Mi sem jobb, mint egy új fejezetre ébredni! Tehát itt van ez a kis szépség, hajnali fél kettőkor, mivel aludni nem tudtam. És vigyázat, újabb elvont fejezetcím! (de ezalkalommal felírom jelentését, nehogy ezt is elfelejtsem)

Ahogy Rigsby és Van Pelt ott állt az ablakban, pontosabban az ablak mellett, takarásban, és az eléjük táruló látványt ízlelgették, Grace volt az, aki előbb észbekapott. A nő visszadugta Glockját az övébe, majd előásta zsebe mélyéről telefonját és egy gyors mozdulattal lekapta a panoráma leglényegesebb részeit. Majd bepötyögött egy igen rövid üzenetet - Ezt találtuk. Most mi legyen? - és megnyomta a küldés gombot. S míg a válaszra várt, addig elméje gyorsan visszakanyarodott az előttük álló problémához.

Tényleg azt látja, amit hisz, hogy lát? Ha nem, akkor ez mi? Ha igen, akkor hogy történt? És mit kéne tennie? Egyáltalán mit tud tenni?

Ahogy ezek a gondolatok cikáztak a fejében, hallotta, ahogy a mellette álló Rigsby halkan belekezd valamibe, de nem figyelt eléggé a férfire ahhoz, hogy megértse, amit mond. Nem is baj, mivel a megszólalás rövid mivoltából és a férfi hanglejtéséből a nő rögtön káromkodásra következtetett. És, az igazat megvallva, teljesen igaza volt benne.

Ezután Grace egy vagy két zavartalan percig gyárthatta fejében a valószínűtlennél valószínűtlenebb forgatókönyveket, miközben tudta, a többiek is ugyanezt teszik, majd szeme sarkából meglátta, ahogy telefonja képernyője újra felvillan, jelezve, hogy Cho válaszolt.

Lepillantott.

Gyertek vissza az első ház mögé. Ott megbeszéljük.

Az első ház - gondolta - az az, amelyikben ők vannak. Az út bzitos simább lesz, mint jövet.

Felpillantott.

Tekintete Rigsbyével találkozott, a férfi nagy, kék szemei elmélyülten fürkészték az arcát. Grace érezte ahogy, teljesen oknélkül, de elpirul. Részben emiatt, részben a torkát fojtogató sírás miatt nem igazán bízott igazán hangjában, épp ezért csak odanyújtotta a telefont a férfinek, aki, szintén szó nélkül, elvette azt.

Érdeklődve figyelte az arcát, ahogy ő is végigolvasta az üzenetet. Egy pillanatig még csendben állt, majd visszaadta a telefont a nőnek.

- Rendben. - motyogta még, inkább magának, mint Grace-nek, miközben a nő visszagyömöszölte a telefont az apró zsebbe, ahol kénytelen volt tartani

Grace újra felnézett. Rigsby már el is indult kifelé, de ő mégegyszer utoljára kinézett az ablakon.

Kint azt a sötétkék Fordot látta, amelyiket "elrablása" napján is látott a tábor parkolójában, ám akkor nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget. Miért is tette volna? Azt hitte, csak egy a tábor személyzetének kocsijai közül. S valljuk be, részben igaza is volt. Akárhogy is, most teljesen más volt a helyzet, a kocsinak nemcsakhogy jelentősége volt, hanem ő volt a figyelem középpontja.

Egyrészt, mert ahogy a kocsi ott állt, még mindig oldalra forduló kerekekkel a közel sem profi parkolás után, és lazán nyitva hagyott vezetőoldali ajtóval az közel sem volt természetes. De a másik indok sokkal szembetűnőbb és fontosabb volt. Ugyanis a kocsi platójáról, annak farlemezébe akadva valami nagyon ismerős lógott. Annak ellenére, hogy első pillanatban még nem ismerte fel, hogy mi volt az, alig három másodperccel a fekete paca megpillantása után Grace-be beléhasított a felismerés, hogy Lisbon kabátjával néz éppen farkasszemet.

Azzal a dzsekivel, amit annyit látott a nőn, amire időnként annyira irigy volt, és amit annyira nem szeretett volna ilyen körülmények közt viszontlátni.

Végül egy kissé megrázta fejét, hogy elűzze a baljós gondolatokat és Rigsby után indult.

Ez alkalommal jóval egyszerűbb volt a dolguk, hiszen tudták, most még véletlenül sem Albert karjaiba futnak, és hogy a férfi semmiképp sem láthatja őket.

Rigsby ment elől, egy olyan helyváltoztatási-technikákat alkalmazva, melyeknek igazán pontos megnevezéséhez még nem nőtt fel a magyar nyelv. Bár az igazat megvallva ez nem is feltétlenül baj. Sőt, talán jobb is így.

Grace-nek összes lelkierejét össze kellett gyűjtenie, hogy ne nevessen. Amikor azonban realizálta, hogy ő is hasonlóképp mozog, nem bírta visszatartani a kuncogást. Nagy szerencséjére még Rigsby sem hallotta meg. Azonban neki nagyon jól esett szabadjára engedni ezt a kis kacajt, és ez volt a lényeg.

Mire észbekapott már el is értek a „mögé" ahova Albert nem láthatott el, és ez végetvetett a mókának. Mindeketten felálltak, és úgy folytatták útjukat a másik házhoz. Cho és Jane nem túl meglepő módon már ott vártak.

- Mit gondoltok? - hangzott el az első kérdés minden udvariaskodás nélkül Cho szájából, Grace-től vagy Rigsbytől remélve választ

- Már mondtam egyszer. Bent kell, hogy legyenek. – Jane hangja határozott volt, s arcára is egyre jobban kiült ez a magabiztosság

- Erősítés kell. Mi van, ha ránk lő? – vetette közbe Grace aggódva

- A fegyvere nálunk van, azt pedig nem hinném, hogy egynél több pisztolya lenne. Eddig sosem kellett rendőrök miatt aggódnia, ölni pedig baltával ölt. Az is lehet, hogy a fegyvert csak egy áldozatától vette el. – érvelt tovább a férfi

- Szerinted tudja, hogy mi rendőrök vagyunk? – kérdezte Cho, aki még mindig nem szívesen rontott volna ajtóstól a házba

- Hacsak Lisbon el nem mondta neki időközben, nem hinném, hogy rájött.

- Lisbon miért mondta volna el?

- Miért ne mondta volna el? Ez csak jó hatással lehet. A társaim keresnek… és hasonlók.

- És ha-

- Bemegyünk. – szakította félbe Grace kérdését a férfi, aki láthatólag nem akart tovább várni – Most. Majdnem huszonnégy órája nála van, nem veszthetünk több időt.

S Jane, válaszra sem várva elindult az épület felé. Cho, aki még mindig nem értett egyet a férfi döntésével, sóhajtott és követte. Rigsby, aki eddig csendben figyelte az érvpárbajt, is nyomukba eredt, lehagyva Grace-t, aki indulás helyett a Jane kezében lévő Glockot méregette.

Nem tudta, töltve van-e, nem tudta, honnan szerezte a férfi és azt sem tudta akarja-e egyáltalán tudni a pisztoly származási helyét, de abban biztos volt, hogy egyikük sem szeretné, ha használnia kéne.

Végül aztán a nő is követte a többieket, megszaporázva lépteit a bokáig érő fűben. A másik, még álló ház mellett érte őket utól, ahogy azok megálltak, hogy egy nem olyan feltűnő utat találjanak a főépület ajtajához. Jane volt az, aki megoldotta a problémát, ugyanazt a trükköt alkalmazva, mint ami a két bungaló megközelítésében segítette őket. Egy kissé visszasétálnak az erdőben, félkörben, majd a ház fala mellett – amin szerencsére mindössze két ablak volt – elaraszolnak a bejáratig. Igaz, hogy kerülő, és hogy nem túl elegáns, de a célnak tökéletesen megfelel, és még csak eltéveszteni sem lehet, hiszen nem túl sok téglaház álldogál csak úgy az erdő ezen részén…

Tehát megindultak, újabb hurkot téve. Legelől Jane, mutatva az utat társainak, mögötte Cho és Rigsby, készenlétbe helyezett szolgálati fegyverekkel és Grace, a sereghajtó, akinek – egyelőre – semmilyen fontosabb funkciója nem volt azontúl, hogy - pont mint a többiek - nyitva tartotta a szemét.

Nem telt belé két perc sem, és elérték a ház falát. A két ablak közt bukkantak ki, szerencsére egy olyan helyen, ami többnyire takarásban volt. Az igazat megvallva nem teljesen ez a pont volt, ami Jane eredeti terveiben szerepelt, de a mérges szömörce, akác és társaik könnyen megmásíthatják egy utazó akaratát.

A falhoz lapulva, négykézláb folytatták útjukat, mintha csak katonásat játszó kisgyermekek lennének. Vagy igazi katonák… Akárhogy is, az biztos, hogy jelen pillanatban nem lehetett volna megmintázni róluk a CBI-ügynök tankönyvbe illő példáját. Bár, ha szokásos öltönyeiket és nyakkendőiket viselték volna, lehet, hogy bekerültek volna. Így viszont esélyük sem volt.

Jane lassan elkúszott a terepjáró mellett, ám mikor elérte az épület sarkát, megtorpant. Mögötte természetesen a többiek is megálltak. Mielőtt még Cho elkezdhetett volna pisszegni, hogy mégis mi lelte a férfit, az lassan felállt, és kezet nyújtott társának. Cho elfogadta a segítséget, s mire felegyenesedett, már Grace is Rigsby is feltápászkodott háta mögött. Ez persze nem azt jelenti, hogy a férfi lassan állt volna talpra, mindössze azt, hogy társai gyorsabbak voltak.

Jane kipillantott a házak előtti térre, vagyis arra a területre, ami valamikor térként funkcionált, majd visszafordult társaihoz. Végül egy pár, pocsék krimisorozatokból ellesett kézmozdulattal tudatta velük, hogy mit szeretne. Szerencséje volt, a sorozatoknak mindössze történeteik voltak gyengék, de a bennük szerepeltetett hírközlési-technikák és egyéb kézjelek a valóságban is léteztek. Így hát a többiek csak bólintottak, és hagyták, hogy a férfi előremenjen.

Nem azért, mert azt hitték, hogy ez így rendben lesz, sőt. Azonban mind láttak valamit Jane szemeiben csillogni, ami azt üzente nekik, hagyják a férfit, hadd csinálja a maga módján. Mert bár csak remélni tudták, hogy ez a legjobb döntés, azt tudták, Jane-el ilyen helyzetben óriási hiba lenne szembeszállni. És ha emberéletekről van szó, akkor az ember nem hibázhat ekkorát.

Meglepően hosszú fejezet, több, mint 1300 szó, szócal ha drága engedélyezné, hogy valaki kétszer kommentáljon egy fejezetet, akkor indítványoznám, hogy ezért két komment járjon. De ha kettő nem is lehet, egyet csak megérdemlek, nem?