Féltékenység
Alfred őszintén és menthetetlenül féltékeny volt mindenkire, aki bármilyen kapcsolatba került az öccsével. Angliától kezdve Franciaországon és Kubán át Hollandiáig tényleg mindenkire. Matthew általában jól kezelte testvére kirohanásait, az elején még mulatságosnak is találta a dolgot. Aztán kezdte fárasztani.
Ölébe vette a medvéjét, amikor leült a reggeliző asztalhoz, éppen kenyeret vajazott, mikor Amerika megjelent álmosan és kócosan, aztán összevonta a szemöldökeit.
- Oda én akartam ülni – jelentette ki a fehér medvére bökve, mikor a lila szemek felnéztek rá.
- Szép jó reggelt neked is – mormolta visszatérve a kenyeréhez, és úgy döntött, nem foglalkozik a hisztivel. A kék szemű morogva ült a vele átellenes helyre, és csúnya pillantásokat küldött a bundás jószág felé. – Fejezd ezt be, légy szíves – szólalt meg a fiatalabb egy idő múlva.
- Mit?
- Ne nézz úgy Kumayoshira, mintha egy pillantással akarnád megölni – kérte. – Komolyan mondom, hogy néha nevetségesen viselkedsz.
- Ezt meg…?
- Úgy értem, hogy mindenkire rohadtul féltékeny vagy, akire csak ránézek, pedig tudhatnád, hogy erre semmi okod nincs – jelentette ki komolyan.
- Három hete nem láttalak, erre a maci azt sem hagyja, hogy hozzád bújjak! – fakadt ki nyafogva, mire Matthew vett egy mély levegőt.
- Te is tudod, hogy nem direkt szerveztem így. De a munkánkkal jár, hogy sokat utazunk, szóval ez ellen igazán nem tehetünk. Nem mondhatjuk, hogy bocs, magánéletünk van, majd később. Nem lehet. Én is vártam már rád, és te is mondtál vissza találkozót utolsó pillanatban, ami miatt mindketten csalódottak voltunk, de ha nem fér bele az időnkbe, akkor egyszerűen nem fér bele. Úgyhogy légy szíves, ne neheztelj emiatt, mert nincs értelme. Ahogy annak sincs, hogy minden teremtett lélekre őrült módon féltékeny vagy, aki csak a közelembe jön. Igen, szeretem őket, vannak barátaim, de beléd vagyok szerelmes, és nem másba, úgyhogy igazából csak magadat túráztatod, és engem idegesítesz ezekkel a kirohanásokkal. – Átnyúlt az asztal felett, és megszorította a másik kezét, kedvesen rámosolygott. – Megnyugodhatsz, rendben?
Alfred csak nézett rá. Aztán mélyet sóhajtott, és hüvelykujjával a kézfejét cirógatta.
- Miért…? – nyögte ki végül a kérdést.
- Mit miért?
- Miért tudsz ilyen átkozottul meggyőző lenni, ha megszólalsz?! – Kanada elmosolyodott.
- Ez a dolgom, tudod – válaszolta.
- Sajnálom – mondta komolyan. – Tényleg hülyén viselkedem néha, és tudom, hogy rohadtul önző is vagyok…
- Ha már rájöttél, az jó.
- Megpróbálok normálisabban állni a dolgokhoz, oké? Tényleg.
- Rendben. Köszönöm. – Matthew mosolya megérte az ígéretet.
2012. november 19.