- Hermione, még egy szó, és dupla adag nyugtató bájitalt itatok meg veled! - csattan fel Perselus az első vizsgám előtti nap reggelén. Pedig akkor éppen csak mérsékelten hisztizek a közelgő vizsgák miatt.
Én megértem, hogy ő is fáradt, munka mellett végigtanulta velem ezt a kép hónapot, sokszor a munkával éjszaka próbálta utolérni magát, és ráadásul ahhoz is egyre több energiára volt szüksége, hogy a pánikrohamaimat elviselje. De akkor is… nem értem, miért nem érti. Simán meg fogok bukni… még mindig van egy csomó dolog, amit nem tudok. Még bájitaltanból is. Elég csak egy olyan kérdésbe belefutni, amire nem tudom a választ, és máris lőttek a K-nak. Persze Perselus állítása szerint mindent átvettünk, ami szerepel a tantervben, de engem még ez sem nyugtat meg. Lehet, hogy azóta változott a tanterv, elvégre új tanár, új szokások… lehet, hogy az új tanár teljesen más szemszögből közelíti meg a dolgokat, és beszélt olyan dolgokról, amikről Perselus nem szokott.
- És ma már nem akarok könyvet látni a kezedben! - teszi még hozzá Perselus kissé mérgesen.
- De még…
- Hermione! - néz rám ellentmondást nem tűrően.
- Még meg kell néznem a…
Megunja, egy laza pálcamozdulattal eltünteti a könyvemet a reggeliző asztal közepéről, és gyanítom egy időben a szobánkból is.
- Ne csináld ezt! - nézek rá bosszúsan.
- Kifelé a kertbe! - parancsol rám. - És nem akarlak ma meglátni sem az üzletben, sem a laborban!
- Nem vesztegethetek el egy teljes napot!
- Nem is fogsz. Erőt gyűjtesz, és próbálsz megnyugodni - mondja, mire segélykérőn nézek Alstonra, aki mindeddig kimaradt a vitánkból.
- Bocsásson meg, kisasszony, de igazat kell adnom Perselusnak. Minden erejét felemésztette az utolsó időszak… erőt kell gyűjtenie a holnaphoz.
- Köszönöm a támogatást - húzom el a számat, és mivel nem tehetek semmit, fortyogva kivonulok a kertbe.
Még egy órát biztos dünnyögök magamban, amiért ilyen csúnyán összeesküdtek ellenem, de aztán kezdek lehiggadni.
Még szerencse, hogy első nap túl leszek a bájitaltanon, gondolom magamban. Ez a fontos, a többi már csak hab lesz a tortán. Persze azokból a tárgyakból is K-t ígértem Alstonnak, de gyanítom, nem fogja leszedni a fejem, ha rúnaismeretből csak V-t kapok. Így is csoda, hogy esélyt kaptam erre az egészre. Miután kicsaptak, már-már belenyugodtam, hogy szégyenszemre egy RAVASZ-om sem lesz. Sokszor meg kell még köszönnöm Alstonnak, hogy kiharcolta nekem, és Perselusnak is, hogy segített felkészülni. Erre a gondolatra aztán elmosolyodom, és kényelmesen hátradőlök a padon.
Perselus csak ebéd előtt jön utánam, először csak fürkészi a hangulatomat, de végül letelepszik mellém.
- Hogy fogok bejutni a birtokra? - nézek rá, mivel ennek a kérdésnek eddig nem szenteltünk figyelmet. Azt azért mégsem várhatom a történtek után, hogy McGalagony díszkíséretet küldjön elém.
- A roxforti birtok kapuját öt varázslat védi - tűnődik el Perselus. - Ha akarod, ebéd után megtanítom neked, hogy jutsz be.
- Az öreglány leszedi a fejem - tűnik fel egy mardekárost megszégyenítő mosoly az arcomon.
- Azt mondtad, szereted a kihívásokat.
- Naná - nevetem el magam. - Csak nehogy a végén őt tekintsem SVK vizsgafeladatnak. Nem mintha nem tudnám felvenni vele a harcot…
- A Roxfortnak szüksége van még az igazgatónőjére, kisasszony - erősíti meg Perselus is. Be kell látnom, valahol igaza van. Nem szívlelem túlságosan McGalagonyt, de mégsem tudok mást elképzelni abban a pozícióban. - Akkor most ebédeljünk, aztán megmutatom neked a bűbájokat.
- Rendben - állok rá az üzletre, mert bár nem igazán van étvágyam, tudom, egy mardekárossal néha csak kompromisszumok árán lehet jutni valamire.
Az öt bűbájt hamar megtanulom, így a délután nagy részében beszélgetünk Perselusszal. Még arra is ráveszem, meséljen nekem a saját RAVASZ vizsgáiról. Ezzel kicsit eltereli a figyelmemet a saját aggodalmaimról, de azért bennem van a félsz, és ezt ő is tudja. Egészen estig azonban úgy tűnik, nem vesz tudomást róla. Csak amikor már megfürödtünk és ágyba bújtunk, akkor könyököl fel mellettem és fogja meg a kezem.
- Szeretném, ha holnap a feladatodra koncentrálnál, és nem azon aggódnál, hogy mit gondolok majd teljesítményedről. Vagy akár Alston… Mi tudjuk, mire vagy képes, ezt nem egy RAVASZ fogja nekünk bebizonyítani. Eddig is kiváló munkát végeztél, és ez ezután is így lesz.
- De én azt szeretném, ha büszke lehetne rám, professzor úr - mondom, és megcirógatom az arcát.
- Akkor tegyen meg mindent, kisasszony! - mondja egy pillanatra felvéve a régi szigorúságát, de aztán halványan elmosolyodik. - Képes vagy rá! Csak figyelj oda, és nem lesz baj.
- Úgy lesz - ígérem meg neki, mire kapok egy gyengéd, bíztató csókot. Ez sokat segít a lelkemen, és bár nem könnyen, de azért el tudok aludni Perselus megnyugtató ölelésében.
Másnap reggel nem sokat beszélgetünk. Perselus esti bizalma nagyon sokat jelent nekem, és tudom azt is, hogy mindent meg fogok tenni, hogy ne okozzak neki csalódást. Ő pedig nem szól semmit, mert tudja, milyen feszült vagyok, nem akar előidézni egy csúnya robbanást. Kapok még egy szerencsecsókot, végül Alston is sok szerencsét kíván, aztán kisétálok a kertbe, és a birtok határára hoppanálok.
Nem mondom, hogy nyugodt szívvel oldom fel a védelmet a kapun, előre sejtem, hogy ezért még meg fogom kapni a magamét. Ahogy belépek, és visszateszem a bűbájokat az ajtóra, felnézek a kastélyra. Kicsit fáj a szívem, hogy idő előtt el kellett hagynom, és hogy most, mint valami tolvaj osonok be, hogy ne tudja senki. Végül aztán száműzöm ezeket a gondolatokat. Hisz amiért el kellett hagynom az iskolát, nem hinném, hogy bűn. Szeretem Perselust, akkor is szerettem, ha ezért büntetést érdemlek, hát legyen úgy. Most viszont, ahogy Perselus mondta, a feladatomra kell koncentrálnom, így veszek egy nagy levegőt, és felsétálok a dombon, az épület fele.
Néhány diák lézeng kint a szabadban, gondolom, azt várják, hogy a reggeli hűs levegő majd kitisztítja a fejüket a vizsgák előtt. Ismerőst nem látok, így lassan a Nagykapu fele sétálok. Már majdnem elérek a lépcsőig, mikor McGalagony kirobog az ajtón, és egyenesen felém tart. Még ez hiányzott ma reggel a boldogságomhoz.
- Granger kisasszony! - szól rám felháborodva. - Hogy mer egyedül kódorogni a birtokon?
Azonnal elöntene a harci ideg, de tudom, ma nem szabad. Ma nem engedhetem meg magamnak, hogy még egyszer kihajítson a kastélyból. Ennek ellenére nem tudom megállni, hogy egy kicsit ne szóljak be neki, mintegy kiforgatva a szavait.
- Méltányolom az aggodalmát igazgatónő, de nincs szükségem testőrre. Meg tudom védeni magam, akármi jön velem szembe.
- Hogy merészel?!
- Minisztériumi engedéllyel vagyok itt, igazgatónő.
- Én nem tudom, hogy hogyan szerezte meg azt az engedélyt… - kezd bele egy indulatos monológba, de egy érces bariton félbeszakítja.
- Hermione! - lép oda hozzám mosolyogva Kingsley. Ahogy alaposabban szemügyre veszem, csak az arca mosolyog, a szeme komoly. Pontosan tudja, mibe tenyerelt. Ennek ellenére átveszem a stílusát.
- Kingsley! Hát te? - mosolygok rá, miközben fürkészem a tekintetét. - Nem szokott a miniszter személyesen részt venni a vizsgákon.
- Csak kíváncsi voltam, kedvenc hőseim mennyit felejtettek az elmúlt egy évben - ugrat, miközben átkarolja a vállam, és a bejárat fele vezet. - Tudtam, hogy az embereim darabokra szednek titeket a vizsgákon - mondja, miközben hallótávolságon kívülre érünk McGalagonytól. - Szeretném kordában tartani őket. Nem azért vagytok itt, hogy bazári majmot játszatok.
- Kösz, ez igazán figyelmes tőled - mosolygok rá ezúttal jóval őszintébben.
- Ugyan. Nagyon izgulsz?
- Hát, eléggé. Ez a vizsga nagyon fontos - sütöm le a szemem egy pillanatra.
- Hát, akkor csak ügyesen! - mosolyog még rám, de mikor elindulnék befele, utánam szól. - Á, és add át üdvözletemet Alstonnak!
- Úgy lesz - nevetem el magam, majd besétálok a Nagyterembe.
Harry azonnal odalép hozzám, és üdvözlésként megöleljük egymást.
- Mondd, hogy mellém ülsz! - vigyorog Harry, de csak sóhajtok.
- Tudod, hogy névsorban ülünk… hacsak engem ki nem ültetnek a szamárpadba…
- Ugyan, dehogy is - próbál megnyugtatni, de aztán besétálnak az ajtón a minisztérium emberei is, így mindannyian elfoglaljuk a helyünket.
A vizsga első része elméleti, három óránk van rá, és tíz kérdés. Jól be kell osztanom az időmet, mindig is az volt a legnagyobb hibám, hogy az első kérdéseknél olyan bő lére eresztem a választ, hogy a többit már úgy kell összecsapnom. Most felmérem, hogy kérdésenként van negyed órám, és akkor még marad egy kis időm a végén átnézni. Az órámra pillantok, aztán bele is merülök az első kérdésbe.
Legközelebb akkor emelem fel a fejem, mikor a minisztériumi felügyelő tapsol egyet, ami az időnk lejártát jelzi, és az előttünk lévő pergamenek szép katonás rendben kirepülnek a tanári asztalra, a helyüket mindannyiunk előtt egy-egy üst foglalja el.
Kíváncsian várom, hogy milyen bájitalt kell elkészítenünk, de csak egy kissé nyugszom meg, ahogy feltűnik a táblán a Béke elixírjének receptje. Készítettem már egyszer-kétszer, az üzletben elég nagy népszerűségnek örvend, sőt, még a Mungó is használja a zaklatott lelkiállapotban lévő betegek vagy hozzátartozók lecsillapítására. Ennek ellenére tudom, nagyon gondosan kell elkészítenem, hisz sok minden múlik azon, hogy tökéletesre sikerüljön. A hozzávalók is megjelennek az asztalainkon, így még azzal sem kell töltenünk az időt, hogy összeszedjük őket. Végigolvasom a receptet, és miután alaposan átgondoltam a dolgot, neki is látok.
Holdkövet porrá őrölni nem egyszerű, nem lehet egyszerűen egy késsel nekiesni, finom ezüstreszelő kell hozzá, és még úgy is óvatosan kell bánni vele. Ezzel el is megy egy csomó idő, de látom, hogy a többiek még jobban megkínlódnak ezzel a művelettel. Van, aki még akkor is mozsárral próbálkozik, mikor én már az őrleményt pirítom az üstben. Ez egy időigényes folyamat, közben van időm szemügyre venni a felügyelő bizottságot, és az ideiglenes roxforti bájitaltan tanárt is. Hát, a két kezemet összeteszem, hogy én Perselustól tanulhattam. Nem vonom kétségbe a professzor szakmai hozzáértését, de hogy tekintélye nincs olyan, mint Perselusnak, az tuti. Ezzel a megállapítással aztán vissza is térek a főzetemhez, amihez lassan hozzáadhatom a hunyorszirup egy részét. Innentől kezdve figyelnem kell, hisz gondosan számolni kell a keveréseket, ha nem akarom elszúrni.
Úgy két óra után késznek nyilvánítom a bájitalt, még keverek egyet az egyszerre arany és ezüstszínű közepesen sűrű folyadékon, aztán eloltom alatta a tüzet, és egy sóhajjal hátradőlök. Még van egy fél óra a kiszabott időből, de gondolatban ez alatt inkább visszatérek a délelőtti elméleti kérdésekhez. Még eszembe jut egy csomó minden, amit leírhattam volna, de hát így is teleírtam három pergament. Végül épp, mikor lejár az időnk, arra jutok, hogy amit tehettem megtettem, és csak reménykedhetek benne, hogy elég lesz.
A többiek zsibongva vonulnak ki a Nagyteremből, azt találgatva, mit szúrtak el a bájitalon, míg én megvárom, míg Harry mellém ér, és utolsóként kisétálunk a bejárati csarnokba.
Ginny már ott vár Harryre, és a megjelenésétől kissé zavarba jövök. Nem attól, hogy váltanak egy puszit, hisz jó ideje tudom, hogy együtt vannak, inkább csak Ron miatt. De Ginny egy halvány mosollyal fordul felém.
- Szia, Hermione! Hogy sikerült a vizsgád?
- Hát - húzom el a számat -, utólag még tudnék mit hozzáírni, de késő bánat.
- Ne szerénykedj, én láttam, hogy egy könyvtárnyi regényt írtál! - ugrat Harry, mire Ginny felé fordul.
- És te?
- Hát, írtam mindent, ami eszembe jutott - von vállat. - De az a lötty csak ezüstös lett, arany még véletlenül se.
- Hát, ez is valami - neveti el magát a lány, és ad még egy puszit Harrynek, aztán felém fordul.
- Itt maradsz ebédre?
- Áh - legyintek -, McGalagony felrobbanna a méregtől. Jobb, ha megyek is, majd holnap találkozunk.
- Kikísérünk - mondja Harry, és el is indulunk kifelé.
Kis ideig csendben baktatunk, aztán, hogy feloldjam kissé a zavart, Ginny felé fordulok.
- Ginny… köszönöm!
- Mégis mit? - néz rám egy halvány mosollyal.
- Hogy szóba állsz velem…
- Ugyan - von vállat. - Te magad állapítottad meg sok évvel ezelőtt, hogy a bátyám egy teáskanál érzelmi színvonalán áll… ez sajnos tényleg így van. Ha minden férfi így reagálna, akit visszautasítanak, már kihalt volna az emberiség. Én is visszautasítottam Deant… többször is… mégsem fogadott örök haragot ellenem. Egy igazi férfi képes emelt fővel fogadni a vereséget.
- Ez igaz - bólint rá Harry is, de Ginny egy kicsit elkomolyodik.
- Ami pedig a választottadat illeti… nem igazán tudom, hogy bírod elviselni hosszú távon… de azt tudom, hogy átlag kéthetente megmentette az életemet. Ez egyszer majd meg kell köszönnöm neki.
- Merlin, inkább ne - nevetem el magam. - Kiüldöznéd vele a világból.
- Lehet, de azért majd valamikor sort kerítek rá.
- Rendben, egyszer majd gyertek el hozzánk egy ebédre, és…
- Még mit nem - vág közbe vigyorogva Harry. - Még nem voltam tizenkettő, mikor Perselus megígérte, hogy egyszer Verita-szérumot önt a töklevembe.
- Akkor nem kapsz töklevet - nevetek vele. - De szívesen látunk.
- Aha, persze - vigyorog tovább, mire inkább Ginnyre pillantok.
- Hát, nem most lesz, hogy összeszedem a bátorságom - fintorog. - De azért igyekszem.
- Rendben - bólintok rá, és mivel elértünk a kapuhoz, megtorpanok.
- Holnap vizsgázol? - kérdezi Harry.
- Igen, délután gyógynövénytan.
- Azt én kihagyom. Szóval legközelebb SVK-n találkozunk.
- Igen. Remélem Kingsley ott lesz, semmi kedvem cirkuszi bemutatót tartani - sóhajtok.
- Ott lesz, megígérte - biztosít Harry. - De ettől még…
- Tudom - sóhajtok reménytelenül. - Jól van, akkor holnapután - köszönök el tőlük, aztán feloldom a védővarázslatokat, és kisétálok a birtokról.
Mikor hazaérek, a házban csak Alstont találom, úgy tűnik, Perselus bezárkózott a laborba, hogy utolérje az elmúlt hetekben felhalmozott lemaradásunkat. Az öreg azonban kilép a konyhából, amint beteszem magam mögött a bejárati ajtót.
- Nos, kisasszony? Hogy vette az akadályt?
- Nem tudom - rázom meg a fejem bizonytalanul, majd felkapom a fejem. - Ön már tudja?
- Nem. Még… nem - mosolyodik el. - De biztos vagyok benne, hogy minden rendben volt - próbál megnyugtatni. - Nem volt olyan vészesen nehéz vizsga - kuncog magában, amivel annyit elárul, hogy a feladatokkal tisztában volt.
- Remélem. Perselus?
- Dolgozik. Menjen, keresse meg! - neveti el magát, én pedig átlépek az üzletbe, és besétálok a laborba.
- Felaprítanád nekem azt a sárkánypikkelyt? -kérdezi Perselus fel sem nézve az üstből.
- Persze - ülök le vele szemben, és nekilátok a munkának. Időközben egyszer felnézek rá, és bár továbbra is rendületlenül keveri az előtte fortyogó bájitalt, látom a szemén, hogy végtelenül jól szórakozik azon, hogy húzza az agyamat.
- Látom, cseppet sem aggaszt, hogy megbuktam - veszem fel az elém hajított kesztyűt.
- Nem mertél volna hazajönni - pillant fel rám. - Két napig kellett volna keresnem téged.
- Ez igaz - látom be. - Kerestél volna?
- A bonyolult bájitalokhoz elkél a segítség - sandít fel.
- Lesheted, hogy mikor segítek! - fenyegetem meg tréfásan.
- Hisz most is azt teszed - enged meg magának egy halvány mosolyt, de aztán visszatér a témánkhoz. - Mit készítettél?
- Béke elixírt.
Csak rábólint, tudja, nem volt vele különösebb gondom. Elkéri tőlem a felaprított pikkelyt, és beleönti az üstbe.
- Holnap gyógynövénytan? - sandít fel rám, ahogy megkeveri a bájitalt.
- Igen - sóhajtok. - Akkor legalább nem kell bemennem a kastélyba.
- McGalagony?
- Ki más - húzom el a számat. - Ha Kingsley nem lép közbe, lehet, hogy megint kihúzom a gyufát.
- Ezt a hetet bírd ki botrány nélkül! - mondja szigorúan.
- Majd igyekszem. Tudok még valamit segíteni?
- Most nem. Menj, és ebédelj valamit!
- Megyek. Aztán lehet, hogy ledőlök egy kicsit. Nem sokat aludtam az elmúlt napokban.
- Tudom. Rád fér a pihenés. Menj csak!
Visszasétálok a házba, ahol Alston már megmelegítette az ebédemet. Gyorsan belapátolom, aztán bezuhanok az ágyamba. Tudom, hogy még van négy vizsgám, de úgy érzem, a nehezén túl vagyok, így kissé megnyugszom, és hamar el is alszom.
A következő napi gyógynövénytan vizsga minden gond nélkül lezajlik, és a kastélyban sem ér semmi incidens. Nem futok össze Harryvel, és szerencsére Ronnal és McGalagonnyal sem, és a rugósgumóval is csak mérsékelten gyűlik meg a bajom. Ráadásul találkozom Neville-lel, aki már tanársegédként dolgozik Bimba professzor mellett, és a vizsga után nagyon kellemesen elbeszélgetünk. Eleinte kissé zavarban van, mintha ott látná mögöttem Perselust, de végül rájön, hogy én ettől semmit nem változtam, és egészen felszabadultan mesél a munkájáról.
Este még rá tudom beszélni Perselust egy párbajra, mintegy bemelegítésként a másnapi sötét varázslatok kivédésére. Tudom, hogy a tudása tizedét sem használja fel ellenem, de még így is elégedett vagyok a teljesítményemmel. Ami pedig a mágikus lények elleni védekezést illeti, tudom, harmadéven Remus alaposan megtanította nekünk, így attól a részétől sem félek a dolognak. Ezt persze nem emlegetem Perselus előtt, tudom, Remus neve még mindig olyan neki, mint bikának a vörös posztó. Így inkább befogom a számat, és este korán ágyba teszem magam, hogy holnap kipihenten indulhassak neki a vizsgának.
