Nem csak Granger
written by FerPotter
translated by Eskies
Összefoglaló: Az apa és a tanár konfliktusa... Nathan pedig felébred!
Köszönöm Nimbusznak és új bétámnak, Francunak, aki a fogalmazás útvesztõiben volt nagy-nagy segítségemre!
28. Tanítás és tanulás
Perselus nem tudta, hogy reagáljon az aggodalom e nyilvánvaló jelére.
- Majd a kísérteteteken keresztül érintkezünk. Én tudok olyan információkat is adni, amiket Nathan nem – felelte, hogy az asszony megnyugodjon.
Mielõtt megakadályozhatta volna, Hermione odalépett hozzá, és köré fonta a karjait. Furcsamód ez jólesett ugyan, de ugyanakkor fel is ingerelte. Akarta ezt az ölelést – mert Hermione ölelte -, ugyanakkor meg nem akarta – hiszen ez Hermione… Hála az égnek azonban – vagy sajnos, – az asszony eltávolodott.
- Nézhetsz olyan csúnyán rám, ahogy csak akarsz – mondta, és Perselus hirtelen ráeszmélt, hogy valóban összevont szemöldökkel néz a nõre – de én akkor is aggódom. Szokj hozzá! – Végigsimított a férfi karján, és megragadta a könyvet. Perselus nem engedte el, bár tiszta libabõr lett az érintéstõl.
- Akkor hol csináljuk? – kérdezte Hermione. – Egy ágyon kényelmesebb lenne…Hozzád megyünk vagy hozzám?
Perselus elhúzta a karját, és elfordult, hogy az asszony ne lássa lángba boruló arcát. Hirtelen kiszáradt a szája. Megköszörülte a torkát, hogy mondjon valamit, amivel palástolja zavarát. – Ó… hallotta aztán egyszerre, mire lehunyta a szemét.
- … Perselus, nem úgy értettem…
Merlin, légy irgalmas…- gondolta Perselus.
- Szent ég, de kínos… Rendben… hát egyikünkhöz sem. Majd a gyengélkedõre megyünk. Ott is vannak ágyak, és Nathan is ott van.
Perselus elsápadt, ahogy a fia az eszébe jutott: a gyerek lelke lehet, hogy még mindig a szobában van, és hall mindent. Gondolta, a szavak nem mindig viszik elõbbre az ügyeket, ezért az ajtó felé indult, vissza se nézve.
Az asszony természetesen követte, de hála az égnek, most csendben maradt. Elviselhetetlen nõszemély. Ha volna valaki más, akiben megbízik, akirõl tudná, hogy segíteni tud, már megátkozta volna az asszonyt, amiért… amiért megérintette és amiért aggódik érte.
Megállt az ágy elõtt, amin a fia teste feküdt, és azonnal elfeledkezett mind az asszonyról, mind elõbbi érzéseirõl. Ahogy nézte a gyerek hamuszürke arcát, a báró üzenete nagyobb értelmet nyert, a könyv szavai még jelentõségteljesebbé váltak. Még erõsebben szorította a pálcáját.
- Ha nem térek magamhoz egy félórán belül, keress egy kísértetet – mondta Grangernek.
Egy közeli ágyon ült már, mikor egyszerre borzongás futott végig rajta az asszony hangjára.
- Perselus…
Ránézett, elõször a kínos ölelés óta.
- Mondd meg neki, hogy nagyon szeretem…
Belenézett az asszony szemébe, amelyben csak úgy ragyogott a fia iránti szeretet, és önkéntelenül bólintott.
Lefeküdt az ágyra, elszántan lendítette meg pálcás karját, latin szavak törtek elõ ajkáról. Nem zárta el elméjét, ahogy szemét sem csukta be, de úgy érezte, könnyû álom ragadja el. Pislogott.
A fia ragyogó alakja állt elõtte, aki egy nagyon is valóságos nõalak mellett tûnt fel. Az asszony aggódva nézett le rá. Nathan mosolygott.
-Hát itt van…
Perselus ránézett, aztán végigpillantott saját magán, majd újra Nathanra tekintett.
- Ugye, milyen furcsa? – kérdezte a fia.
Õszintén szólva zavaró volt. Perselusnak számos furcsa benyomása támadt, melyekrõl fogalma sem volt, hogy honnan erednek. Lenézett a kezére, hajlítgatta az ujjait, hogy érezze az õt alkotó anyagot. Áttetszõ volt, azon keresztül látta a saját lábát.
- Azt hiszem, ilyen lehet kísértetnek lenni. Vagy valami hasonló… - vélte Nathan. Perselus felnézett a most kissé szomorkásan mosolygó fiúra.
- Ez jóval bonyolultabb – felelte.
Valami megmozdult a háttérben, mire odanéztek. Granger ment el Nathan elõtt, és közelebb lépett az ágyhoz. Jóval közelebb, mint Perselus szerette volna, érezte az asszony érzelmeinek energiáját. Perselus felkelt, épp mielõtt a nõ végigsimított a homlokán. Haragosan nézett le rá.
- Nem érzünk semmit.
Perselus a fiára pillantott, aki szintén õt, illetve a tolakodó boszorkány által megkörnyékezett testét figyelte.
- A professzor úr szerint mûködni fog az ellenrontás?
A kérdés eszébe juttatta Perselusnak, hogy miért is van itt. A fia várakozó tekintetétõl furcsa remegést érzett a mellében. Mi ez? Félelem? Remény? Eltökéltség?
- Lássuk, hogy csinálta, Mr. Granger!
- Nathan… - javította ki a fiú, és megkerülte az ágyat, amin a teste feküdt mozdulatlanul. Pálcája lenyomatával a kezében elkántálta az ellenrontást.
Perselus a szemöldökét ráncolva figyelte.
- Újra!
Nathan megismételte a mozdulatot és a szavakat, de az eredmény ugyanaz lett: semmi. Perselus nem tudta megállapítani, hol lehet a hiba, hiszen a gyerek tökéletesen hajtotta végre a bûbájt.
- Újra!
Hibátlan.
- Újra!
Nathan bosszúsan sóhajtott, de aztán kimondta újra a varázsigét, éppoly tökéletesen, mint az elõbb. Aztán kérés nélkül újra.
- Nem látja, hogy nem mûködik?
És dühösen ismételte újra meg újra, és megint hiába, és hiába…
- Mr. Granger! – szólította meg Perselus, hogy magához térítse bénultságából a gyereket –, Mr. Granger… - A harmadik szólongatásnál…
- Nathan! – kiáltotta a fiú remegve, a kiborulás szélén. – Nathan… - ismételte sírós hangon, és ellépett az ágytól. Odabotorkált a sarokba, leguggolt és átölelte a térdét.
Perselust elöntötte a sajnálat, és így, testtelen alakjában képtelen volt elrejteni az érzést. A gyerek még annyira fiatal… Hirtelen eszébe jutottak Granger szavai. Nathan még csak egy kisfiú, még csak elsõs… Nathan…
- Nathan… - kezdte, és fia árnya felé indult.
- Nem tud rajtam segíteni, ugye? Így kell maradnunk örökre, míg meg nem halunk, aztán kísértetekké válunk, az elintézetlen dolgunk miatt… - A gyerek esdekelve nézett az apjára. – Nem akarok kísértet lenni…
Csupa rémület volt. Perselus kipróbálta rajta az ellenrontást, és csak nézett, hogy annak semmi hatása sincs a fiúra. Nem tett – nem is tudott volna tenni – mást, csak figyelt. Furcsa, vibráló érzés sürgette, hogy tegyen érte valamit, de nem lépett közelebb.
- Nem adjuk fel! – bíztatta a fiút, remélve, hogy így majd csökken az elõbbi késztetés. Nathan egy pillantást vetett az ágyon fekvõ önmagára.
–Nem mûködik…
- De csak míg rá nem jövök, hogy miért.
A fiú elcsendesedett és Perselus odanézett, ahol Granger simogatta gyöngéden Nathan arcát. Perselus látta a tekintetében a nyugtalanságot, de abban kételkedett, hogy Nathan is észreveszi ezt, ezért meglepõdött, mikor a gyerek megszólalt.
- Aggódik…
- Igen – felelte Perselus.
- Ahogy maga is – tette hozzá Nathan.
-Ez nyilvánvaló – bólintott a férfi.
Nathan ránézett, és Perselus úgy érezte, mintha a fiú a szívébe látna. Nathan felállt, kihúzta magát, és megkérdezte: - Szóval hogy találjuk ki? – Perselus tudta az eltökélt hanghordozásból, hogy ismét a varázsigérõl beszél.
- Elõször is kipróbálom magamon. Ha sikerül, már tudjuk, mibõl induljunk ki. – Ahogy ezt kimondta, kemény ütést érzett a mellén, pedig tudta, hogy azt nem okozhatta semmi olyan, ami anyagi. Nathan meredten nézett rá. – Visszajövök érted – mondta Perselus. A nyomás a mellében megenyhült, s aztán – ahogy Nathan közeledett – kellemes érzéssé változott.
- Ígérje meg! – kérte a gyerek.
- Én mindig betartom a szavam, Nathan – biztosította Perselus.
- Akkor ígérje meg, hogy nem hagy itt magamra! - erõsködött Nathan.
- Nem foglak – ígérte meg Perselus.
A fiú habozott, aztán bólintott. A fájdalom tovább enyhült Perselus mellében, és most már tudta, hogy az belülrõl jött. Ezt érezheti egy apa, aki a gyermekéért aggódik? A fájdalom és vonakodás keveréke: s az elkeseredett vágy, hogy bármit megtenne, csak ez a kisfiú ne szenvedjen? Legszívesebben megölelte volna Nathant, de mégsem tette. Ösztönösen érezte, hogy a két lélek érintkezése zavarosabbá, még komplikáltabbá tenne mindent. Az ágy felé pillantott, inkább a sápadt fiút nézte, mint mellette azt a ragyogót, és a kezet, amely a fiút simogatva hol felbukkant, hol eltûnt a látóterébõl. Granger is ilyesmit érez Nathan iránt? Ezt a sürgetõ vágyat, hogy megvigasztalja, hogy megvédje, s ez az érzés hatalmasabb, mint…
Mint bármi más? De hát megélt-e már erõsebb érzelmet annál, mint ahogy most a fiúval szemben érez?
- Anyád nagyon szeret… És vajon én szeretem?
- Igen… A fiú hangja nem árult el érzelmeket. Összepillantottak.
- Visszajövök érted, Nathan.
- És maga…
- Mi folyik itt? – Madam Pomfrey lépett a gyengélkedõbe, igényt tartva felségterülete irányítására.
Perselus felhorkant.
- Magát is a Szent Mungóba akarja majd küldeni… - vonta le a következtetést Nathan.
Perselus a fiúra pillantott. - De a mami nem engedi – tette hozzá Nathan szenvedélyesen.
Az ellenrontáson dolgozunk– mondta Granger Poppynak.
- És hogyan? Hogy mindenkit elátkoznak, aki a kastélyban van? – méltatlankodott
Madam Pomfrey összevont szemöldökkel, pálcáját Perselus felé lendítve. Ahogy a kék fény a férfi sápadt arcára esett, a gyógyító boszorkány felháborodva Granger felé fordult.
- Maguk… Ebbõl elég! Most rögtön hívom a Szent Mungót!
- Nem, nem fogja! – emelkedett fel Granger, és elállta Poppy útját a kandalló felé. A szoba felé fordult. - Perselus, ha hallasz, csinálj valamit!
- Próbáljon meg visszamenni! – sürgette Nathan a férfit, mert segíteni akart anyjának.
- Perselus! – kiáltott Granger, mert Poppy már nekiszegezte a pálcáját.
- Ó, Merlin szerelmére… - átkozódott Perselus, mielõtt megpróbálkozott az ellenátokkal, ami – remélhetõleg – visszaküldi õt a testébe.
És ahogy pislogott, már újra képes volt érezni a testét.
- Senki sem hív senkit – kiáltotta dühösen.
~o0oOo0o~
Nathannak elakadt a lélegzete, mikor látta, hogy apja sikeresen visszatért a testébe.
Szóval mûködik. Az ellenrontás mûködik.
Nézte apját, ahogy ül és beszél, de arra nemigen figyelt, hogy kinek és mit. Egyrészt el volt bûvölve, másrészt csalódott volt, mert lám, apjának elsõre sikerült, õ meg még mindig itt van, testetlenül.
Sajnos, még mindig…
~o0oOo0o~
- Hála az égnek – sóhajtott Hermione, mikor meghallotta Perselus hangját. Gyorsan az ágy felé sietett, otthagyva Madam Pomfreyt, kövesse õ is, ha akarja. – Hogy érzed magad? Minden rendben van? Nathant is magaddal hoztad? – S ahogy ezt kérdezte, majdnem fellökte a gyógyító boszorkányt, olyan hevesen fordult a fia ágya felé.
De az még nem ébredt fel. Hermione Perselushoz fordult magyarázatért.
- Az ellenrontás mûködik – mondta a férfi, kezével a homlokát masszírozva. A gyógyító boszorkány figyelme feléje fordult.
- Hadd nézzelek, te konok, fafejû varázsló! – zsörtölõdött, és pálcáját fel-le mozgatta a férfi elõtt.
A tény, hogy Perselus csak a nyilvánvalót állapította meg, aggodalommal töltötte el Hermionét, és arra késztette, hogy maga ápolja a férfit, de hogyan is engedhetné el a fia kezét, mikor nem tudja, hogy miért is nem ébredt még fel? Ezért csak várt némán, mozdulatlanul.
Perselus figyelmesen nézte õt, és látta, mennyire aggódik.
- Rajta nem tudtam alkalmazni a bûbájt, ahogy sejthettük is az eddigi információk alapján. Õ viszont tökéletesen képes alkalmazni magán ezt az ellenrontást, többszöri próbálkozását néztem végig. – Egy oldalpillantást vetett a gyógyító boszorkányra. Hermione tudta, hogy a férfi nem szívesen beszél errõl mások elõtt, de muszáj volt megkérdeznie: - Akkor miért nem sikerül?
Perselus kissé összehúzta a szemöldökét, és Hermione szíve nagyot dobbant: szóval nem tudja a férfi sem.
- Hogy tudtak beszélni egymással Mr Grangerrel? – vágott közbe Madam Pomfrey. – És miféle ellenrontással kísérleteztek?
Hermione úgy gondolta, inkább õ felel, így adva idõt Perselusnak a töprengésre.
- Nathan kimondott magára egy rontást, amit csak néhány órája azonosítottunk, az Anima Libertast. A lelke valahogy elhagyta a testét, és csak a kísérteteken keresztül tud velünk kapcsolatba lépni. Perselus pedig e rontás hatása alatt tudott vele beszélni. – Újra a férfi felé fordult, s a hangja már kevésbé volt tárgyilagos. – Õ hogy van, Perselus?
- A körülményekhez képest jól.
Hermionénak nem nagyon tetszett ez a válasz. Tulajdonképpen egyáltalán nem. Hogy segíthetne az õ kicsikéjén? Miért nem mûködik az az átkozott varázslat? Vissza kell kapnia a fiát, muszáj, hogy érezze a gyerek szorítását a kezén, muszáj, hogy az a két bogárszem ránézzen, hogy rámosolyogjon, és…
- Hermione…
Hogy Perselus kimondta a nevét, csak ekkor tudatosult benne, hogy nem is észlelt eddig semmit, ami körülötte történt. S azt is most érezte csak, hogy milyen keményen harap az alsó ajkába.
- Segítenünk kell neki, Perselus. Mit gondolsz, miért nem mûködik az ellenrontás?
– kérdezte, nyugalmat merítve a mellette álló férfi közelségébõl.
- Némely dologban még hiányos a tudása. – Elhallgatott, mire Hermione Nathanról rá emelte a tekintetét, de aztán folytatta. – Igazad volt, mikor azt mondtad, számít a kora. Hisz tényleg még csak kezdõ a bûbájtan terén. – Perselus elfordult asszonytól és Nathan ágyától. Hermione nyugalma tovaröppent.
- Most meg hova mész? – kérdezte.
- Megígértem, hogy visszamegyek.
- Nagyon kimeríted a varázserõd! – szólt figyelmeztetõen a gyógyító boszorkány, ezzel mintegy emlékeztetve õket a jelenlétére. – Nem szórhatod újra magadra ezt az ismeretlen rontást!
Perselus sötéten nézett a nõre, de Hermione tudta, hogy Madam Pomfreynek jogos az aggodalma. Ezért nem is volt más választása, mint…
- Akkor én megyek!
- Nem! – mondták a többiek egyszerre. Perselus még hozzátette: - Neked itt kell lenned, amikor felébred.
Hermone keze a fia kezét szorongatta, és elhatározása megingott. – De akkor sem ülhetünk itt ölbe tett kézzel! – tiltakozott panaszos hangon.
- Nem is fogunk – jelentette ki Perselus, és mielõtt Madam Pomfrey tiltakozhatott volna, már öntudatlanul feküdt az ágyon.
Hermone felsóhajtott.
~o0oOo0o~
Perselus látta, hogy fia árnyának mozog a szája, mintha mondana valamit, de mert semmit sem hallott, megrázta a fejét, hogy megszûnjön a ködös, tompa érzés.
- … és valahogy másképp fénylik, uram… Jól érzi magát? – Perselus végre hallotta már az utolsó szavakat. A fiú tágra nyílt, aggódó szemekkel nézett rá.
- Jól vagyok. – Úgy érezte, ezt kell mondania, holott egyáltalán nem érezte jól magát. –Poppy megint csak olyan dologba üti az orrát, mint rendesen, amihez semmi köze sincs. Nincs joga megszabni, mit teszek a varázserõmmel. - Kezdett magához térni. Megmozgatta a vállát.
- Múlt éjjel is alig aludt, és már megint este van…
Erre a feltételezésre, hogy talán túlságosan fáradt, legszívesebben ráförmedt volna a gyerekre, hogy semmi köze hozzá, alszik-e vagy sem, de szavát szegte az újra rátörõ furcsa, vibráló érzés. – Nem kell aggódnod. – S csak miután kimondta a szavakat, csak akkor értette meg, mit is érez a fia.
- Nem akarok - kezdte Nathan, - de…
- Érzel valamiben változást? – szakította félbe Perselus, hogy a beszéd elvonja a gyerek figyelmét újkeletû aggodalmáról Talán a fia is hasonló kényelmetlenül érzi magát.
A gyerek nemet intett. Vágni lehetett volna a csöndet. Perselus körülnézett, és látta, hogy a két boszorkány az ágyuk mellett állva némán, éberen figyel.
- Mit gondol, mit csinálok rosszul? – kérdezte Nathan. Perselus nem nézett a fiára. Nehezére esett bevallani, hogy nem tudja, mi a baj. Persze Nathan nem volt bolond, a férfi hallotta a lemondó sóhajt.
- Azért vagyok itt, hogy kitaláljuk – próbálta bíztatni a gyereket. – Mondd el tövirõl hegyire, hogy hajtod végre ezt a varázslatot, magyarázd el, mit csinálsz!
- De már mondtam, hogy pont azt csinálom, amit az a hülye könyv ír! – tárta szét a karját Nathan látható ingerültséggel.
Perselus sóhajtott, ám türtõztette magát. – És mit ír pontosan az a hülye könyv? – A gyereket zavarba hozta, hogy saját szavait hallja vissza. – Hát… meglengetem a pálcámat – kezdte nyugodtan, együttmûködõn -, aztán kimondom a varázsigét… - Tisztán kiejtette a latin szavakat. – Aztán nem történik semmi – tette hozzá szárazon, komolyan.
Perselus emlékezett, hogy látta már ezt az elégedetlenséget Nathan arcán. Mikor a gyerek nála volt a lakosztályában, próbálta lebegtetni a teáscsészét, a non-verbális varázsigékkel próbálkozott, és a végén dühösen kiviharzott… Perselus fáradtan dörzsölte meg a szemét, ahogy ráébredt, hogy ugyanazzal a problémával állnak szemben: non-verbális varázslattal.
- Ezt még nem tudhatod…
- Hát azt látom, hogy nem mûködik, uram – felelte Nathan rosszkedvûen, és Perselus rájött, hogy akaratlanul is kimondta amit gondolt.
- Ez non-verbális varázslat – jelentette ki.
Nathan összehúzta a szemöldökét. – Nem kellene kimondanom a varázsigét hangosan? – Megpróbálta újra a végrehajtást, immár csendesen, de persze így sem mûködött.
- Nem azon múlik, hogy kimondod-e hangosan a varázsigét, vagy sem. – Perselus ismerte a fia képességeit, de tisztában volt a gyakorlatlanságával is. Ez a mûvelet még sok hatodéves képességeit is meghaladná. Lám, milyen komplikált tud lenni egy semminek tûnõ kis varázsige!
- Szóval… - Nathan összehúzott szemmel töprengett. – Szóval akkor a múltkor nem csak gyötörni akart azzal a csészelebegtetéssel…
Perselust mellbe vágták ezek a szavak. Hogy a fia azt hitte, csak azért ad neki utasításokat, mert meg akarja szégyeníteni, pedig épp az ellenkezõjérõl volt szó… Mindez világosan mutatta, milyen alkalmatlan az apaszerepre.
- Nem gyötörni akartalak… - mondta kissé félszegen. – Rendkívüli képességeid vannak a mágikus erõd irányítása terén, különösen a bájolásban, és azt hittem, képes leszel a non-verbális varázslásra, ha megpróbálod.
- De nem vagyok képes… - mondta Nathan lehajtott fejjel.
- Én úgy gondolom, hogy igen – mondta bíztatón Perselus, nyugodt viselkedésével leplezve kétségeit.
A gyerek felemelte a fejét, ránézett.
– Piton professzor – kezdte, és Perselusnak nagyon furcsa volt ez a megszólítás ebben a helyzetben. – Én tényleg keményen próbálkoztam azzal a lebegtetéssel, de sose sikerült. Nem tudok varázsolni anélkül, hogy kimondanám a varázsigét.
- Én majd megtanítlak rá.
A fiú fájdalmas fintora jól mutatta, milyen élményei vannak Perselus tanítási módszereit illetõen. Nem törõdve a gyerek tiszteletlenségével, Perselus tanítani kezdett.
- Az egész csak koncentráció és akaraterõ dolga. Nem hiszem, hogy ez okozna problémát számodra a nonverbális varázslatoknál, inkább az, hogy mire is irányítsd ezeket. Egy bûbáj nagyon sokrétû, a szavak és a pálcamozdulatok együttesen eredményezik a varázslatot. - Perselus szünetet tartott, hogy Nathan megemészthesse a hallottakat. – Mire gondolsz, amikor lebegtetsz egy tárgyat?
Nathan összehúzott szemmel, hitetlenségét egy cseppet sem titkolva, ingerülten felelte: -Hogy helyesen ejtsem ki a szavakat, és hogy jól mozgassam a pálcát.
- Ennyi az egész? – firtatta Perselus.
- Igen – felelt Nathan méltatlankodva.
- Tehát ha végrehajtod a pálcamozdulatot és kimondod a Wingarium Leviosát egy tárgyra, bármilyen tárgyra, akkor az magától a levegõbe emelkedik?
- Nem bármilyen tárgy, csak az, amire rámutatunk – javította ki Nathan.
- Ez tehát lehet, hogy igaz a lebegtetõ bûbájokra, hiszen látjuk, amit lebegtetünk. De ha nincs meghatározott tárgy, amire rászegezhetnéd a pálcát, vagy ha a célpont épp mi magunk vagyunk, a varázsló elméjének magasabb szinten kell teljesítenie. Ugyanez a helyzet élõlények átváltoztatásánál vagy épp a bájitaltani varázslás esetén is.
Nathan nagyon figyelt, és Perselus tudta, hogy próbál minden új információt feldolgozni.
- A lélek – folytatta Perselus -, élõ, ugyanakkor megfoghatatlan egyszerre. Magadra fogni a pálcát, helyesen lendíteni és kimondani a varázsigét… nos, ez még nem garancia a sikerre. – Újra elhallgatott, idõt adva Nathannak, hogy megértse a hallottakat, mielõtt kérdez. – Mire gondoltál akkor, mikor úgy lebegtetted a csészét, hogy közben nem láttad?
- Én… - Nathan félrehajtott fejjel próbált emlékezni, mi minden is történt akkor este. Perselus megértette, hogy a fia még nem látja át a gondolatmenetét, de az elmélet még várhat is harmadéves koráig. Amire most szükség volt, az Nathan veleszületett affinitása a bûbájtanhoz, hogy megérthesse, mi kell ahhoz, hogy visszaküldhesse magát a saját testébe. – Én csak arra kértem a csészét, hogy lebegjen, és reméltem, hogy meg is teszi.
Okos fiú – gondolta Perselus büszkén.
- Ilyen szintû koncentráció szükséges egy non-verbális varázslathoz is. Csak hozzá kell képzelned, hogy a lelked visszaolvad a testedbe, és érezd, hogy a gondolatodnak hatalma és hatása lesz. - Nathan összeráncolta a homlokát. Perselus belátta, hogy nem olyan könnyû megérteni, amit mond.
- Nem várom el tõled, hogy azonnal sikerüljön, Nathan – mondta az aggodalmaskodó gyereknek, nagyon is jól tudva, hogy a kudarctól való félelem rontja a fiú teljesítményét. Hisz õ maga is maximalista volt. – Gyerünk! – szólt bátorítón.
Nathan kihúzta a vállát, és a rá váró nehéz feladatra koncentrált. Elvégezte némán a pálcamozdulatot. A lelke úgy állt ott, mint elõtte, testetlenül. Sóhajtott.
- Próbáld újra! – szólt Perselus.
Az elsõ próbálkozást számos újabb követte. Perselus tudta, hogy jóval több idõbe telik majd, mintha Nathan már ennél a résznél tartana a tanulmányaiban. – Hunyd le a szemed, és koncentrálj! – szólt, mikor látta Nathan csalódottságát.
- Mi tart ilyen sokáig Perselusnak? – mormogta Granger.
- Veszélyes játékot ûznek – felelte Poppy. – Nem lett volna szabad hagynom, hogy magára szórja azt a rontást.
- Nathannak segítségre van szüksége! – vetette ellen Granger láthatóan idegesen.
- A Szent Mungóban specialisták vannak az ilyen esetekre. Maga aztán igazán beláthatná ezt, Ms. Granger. Mi lesz, ha Perselust is elveszítjük a maguk konoksága miatt?
- Egyiküket sem fogjuk elveszíteni! – felelte Granger ingerülten.
Perselus sóhajtott.
- Nem tudok ebben a lármában koncentrálni! – hördült fel Nathan.
- Miért ilyen értetlenek? – ütötte a vasat a gyógyító boszorkány. - Ha elküldenék Mr. Grangert a Szent Mungóba, ahogy javasoltam, biztosan minden megoldódna!
- Mintha volna bárki is, aki jobban tudna segíteni Perselusnál! Igazán, Madam Pomfrey, nem vártam magától, hogy kételkedjen egy olyan varázslóban, mint Perselus!
A veszekedés hangereje és heve egyre nõtt, akárcsak Perselus érdeklõdése. A két nõ nyilvánvalóan elfelejtette, hogy õk mindent hallanak, amit róluk mondanak.
- Perselus nem gyakorlott gyógyító!
- Nem, de a tapasztalata a sötét varázslatokban sokkal nagyobb, mint bármelyik agyonképzett gyógyítóé. Ha van valaki, aki tud segíteni a fiamon, az Perselus!
- Csönd legyen! – kiáltott Nathan a fülét befogva. Perselus bûntudatosan újra a fia felé fordult. – Állítsa le õket! – kérte Nathan. Perselus apró pálcamozdulatot tett, és a szavait immár mindenki hallotta a szobában.
- Elég legyen! – kiáltotta, de a hangja egyszerre erõtlenné vált.
Mindazonáltal a két boszorkány elhallgatott, és az ágyak felé indult. Granger persze elõbb ellenõrizte, visszatért-e a fia.
- Hogy van? – kérdezte aztán.
- Nem tud koncentrálni ettõl a gyerekes veszekedéstõl, amit mûveltek – felelt szemrehányón a férfi.
- És te hogy érzed magad? – Perselust meglepte a csöndes kérdés.
- Bizonyára gyengébb, mint volt. – Az ideges gyógyító boszorkány felelt helyette. Perselus megkísérelt felülni az ágyon, hogy bebizonyítsa, mennyire téved a nõ, de meglepõdve tapasztalta, hogy Poppy gyengéd kényszere is a helyén tartja, a fehér párnára dõlve. – Maradjon, ahol van, maga csökönyös varázsló! – sziszegte Poppy.
- Mindjárt jobb lesz, csak…
- Nem, nem! Ma este már nincs több varázslat, uram! – szakította félbe Poppy. – Harmadjára talán már vissza se tudna jönni! A varázsereje épp annyira kimerült, ahogy fizikálisan, Perselus. Kérem, ne vitatkozzon!
- Igaza van, Perselus – szólt Granger sajnálkozva. – Volt elég idõd, hogy eligazítsd Nathant? Talán nekem kellene mennem…
- Nem! – zárta le a kérdést a férfi, bár maga sem tudta, miért olyan fontos neki, hogy az asszony kimaradjon ebbõl. – Tudja, mit kell tennie. Pihenek pár percet, iszom valami erõsítõt, aztán visszamegyek hozzá. Bármelyik percben visszatérhet, csak idõ kérdése. – Fel akart ülni; a barna szempár tüzében túl sebezhetõnek érezte magát.
- Itt marad! – figyelmeztette Poppy. – És nem vesz be semmiféle erõsítõt! Amire magának most szüksége van, az egy jó, kiadós alvás.
Perselus felhorkant, de nem volt ereje tiltakozni.
- Aludj, Perselus – mondta Granger simogató hangon és megnyugtatóan. – Majd én virrasztok. – Perselus nem állt ellen, s lassan lecsukódott a szeme.
~o0oOo0o~
Nathan behunyt szemmel koncentrált. Mert hiszen ezt várják tõle. Vagy nem? Õ maga egyáltalán nem volt biztos a dolgában, de azért próbálkozott. Vissza akart térni az életébe, a testébe…
- Pihenj egy kicsit – hallott hirtelen egy hangot a háta mögül. De nem nyitotta ki a szemét, és a pálcamozdulatokat sem hagyta abba. Egy kéz fogta meg a vállát. – Elég volt, fiam.
Erre már felpillantott. Leengedte a pálcát, apja arcába nézett, és tudta, hogy a férfi, aki mellette áll, nem egészen ugyanaz, mint az elõbbi.
Piton professzor mosolygott. – Gyere! – karolta át a vállát, és magához vonta egy fél-ölelésre -, sétáljunk egyet!
Nathan csendesen álldogáló anyjára pillantott, és a két fekvõ testre.
- Nem lesz semmi baja – biztosította Piton professzor. – Gyere, induljunk!
Elhagyták a gyengélkedõt, és csendesen lépkedtek végig a Roxfort zárt folyosóin. Nathannak fogalma sem volt, hová vezeti õt a professzor, de ez nem is volt fontos ebben a pillanatban. Érezte, hogy biztonságban van, törõdnek vele, s más nem számított. A ölelõ kar szorítása nem engedett, míg csak oda nem értek egy faajtóhoz.
Apja ment át rajta elõször. Nathan azonnal követte. Felbaktattak a lépcsõn, egyik lépés a másik után, s Nathan egyszerre csak megérezte a fuvallatot. Igen, érezte a Csillagvizsgáló Torony tetején mindig fújó szelet
- Várnunk kell, míg visszanyerjük az erõnket. Érzed a szelet?
Nathan bólintott, s csodálkozott, milyen jó érzés, ahogy átjárja õt az erõs légáramlat. Egy idõ után tudatosult benne, hogy behunyta a szemét, de nem nyitotta ki újból.
- Tárd ki a karod, engedd, hogy átjárja a lelked a természet ereje! – szólt az apja, és Nathan engedelmeskedett. Szélesre tárta a két karját, és boldogan mosolygott.
Egy örökkévalóságnak tûnõ pillanat után Nathan lassan kinyitotta a szemét, és észrevette, hogy a különös viselkedésû Piton professzor kutatóan néz rá.
- Hogy érzed magad?
- Sokkal jobban, köszönöm – válaszolt mosolyogva
A férfi most figyelmét az erdõ felé fordította. Nathan odaállt mellé, és bámulta a tájat. Egy kéz simogatta a fejét, ez megmelengette egész bensõjét, és hosszú idõ óta most elõször feledkezett meg az ellenrontás problémájáról.
- Piton professzor. – kezdte, és felnézett, mikor nem kapott választ. Apja a holdat nézte összehúzott szemöldökkel, majd letekintett rá. Nathan el is felejtette, mit akart kérdezni, mert összezavarta, hogy vajon mitõl lett rosszkedvû a férfi.
- Nem tudnál valahogy másképp szólítani?
A kérdés zavarba hozta Nathant. – Én nem is…
- Én is Nathannak szólítalak, igaz? Talán hívhatnál Perselusnak.
Most Nathanon volt a sor, hogy összehúzza a szemöldökét.
- Hogy szólítod édesanyádat?
- Nos.. õt… – Nathant kényelmetlenül érintette a kérdés. –Õt maminak – válaszolta aztán végül.
- És hogy szólítanád édesapádat?
- Én… – Csak nem azt kérdezi Piton professzor, hogy… Nathan behunyta a szemét, fogalma sem volt, mit mondjon, mit kéne mondania…
- Az álmaidban… – bátorította a bársonyos, meleg hang.
Nathannak olyan érzése volt, mintha épp zuhanna a magas toronyból, és alig lehetett hallani a suttogását.
- Úgy szólítanám, hogy… apu…
Apja a keblére ölelte, és ez a gesztus több volt, mint amire Nathan valaha is számított. Egész lelke beleborzongott, mikor megérezte a csókot a homlokán.
- Hiányoztál, fiam – suttogta a férfi, és lehelete a homlokán olyan meleg volt, mint a nyári szellõ.
Ez a röpke óra olyan volt, mint egy álom: Nathan az apjával lehetett, amire mindig is vágyott, s élvezett minden percet, mert tudta, ez különleges alkalom. Beszélgettek komoly és csacska dolgokról, mintha mindig is ezt tették volna. Tréfálkoztak, nevettek, s ezek a hangok nem tûntek idegennek. Nathan megragadta a pillanatot, és a szívébe véste, hogy soha el ne felejtse.
Minden lépést egyre nehezebben tettek meg a gyengélkedõre visszamenet: mintha éles köveken jártak volna az eddigi lebegés után. Egy kéz simult a homlokára, hogy elsimítsa a ráncokat.
- Mindjárt vége lesz, fiam. Az ellenrontás mûködni fog, és te visszatérsz a rendes életbe – biztatta apja, nyilvánvalóan félreértve fia arckifejezését.
Nathan már nyitotta a száját, hogy elmagyarázza, de a gyengélkedõrõl két lépésre két kar ölelte át.
- Hol voltatok? – kérdezte az anyja.
- Elvittem sétálni, kellett már egy kis friss levegõ – válaszolt helyette apja.
- Én meg közben halálra aggódtam magam – mondta az asszony. – Ilyen állapotban nem tudtam csak úgy hipp-hopp elaludni… - Hermione elengedte a gyereket, és két kezébe fogva a fia arcát, kutatva nézett rá.
- Kimerültél – mondta. – Az új varázslatok elsajátításához pedig idõ kell. Kérlek, próbálj kicsit pihenni, mielõtt újra megpróbálnád, jó? - Aztán a férfihoz fordult és azt mondta:
- Köszönöm.
- Nincs mit megköszönnöd – felelt a férfi. – Már úgyis szerettem volna egy kis idõt Nathannal tölteni.
Nathan ugyanígy volt ezzel, s most végre teljesült a vágya.
Mozgást látott. – Fel fogsz ébredni, apu! – Ez elég panaszosan hangzott. Anyja elkapta a pillantását a férfiról, és az ágyra nézett. Az ott fekvõ alak újra megmozdult.
- Fejlõdsz, Hermione.
Nathan nem tudta, mirõl beszél a férfi. Habár apja tekintete beszédes volt, ez a megjegyzés nem vele állt kapcsolatban.
A férfi most hozzá fordult.
- Hallgass anyádra, és ne feledd, csak a feladatra koncentrálj, ha kimondasz egy varázsigét!
- Megpróbálom – fogadta el Nathan az utolsó tanácsot.
- Én is mindjárt felébredek apáddal együtt – tette hozzá az anyja. – Tudd, hogy nagyon büszke vagyok rád. És itt leszek, amikor magadhoz térsz. – Azzal homlokon csókolta.
- Ne erõltesd meg magad! – figyelmeztette.
- Nem fogom, mami. – Még hátrafordult, várva apjától a bíztatást, de sehol sem látta. Az ágyra nézett, és észrevette Piton professzort, ahogy álmosan bámulja a mennyezetet. – Õ már visszament… - sóhajtotta Nathan. S hogy nem kapott választ, a másik irányba nézett a válla fölött, de ott sem látott senkit.
- Hogy érzed magad, Perselus?
- Tökéletesen. Tiszta idõpocsékolás volt aludnom.
Nathan behunyta a szemét. Egy vágya volt, hogy õ is eltûnhessen innen végre.
~o0oOo0o~
Perselus figyelõ szeme elõtt próbálta újra az ellenrontást. Perselus nem várt Poppy jóváhagyására, hogy újra csatlakozzék fiához az anyagon túli világba. Már hajnalodott, és Nathan közelebb volt a sikerhez, mint Perselus feltételezte volna: a fiú biztos gyakorolt, míg õ aludt. S bölcsen hosszú szüneteket tartott a próbálkozások között.
- Nem vagy kimerült? – kérdezte. Nathan – behunyt szemmel – megcsóválta a fejét, és koncentrált. – Gondolj a tested-lelked egyesülésére! – Bólintás. – Adj erõt a bûbájba! Rajta… egy… kettõ… három!
S aztán csak bámult a semmibe. Megfordult, körülnézett a gyengélkedõn.
- Sikerült?
Hallotta, hogy a kérdést köhögés követi, és akkor már tudta, hogy minden rendben van. A megkönnyebbülés hullámokban tört rá, és együtt lüktetett Granger zokogásának ritmusával.
Behunyta a szemét, s felkészült, hogy elvégezze önmagán az ellenrontást.
Összezavarodva pislogott, és a szomszéd ágyon ülõ társaságra nézett. Émelygéssel küzdve állt az ágy mellé, várt egy kicsit, hogy kitisztuljon a feje, csak aztán lépett a fia felé.
Figyelte, ahogy Granger elengedi a gyereket, hogy Poppy megvizsgálhassa. Kközelebb hajolt, nézte a fia sápadt arcát, ragyogó szemét, és a széles mosolyt. Találkozott a tekintetük, s a mosoly kissé megfakult. Granger oldalra lépett, hogy lássa, mi okozza ezt a reakciót, és mielõtt Perselus elléphetett volna az újra egyesült családtól, Nathan kitárta a karját, hevesen átölelte õt, és elkiáltotta magát:
- Apu!
Tudom, tudom, hogy sokat kellett rá várni! Köszönöm a türelmeteket! Néha nem jön ki úgy a lépés, ahogy szeretnénk...
