Itt egy újabb, szinte teljesen információmentes feljezet! Csak ma, csak nektek!

A csapat eredeti terve elméletileg nem volt túl bonyolult. Természetesen azonban a végkimenetel nagyban függött attól is, hogy mi várja őket a régi táborban. Hogy milyen állapotban vannak a házak, hogy a térkép szerint helyezkednek-e el, ha nem akkor hogyan, hogy tényleg ott vannak-e Lisbonék és ha igen, akkor pontosan hol. Egy csomó fontos kérdés…

Tervük nagyszerűsége abban rejlett, hogy mindössze kettő, akár az ember kezére is könnyen feljegyezhető mondat alkotta.

Odamegyünk és körülnézünk, minél halkabban. Aztán lesz, ami lesz.

Természetesen az olyan alapszabályok, minthogy embert nem hagyunk el, vagy, hogy mindig fedezzük egymást is érvényesek voltak, azonban ezek olyannyira maguktól értetődtek, hogy egyikük sem tartotta fontosnak szóban is egyértelműsíteni őket.

Hőseink párokban haladtak a tábor felé. A keskeny út egyik oldalán Rigsby osont, közvetlenül Grace előtt, míg a túloldalon, az út legszélén haladva, Jane araszolt Cho takarásában.

Az ösvény élesen kanyarodott, mivel meg kellett kerülnie egy furcsa sziklaképződményt, ami mint egy fa, úgy nőtt ki a semmiből a tábor és a parkoló közt. Épp ezért nem láthatták még a tábort és így azt sem tudták megmondani, hogy milyen távol vannak tőle. Csak remélni tudták, hogy lesz esélyük azelőtt rálátni a táborra, mielőtt vészesen közel érnének hozzá.

S szerencséjük is volt. Ahogy ugyanis végigsétáltak a szikla legszabályosabbnak mondható oldala mentén, végre megláttak valami, az ösvénynél komolyabb, emberi jelenlétre utaló nyomot.

Amennyire onnan ki lehetett venni, minden a térkép szerint helyezkedett el. A csapat egy pillanatra megtorpant. Jane körülnézett, majd a legközelebbi építmény felé intett. A ház túl erős kifejezés lett volna, hiszen ahogy Mrs. Dreyfus is elmondta, a víz teljesen felforgatta a tábort.

Letértek az útról és halkan, már amennyire ez lehetséges volt a térdig érő cserjék közt, elaraszoltak a falig. Ahogy megálltak annak takarásában, azt nem is láthatták, hogy fedezékük igazából csak egy fal, ami valahogy állva maradt, a sok megpróbáltatás ellenére is.

Cho és Grace, a két bátrabb, óvatosan kikukkantott a sarkoknál, szemrevételezve az egykori tábort. A térkép többnyire pontos volt. Az omlások egy része is fel volt tüntetve rajta, azonban az újabb sérülésekkel kapcsolatban a szemükre kellett hagyatkozniuk.

Itt a házak jóval kisebbek voltak, s egyel még kevesebb is volt, mint a másik táborban annak fénykorában. Azonban az egyetlen betonozott alapú épület, az itteni főház, jóval nagyobb volt. Sőt! Az igazat megvallva majdnem kétszer akkora volt, mint az, amelyikben az ő konyhájuk és étkezőjük volt berendezve. Bár, talán pont ennek ellensúlyozására, nem is volt több közös épület a tábor területén.

- Nos? - kérdezte Jane, amikor a két felderítő visszatért

- Az itt álló tizenhárom házból már csak három van olyan állapotban, hogy egy pár patkányon kívül bárki is bent lehessen. - kezdte halkan Grace - Ez, ez és ez. - bökött a Jane elé kiterített térképen egy pár pacára - A többit innen nem látni. - tette még hozzá, az északabbra, egy másik körben álló házakra célozva

Cho, aki a déli oldalról jóformán semmit sem látott, csak biccentett, mikor Jane a nőről a férfira nézett

- A rejtőzködésre alkalmatlan házak milyen állapotban vannak?

- Egy pár szinte teljesen eltűnt, a maradék pedig leginkább összeomlott kártyavárakra hasonlít.

- A főépület milyen állapotban van?

- Úgy láttam, az még áll. - jelentette ki Cho

- Igen, az a legépebb. Biztos a rendes alapozás miatt.

Jane egy pár másodpercig csendben mérlegelte lehetőségeiket. Most már közel sem volt annyira nagy öröm, hogy sikerült lekoptatnia az FBI-osokat, de már nem volt mit tenni. Még ha fel is hívná Jane Patricket, és kijelentené, hogy annak volt igaza - hiszen ez nem az a tábor, és a férfi valamilyen csoda folytán hinne neki és még segítene is, már akkor sem ért volna időben oda.

- Rendben. - mondta végül, pár pillanat gondolkodás után - Elmondom a tervet.

Jane még mindig a térképet bámulta, de addig nem kezdett bele, míg magán nem érezte mindenki tekintetét.

- Körbe fogunk járni, mint a gyerekek Halloweenkor. Először bemegyünk ide, - bökött a legközelebbi, még álló házra a térképen - aztán ide, majd a főház és végül az túloldalt álló kunyhó.

- Ne váljunk inkább ketté? - vetette fel Rigsby

- Nem vagyunk elegen. Ha így, sorban haladunk, akkor is elég hamar megleszünk, szóval jobb, ha együtt maradunk.

- És mi van, ha az egyik északabbra lévő házban vannak? Vagy ha egyáltalán nincsenek itt?

- Azzal ráérünk később foglalkozni. - állt fel a porból Jane - Most inkább nézzük azt a házat!

A többiek is gyorsan felálltak. Találniuk kellett egy nem túl feltűnő utat jelenlegi rejtekükből a másik ház mögé.

Végül arra jutottak, hogy legegyszerűbb, leghalkabb és leggyorsabb az lesz, ha egy kicsit visszavonulnak az erdőbe, a fák takarásában tesznek egy félkört, majd a megfelelő ház mögött előbukkannak a rengetegből.

Elindultak tehát, kínosan ügyelve arra, hogy nehogy akármilyen zajtcsapjanak.

Sikerült is eljutniuk a korhadt falhoz, úgy, hogy közben mindössze háromszor reccsent hallhatóan nagyot egy-egy ág a lábaik alatt.

Ahogy úgymond biztonságos területre értek azonban megtorpantak.

Az, hogy a házaknak nem volt hátul ablakuk egyik oldalon nagy szerencse volt, hiszen jóval könnyebbé tette a ház megközelítését, másik oldalon viszont kifejezetten megnehezítette a bejutást…

Végül egy gyors és csendes tanácskozás után úgy döntöttek, hogy megpróbálnak azon az oldalon körülosonni, amelyikre a gyanús házak egyikéből lehet csak rálátni.

Ez az egész, közel sem profinak mondható akció a számháborúzásra emlékeztette Grace-t. Csakhogy ez most tényleg vérre ment... És neki nem igazán volt abba beleszólása, hogy kiére.

TBC

Itt annak a megjegyzésnek is szeretnék helyet szorítani, hogy már tényleg nincs sok hátra a végéig! Egy pár komment és fejezet, és már meg is tudjátok… Csábító, igaz? Nektek csak kommentelni kell!