Na az a helyzet, hogy az elkövetkezendő vizsgáim miatt nincs sok időm írni. Nem is terveztem, majd csak ha fellélegezhetek. Egészen addig sikerült ehhez tartanom magam, míg egy üzenetet nem kaptam egy drága rajongótól, hogy várja a folytatást, szóval az érettségiig mégiscsak legépeltem egy kis olvasnivalót.


Anglia, avagy mint parancsnok, tehetetlen vagyok

Sűrű köd ereszkedett a tengerre. Elég sűrű, hogy még az ellenséget se lássuk. Noha Spanyolország hajóját folyamatosan szemmel tartottam, mióta Drake malőrje után visszatért, őt magát egyszer sem láttam a fedélzeten. Nagyon reméltem, hogyha Francis valóban elkapta a Rosariot, esetlegesen Tónikám is kézre került.

Hollandia is eltűnt, de ez nem zavart. Oly távol akadt feladata, hogy minden bizonnyal még tiszta időben sem lehetett volna látni, hacsaknem az általa felgyújtott, felrobbantott futárnaszádok lángjai nem jeleztek volna. De ebben a ködben ez is lehetetlen volt. Emellett kevés olyan ember ismertem, aki egymaga fél tucat ostoba spanyol korccsal elbírt volna, de ő pont ilyen volt.

Volt más, ami miatt jobban aggódtam. A Rosario elfogása óta visszatért Antonio hajója, de nem Howard vagy Drake. Biztos voltam benne, hogy valami történt, és a saját szememmel akartam meggyőződni róla, hogy mi, de mint a parancsnok helyettese, nem léphettem le csak úgy. Meg hát valljuk be! Addigi életem során hányszor kaptam a kezem alá egy egész flottát?

Egyik éjjel, mikor szünetelt az ágyútűz – oh, mennyei csönd! – felkerestem Frobishert.

- Jó estét! – köszöntem.

- Mit akarsz? – válaszolt hasonló udvariassággal.

- Úgy gondoltam, megkérdezlek, mi híred van a Rosarioról?

- Semmi. És tudod miért? El Draque! Az történt vele!

- Ne! Tényleg?! Hát ez hihetetlen! – gúnyolódtam, majd komolyabb hangnemre váltottam. – Ilyen nyíltan a parancs ellen?

- Töltött, tüzelésre kész ágyúkkal olyan közel a hajóhoz, hogy akkár suttogva beszélgethettek is?! Ugyan kérlek! Ez minden volt, csak nem véletlen! Két szememmel láttam hajnalban.

- Akkor menj és tanúskodj ellene! Helyettem is moss be neki!

- De csak mert így kívánod, parancsnok! – vigyorgott. Reggelre már színét sem lehetett látni

Hogy miért küldtem el őt is Howard után? Hogy meggyorsítsa az egész folyamatot. Szerettem volna, ha a valaha élt legnagyobb (angol, és nem francia vagy spanyol) privatérok ott vannak, amikor ez a nyamvadt brigád megpróbál partra szállni. Igen, nem kell meglepődni, Drake-et akartam az oldalamra. Mondhat bárki bármit, rühellhetem mindenkinél jobban, de ha tengerre szállt, valóban megállíthatatlan volt. És jobb helye van az oldalamon, mint velem szemben.

Spanyolország, avagy fogytán a türelmem

( és talán a józan eszem)

A herceg már egy napja váratott a VÁLASSZAL és nem a cselekvéssel. Pedig sietnem kellett volna. Hollandia jobban lekötötte a figyelmét. Nem arról van szó, hogy ne tudtam volna megérteni, a fő feladata a lázadók – akiknek a vezetője drága neveltem - leverése volt, de az Armada mégis elsőbbséget kellett volna, hogy élvezzen. A fiú már kéznél volt, bezárva a börtönbe, pár napot, hónapot igazán várhatott volna. Legalább egy megtört harci kedvű hollanddal kellett volna megküzdenie.

Néma dohogásomból Hollandia prüszkölése zökkentett ki. Bár a sokadik ilyen volt – húsz után nem számoltam – ez más volt. Farnese ekkor már annyira belemelegedett a kihallgatásba, hogy saját kezébe vette a meggyőző erejű eszközöket. Ez jelenleg egy dézsát jelentett tele vízzel. Bezzeg nekem csöndben kellett néznem a sarokból, ahogy ő ezen jól szórakozik.

A fiú épp csak köhögött hármat, újra alámerült a vízbe, természetesen nem önszántából. Megkötözött kézzel és lábbal a fa tákolmány mellett térdelve nem sokat tudott tenni védekezés képen.

- Ha nem hagyod levegőt venni, fizikai képtelenség, hogy bármit is mondjon. – jegyeztem meg. Nem Hollandia testi épségért aggódtam, ennél messze többet kibír bármelyik ország, hanem a vallatást – melyben még egy kérdés sem hangzott el, csak fürösztik a szenvedőt, noha órák óta folyik - próbáltam meggyorsítani.

- Az se lenne baj, ha megfulladna! – mondta engem egy pillanatra megrémítve. Lehet, hogy sokat bírunk, de a fulladás igenis veszélyes, mivel mi sem létezhetünk levegő nélkül.

- Egyelőre szeretném, ha élne. Engedd fel! – parancsoltam.

- És ha nem? – tört ki belőle is valami lázadó szellem. Régebben is meg volt benne, ezért is helyezték ide, messze a birodalom szívétől.

- A királlyal gyűlik meg a bajod. – fenyegetem.

- Mit gondolsz, minek küldött ide, az Isten háta mögé? Fél tőlem! – felrántotta Hollandiát és kést dugott a szájába, amivel megint ellehetetlenítette a beszédet, de még a köhögést is. Drága lázadozó neveltem egész testében remegett, miközben próbálta visszafojtani az öklendezést, ám így a fulladást kockáztatta.

- Foglalkozz az én problémámmal! – kértem nyomatékosabban, mint eddig.

Nem figyelt. A kést kivette a holland szájából, aki így végre felköhöghette a tüdejében rekedt vizet. Pár pillanatnyi nyugtot kapott, mielőtt Farnese a hajánál fogva maga felé fordította. A kést erősen a homlokához nyomta, s lassan elindult lefelé a jobb szeme irányába. Hollandiának egy arcizma sem rándult, pedig tudom, hogy ő is, ahogy én, arra gondolt, hogy a herceg meg fogja vakítani. Szerencsére nem tette, hanem a szemöldökénél megállt. A seb erősen vérzett, olyan mélyre sikerült, hogy azóta sem tűnt el a nyoma.

- Miért velem foglalkozol? – kérdezte németalföldi.

- Mivel kéne? – kérdezett vissza Párma hercege.

- Velem! – kiáltottam. Sajnáltam, hogy megszakítom a hosszú órák egyetlen párbeszédét a vallató és vallatott között, de eljött az idő, hogy a pokol legmélyebb bugyraiba küldjük azt a nyomorult angol hitetlent.

- Medina Sidonia számít az együttműködésedre!

- Az angolok ellen?

- Nem, a mongolok serege ellen! Mégis hol élsz te?! Mit gondolsz, kivel állunk hadban?

- A fél világgal, csak úgy felvilágosítalak. A másik fele még nem ismeri a nagy Spanyol Birodalom nevét, köztük a mongolok se nagyon.

Hollandia felhörgött. Szerintem nevetésnek szánta, amelybe vegyült egy szó: „Szerencsések!"

- A verhetetlen, legyőzhetetlen, hatalmas spanyol Armada segítségre szorul! Gondolj csak bele hercegecske, micsoda hős lehetnél! – nevetett egyre tisztábban, ahogy helyreállt a lélegzete. Nem akartam hinni a fülemnek. Anglia nagy cimborája, a büszke Hollandia barátja ellen uszítja fogva tartóját… Aztán, mint villámcsapás, hasított belém a felismerés: csak szabadulni akart.

- No már ha a csónakjaid kibírják a La Manche-ot… - tette még hozzá engem teljesen összezavarva. Segíteni akart, közben a herceg indulása ellen is érvelt? Ez már majdnem, hogy megbomlott elmére vallott.

- Sajnos ennek a söpredéknek igaza van.

- Mint mindig! Pont úgy, ahogy a szabadságom kérdésében is. – hát nem tört meg, ezt ki kell jelentsem. Mi több, valami nagyon feldobta a kedvét és attól tartottam, hogy ez bizony veszélyes ránk nézve.

- Señor España, te is úgy gondolod, hogy valami nincs rendben? – rúgott egyet Hollandiába Farnese.

- Tudsz valamit… - motyogtam. – De mit?

- A helyzet következményeit, legalábbis amik elkerülhetetlenek.

- Vagyis? Mit akar Anglia? – türelmetlenkedtem.

- Azt nem tudom. Neked bepancsolni, ami mellesleg nekem sem lenne hátrány…

- Feltételezem ezért mentél segíteni.

- Ööö… nem. Üzleti ügy volt a dologban, csak úgy alakult a helyzet, hogy másképp nem engedtek volna ki a kikötőből a készültség miatt. – szerintem őszinte volt. Teljesen őszinte.

- Ha nem tudod, mit akar Anglia, mit tudsz? – értetlenkedtem.

- Mint mondtam: az elkerülhetetlen következményeket.

- Megint megkérdezem, vagyis? És én nyomom a fejed a vízbe, ha köntörfalazol.

- Két eset lehetséges: ez a szemét vagy megy segíteni, vagy nem. Mely esetben ez nem történik meg, a spanyolokat hajóstól nyeli el a tenger akár angol okokból, akár viharosokból, melynek következtében a költségveszteség igen nagymértékű lesz. Olyan nagy, hogy még a mi szokványos adónk is kevés lesz az Armada újjáélesztéséhez. Én persze örömmel ki foglak segíteni egy kis plusz jövedelemmel megfelelő ellenszolgáltatások fejében. Ez volna az én szabadságom. Amely esetben Farnese úgy dönt, hű alattvalója a Spanyol Birodalomnak… illetve, hogy pontosan fogalmazzak a királyának – ezzel szíven ütött. – akkor egyszerűen ő is ott pusztul és nekem még jobb lesz! Nincs kormányzó, a spanyolok jobb, ha futnak.

Alig gondoltam végig az okfejtést, alig lett úrrá rajtam a pánik, hogy igaza lehet, berontott egy futár. Nem hittem, hogy lehetséges, de nálam is idegesebb volt.

- Uram, az Armada Calaisnál horgonyoz, sürgősen várja a választ!

- Ebben a szélirányban ott?! – fogtam a fejem tehetetlenségemben – Melyik idióta rendelte el? Néhány gyújtóhajó, és végük van! – ordítottam.

- Ha jól emlékszem, még Medina Sidonia a parancsnok… - jegyezte meg a futár epésen. „Bezzeg ha Riot tudhattam volna parancsnoknak!" Gondoltam. Szent meggyőződésem volt, hogy neki ennél több esze kellett, hogy legyen.

- Azonnal megyek! – vettem a kabátom, kalapom, de Farnese visszafogott.

- Nem! Igaza van! Ha ott pusztulsz, vagy fogságba kerülsz, vége mindennek. A mi hajóink nem ilyen viharra valók… A legtöbb, amit tehetsz, tehetünk, hogy imádkozunk értük, a jó Isten mellénk áll! – ezért az egyért tiszteltem. Igazi hívő volt, s ha az Úrra esküdött, mindig igazat mondott. Legalábbis soha nem derült, ha esetleg nem…

Füttyentett, mire két az a két őr, aki az ajtó előtt állt bejött, és már vitték is a vidám Hollandiát.

- Három napig se víz, se étel. – parancsolta a herceg.

Csak megjegyzésképpen mondom: harmadnapra már nem találtuk a helyén.


Rövidke lett.
Hollandia ezennel (egyelőre úgy tűnik végleg) elbúcsúzik.