a táj…

Máshol voltunk, na.

Nem értettem. Úgy tűnt, már úton vagyunk, a fenébe is, én is mentem mögöttük, de nem emlékeztem semmire, hogy hogyan jutottunk a veszekedéstől idáig.

Mi… – kezdtem volna.

Na, és ekkor jött az erősebb fejfájás.

Minden költői túlzás nélkül világom össz-visz egy színné olvadt össze: és az a lila volt. Az ember azt várná, hogy ilyenkor valami normális lenne, mondjuk „vakító fehér", vagy „mélységesen sötét fekete", vagy tudomisén. De nem. Nekem lila volt. Olyan… lilás lila.

De szerintem volt olyan vakító, mint a fehér.

És fájdalmas is.

Adok egy tippet: ne menj fejfájással bevetésre. Ha ilyen rohamod van, nehezen kontrollálod a hangod. Mázlimra voltak körülöttem, és biztosan raktak rám egy Silenciót – más választás nem is volt, különben tudomást szereznek rólunk.

Amikor elmúlt a rohamom, a földön feküdtem, Seth pedig valami nyugtató igét mormolt, aztán a kezembe nyomott egy főzetet. Felismertem a címkét, a saját cuccaim közül szedhette elő. Örültem, hogy ezeket bepakoltam. Amúgy se mozdulnék ki nagyon nélkülük.

– Ria? Hogy érzed magad? – kérdezte.

A főzettől és a feltételezett sikoltozástól rekedt volt a hangom, amikor válaszoltam: – Szarul. Mi történt?

– Összeestél, a fejedet fogtad, és elkezdtél sikoltozni – közölte Maya.

– Mármint azelőtt – pontosítottam. – Hogy kerültünk ide?

Elismerem, egy csöppet értelmetlen kérdés lehetett az ő szempontjukból – éreztem, ahogy Harry és Seth ismét az elmémben vannak. És rájönnek arra, amire én.

– Kiesett fél óra? – suttogta Harry. – Hogyan?

– Ha tudnám, nem kérdezném – motyogtam, a tarkómra nyomva Seth kezét. Jó hűvös volt. Kellemes. Eszem ágában sem volt elengedni, hiába húzta a száját.

Nem húzom a számat.

De igen.

Nem.

De igen.

Igen.

Ne… A francba, nem hiszem el, hogy bedőltem ennek…

– Vissza is…

– Ne folytasd – szóltam Mionére. – Nem megyek vissza.

Makacs vagyok, mint a szikla… Csak akkor Mione a Niagara, ami fél perc alatt romba dönt… Mármint izé, rávesz olyan dolgokra, amik szerinte okos döntések, és úgy érvel mellettük, hogy még én is elhiszem, hogy azok…

Inkább a hűvös kézre koncentráltam. Mione túlságosan is összetett és bonyolult volt az én szerény személyem számára.

Újabb kismadár csapott le a magasból, hangosan csipogva a jelentését.

– Amúgy se érünk rá – tápászkodtam fel, és bánatosan néztem, ahogy Seth finoman kihúzza a kezét az ujjaim szorításából. Pedig milyen jó hűvös volt! – A kétláb… mármint halálfalók valahogy észleltek minket.

Elit gárda ide vagy oda, az ember ilyenkor nagy csatára számít, hát kitöröltem fejemből a zavaró gondolatokat, és inkább átkokat pakoltam az üres helyre. Úgy értem, kiesett a fejemből fél óra, és utána a világ legrosszabb fejgörcse kínzott percekig – de lehetne rosszabb is! Úgy értem, ez még nem őrület. Nem a Hermione által megjósolt végem. Csak egy kis… roham.

Legalábbis reméltem, hogy így van.

De nem volt idő ezen filózni, ezt mindenki hajlandó volt elismerni.

A madárka „jelentése" szerint a fekete köpenyeges kétlábúak felénk haladtak. Belefuthattunk valami rejtett, általunk sem érzékelhető jelzésbe, vagy nekik is voltak állati segítőjük – amit erősen kétlek –, végül is csak a végeredmény számít.

Nem volt semmilyen szétválás, nem volt arra időnk. Sem bonyolult tervekre.

Az egész frontális ütközés volt. Az egyik pillanatban a célunk felé haladtunk – a következőben már hoppanálás hangjai törték meg a csendet.

Egészen addig, amíg az első Bombardám célba nem ért, fel sem fogtam, mik a tétek. Hogy meg is halhat valaki.

Hogy azt a valakit én ölhetem meg.

Sajnálom, ha zavaros vagyok. Nehéz visszaemlékezni az eseményekre a pontos sorrendben. De igyekszem.

A hoppanálásuk után kitört a káosz – a legkontrolláltabb káosz, amit életemben láttam. Túlerőben voltak, nem gondolkodtam hát, inkább azonnal védekezésbe kapcsoltam. A legerősebb pajzsot vontam fel, ami eszembe jutott, és közben gyorsan megnéztem, közülünk ki sérült meg. Senki. Jók voltunk, na, vagy legalábbis az aurortanoncok és a két felnőtt jók voltak. Meg Seth. Hermione egy zseni volt, tehát ő is könnyedén megoldotta a dolgot, és szerencsére nekem is volt annyi lélekjelenlétem, hogy visszaemlékezzek a tanultakra.

Természetesen nem a szertartásokra gondolok, bár eszembe jutott pár dolog, amit használhatnék, még ha nagyon kockázatosak is voltak. El is vetettem – most nem volt idő a kísérletezésre.

Nem tudtam figyelni a többiekre, egyedül az ellenfelemre és a pajzsaimra koncentráltam. Lehet, nem a legokosabb dolog volt, de nem tudtam egyszerre százfelé figyelni. Pont elég volt ez a kettő is.

Három Stupor és pár csúnya Avada kellett ahhoz, hogy rájöjjek, az ártalmatlan átkok kontra csúnya, sötét varázslatok nem állnak egyensúlyban.

Maggie egyetértett, és egy nagyon csúnya átkot lőtt ki rá a megkérdezésem nélkül, miközben rondán „nézett" rá.

Kikerültem még egy átkot, és még egy utolsó meddő próbálkozásként kilőttem felé egy kábító átkot. Mellément, a pasinak még csak el sem kellett térítenie. Eszembe jutott, mennyi időt vesztegetünk itt el, és hogy talán Voldemortnak végig ez volt a célja, Sam pedig rég halott, és akkor valami elpattant az agyamban. Azt hiszem, ez volt a Maya által emlegetett megkattanás – később visszaemlékezve tudtam, hogy csupán a második lépés megjósolt bukásom felé. De akkor túl sok volt egyszerre, a húgom miatti aggodalom, a félelem, az irracionális méreteket öltő düh…

Túl sok.

Nem álltam neki Avadázni, mint aki megőrült… nem, ez annál hidegebb és jóval kifinomultabb volt. Terveztem. Az agyam felpörgött – hogy az adrenalintól vagy a kétségbeeséstől, nem tudom –, és ötletekkel bombázott. Mint az edzéseken, Mr. R-rel.

Egy varázsló gyengéje a közelharc. Az enyém is az volt, de már jóval kevésbé, mint az ellenfelemé. Legalábbis reméltem. Ez előny.

Tettem előre egy lépést, elkerülve egy ismételten gyanúsan zöld színű átkot, és lemondtam a Capitulatus és a Stupor adta kényelemről.

Bombarda!

Az átok némán tolult az agyamba, és annyi erőt sűrítettem bele, amennyit csak tudtam. Nem a pajzsára céloztam, hanem az előtte lévő talajra. Az elég nagy volt, a vak is eltalálta volna. Láttam, hogy a halálfaló szeme elkerekedik egy pillanatra, ahogy rájött a hibájára – nem fizikai támadások ellen állított fel védelmet, és amúgy is, a pajzs túl közel volt a testéhez a kisebb hatósugár miatt… A föld felrobbant a lába előtt, hátrataszítva őt is. Két gyors lépéssel ismét közelebb értem hozzá. Folyamatos mozgás – emlékeztettem magam, ahogy kikerültem egy kósza átkot. Folyamatos mozgás. Intettem a pálcámmal. Azt hiszem, ez is Bombarda akart lenni… de aztán egy Reducto-szerű valami jött ki. A halálfaló mellkasának csapódott.

Arra számítottam, hogy a pajzsa visszaveri, de nem így történt. Talán a hátratántorodás miatt omlott össze a koncentrációja, talán csak a helyváltoztatás miatt nem volt fenntartható, mindegy.

Az egész küzdelem pár másodperc alatt zajlott le, sokkal gyorsabban, mint ahogy én éreztem. Még a zajban is hallottam a csontok ropogását és a hörgését. Aztán megéreztem az Avada Kedavra mágiáját – egészen más volt, mint a többi sötét átoké, nem baljóslatú, inkább hűvös –, és lebuktam.

Eddig fel sem tűnt, mennyire elkeveredtünk a többiektől. A fák között ki tudtam volna venni, mi folyik ott, de nem volt rá időm.

Ahogy arra sem, hogy eldöntsem, mit tudnék csinálni a villámgyorsan felém közeledő halálfalóval. Biztosra vettem, a maszkja mögött vigyorog. Olyan bosszúálló módon. Elvégre most nyírtam ki a társát…

– Avada… – kezdte.

Nem vártam meg, amíg befejezi. Valami fura sikolyt hallatva rávetettem magam, és belefejeltem a gyomrába.

Nos, erre nem számított, legalábbis erre mertem következtetni abból, hogy elejtette a pálcáját. Gáz. De az sokkal inkább az, amit én csináltam. Ahelyett, hogy megátkoztam volna, inkább bal kezemmel tépni kezdtem. A jobb kezemben Maggie önállósította a pálcám, és már készült valami csúnya robbantással, amikor küzdelmünknek egy költői Stupor vetett véget.

A halálfaló összeroskadt, az én kezemben meg ott maradt egy marék haj, meg egy csontfehér maszk.

– Nem erre tanítottalak – hallottam Mr. R hangját. Ránéztem. Borzasztóan jól szórakozott a helyzethez képest. – De be kell ismernem, hatásos.

– A többiek? – kérdeztem.

– Elvannak. Épp a foglyokat kötözik. Gyorsan vége lett az egésznek. Gyanúsan gyorsan.

Egyet kellett értenem vele. Nem mintha olyan könnyű lett volna, nálam jórészt a mázlin meg a dühön múlt, de… A hulla felé tévedt a pillantásom.

– Jól vagy? – lépett mellém a tanárom. Gondolom, kiszúrta ő is, mi történt itt.

– Persze, remekül – bólintottam.

Aztán előrehajoltam, és hányni kezdtem.