Huszonnyolcadik Fejezet

Kétely


Szürkén pislogott a hajnali fény. Az átható ködben épphogy csak elért az alvó házhoz, de a sötétítőn fennakadt. A félhomályban megmoccant egy fehér kupac dunna, halkan susogott és helyezkedett, míg egy kócos fejbúb ki nem bukkant alóla. Két nyújtózó kéz követte, s a takaró szép lassan derékig csusszant. Végül a lapos szemek, ködösen ám de felcsillantak.

Yoh az órájához kúszott, és összeráncolt szemekkel bámulta a számlapot. Csak két órát aludt. Anna sehol. Mégsem hívogatta a puha paplan, mert érezte, hogy fel kell kelnie. Mintha maga a Nagy Szellem akarta volna, hogy intézkedjen, pillái alól kihullott az álom minden maradványa. Nem is ásított, ahogy felöltözött s elhúzta a reluxát.

A nap vékony felhők mögül bár, de biztatóan kacsintott rá, Yoh-nak viszont hiányzott a mosoly az arcáról. A légzésére figyelt, mely szapora volt és sekély. A szíve sietősen vert, egészen nehéz lett. Tudta, hogy valami történt, megsúgta neki a lelke belső része, ahonnan minden megmaradt túlvilági erő szivárgott.

A talpa hidegen csattogott a lakkozott deszkákon. Keze darabosan haladt a folyosó falán. A szíve megremegett, ahogy áthaladt Hao szobája előtt. Most is érezte a jelenlétét a teste körül, a bőre alatt, az elméjében. A tudat, hogy figyeli őt és méregeti a csukott szemhéjak alól, akkor amikor ételt hoz, kötést cserél, de legfőképp amikor fürdeti, lassan az őrület felé taszította. Minden eshetőség ellenére Yoh az, aki meztelen előtte, és teljesen kiszolgáltatott. Hao-nak igaza van. Erősebbnek kell lennie, fel kell nőnie a gondjaihoz, és a világ gondjaihoz is, mert a sors ezt kívánja tőle. És mert sem Hao, sem Ayn nem hagy más választást.

A lépcső aljánál megállt, s tekintete felhágott az emelet sötétjébe. Ennyi elég volt, hogy tudja, nem ott van, ami felébresztette. A fürdő felé pillantott a folyosó végén, és a műanyag tolóajtó szélén épp egy embernyi rést vélt felfedezni. Ahogy odaért, az elfojtott szuszogása betöltötte a levegőt. Mikor megtalálta a kapcsolót, a szemét szorosan összezárta.

A medence sós gőze úszott körötte. Szinte hallotta, ahogy a pára az üvegre ül majd komótosan végiggördül, a fa zsugorodik, és a műanyag feszül a hidegben. Balra, az öltöző felől nyikorgás szűrődött. Yoh kinyitotta a szemét. Némán lépett oda, s nagyot nyelt. Aztán rést nyitott a bambusz-függönyön.

A fehér fényben, kórház-színű kövön jól látszott a vér. Keskenyen, félig már szárazon ívelt a törölközőkkel teli szekrény mellett. Nagyobb foltban megkerült egy fellökött sámlit, átáztatta a kosárból kiborult kendőket, míg a mosdóig el nem ért. Ott eltűnt a fehér yukata alatt, amilyet Yoh maga is viselt. És amilyet testvérére adott minden egyes éjjel.

Hao csukott szemmel, remegő alakkal kapaszkodott a kagyló peremén. Piros kéznyoma ottmaradt a márványon és a csap fogantyúján. A nyöszörgés fojtott morgásba fordult, bőre csikorgott a kövön, ahogy próbált megállni térden. Fejét a víz alá tartva ivott, mit sem törődve vele, hogy az egész nyakán végigfolyik. Végül kiköpött és megmosta az arcát. Aztán megpillantotta Yoh-t a tükörben.

A tekintetük összeolvadt, a helyére kattant mint két fogaskerék, ahogy először egyforma, vegytiszta döbbenettel találkoztak. A fölény, amin Hao olyan sokáig szorgoskodott, most szétpergett és Yoh-val közös síkba kerültek. Ekkor látta meg őt pontosan olyannak, amilyen. A fekete szemekben, amik dühös ráncok között nedvesen csillogtak, Yoh elsüllyedt.

Mintha egy rejtett világba pillantott volna, végtelen űrbe, ahol az idő értelmetlen, a hely egy, és minden emlék, ami valaha született, születik vagy születni fog, egyszerre áramlana keresztül benne. Akár a meleg tavaszi szél, kisebb-nagyobb lendülettel bukdácsol a dombokon, hegyeken, megkerüli az erdőket, a vizeket, és a horizonton visszatér. Örök vibrálásba dermedt világ.

Nem érezte, ahogy a lába megindul. A teste nélküle mozdult, mintha nem is az övé lenne, mintha csak egy kóbor lélek volna, mely kívülről figyel. És emiatt látja az egész lényüket egyben, egészben, ítélet nélkül.

Hao szemei szikráztak, hátrébb akart húzódni, de a talpa elcsúszott a vízen. Öccse tétován közelített, mintha az időhúzás nyugtatólag hathatna rá. A lába minden rezdülésre felsajdult, tövisként állt belé a fájdalom és szétvájta a gyógyuló-félben maradt csontokat. Annál mégis sokkal mélyebb sebet ejtett a tekintete. Ugyanaz a bárgyú, naiv tekintet, mielőtt a Harusame a koponyájára sújtott. Ajkai elváltak, de Hao nem hallott szavakat. Csak az elterülő vigyort látta, mikor kezét felé nyújtotta.

Épp a nyomorúságán mulat – Hao hörögve félrelökte. Túl jól tudta hogy megy ez. Mert ő nem volt naiv már régóta.

A keze lesiklott a kagylóról, majd összecsuklott mikor ráesett.

– Hadd segítsek…! – markolta meg amaz a vállát. Az érintése áramütésként érte, és Hao minden megmaradt erejével szabadulni próbált.

Szívesebben halna meg, minthogy pojácák szánalmára szoruljon.

Rögtön azután Yoh-t a túlsó szekrény fogta meg. A polcokba kapaszkodva törölgette a felhasadt ajkát, s hitetlenkedve bámult vissza rá. Bátyja az alkarján csúszott, minél messzebb tőle. A kötés olyannyira átázott, hogy a szélén vékony csíkban csorgott a vér. Egész testében remegett, de kétkedett, hogy a hidegtől. Mikor tekintetük ismét találkozott, már nem ismerte meg. Hao szemei vörösek voltak és fókusztalanok. Alatta fekete karikák és sűrű, nem csak haragtól mély ráncok. Mintha tíz évet öregedett volna. Yoh kihúzta magát és nyugalmat erőltetve kifújt. Aztán elélépett, az erős fényben egészen beterítette az árnyéka.

– Térj magadhoz – estek rá a határozott szavak, s bátyja megdermedt. – Így nem veszem hasznodat – tette hozzá Yoh érzelemmentesen, s utoljára végigmérte.

Hao sokáig nézte az arcát, illetve amit látott belőle az ellenfényben. Az izzó égette a szemét, a kő csípte a bőrét. A talaj hánykolódott alatta, mint tutaj a viharos tengeren, miközben a kép esőben úszó vibrálásnak tűnt, melyben szilánkos átfedéssel hullámzott Yoh alakja. A szavak torz, távoli fuvallatként értek hozzá. Pár perccel a szájmozgás után. Mikor végre megértette, öccse bokájához kapott. De csak a levegőt találta el. Megrázta a fejét, ám Yoh-nak ekkor már csak hűlt helyét látta. A vérnyom is egészen felszáradt. A felborult sámli, az elbillent kosár, a szétszórt szövetek elhagyatva hevertek, mintha mindig is ott lett volna a helyük. Mintha végleg úgy hagyták volna őket, hogy őrizzék a szebb napok emlékét. Hao halványan reszketett a nyirkos kövön, csontig ette magát a hideg. Hol vagy, Tűz szelleme? A feje oly nehéz volt, hogy csak néhány centire bírta emelni. Miért nem melegítesz? Ahogy vontatottan körülnézett, szeme előtt a látvány kiélesedett, homlokán sűrű ráncok gyűltek. Nem látott, és nem is hallott semmit. Csendbe veszett az erőtlen lihegése.

– Hol… vagyok?

Meleg puhaság ölelte a testét. Mintha elsüllyedne egy nagy kád forró fürdőben, a hőtől biztonságban érezte magát. Szájára magától kúszott egy elégedett mosoly, s jólesően sóhajtozva helyezkedett. Hajlékony volt, egészen ellazult. De lehet csak túlságosan hozzászokott a földön alváshoz. Kezét az arca alá húzta, hogy tökéletes kényelembe helyezhesse. Ugyanakkor a hátában csípő feszülés kelt. Lassan de biztosan olvadt le a mosolya. Mert később akárhogy ficánkolt, a húzódás csak nőni látszott, míg azon nem kapta magát, hogy saját ajkát harapdálja. Haragosan fölmordult és ülésbe pattant.

Üres szoba nézett vissza rá. A sötétítőn alig becsordogáló szürke fény. A komódon vörös bőrnaci, ismerős. Az ablakkeretre akasztott vállfán egy fehér köpeny, igen, mindenképp ismerős. Mégsem állt össze.

A matrac mellett egy tálcán ételt s vizet hagytak neki. Éhes volt bár, esze ágában sem volt elfogyasztani. Nem cselekedhet jóhiszeműen, ahhoz túl sok ellensége van.

Odakintről tompa nesz érkezett. És még egy. Hao nyelt egyet és vonásai megkeményedtek. De még mielőtt bármerre moccant volna, a göncök felől éktelen sípoló hang jött. Élesen csörgött de mindenek előtt hosszan, mintha csak arra lenne kitalálva, hogy elvágja a fülét. Hao változatos szitkozódással kiszabadította magát a takaró alól, majd a lábait maga alá húzta, hogy felálljon. Rögtön azután olyan gyorsan ért földet, hogy az ütődés el sem érte a tudatát.

A szíve átugrott egy ütemet. Mert nem érezte a lábát. Sem a helyét. A csörgésről meg is feledkezett mire hátra mert pillanatani. Végigtapogatta, hitetlenkedve, de hiába. Épp csak a térdét bírta fölhúzni néhány centivel, közben a hátába visszatért a sajgás és a feje is lüktetni kezdett az előbbiektől.

Az alkarján csúszott a zajforráshoz, de pechére a csengő a pult tetején pihent, mely most idegesítően magasnak látszott. Ismét beharapta ajkait és fölnyomta magát, de karjai már azelőtt reszkettek, hogy megemelkedett volna. Minden erejét abba az egy izomcsoportba összpontosította, amely megtartotta míg a másik kezével a kütyüért nyújtózkodott. Ujjai épp megérintették a szélét, mikor az váratlan elhallgatott. Hao ezúttal a meglepetéstől esett össze.

Forróság járta át, s egész testében remegni kezdett. De nem a fáradságtól. Szorosan összezárta szemeit és a földet kaparta, ahogy elöntötte a harag. Hogyan tudott minden szertefoszlani ilyen hirtelen? Átölelte magát, ahogy elárasztotta az, amit a legjobban gyűlölt a világon. A gyöngeség. Rázkódott, mintha nem állhatná többé a saját bőrében. Nem, egy pillanatig sem volt képes elviselni. A gondolatok cikáztak a fejében, mint a csattogó nyári zivatar. Jéghangon vágott belé a vád, belerendült a világa s vele együtt hánykolódni kezdett. A szeme előtt látta egész eddigi életét, és az előzőt, meg az azelőttit. Sok dolgon volt már túl, de ezúttal saját magát döfte hátba. És ha önmagában sem bízhat, ki marad hogy végigvigye a nagy tervet? Legjobb embereit elvesztette már, a lányok hűek de gyöngék, Sora pedig kiszámíthatatlan. Egyedül a kicsi Opacho érthetné meg, csak ő léphetne a nyomdokába. De mégha elég erőre is tudna szert tenni, sosem merné rábízni a küldetését. Opachó-ban másfajta értékek mutatkoznak, neki egészen más dolga van ezen a világon. Egyetlen tiszta, ártatlan lélek, túl értékes, hogy zord küzdelmekben szétforgácsolódjon.

Vajon hol van most? Hao egyre összébb húzta magát. Karjával átkulcsolta a térdeit. Épp úgy, ahogy a pici lányt szokta, valahányszor átszökik hozzá éjjelente. Mert meglátott egy árnyékot a fák között, a sátrak mellett, mert sehogy sem bír átmelegedni egyedül, vagy mert mennydörgést hallott. Mindig kitalált valami indokot, mit sem sejtve, hogy Hao-nak nincs szüksége rájuk. A mellkasa alatt összegömbölyödve tökéletesen a karjai közé illett, csak a göndör, bolyhos fürtök csiklandozták olykor az állát. Úgy szuszogott még most is, mint csecsemő korában. Félig nyitva maradt ajkakkal, időnként kiszökött a vékony hangja. A legmegnyugtatóbb hang, amit csak hallott. Valahányszor kérdéseket tesz fel, az eszmefuttatásait boncolgatja, vagy a nevén szólítja.

– Hao-sama?

Épp ilyen rebegő bizonytalansággal. Már-már túl valós.

– Hao-sama.