Igazán remélem, hogy értékelitek azon lelkesedésemet, minek hála ismét elkészült egy fejezet, s immáron terjedelmesebb, mint az eddig megszokottak, noha a hétvégémnek azon részében, míg ezzel foglalkoztam, megalapoztam egynehány rossz jegyet az elkövetkezendő hetemre. (Röviden tanulás helyett gépeltem)
Isten hozott a felszólalók sorában, Hollandia!
Anglia, avagy a lelkiismeretem
Aznap délután láttam, amint egy zászló nélküli futárnaszád igyekszik minél messzebb kerülni a csatától. Angol nem lehetett, nem volt szükségünk rá, hiszen elég gyorsak és alakzat nem lévén elég szabadok voltunk ahhoz, hogy magunk vigyük a híreket. A gyors szlúpjaink egyik nagy előnye ez. Tulajdonképpen egyedüli hátrányunk, hogy ütközésnél könnyen alul maradhatunk, illetve, hogy kevesebb szállítmányt képes befogadni, de ez jelen esetben nem számított. Csatában nem fogunk gyapjúval kereskedni.
Amint azon elmélkedtem, mit is kéne kezdenem azzal a nyavalyás ladikkal, azon kaptam magam, hogy valami távoli, kissé misztikusnak tűnő hang épp vérig akar sérteni. Kezdetben a lelkiismeretemnek hittem, nem egyszer volt már olyan, hogy megszólalt… ja, nem! Akkor mindig drága bátyám akarta elvenni a józan eszemet, vagy meggyőzni arról, hogy egy háládatlan kölyök vagyok, és gyorsan takarítsam ki az egész házat, hogy a szellemek megbocsássanak nekem, s ne kísértsenek állandóan éjnek évadján, amit persze ő szíves örömest átvállalt, s szorgalmasan teljesített. Eme „megbocsáthatatlan" viselkedésem – mármint, hogy egy háládatlan kölyök vagyok - miatt többször elpityeredtem, s úgy végeztem a rám kiszabott büntetésként szolgáló feladatot. Néha meg azt is elhitette velem, mármint Skócia a lelkiismeretem személyében, hogy a drága bátyám jó ember – egy nagy frászt! De akkor még nagyon hinni akartam ebben - s ezt azzal érte el, hogy ha valami rosszat tettem – elejtettem egy fát, amivel felébresztettem a délutáni szunyókálása közben, amit amúgy délelőtt tíztől, este hatig folytatott – a lelkiismeretem azt mondta, nem szabad vacsoráznom, én pedig a szobámba vonultam annak ellenére, hogy Scott „jó szívvel kínált" vacsorával. Sőt a végén azért kaptam ki, amiért ilyen válogatós kölyök vagyok és egy hétig csak moslékot adott. Egyszóval pokoli volt, s komolyan féltem, hogy elveszítem a józan eszemet. Hosszú évekig játszotta ezt, mire rájöttem az igazságra – egy világ dőlt össze bennem, és attól kezdve indult el bennem az a folyamat, ami során visszafordíthatatlanul meggyűlöltem az én drága bátyuskámat - akkor pedig kinevetett, s megköszönte, hogy voltam ilyen kedves, és naiv, hogy hagytam őt szórakozni.
Visszatérve a csatában megjelenő lelkiismeretem, már majdnem elordítottam magam, hogy: „Ha nem fejezed be, szeretett bátyám, visszaküldelek a börtönbe, és ott hagylak megrohadni!" Ám még időben rájöttem, hogy semmi ilyesmi nem történt, csak Hollandia szidalmazott, amiért nem figyeltem rá, hiába ordibált olyan veszett hangerővel.
- A jó ég áldjon meg, hogy végre idefigyelsz! – vágott hozzám valami meghatározhatatlan mivoltú valamit. Többek között azért is meghatározhatatlan, mert kitérvén az útjából elintéztem, hogy a vízben landoljon, így a megfigyelésére szolgáló idő elég csekély volt számomra ahhoz, hogy már csak azt kitalálhassam egyáltalán miféle használati eszköz volt. Valószínűleg semmilyen, különben nem lett volna az a sorsa, hogy holland barátom megcéloz vele.
- Ne csak bámuld azt a tutajt, hanem érd be ésszel, hogy merre tart! – adta az instrukciót. És valóban!
- Az ott… - tátottam el a számat a hirtelen felismerés hatására.
- A holland partok felé tartanak! – segített ki Hollandia. - Megeszem a hajómat, ha azok nem Farnesehez mennek! – képes lett volna rá… - A hitvány spanyol korcs! – szidta akkori Spanyolország által ráuszított kormányzóját, Párma hercegét, név szerint Alessandro Farneset.
- Azok? – érdeklődtem szép kerek szemekkel, én ugyanis csak egyet láttam. Lehetségesnek találtam, hogy Scott Hollandiára küldött valami bűbájt, ami miatt kettőt, hármat lát belőlük. Végül hála dühös iránymutatásra hasonlító mozdulatainak, észrevettem az én sasszememmel, hogy van még több is, ahonnan az első jött, csak odébb a horizonton, egész közel a francia partokhoz. Az, amit én láttam, minden bizonnyal csali volt, hogy a másik kettő célba érhessen.
- Elbánsz velük? – üvöltöttem át, noha felesleges volt, már elég közel értek ahhoz, hogy még a sóhajába belefűzött mondandóját is értsem valamennyire.
- Ha ennél lassabb agyműködésed lenne… - remélem hálát adott az égnek, hogy a végét nem hallottam.
- Arra az eshetőségre felkészülve, ha küldene többet is, járőrözz, légy oly' kedves!
- Megteszem, de tudd, hogy nem érted. Csak be akarok pancsolni annak a patkány hercegecskének. – na pontosan ez jellemzi a mi barátságunkat. Az érdekeink megegyeznek, semmi több.
- Az előbb még hitvány kutya volt. – jegyeztem meg csak úgy magamnak, de ő ezt is meghallotta.
Hollandia, avagy végre én is szót kapok
- Folyamatosan visszafelé törzsfejlődik. – kiáltottam vissza.
Tudni kell rólam, nem szeretem, ha kötekednek velem, s jobb, ha most sem teszi senki. Ám Arthur kivételt képez, ugyanis az ő végtelenül primitív beszólásaira mindig lehet választ adni. Még a saját nyelvén sem képes úgy forgatni a szavakat, hogy egy ehhez hasonló szóváltásban övé legyen az utolsó.
Ami a törzsfejlődést illeti, szerintem akkoriban még nem tudtam ilyesfajta dolgokról, de mondandóm lényegét mindenképpen remekül összefoglalta, s a valóságtól sem áll túl távol.
Először a távolabb hajózó, magányos naszádot céloztam be. Két barátom, kiknek nevét nem említhetem meg, hisz' hivatalosan nem lehetett volna ott, bár ez ma már édes keveset számítana, inkább maradt csatázni. Nem is bántam, legalább volt valaki, hitem szerint, aki drága gyámomra is ügyel, míg én eljátszok pár futárral. Oh, mily' szép lett volna megkínozni egyet-kettőt. Nem vagyok én vérszomjas, de a spanyol korcsok sem érdemelnek többet! Rühes ebek, akiket meg kell nevelni, hogy tudjanak rendesen viselkedni.
Hamar elfogtam az elsőt, noha a hajó nagyobb volt, mint azt előre véltem (majd' akkora, mint amilyen a mi és az angolok hajói). Azonban a legénységem száma duplája volt a küldöncökének. Nem csoda hát, hogy nagyon megrémültek az amúgy kifejezetten hangos latinok, kellett egy kis meggyőző erő, hogy meg merjenek szólalni. Példának okáért egyiküknek csak az volt elég bíztatás, hogy áthúzattam a hajófenék alatt, s csak eztán árulta el a levél rejtekét. Az előtte külön foglalkoztatottak inkább megpusztultak, semmint elárulják a drága Spanyol Birodalmat. Kifejezetten tiszteltem őket, s sajnáltam a szerencsétlenségüket, hogy rossz ország földjére születtek.
- Kié ez a pecsét? – kérdeztem a majdnem eszméletlen spanyolocskát.
- Azé, aki a levelet írta. – hörögte nevetve.
- Ki írta a levelet? – tudakolóztam továbbra is higgadtan, hogy lássa, semmi értelme, nem fog felidegesíteni. Ezen elhatározásom már a következő válasznál megingott.
- Hát akié a pecsét! – kiáltotta. Ez volt az utolsó szava, szívébe mártottam a kardomat. Golyót patkányirtásra nem pazarolunk!
- Te! – választottam ki egy fiatalabb, jól láthatóan halálra rémült legényt – Tudsz felelni a kérdéseimre? – tartottam feléje a kardom hegyét.
- Én, kérem uram – rázta a fejét – csak a vitorlák kezelése miatt vagyok itt. – egy suhintás, percnyi hosszú hörgések, majd csönd. Sajnálatos a fiatalság pusztulása, de lássuk be, a torokelvágás még a kíméletesebb és gyorsabb halálnemek közé tartozik. Kifejezetten tekintettel voltam a korára, meg sem kínoztam előtte!
- Ki tud nekem felelni? Mondjuk te?! – böktem egy testesebb – egészen pontosan kövér – fickóra.
- Uram, kérem! – bezzeg ilyenkor uramnak szólítanak, otthon pedig satnya féreg, s ehhez hasonló alantas lényekkel azonosítanak. – Az egyedüli, aki tudta, ott fekszik a lábai előtt… - tetszett a szóhasználat „a lábai előtt". Igen, Spanyolországnak is ott volna a helye, s ha rajtam múlik, ott is lesz.
- Hát az pech! – rántottam egyet a vállamon, és kinyitottam a levelet. Beláthattam, hogy kár volt az a hajó alatt áthúzásos módszer, az írás ugyanis annyira elmosódott, hogy képtelenség volt olvasni.
- Kötözzétek őket az árbochoz! – adtam ki az utasítást, és visszamentem a magam hajójára.
Hamar elintézték a kötözést, melyhez elég jól értettek, ha szabad megjegyeznem. Ezért is nem tartottam valószínűnek, hogy akár egy is el tudjon szökni.
- Kapitány? – kérték a következő utasítást.
- Egy fedélzeti ágyút tölts! Tüzeléshez készülj! – saját kezűleg irányítottam a csövet a naszád és a víz találkozásához, megvártam, míg töltenek – Tűz! – kiáltottam. Az eredmény azonnal látszott.
Mire a másik két futárnaszád észlelte a jelenlétünk nyújtotta lehetséges veszélyeket, az az egy már régen félúton járt a tenger feneke felé. Hihetetlen, de volt olyan, amelyik megszökött, s fennmaradt a felszínen. Nem tettünk vele semmit. Ha volt annyi ereje, hogy a felszínre jutott, megérdemelte az esélyt, így hát hagytuk, had ússzon. Erősen kétlem, hogy a tenger közepéről, kijutott volna a partra.
- Kapitány! – kiáltott az első tisztem, miközben a pipámat tömködtem. Rossz szokás, tudom – ennek ellenére ma is űzöm, a cigarettánál még mindig jobb – de segít gondolkodni. No nem mintha amúgy nem lennék képes rá, se megnyugtat, s egyes véleménye szerint nem hátrányos, mert olykor igen forrófejű tudok lenni.
- Nézze! – mutatott a futárnaszádokra. Az egyiken fehér zászló lobogott, míg a másik nagyban próbált kereket oldani. Hogy engem még pipázni sem hagynak nyugodtan…
- Át fogják adni a levelet… - okoskodott imígyen.
- Fogják egy fenét! A másik után megyünk. – jelentettem ki. Biztos voltam benne, hogy nem véletlenül küldtek egyszerre két hajót. Elég egyértelműnek tűnt, hogy míg az egyik – a fehér zászlós – igyekszik húzni az időt, a másik szépen kereket old az igazi üzenettel.
Igazolván tézisemet, valóban igen gyorsan haladtak. Csak napnyugtakor sikerült beérnünk őket. A másik hajón, amelyen valószínűleg meglepődtek, hogy nem foglyuk el őket, ha már egyszer megadták magukat, valószínűleg igyekeztek menekülni. Csalik voltak, s olybá tűnhetett, hogy most megússzák a kínokkal teli halált. Sem francia, sem holland partok felé nem közeledtek, így hát nyugodt szívvel összpontosítottam minden figyelmemet az előlünk menekülőkre.
- Befordulni! – kiáltottam. Jobbra kanyarodván pont merőlegesen álltunk a spanyolok hajójára. Szokásomhoz híven magam mentem az ágyúhoz, hogy célozzak, majd kiadtam a tűzparancsot. Noha a golyó egy nagyobb hullámvölgynek köszönhetően nem éppen odaérkezett, ahova én szántam, fogalmazzunk úgy, hogy még így sem maradt sok esély a hajó felszínen tartására. Szivattyúzással egynehány napot kibírna… mondjuk a földközi tengeren, de nem a La Manchon. A pallók így is, úgy is hamar megadják magukat a dühöngő hullámoknak.
Néhány perc alatt odamanővereztünk melléjük. A legénység a hajó megmentésén fáradozott, csak egy nem. Egy díszen spanyol uniformisba öltözött férfi állt a hajó közepén kezében lámpával. Ki gondolta volna, hogy nála van a nekem kellő dokumentum.
- A levelet akarod, angol? – kiáltotta át spanyolul. Majdnem sikerült visszaordítanom, hogy „Holland vagyok, te eszetlen!", de rájöttem, hogy ez eléggé összeférhetetlen volna az inkognitómmal. Addig legalábbis semmiféle módon nem volt szabad kiderülnie a dolognak, amíg a drága Spanyolország nem fogja fel, hogy már régen nem kérek belőle, meg a neveléséből.
A nagy csata következtében, mely az eszem, és a büszkeségem között folyt e téren, válaszként csak egy bólintást kapott.
- Hát nem kapod meg!
„Azt csak te hiszed!" gondoltam én. Hát én nem hittem el, mikor a lámpát a fedélzethez csapta, az olaj miatt minden pillanatokon belül lángra kapott, s a levelet föléje tartotta. Meg akart semmisíteni egy olyan levelet, amiért én már a második hajót küldöm a tenger fenekére.
- Ha kell, gyere és vedd el! – engedte el a papírt. Az lassan, a levegőben hullámszerűen hullva lefelé érkezett meg a veszélyzónába. Talán a véletlen műve volt, talán a jó Isten állt mellénk, de meglepően sokáig nem kapott lángra.
A spanyol előtt meghajolva – igen kínos egy pillanat volt, de tudni akartam, miért ilyen sürgős elérni Farneset – belenyúltam a tűzbe, a kezem bizony meg is pörkölődött, de sikerült kimentenem viszonylag épségben a levelet.
Egy másodperc töredéke alatt fordult a kocka, noha az nem mondhatom, hogy váratlanul. Mégiscsak várható volt, hogy kedves spanyol futárom nem fogja csak úgy egyhelyben álldogálva, hogy megszerezzem a levelet, és visszamenjek a saját hajómra, és hagyjam őket vízbe fulladni. Egy szó, mint száz, a lényeg ugyan az, pisztoly tartott a fejemnek.
- Ha megmozdultok, lelövöm. – beszélt a hajóm felé. Feltételezéseim szerint hű embereim óhajtottak segítségemre sietni.
A díszes ruhába öltözött marha… bocsánat, spanyol – ezt a kettőt mindig keverem – őrjítően, frusztrálóan lassan kerülgetni kezdett engem, miközben tetőtől talpig végigmért, mint aki még nem látott fehér embert.
- Valahonnan ismerős vagy nekem. Találkoztunk már? – kérdezte. Látszott az arcán, hogy nagyon erőlködik valamin. Ilyenek ezek a spanyolok, fáj nekik a gondolkodás… Mondom én, aki hagyta magát elkapni. Mellesleg még mindig ők vétettek több hibát, hiszen csak engem tartottak fegyver alatt, a többieket nem. Csak egy óvatlan pillanat kell, s nekik végük van.
- Nem volt sokszor dolgom az angolokkal, áldom az eget, és minden alkalomra emlékszem, csak rád nem. Mondd meg a neved, talán úgy könnyebb lesz!
- Kétlem? Ha nem emlékszel rám, valószínűleg be sem mutatkoztunk egymásnak. – válaszoltam spanyolul, bár gyűlöltem, s mind a mai napig gyűlölöm ezt a nyelvet.
- Furcsa… Majdnem tökéletesen beszélsz spanyolul… - mert, hogy vinné el a fene, Spanyolország csak így volt hajlandó kaját adni, míg nála laktam. – Nem angol vagy… - nem mondod?! – És ha nem angol vagy, mi okod volna az oldalukon… Tudom már! – nem kezdődött jól – Amikor gyerekkoromban apámat elkísértem Németalföldre, akkor is ott voltál, de… semmit nem öregedtél… - szépen lassan elhalt a hangja, a szeme elkerekedett, s eztán jött a kedvenc részem – Hollandia!
Felszisszentem a nevem hallatára. Vihettek engem Farnese elé, vagy Spanyolország elé, jól nem járhattam. Aztán ők kitaláltak valami ennél is rosszabbat.
- Figyelem emberek! Innentől kezdve úgy élünk majd, mint maga a király. Mit szól majd Őfelsége, ha az angol háborúból Hollandiával állítunk haza?! – kurjongatott. Az a szamár nem igazán fogta fel, hogy ha ő táncra perdül, a golyóvető is a kezében vele együtt ropja. Hitetlenkedve fordultam a legénységem felé, hogy ezek most ezt komolyan gondolják-e, de azt kellett látnom, hogy ők sem igazán értik a helyzetet. No az első tisztem gondolt egyet, amibe én belegyezésemet adtam, mire rávetették magukat a spanyolokra. Még eszükhöz sem tértek, már szállt is el belőlük a lélek.
- Nem viszi itt senki Hollandiát „Őfelsége" színe elé. – mondtam a piperkőcnek, miközben épp kilehelte a lelkét. Ettől függetlenül tett még valami olyan mozdulatot, mintha meg szeretne fojtani, valószínűleg ez így is volt, de hát az esőtánc szerűség előtt kellett volna erre gondolnia.
Lassan szürkült az ég, s hogy még ennél is kellemetlenebbek legyenek a látási viszonyok, sűrű köd ereszkedett a víz színére. Alá nyílván nem nagyon mehetett. Már az is csoda volt, hogy a saját hajónk körvonalait ki tudtuk venni, pedig alig néhány méterre volt tőlünk.
- Uram, a hajóval mi legyen? – kérdezték tőlem.
- Nem pazaroljuk a lőport, már úgyis mindenki békében elcsónakázik itt magának. – válaszoltam egykedvűen, s sorra visszamentünk a magunk hajójára.
- Tűz! – kiáltotta a köd angolul. Mármint hogy a ködben valaki, csak nem láttuk őket. Azt hittem Arthur hangja, s hogy futároknak nézett minket.
- Mi vagyunk azok, ne tüzelj! – kiáltottam vissza. Minő érdekes volt, legalábbis számomra, hogy a tűzparancs, s az én reakcióm között másodpercek teltek el, az ágyú mégis később dörrent, mégis telibe kapott minket, minek hatására irdatlan gyorsan süllyedni kezdtünk.
Akkor döbbentem rá, hogy rendesen belehúztak a csávába. Angolul szólt a hang, s én azonnal angolnak hittem, ráadásul még az is belemagyaráztam, hogy Arthur az, noha tudtam, hogy mint helyettes parancsnok nem hagyhatja el a helyét. Meseszépen, tisztán beleordítottam a ködbe, hogy „Ide gyertek! Ide lőjetek!".
Újra és újra felzendültek az ágyúk, ráadásul rohamosan közeledtek felénk. Pedig szent meggyőződésem volt, hogy a spanyolok pocsék céllövők. Túlságosan latinos a vérük, ezért nem elég precízek.
- Ugye senki nem felejtett el úszni? – kérdeztem a legénységem, mire egyhangú nemmel válaszoltak. – Akkor ugrás! Ez a bárka már nem sokáig lesz itt.
- A csónakokba! – kiáltotta immár spanyolul az a hang. – Hollandia élve kell! – és itt majdnem szívrohamot kaptam. Mégis honnan tudhatták meg, hogy itt vagyok?! Rio az egyetlen, aki fölismert, ő csak nem árulna el engem, még ha haragszik is a gyarmatait illető ügyleteim miatt. Legalábbis nagyon szerettem volna ezt hinni.
Ami pediglen a spanyolt illeti, amelyik felismert, körülbelül egy egész percig örülhetett ennek, aztán kivégeztem.
Mivel az én hajómon alapszabály, hogy ha ilyen helyzetbe kerülünk, mindenki a maga ura, úgy több a túlélési esély, már vizet értemkor sikerült a komplett matróz gárdámat szem elől tévesztenem, így egyedül maradtam. Csak remélni mertem, hogy képesek lesznek megfogni valami uszadék fát, s azzal kijutni a partra. Ha angol partra nincs nagy gond, ha franciára, megint nincs, az érdekes az, hogy a legveszélyesebb holland földön partot érni, mert azonnal ferdén néztek a spanyolok, s bevittek egy kis bájcsevelyre.
Pár pillanattal később hallottam a spanyolok hangját, de épp távolabb voltak, így nem értettem tisztán. Aztán egy lövés, egy elfúló ordítás, és már tudtam, hogy egy legényem hullámsírba temettetett. Ez még sokszor megismétlődött, majd' a fél legénység így lelte halálát, a másik feléről soha nem hallottam semmit. Megúszták vagy nem, soha nem derült ki.
- Én vagyok Hollandia, ne lőjenek! – hallottam távolabbról. Tekintve, hogy ÉN vagyok Hollandia, kissé meglepett a dolog. Első pillanatban szidni kezdtem annak az identitás tolvajnak az anyját, aztán rájöttem, hogy az én bőrömet próbálja menteni. Az én embereim tudták, hogy az ország lét sem fenékig tejfel, pláne ha az egykori dadája kissé túlbuzgó nevelés terén. Hogy sajnáltam én az évek során azt a kis olasz, aki olyan nagyon ellenállt a spanyol tanulásnak?!
- Hazudik! – érkezett a válasz, egy lövés, és mindenki számára érthetővé vált az üzenet, miszerint, tudják, hogy ki vagyok, és hogy nézek ki, ne tessenek próbálkozni.
Ami a legszörnyűbb volt a dologban, s a józan eszemnek a kegyelemdöfés, hogy a hang nem kisebb, és nem kevésbé idiótább személyhez tartozott, mint Spanyolországhoz. Ahhoz a Spanyolországhoz, noha szerencsére nincs másik, amelyiknek főként Arthurral lett volna dolga, se nem Farnesevel, vagy velem. Így történt hát, hogy felerősödött a gyanúm, miszerint egy bizonyos régi portugál barátomat valamikor, valahogyan, valahol nagyon el fogom páholni. Maradjunk annyiban, hogy ez nem sikerült politikai síkra terelni, de mint épkézláb emberszerű lénytől magánügylet keretében rendesen kapta az ívet mind szavakban, mind pofonokban.
Botor módon ez a szörnyű gyanú nem hagyott nyugodni, s csak úgy elereszteni Spanyolországot, hát bevártam őket, s mikor a hajó a közelembe ért, lebuktam a víz alá. Piszokul csípte a szememet, de nyitva kellett tartanom, hogy rendesen sikerüljön megkapaszkodnom a hajóban, s milyen jól tettem! Egy ízben a kormánylapát vészesen közel suhant el a fejemhez.
- Itt kell lennie valahol… - hallottam a hangját annak a… had ne mondjam milyen állatfaj egyetlen példányának miközben idegesen trappolt fel s alá a fedélzeten.
- Ebben a ködben esélyünk sincs megtalálni.
- Ő sem úszhat örökké! – horkant fel tehetetlen mérgében személyes kedvencem – Hallod, Hollandia?! Messze van a part, nem tudsz kiúszni. Add fel magad, vagy a tenger lesz a sírod. – fenyegetett, noha kizártnak tartom, hogy akár egy percig is komolyan gondolta volna, hogy akkor és ott a vízben lelem halálomat olyan csekélységek miatt, mint hogy messze leledzik a part. Mellesleg valóban nem taposhattam a vizet a végletekig, nem is tettem. Az ő hajója húzott engem. Oh, ha tudta volna!
- Kapitány… - kezdte félve egy spanyol – A valódi feladat… - amennyire remegett a hangja, szerintem félt a megtorlástól, de ez alkalom azon kevesek közé tartozott, amikor Spanyolország más érveit is figyelembe vette, és nem csak magával és az ő személyes szeszélyes akaratával törődött.
- Irány Párma harcege! Majd valahol a parton összekanalazzák azt a szerencsétlent… - komolyan szerencsétlennek nevezett. Úgy, de úgy szerettem volna a markomban tudni a csinos kis nyakacskáját, nem engedtem volna el addig, míg ki nem száll belőle a lélek. Ámbár utólag átgondolva, még jogos is volt a szóhasználat. Szerencsétlen voltam, hogy találkoztam vele.
- Nem azt mondta, hogy nem tud kiúszni? – értetlenkedett továbbra is ugyanaz a spanyol. Szívesen megmondtam volna neki, hogy Őspanyolsága bizony sok mindent mond, nagyon is sokat, de hogy ezek a valóságban mennyire helytállóak, azt nem fejteném ki bővebben, mert könyvet lehetne róla írni.
- Nem. Valóban nem. De véletlenül sem gondolom, hogy belehal. Mostanság nincs olyan szerencsém, hogy ennyivel el legyen intézve a dolog. – morogta egykori felvigyázóm, aki most határozottan a halálomat kívánta. Rühelltem Spanyolországot, oh de mennyire! Ám álmomban sem hittem volna, hogy képes volna arra vágyni, hogy engem holtan lásson, vagy ne lásson, ha már annyi éven keresztül vesződött velem. Pláne nem értettem, hogy akkor a kis hasznavehetetlen, szerencsétlen olaszt miért nem teszi el már az útból. Az egész, amit és ahogy mondta, kifejezetten sértő volt. El is szállt az a parányi józan eszem is, ami eddig abban segített, hogy ne essek durr-bele módra torkának.
Hirtelen feltámadt bennem a vágy, hogy egymagam állítsam le, ezzel magamnak dicsőséget, neki szégyent szerezve, s a lelkivilágban is maradandó károsodást okozzak, vagy törjem össze teljesen. Csak egy fegyver kellett, semmi több, és ha neki mattot adok, akkor bizony egy gyalog sem merné mozdítani a kisujját. A kormányos övén épp lógott nem is egy, hanem két pisztoly. Egy golyó neki, egy Spanyolországnak… Tökéletes felállás, nem de bár?
Tíz másodperc sem kellett a terv kigondolását követően, hogy a jól megtermett spanyol fickó fülébe suttogjak szerelmesen.
- Ha megnyikkansz, kinyírlak. – mondtam romantikus révületemben, mire akkorát nyelt, hogy a parton is meghallhatták volna. Én, szava tartó ember lévén, golyót eresztettem a fejébe. Pechjére túl hangosan lepődött meg.
- Nem megmondtam, hogy előbb szóljatok, ha hollandot találtok. – közeledtek az Ő léptei. A köd miatt csak alig néhány méterről vett észre engem. Azt az arckifejezést látni kellett volna, de egy videó sem ártott volna, csak hát annak feltalálására még várni kellett.
- Szeva, papus! – köszöntem nagyban vigyorogva.
- Csak, hogy végre megkerültél… - nyúlt volna ő is a pisztolyáért.
- Nem, nem. – céloztam rá a kormányos még töltött fegyverével – Mutasd csak, milyen szép hosszú karod van, nyújtózkodj az ég felé! – felemelte a kezét, de ki nem nyújtotta, nekem pedig nagyon tetszett ez a felsőbbrendűség – Azt mondtam, nyújtózkodj! – kiabáltam, majd mikor megtette lágyabb hangnemre váltottam vissza – Úgy ni! És most dalolássz egy kicsit! Miért mész pont te Farnesehez? Ökörtalálkozó lesz, vagy mi?
- Személyes megbeszélni valóm akadt vele. – válaszolt meglepően készségesen.
- Konkrétan? – biztosítottam ki a fegyvert, hogy még jobban megijesszem, noha azt is el kell ismerjem, hogy komolyan gondolkoztam azon: még egyetlen apró mozdulat, és Arthur, Rio és az én gondjaimnak is vége szakad. Legalább is egy részétől, egy igen nagy részétől megszabadultunk volna.
- Te. – suttogta. Vagyis én már csak annak érzékeltem. Tompa ütést éreztem a tarkómon, szédülni kezdtem, a pisztoly a kezemben elsült, de azt már meg nem mondom, mit találtam el. Egyszerűen elsötétült előttem a világ, még a földet érést sem éreztem.
Ez a „Leállítom én egyedül ezt a bájgúnárt!" ötlet mégsem bizonyult olyan jónak tervnek.
