Ezt a fejezetet a csodálatos és utánozhatatlan Ceciliának ajánlom. Köszönöm, hogy megtanítottál varrni és megtanítottad nekem a helyes étkezés menetét és annak összetevőit. Sőt, továbbmennék, köszönöm, hogy minden hétköznapom fényét jelenléteddel emeled, és hogy minden egyes nap többször megkérded – válasz hallásának igénye nélkül - mit pötyögök oly bőszen telefonomba, ezzel ellehetetlenítve az elmélyült munkát. Sosem fogom elfelejteni, amiket értem tettél!
Miután Jane elindult befelé, a csapat többi részére még nagyobb csend telepedett. Talán ha ez nem történik, ha mind bementek volna a férfival, vagy ha beszélgetnek, akkor sosem hallják meg a furcsa hangot a távolból. Így azonban, hogy néma csendben álltak, igaz nem elsőre, de végül csak meghallották a furcsa, nyikorgó hangot a hátuk mögül.
Természetesen nem az egy-két méterrel mögöttük árválkodó bokrokat kellett a zaj forrásának tekinteni, annál ez a hang jóval messzebbről jött. És persze a bokrok sem szoktak normál esetben nyikorogni, de mióta itt vendégeskedtek, azóta már történt elég nem normálisnak mondható dolog ahhoz, hogy ez az eshetőség is megforduljon fejükben.
Tehát Grace volt az első, aki meghallotta a különös hangot. Az igazat megvallva nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget, mivel azt hitte, hogy a házból jön. Aztán, mikor másodjára is meghallotta, majdnem egy időben egy másik, valóban a házból jövő, nesszel, akkor rá kellett ébrednie, hogy egyáltalán nem volt igaza. A hang nagyon is máshonnan jött. Tompasága és iránya miatt valószínűleg valahonnan az épület túloldaláról. És ahogy figyelt, észrevette, hogy a nesz egyre hangosabb volt. A nőnek összeszorult a torka. Mielőtt azonban lett volna ideje szóvá tenni a dolgot, Rigsby kezdett suttogni.
- Halljátok ezt a zajt?
Cho megrázta a fejét. Grace bólintott. Mivel azonban Rigsbynek még csak elől vannak szemei, csak Cho válaszát észlelte agya. Gyorsan hátrafordult, hogy újra megkérdezze a nőt is, de erre nem volt szükség, mivel a nő újfent biccentett.
- Megnézzük mi az? - kérdezte meg
- És ha Jane-nek segítség kell? - kérdezett vissza Cho aggódva
- Te itt maradsz, én és Wayne meg megnézzük, mi az. – ajánlott fel a nő gyorsan egy sokkal elfogadhatóbb lehetőséget
Rigsby sosem vallotta volna be, de szíve szó szerint elolvadt a pillanatban, ahogy a nő kimondta keresztnevét. Azonban nem volt ideje sokáig elmélkedni ezen, mivel Grace már indult is. Mielőtt ő is leguggolhatott volna, Cho a vállára tette kezét.
- Nagyon vigyázzatok!
Rigsby nem tudta eldönteni, hogy magukra kéne nagyon vigyázniuk, vagy pedig arra, hogy ne zavarják meg Jane akcióját, de bólintott. Cho viszonozta a biccentést, Rigsby pedig már indult is. Mindkettőre vigyázni fogok. És Grace-re is. - gondolta mikor az első ablak alá ért. Hallotta, ahogy Cho a háta mögött megfordul, nem is meglepő, hiszen mindketten tudták, hogy Jane-nek bármikor szüksége lehet a segítségükre. És olyan esetben egy pár másodperc is sokat számíthat.
Ahogy beérte Grace-t egy darabon behunyt szemmel ment, mivel a látvány kissé zavarta koncentrálási képességeit. Épp ezért, csak Fortunának köszönheti, hogy nem sétált egyenesen a nő fenekének, mikor az megállt az épület sarkánál. Ha az a méh nem döngicsélt volna el a füle mellett, és ez nem ijesztette volna halálra, akkor bizony Grace-t igen kellemetlen meglepetések érthették volna. Így azonban szerencsésen megúszta a, szexuális zaklatásnak is könnyen nevezhető, dolgot.
- Látsz valamit? - kérdezte halkan a férfi, félig még mindig a méh okozta lelki trauma hatása alatt
- Igen. - suttogta a nő olyan hangon, mintha az a valami egy szellem lenne – És szerintem ő is látott engem.
Grace ezen a ponton gyorsan visszabújt a takarásba, mellkasa elé húzta lábait és átölelte őket.
- Ugye nem…? – kérdezett vissza Rigsby, mikor megint megtalálta hangját
- Istenem, dehogy! Csak egy kutya. - válaszolt Grace, még mindig suttogva
- Egy kutya?
A nő nem szólt, csak bólintott egyet.
- Nagyon nagy volt?
Újabb kurta biccentés.
- Milyen fajta?
- Jézusom Rigsby! Nem tudom! Valahogy nem volt elég időm, hogy kielemezzem a fajtáját, a nemét és a korát… - ez azon nagyon ritka esetek egyike volt, amikor a nő hangja tényleg csöpögött a gúnytól
- Bocs. Látott téged?
- Mondom, hogy nem tudom. Azt hiszem igen. - fordult a férfi felé Grace, egy jó ideje először
- Ki volt kötve?
- Igen, egy jó vastag lánccal. - bólintott Grace - Ha nem lett volna, akkor szerintem már rég az egyik lábamat rágcsálná... - tette még hozzá a nő, kissé megborzongva
- Lehet, hogy nem látott meg téged. Végül is, nem kezdett ugatni…
- Ebben teljesen igazad van. De akkor is nagyon idegesnek tűnt…
- Biztos már korábban megérezte a szagunkat. Néhány kutya kilométerekről is képes megérezni az emberszagot. - Rigsby sejtette, hogy egy kicsit túloz, de mivel ötszáz méter sem volt közte és a kutya közt, megengedte magának ezt a luxust
- Mit csináljunk? Nem hinném, hogy Albert egy másik ház elé kötötte ki a kutyát, csak hogy megtévesszen minket. Ez még akkor is túl okos lenne tőle, ha egy útbaeső ház előtt lenne a dög.
Mielőtt Rigsby válaszolhatott volna, vagy legalább kiagyalhatott volna egy választ, egy igen agresszív morgást, majd egy még agresszívabb vakkantást hallott a ház sarkán túlról. Egyik sem volt túl hangos, a kutya – akiben megsúgom, hogy Dorist, a dobermannt kell tisztelni – nem támadni akart, csak figyelmeztetni őket, hogy tud róluk. Azonban a hangok ahhoz bőven elég hangosak voltak, hogy ha volt valaki a házban, az meghallja. S ez meg is történt. Egy pár másodperc sem telt belé, és hallották, ahogy kinyílik az öreg faajtó.
Mindketten visszafojtották a lélegzetüket. Ahogy Rigsby oldalra pillantott, látta, hogy Cho tudomást sem vesz az egészről. Ő valószínűleg nem hallotta.
Ők viszont nagyon is hallották, ahogy a kijövő illető odakint tesz egy kisebb kört. Majd lánccsörgés. Elengedi a kutyát? – villant át Rigsby agyán, de szerencsére nem lett igaza. A lánc valóban megcsörrent, majd kaparászás, ajtónyikorgás és csend.
- Szerinted visszament? – kérdezte a suttogásnál is halkabban Grace
- Azt hiszem. Ki mersz nézni?
Grace bólintott, majd meg is tette. Gyorsan, egy pillanatra kilesett, és boldogan nyugtázta, hogy akárki is volt az – nem mintha nem lett volna majdnem teljesen biztos a házban lévő ember kilétében – visszament az épületbe, Doris pedig, egyelőre, az ajtót bámulta. És a lánc, ami eddig feszült, most sokkal lazábbnak tűnt.
- Visszament, de hosszabb láncra eresztette a kutyát. Szerintem szóljunk Cho-nak.
Cho-nak valóban szólni kellett, mivel a férfi az egész drámából semmit sem vett észre, persze mivel a ház másik végében állt, nekik háttal, ez nem is volt nagyon meglepő. A férfi azt azonban szinte rögtön észrevette, hogy jönnek, s mikor elég közel értek, már meg is szólalt, természetesen suttogva.
- Mi történt?
- Van ott egy kisebb ház. Albert ott van.
- Láttad? – Cho hangja szkeptikusnak tetszett
- Nem. De láttuk a kutyáját és hallottuk a lépteit. – válaszolt a kérdezett Rigsby helyett Grace
- Szólok Jane-nek.
- Ne! – Rigsby kissé megemelte a hangját, hogy nyomatékosabbá tegye kijelentését – Úgy értem, jobb, ha itt bent van, mintha ott hősködne, nem? Ha megtudná, hogy rossz helyen van, megint előre akarna menni…
- Szerintem akkor is szólni kéne neki. – állt Cho mellé Grace
- Sem jobban nem lő, mint mi, sem jobban nem lopakodik. Ha Albert meglátja, vagy azonnal lelövi, vagy ő löveti le magát. És most Lisbon sincs itt, hogy megmentse, mint mindig…
Cho egy pillanatra elgondolkodott. Majd így szólt:
- Igazad van.
- Akkor hogyan tovább? – kérdezte Grace bizonytalanul, inkább a felsőbb hatalmaktól, mint Cho-tól és Rigsbytől
- Találnunk kell egy utat, ami kikerüli a kutyát. Vagy egy másik bejáratot a túloldalon.
- És mindezt minél gyorsabban. – tette hozzá Rigsby, nem túl derűlátó hangon
TBC
Elnézést kérek a helyesírási hibákért és az értelmetlen mondatokért – most valahogy teljesen biztos vagyok benne, hogy hemzseg tőlük a szöveg – de nem vitt rá a lélek, hogy fél egykor ötödjére is átolvassam. A folytatást egyelőre túszként tartom, kommentek ellenében talán közkinccsé teszem.
