Reggel, miután felébredtem, fél órán keresztül ültem az ágyról lelógatott lábakkal, és próbáltam felfogni, hogy tényleg nem álmodtam a velem történteket. Tényleg itt voltam ezernyolcszázkitudjahányban, tényleg nem ismer Sherlock és tényleg egyedül vagyok, és csak magamra számíthatok. Szerencsére az éjszaka hátralevő részét álomtalan alvással töltöttem, és megfelelően kipihentnek éreztem magam ahhoz, hogy egy újabb borzalmas nap elé nézzek.

Feltápászkodtam az ágyról, és odasétáltam az ajtóhoz, aminél egy picit hallgatózam, majd végül kinyitottam. Nagy meglepetésemre egy mohazöld köznapi ruha volt rá felakasztva, amelynek a szegélyei aranyszínű mintákkal foltak futtatva. Az kornak megfelelően hatalmas, tömött farrésze volt, amelyről fodrok omlottak le. Mellette egy fűző is ott volt, amin látszott, hogy nem a mai időből származott. Érdeklődve bevittem és letettem őket az ágyra, majd elmentem mosakodni.

A reggeli rutinom kicsit megtépett változatát letudva visszasétáltam a szobámba, és az ágyon még mindig ott hevert a ruha, amellyel látszott, hogy gazdája jól bánt. Nem volt mit tennem, fel kellett vennem, mert abban a hálóruhában, amiben eddig voltam, nem amradhattam, tekintve, hogy borzalmas volt. A fűzőt bedugtam az ágy alá, és belebújtam a ruhába, ami kellemesen puhának hatott száraz bőrömnek. Hajamat az fésülködőasztal egyik fiókjában talált hajtűkkel valamennyire feltornáztam fejem tetejére, majd már sétáltam is le halkan a nappaliba, ahonnan már hallottam, hogy porceláncsörömpölés szűrődött ki.

- Nem hittem volna, hogy egy ilyen egyszerű összefüggést nem lát, Watson. – hallatszott Sherlock csipkelődése.

- Már bocsásson meg, Mr. Holmes, de a maga értékrendje eltér az enyémtől, és emiatt mások a megfigyeléseink prioritásai. – vágott vissza csípősen partnere.

- A maga értékrendje természetesen rossz. – felelte Sherlock szintén csipkelődve.

Megforgattam a szemem. Tipikusan Sherlock volt, akármelyik korban is volt.

- Ahogy hallom, megérkezett a vendégünk. – hallottam meg Sherlock hangját, és a következő pillanatban kinyílt a nappali ajtaja, és Watsonnal néztem szembe.

- Jó reggelt, Ms. Washington. Úgy gondoltuk, nem ébresztjük fel, a megpróbáltatásai után. – üdvözölt, és beterelt a nappaliba.

- Dr. Watson, Mr. Holmes. – biccentettem egyenként nekik, majd megpróbáltam leülni a ruhában, de nem ment olyan egyszerűen.

- Teát? – kérdezte Watson, és sürgetve elszaladt az étkező irányába, hogy hozzon mind egy csészét, mind egy teát.

- Igen... kérek... – motyogtam, amikor már becsapódott utána az ajtó.

- Ha engem kérdez, menekülnék, mielőtt megkéri a kezét. – szólalt meg hirtelen Sherlock.

- Hogy tessék? – kérdeztem meglepve.

- Dr. Watson. – bökött fejével a csukott ajtó irányába. – Magáról áradozott egész reggel. Illetve az „ügyéről". – itt idézőjeleket mutatott.

- Nos, akkor ezek szerint Dr. Watson tudja értékelni a szépséget és az eleganciát. – vigyorodtam el, mert tudtam, hogy ebben a korban a nőknek ezen megnyilvánulásai nem éppen voltak megszokottak.

- Valóban. – bólintott Sherlock elismerően, és szája sarkában a kedvenc mosolyom bujkált.

- És jól aludt, Mr. Holmes? – döntöttem oldalra fejem, kérdőn.

- Meglehetősen igen, köszönöm. – válaszolta udvariasan. – És Ön, Ms. Washington? – nyomta meg nevemet.

- A körülményekhez viszonyítva remekül. – megvontam vállamat, és elkezdtem csupasz lábamat ingatni oda-vissza. Sherlock csak megigézve figyelte mutatványomat.

- Tud még mondani valamit a férje fura esetéről? – kérdezte végül, elszakítva tekinteteit lábamról. – Egy aprócska információ is sokat segíthet.

- Mindent elmondtam tegnap. – húztam bocsánatkérő mosolyra arcomat.

- Még sincs annyira elkeseredve. Sőt, mintha meg lenne könnyebbülve. – döntötte most ő oldalra a fejét.

Hát elkezdtük a finom játszmát. Én csak apró mosolyra húztam számat és közben kipillantottam az ablakon.

- Nos, Mr. Holmes, csak azért vagyok megkönnyebbülve, mert tudom, hogy maga foglalkozik az üggyel. – válaszoltam ártatlanul. – Tudom, hogy megoldja majd az egészet, és a férjem visszakapja az emlékeit rólam. Megígérte, nem emlékszik?

- Ms. Washington, maga gúnyolódik rajtam. – jegyezte meg, és hangjából tetszés csengett ki.

- Sosem mernék, Mr. Holmes. – rebegettem meg szemöldökömet.

Felálltam és odasétáltam az ablakhoz. Most már sokkal jobb idő volt, mint tegnap. Sütött a nap, és halvány szellő fújt, ami ide-oda ringatta a fák lombjait. Fogadni mertem volna rá, hogy jó meleg, déli szél. Átkaroltam magamat, és nekidőltem az ablakkeretnek, úgy figyeltem némán az utcát.

Watson eközben visszatért, a nyomában Mrs. Hudsonnel, akinél egy tálcán reggeli volt, teával, illetve a hóna alatt egy pár csizmát tartogatott. Rögtön magamhoz tértem, és odafutottam a házi nénihez, akin láttam, hogy nem éppen örül, hogy ilyen sok mindent kell egyszerre cipelnie.

- Adja csak ide! – nyújtottam kezemet a tálcáért.

- Jajj, Ms. Washington, ne is gondolja! – szólt rám feddőn, de láttam, hogy jól esett neki a gesztusom.

- Legalább a cipőt adja ide, hagy vegyem fel. Gondolom, ezért hozta. – mosolyogtam rá, és már ki is húztam óvatosan a csizmákat a szorításából.

- Köszönöm. – mosolygott az asszony is, és pár pillanattal később lerakta a tálcát az étkezőasztalra.

Odasétáltam a kanapéhoz, és leültem rá újra, nagy nehézségek árán, mivel a púp a fenekemen nem volt annyira mobilis, mint gondoltam. A cipőt most volt időm megnézni, és az én koromban ilyet fel nem vettem volna, még ha azzal fenyegettek volna is, hogy megölnek. A színével semmi baj sem volt: burgundi vörös színben pompázott. Ami a baj volt vele, az a fazonja volt. Egy takarítónő csizmájához tudtam volna hasonlítani: törpe sarka volt, és lábszárközépig ért, fűzővel futtatva. De legalább bőr volt.

- Ez hanyas? Mert nekem 40-es a lábam. – tartottam fel, és a válasz csak néhány üres és értetlen arckifejezés volt.

- Hogy tessék, kedvesem? – kérdezte Mrs. Hudson furcsállva.

- Ó... – észbe kaptam, hogy ez még itt valószínűleg nem létezik. – Semmi. Köszönöm.

Beledugtam a csizmába a lábam, és noha kicsit szorított, de nem volt kellemetlen annyira.

Miután megreggeliztem, és hallgattam Sherlock és Watson házastársi cívódását, idejét láttam, hogy kicsit felfedezzem a várost. Egyedül akartam menni, de mind Sherlock, mind Watson ragaszkodott hozzá, hogy velem tartsanak, mivel akármennyire napvilág volt, nem volt biztonságos az utcákat járni. Valahogy sejtettem, hogy mindkettejüknek megvolt a maga kis motivációja, hogy miért akar velem jönni, és nem sokkal azután hogy elindultunk, ki is derültek ezek. Sherlock vallatott, dr. Watson pedig az életrajzomat kérdezte ki körülbelül, főleg a magánéletemre rátérve. Valahogy nem érdekelte, hogy férjnél vagyok állítólag (Sherlock valószínűleg már teljesen rájött, hogy kamuztam ezzel kapcsolatban, de a hazugságaimat jól fogadta. Tudtam, hogy nem voltam konzekvens, de direkt idegesíteni akartam azzal, hogy találgatnia kell néha, mi igaz és mi nem.)

- Dr. Watson, lenne szíves hazamenni a pipámért és dohányomért? – kérdezte Sherlock, amikor beültünk egy elit klub bárjába, és teát rendeltünk.

- De Holmes, az legalább egy óra! – válaszolta elképedve az orvos.

- Megvárjuk, ne aggódjon. Most pedig menjen! – hördült rá a férfira, aki fel is ugrott és el is viharzott.

- Mit akar? – kérdeztem, és közelebb hajoltam hozzá, az asztal felett.

- Az igazat, Ms. Washington. Ha valóban ez a neve. – húzta el száját.

- Mi lenne, ha inkább azt játszanánk, hogy maga kielemez én pedig rábólintok, ha igaz? – vigyorodtam el.

- Ms. Washington, az én időm nagyon drága. – mérgelődött.

- És mégse dobott még ki, vagy zavart el, mint egy utolsó mocskos senkit. – vontam fel szemöldököm elégedetten. – Mit akar, Holmes?

- Az igazat. – válaszolta újra. – Azt, hogy miért hazudta, hogy van férje, mikor nincs. Hogy hogyan került ide, és hogy ki maga egyáltalán.

- Mr. Holmes... magának ezt tudnia kellene. – dőltem hátra a székemben, és elkezdtem unottan körmömet fixírozni. – Állítólag maga akkora nagy koponya...

- Ms. Washington... Tudom, hogy nem idevalósi, de még csak a környékre sem. Az akcentusából arra tudok következtetni, hogy amerikai behatás érte, de nem bevándorló, hanem visszatérő európai. A szóhasználatából kitűnik, hogy egy egyénileg kifejlesztett, zártkörű nyelvjárásban élt hosszú ideig – leginkább ausztrál vagy új-zélandi körökben tudom ezt elképzelni. A ruházata, amelyet a tegnapi napon viselt, sorgyártmány volt, ezt itt még nem alkalmazzák, de a világ más pontjain is csak most vezetik be, tehát nagyon exkluzív körökből származik. Egyenletesen le van barnulva, illetve a hajszíne is világosabb, mint a hajvégeinél illetve hajtöveinél, tehát nyári klímájú helyen járt, ami nem éppen jellemző jelenleg Angliára. Tengerillata volt, amikor találkoztunk, tehát tengerpartról érkezett frissen, de nem onnan ahonnan állítja, hogy volt, és nem a férjével. A sminkje nagy gondosságra utal, ami előkelőségre utal, mivel a mai világban a nők csak kevés százaléka részesül ilyen finom termékekben. A megjelenése, járása és gesztusai kifinomultságot sugallnak, és előkelőségről árulkodnak csakugyan, viszont akkor nem érkezett volna ilyen toprongyosan a küszöbünkre, tehát valami hatalmas probléma érte. Nincsen senkije, akihez fordulhatna, egyedül van, ami azt jelenti, hogy ez a probléma egyedül érte, és nem tud mit kezdeni vele. A tény, hogy bennem bízik, és abban, hogy majd én megoldom az összes problémáját túlságosan is bizakodóan hangzik, hogy egy idegenhez így álljon, így azt kell hogy mondjam, hogy valószínűleg elment a józan esze, illetve a zárt közösségében nagyon nyíltan álltak egymáshoz és túlságosan is megbíztak egymásban – ami meg kell jegyeznem egy nagyon felelőtlen hiba, tekintve, hogy most hol van. Férje nincs, mert nem szégyenkezett, amikor éjszaka bementem magához, mint már mondtam, nincs kétségbeesve, és túlságosan is nagy érdeklődést mutat irántam. A térdei és karjai le vannak horzsolva, egyenetlenül, sántítva járt, ebből a kettő dologból arra tudok következtetni, hogy menekült, és elesett, de nem érdekelte. Akarja még, hogy folytassam? – vonta fel szemöldökét.

- Hallgatnám még. – vigyorogtam.

- Az Istenért, Nicole! Ne szórakozz itt velem! – szisszent fel hirtelen mérgesen.

- Sherlock? – kérdeztem megszeppenve és a reménysugarak azonnal megtelítették gondolataimat.

Nem szólt semmit, csak felállt egy szó nélkül, és kisétált a teremből, ott hagyva engem egyedül, szenvedve a kétségeim közt. Tudtam, hogy nem kellene hagynom, hogy elmenjen, ki kellett volna derítenem, hogy mi van vele, de egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy felálljak, és utolérjem, mert féltem, hogy mi van ha nem tért magához. Végül győzött a szívem, és futásnak eredtem a férfi után.

Ahogy kirobbantam az utcára, nem láttam sehol se a hömpölygő tömegben, hiába kémleltem minden irányban. Végül érzékeimre hagyatkozva elindultam jobbra, és a tömegen átverekedve magam tülekedtem, hogy minél hamarabb megtaláljam Sherlockot, és kikérdezzem, mi volt ez az egész. Csak tudni akartam, hogy minden rendben van, hogy minden a régi, hogy minden megoldódott. Vagy csak tudni akartam, hogy ez valami isteni beavatkozás volt, hogy emlékezett rám, és arra, hogy a saját időnken hogyan cívódtunk.

Az egyik sikátorban végül megpillantottam. Hevesen szívott egy cigarettát.

Odasétáltam hozzá, és pár méterre tőle megálltam. Nem pillantott rám, csak maga előtt fixírozta a mocskos földet, és közben nehéz, tömény füstfelhőt eregetett.

- Mr. Holmes? – kérdeztem óvatosan.

Nem válaszolt.

- Mr. Holmes. – mondtam határozottabban.

Még mindig nem mondott semmit.

- Sherlock! – szóltam rá mérgesen, mire megremegett és végre rám nézett, hitetlen kifejezéssel az arcán.

- Ki a fene maga? – kérdezte megsemmisülve.

Nem válaszoltam, csak puhán megérintettem felkarját, hogy megnyugtassam, de válaszképpen csak elrántotta magát tőlem.

- Ismerem? Ismertem valaha? – lépett hozzám vészesen közel, és szemében bosszúság égett.

Pár pillanatig csak csendben álltam a tekintetét és milliónyi gondolat futott végig rajtam, amelyeket nem is akartam sohasem felemlegetni saját magamnak. Keserédes emlékek a múltról, és elvesztett jövőképek, amelyek már sosem valósulhatnak meg, ha rosszul játszom a lapjaimat. De talán nem is akartam jól játszani őket.

- Nem. – mondtam végül, annyi meggyőződést beletömöszkölve a hanglejtésembe, amennyit csak tudtam.

- Akkor honnan...? – kezdett bele egy másik kérdésbe, de félbeszakítottam.

- A nevem Caroline Washington. – folytattam tovább mondanivalómat, kényszerítve magam, hogy ne remegjen a hangom. – Nem tudom, ki az a Nicole, nem tudom, miért háborodott fel, csak azt tudom, hogy meg kell nyugodnia és vissza kell jönnie velem. – újra karja után nyúltam, és most tűrte érintésemet, noha éreztem, hogy halványan remeg. – Jöjjön!

Elindultunk visszafelé, úgy, hogy vezettem magam mellett, és minden egyes lépéssel egyre jobban gyengült a remegése, és végül teljesen lenyugodott. Visszasétáltunk a helyre, és az asztalnál már ott várakozott Watson, elégedetlenkedve pillantgatva körül.

Amikor visszaértünk, rögtön lecsillapodott, és felállt, hogy üdvözöljön minket.

- Mi történt? – kérdezte, mivel érezte a fagyos hangulatot.

- Megijedtem, és muszáj voltam kimennem, hogy egy kicsit lecsillapodjak. Mr. Holmes pedig kikísért. – válaszoltam természetesen, és Sherlock se akadékoskodott.

- Üljön le azonnal! – húzott ki nekem egy széket Watson. – Hagy vizsgáljam meg!

- Nem... köszönöm, de... nincsen semmi bajom sem. Csak bepánikoltam. – mosolyogtam annyira szívélyesen, amennyire csak tudtam.

Két órával később a Westminster hídnál voltam (újra), most már egyedül, és éppen próbáltam kitalálni, hogyan hagyjak üzenetet a Doktornak, hogy hol keressen és mikor. Semmi használhatót nem láttam, semmi olyan dolgot, kiállta volna az idő próbáját és segíthetett vona abban, hogy tudtára adjam a férfinak, hogy ide jöjjön és mentsen meg azonnal, vigyen innen és törölje ki a fejemből Sherlock emlékét is. Még csak a névről se tudjak soha. Oké, a vége túlzás volt, de jelenlegi állapotomban már nagyon végletekben gondolkodtam.

Oda-vissza sétálgattam, miközben próbáltam kitalálni, hogy mi lenne az a megfelelő dolog, az a megfelelő akármi, amire azt tudtam volna mondani, hogy igen, ezt a Doktor meg fogja találni és igen, ezt a Doktor úgy fogja értelmezni, hogy pár pillanat múlva már az ajtón fog kopogtatni és elvisz erről a nyomorúságos helyről.

Végül feladtam, hogy valamit is ki fogok találni, így csak a fejem után menve kezdtem el sétálgatni a városban, kicsit feltöltődve a mozgalmas események után. Sajnos az agyamat ez alatt az idő alatt se tudtam kikapcsolni, így fájdalmas és lemondó gondolatok kavarogtak benne. Már akár abba is beleegyeztem volna, hogy a 19. század Londonjában maradjak, és új életet kezdjek. Újra meghódítom Sherlockot és nyomozunk újra, mintha mi se történt volna. Mintha minden rendben lenne. Lehet, hogy letelepednénk vidéken és családot alapítanánk. Örökké együtt lennénk. Sherlock és Nicole. Nicole és Sherlock. Vagyis ebben az esetben Caroline és Sherlock. Sose használtam a második nevemet, de muszáj lennék rászokni. Valószínűtlenül hosszú időbe tartana noha megszoknom, hogy a Caroline-ra hallgassak és Caroline-ként utaljak magamra, de ha muszáj lenne, akkor muszáj lenne.

Végül a lábam és a tudatalattim visszakormányzott a Baker Street-re, és újra ott álltam a 221B előtt, és néztem a napfényben szikrázóan csillogó ablakokat és a repedező stukkókat, amelyek az én időmben már csak foszlányokban voltak megtalálhatóak a házon.

És akkor beugrott.

Mindenről megfeledkezve felfutottam a lépcsőn, és berontottam a bejáraton. Az előszobában kiforgattam a komódokat, de nem találtam bennük csak esernyőket, kalapokat, sétabotokat és különböző egyéb kiegészítőket télre. Az irányt ezután a nappalia vettem, ahol hirtelen betoppanásom beléfojtotta a szót mondat közepén mindenkibe. Ismét csak senkivel sem törődve elkezdtem túrni a szekrényekben és fiókokban, és végül az ablakhoz közelebbi vitrines könyvszekrény fiókjában meg is találtam, amit kerestem. Egy vésőt.

Kisiettem a szobából, fel az emeletre a cselédlakba, és kirántottam az ablakot. Leültem a párkányra és lerúgtam csizmáimat, majd kilendítettem először bal, utána pedig jobb lábamat. Felléptem végül a párkányra és elkezdtem fél kézzel erőszakolni a vésőt, hogy tegye a dolgát. Már eljutottam addig, hogy „1889. 0", amikor éreztem, hogy valaki körülöleli a lábamat, és elkezd beemelni a szobába.

- Nem, nem, nem, nem, nem! – kezdtem el rúgkapálni, de nem sokat tehettem Sherlock ellen, aki csak odasétált velem az ágyhoz és rádobott.

Visszasétált az ablakhoz és becsukta.

- Ezt most miért kellett?! – toltam fel magam mérgesen ülésbe, és kisöpörtem egy tincset arcomból. Forrongtam a dühtől.

- Még a végén leesik. – mondta unottan. – Nem hiányzik, hogy ránk fogják a halálát.

- De nem érti?! Be kell fejeznem! – ugrottam fel az ágyról, és újra odasiettem volna az ablakhoz, de Sherlock elém állt.

- Azt az ablakot többet nem nyitja ki, amíg itt van. – parancsolt rám.

- Ezt nem teheti! – léptem volna el mellette, de a következő pillanatban megragadta a vésőt tartó kezemet, kicsavarta, és ennek hatására mellkasának ütköztem.

- Ez az én házam: azt teszek, amit akarok. – mondta elégedetten, és olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem a tüdejéből kiáramló forró levegőt az arcomon. Nemhiába egy fejjel volt magasabb nálam.

- Mr. Holmes. Kérem. – néztem rá nagy szemekkel, próbálva meggyőzni.

Válaszként csak kivette a vésőt a kezemből, és ott hagyott az ablaknál álldogálva.

- Ma este elmegyünk egy álarcos bálba Dr. Watson-nal. – mondta könnyed, nemtörődöm hangnemben. – Ha gondolja, csatlakozzon hozzánk.

- Ezek után azt várja, hogy bármerre is magával menjek?! – kérdeztem felháborodva, csuklómat masszírozva, amit elég durván megszorított.

- Gondolja meg. – mondta még, majd kisétált a szobából, és bezárta maga után az ajtót.

Mintha egy internátusban laknék.

Órákig ültem a szobában, az ablaknál, és egy könyvet olvastam, amit a szekrények egyikében találtam. Egy Shakespeare kötet volt, amiben néhány nagyobb műve volt összesítve. Nem szerettem kifejezetten, de haragomban semmi pénzért se mentem volna le Sherlockékkal bandázni, így valamivel el kellett töltenem az időt.

Már legalább kétszáz oldalt elolvastam, amikor hallottam, hogy kopogtatnak az ajtón.

- Igen? – kérdeztem, és felkészültem, hogy jól összevesszek Sherlockkal, ha ő az.

- Kedvesem... – sétált be Mrs. Hudson, a kezében egy barokk ruhacsodát tartva. – Mr. Holmes megkért, hogy ezt hozzam fel Önnek, illetve a hozzáillő kiegészítőket. – lerakta a holmikat az ágyra. – Állítólag csatlakozik hozzájuk ma este.

- Köszönöm szépen, de nem kívánok. – mosolyogtam rá a nőre, és visszamélyedtem újra a könyvbe.

Az ajtó becsukódott, de Mrs. Hudon még mindig a szobában volt.

- Tudja, Sherlocknak kellene már egy kellemes társaság, aki jó hatással van rá. – kezdett bele Mrs. Hudson. – Arra gondoltam, hogy esetleg maga segíthetne neki.

- Ezen az emberen még Doktor Phil se tudna segíteni... – morogtam.

- Tessék? – kérdezte az asszony érdeklődve.

- Nem fontos. – legyintettem, és leraktam a könyvet a párkányra. Odakint már elkezdett sötétedni. – Nem szeretnék belekeveredni Mr. Holmes életébe. – mondtam végül.

- Nem azt kértem, hogy menjen hozzá feleségül, csak hogy kísérje el ma este. – fordított hátat nekem a házinéni és elkezdett kicsoszogni a szobából. – Mellesleg többezer fontot költött a ruhára csak magának.

És ezzel kisétált.

Én csak odaslisszoltam az ágyhoz, hogy jobban szemügyre vegyem a jelmezt, amit Sherlock választott nekem. Borvörös alapon aranyszínű brokátmintával díszített ruha volt, alsószoknyával, buggyos, csipkés ujjakkal, és minden ilyennel, amit el lehet képzelni. Nagyon csicsás volt, de ha barokk hangulatú bálba megy az ember, akkor viszont kifejezetten tökéletes. Egy aranyszínű topánt kaptam hozzá, egy aranyszínű maszkot és egy fekete pár selyemkesztyűt. Tényleg drágának hatott az összeállítás, és emiatt nagyon mérges is voltam, mert sosem szerettem a drága dolgokat kárba veszni. Az első gondolatom a szemrevételezés után rögtön az volt, hogy a fene a jó szívemet, és ez csak még jobban sokszorozódott, ahogyan lelibbentettem a vállfáról a ruhát, és elkezdtem belebújni. Nagy meglepetésemre a ruha alatt találtam egy egyszerű, világoskék csomagolópapírba bugyolált dobozt, és amikor kinyitottam, még jobban meg akartam ütni Sherlockot, hogy miért csinálja ezt velem. A dobozban egy pár fülbevaló, egy nyaklánc és ezekhez illő hajtűk voltak, illetve ami végképp betett az a púder, szemhéjfesték és rúzs volt. Tudta, hogy ilyen helyre sminkeletlenül nem szabad menni, ezért képes volt kidobni egy halom pénzt az ebben a korban luxuscikknek számító sminkre. Komolyan meg akartam ölni.

Fél órával később már készen is álltam arra, hogy elinduljunk a londoni éjszakába, valahova a híres báltermek egyikébe, és noha kicsit esetlenül bandukoltam le a girbegurba lépcsőkön, megpróbáltam minden királynői tartásomat összeszedni, hogy méltó partnere lehessek a ház zseni urának. Még egy utolsó pillantást vetettem az előszobában lógó tükörben magamra, megigazítottam a csinosan feltűzött hajamat, illetve felkötöttem az álarcot, majd már be is libbentem a nappaliba, remélvén, hogy kellően letaglózó látványt nyújtok.

De csak Watson kutyájával találtam magam szemben, aki, amint meglátott, vidáman csaholva odafutott hozzám, és megpróbált felugrani rám. Sietve kihátráltam a szobából, és bezártam a nyüszítő kutyát, és elkezdtem magamat szidni, hogy hogyan mehettem bele abba, hogy így lejárassam magam, illetve hogy Sherlock a, direkt így tervezte az egészet, b, megunta a várakozást és lelépett társával. Kioldottam a maszkot tartó szalagot, és a csalódástól összeszorult torokkal elindultam felfelé a lépcsőn, hangosan kopogva.

- Kedvesem! – hallottam meg Mrs. Hudson hangját a földszintről.

- Igen? – kérdeztem, próbálván letuszkolni a gombócot a torkomból.

- Mr. Holmes azt üzeni, hogy nagyon sajnálja, hogy maga nélkül kellett elindulnia de a fiákere várja a ház előtt. – sétált fel hozzám a néni, kezében egy pelerint tartva. – Nem fog csalódni, ha meglátja magát. – mosolygott rám az asszony, és rám terítette a kabátot.

- Remélem is, ha már ennyit készülődtem. – forgattam szememet, majd elindultam lefelé a lépcsőn, és már kint is voltam a langyos londoni éjszakában.

A parti a Royal Albert Hall-ban volt, ami a modern kori Londonban színházként, koncertarénaként és különböző rendezvények megtartására szakosodott. Ebben a korban még teljes bájában pompázott és nem volt átmaszkírozva álbarokk stílusára, ahogyan én megismertem. Nagy sürgés-forgás volt körülötte, és rengetegen várakoztak díszes ruháikban, hogy bemehessenek, és élvezhessék azt, amiben a legjobbak voltak: a társasági eseményeken való részvételt. Talán még se ígérkezett olyan rossznak ez a mai este.

Odasétáltam az ajtónál lévő felügyelőhöz, aki a vendégeket engedte be, és röpke két pillanat múlva már bent is voltam a csodálatosan kivilágított főteremben, ahol már hangosan búgtak a zenészek hangszerei, ezzel is megbolondítva az éjszakát. Körbepillantottam a teremben, de nem láttam sehol sem se Sherlockot, se Watsont, úgyhogy az irányt a kert irányába vettem, ahol a jó időre való tekintettel ugyanúgy folyt a bál. A felöltőmet csak odaadtam menetközben egy pincérnek, aki oda-vissza sétálgatott, és biztosított róla, hogy odateszik Sherlockék cucca mellé.

Ahogy kiléptem a teraszra, rögtön megcsapott a hideg, bár nem olyan élesen, mint amikor lezúdult rám a tegnapi nap folyamán az eső. És akkor eszembe jutott, hogy alig vagyok itt 2 napja, és már is partizok. Mosolyognom kellett automatikusan. Odasétáltam a korláthoz, és lepillantottam a kertbe, ami nem kis erőfeszítéssel volt kivilágítva, és mindenhonnan érezhető volt a gyertyák szúrós szaga, ahogyan égtek. Pár percig csak ott álltam, és élveztem a zsongást, ami körülvett, és csakhamar megpillantottam Sherlockot, ahogyan egy gyönyörű fekete ruhában lévő nővel táncolt, miközben ő is csak oda-vissza forgatta a fejét. Ezer közül is megismertem volna őt, akármilyen maszkot húzott. Ez az ártalma annak, ha valakivel együtt él az ember egy éven át. Minden apró mozdulatát ismeri, minden testtartását, még csak azt is, ahogyan a szemöldöke egy pillanatra megrebben, és emiatt megváltozik leheletnyit az arckifejezése.

Elmélyült tanulmányozásom közepette ő is észrevett engem, és el is lépett a nőtől, miután beszélt vele valamit. Felpillantott rám, fél kezét háta mögé szorította, míg a másikat kinyújtotta felém, jelezvén, hogy szeretne felkérni egy táncra. Válaszként csak szórakozottan megráztam a fejemet, és elindultam lassan lefelé a lépcsőn, vigyázva, hogy a csúszós márványon le ne zakózzak, mert az nagyon kellemetlen lett volna. Úgy éreztem magamat, mint valami giccses hősszerelmes filmben, ahogyan a halványan lengedező szélben rebegett a ruhám és a hajam, és a gyertyák bágyadt fénye megvilágította a rám váró Sherlockot. Ennél nyálasabb már csak akkor lett volna, ha valaki az emeletről rózsaszirmokat szórt volna ki, amik betelítették volna a látképet. És ha Sherlock tudta volna, hogy mégis ki a fene vagyok.

- Örülök, hogy úgy döntött, csatlakozik hozzánk. – fogta meg a kezemet, amikor már csak pár lépcsőfok maradt hátra.

- Nem utasíthattam vissza többezer fontnyi ruhát és kiegészítőt. – döntöttem oldalra a fejemet, és fanyalogva elmosolyodtam. – Na meg éppen ideje volt már egy jó partinak.

- Tudom, hogy ami magával történt nem feltétlenül mondható szerencsésnek, de úgy véltem, hogy nem árt magának egy kis figyelemelterelés. – mondta, és meghajolt, jelezvén, hogy kezdődhet a tánc.

- Igen, kifejezetten jól jön. – biccentettem én is, és már szorosan magához is húzott, és vezetett a táncparketten.

Néhány percig csak némán táncoltunk, és élveztem a testéből áradó forróságot, ami átjárt, és megmelengetett.

- Nagyon jól táncol. – mosolyodtam el. – Nem gondoltam volna.

- Édesanyám elhivatott volt a neveltetést nézve. – válaszolta kicsit elégedetlenkedve, de annál nagyobb szeretettel. – Nyelvek, hangszerek és a tánc. Enélkül a mai előkelő világban nem él meg az ember.

- Az biztos. – pillantottam el a válla fölött, és nehezemre esett visszanyelni a könnyeimet. Volt erről anno egy vitánk, amiben ő mindenképpen azt vallotta, hogy a táncnak semmi haszna sincsen, és hogy ő soha nem alacsonyodna le oda, hogy néhány hangra vonaglik.

Furcsa érzés volt, hogy ilyen nyitottan beszélt. Nehéz volt elhinnem, hogy egy nyamvadt maszkot kellett felvennie, és aztán meg is nyílt a múltjáról, a családjáról. És itt jutott eszembe, hogy megnézzem, mi van rajta.

Természetesen az éjfekete, selymesen világító maszkját már messziről láttam, ami noha egyszerű volt, de kiemelte csodálatos arcformáját, illetve jéghideg tekintete csak úgy világított belőle. A ruházatát tekintve egyszerű fekete nadrág, fekete felöltő és fehér ing volt rajta, fekete csokornyakkendővel, és alkalmi cipővel. És valahogy mégis sütött belőle az elfojtott szexualitás, amit nagyon nehéz volt nem célzásként vennem.

- Ha szabad megjegyeznem, gyönyörűen fest. – mondta, és én eléggé meglepődtem, hogy mi lelte mégis.

- Köszönöm. – néztem el jobbra, és beharaptam alsó ajkamat, hogy ne sírjam el magamat.

Amikor visszapillantottam rá, láttam, hogy nagyon gondolkodik valamin. Szóra nyitotta a száját, de aztán visszazárta. Nagy levegőt vett, elengedett, és zavartan tarkóra tette kezeit, ezzel majdnem leütve egy másik álarcos férfit, aki éppen egy ízléstelen pink ruhába ötözött nővel táncolt.

- Kérdeznem kell valamit magától, de nem akarom ennyi ember között megtenni. – bökte ki végül.

- Rendben. – bólintottam, és megfogtam felém kinyújtott kezét, hogy elvezessen egy csendesebb helyre.

Átsétáltunk a kerten egy szó nélkül, addig, amíg már a hátunk mögött elkezdett halkulni a zene, és a sötétség kezdte megtelíteni az étert. Végül megpillantottam egy padot, ami nem messze volt tőlünk egy rózsabokor tövében, de nem arrafelé tartottunk, hanem még mélyebre a sötétségbe. Végül, amikor már mindkét oldalról sűrű bokrok szegélyeztek minket, és a csend intimitását csak néhány bogár ciripelése törte meg, megálltunk.

Sherlock szembe fordult velem, és nem tett semmi mást, csak nézett, és látszott rajta, hogy kutat a fejében, hogy keres valamit, amit nem feltétlenül fog megtalálni. Odanyúlt arcomhoz, és feltolta hajamra a maszkot, hogy teljes egészében megvizsgálhasson. Nem szólt semmit, csak nézett. Keze még mindig arcomon volt, hüvelykujja hajlata ajkaimat súrolta. Legszívesebben megfogtam volna kezét, és belesírtam volna minden bánatomat és fájdalmamat és kétségbeesésemet, de nem tettem semmit, csak álltam, mint egy szarvas az autó fényszórójától lefagyva. Szemem már hozzászokott a sötétséghez, és láttam szemein, hogy kutat utánam a tudatában, mert ismert, csak nem tudta, honnan. Homloka gondterhelt ráncba szaladt, és szája tipikus grimaszára húzódott, amikor erősen koncentrált.

Végül megnyalta alsó ajkát, és nagy levegőt vett.

- Ms. Washington... – kezdett bele óvatosan és meglehetősen halkan.

- Igen? – kérdeztem vissza szinte suttogva, mert nem akartam ezt a varázst megtörni, amiben most részünk volt.

- Én vagyok a férje?