Megjelölve
XXIX. fejezet: Fordulópontok
"– Ez a háború... Egyesekből a legjobbat hozza ki... másokból pedig a legrosszabbat."
Harry többször is rápillantott mágikus karórájára, amelyen a mutatók tikk-takkolva számoltak le egy órát és még harminchárom percet, amíg ő a Kingsley ház konyhájának asztala mellett ült. Lassan korai, halvány fény sütött át a hatalmas kiugró ablakfülke ablakainak üvegjén, mely megvilágította az örökzöld bokrok leveleit és a harmatcseppeket, amik a pókhálókon fénylettek az előkertben. Harry teája hidegen, érintetlenül állt az asztalon.
Aztán nyílt a bejárati ajtó. Harry felkelt, és a konyhaajtóhoz sétált. Tonks jött vissza; fekete, lezser ruhákat viselt, és próbálta olyan halkan becsukni a bejárati ajtót, amilyen halkan csak lehetséges.
– Jó reggelt! – szólalt meg Harry tökéletesen hallhatóan a háta mögött.
Tonks nagyot ugrott ijedtében, és a kezével a szíve fölött markolta a pulóvert, mikor megfordult.
– Merlinre, Harry halálra rémisztettél! – mondta, és egyértelműen riadtnak tűnt. – Mit csinálsz te itt ilyen korán reggel?
– Ezt én is kérdezhetném tőled – válaszolt Harry rezzenéstelenül.
Tonks kisimította kósza, rózsaszín tincseit az arcából.
– Jólesik egy kis séta ilyenkor, kitisztítja a fejet. Vétek elvesztegetni egy ilyen reggelt, nem?
– Igazán? – kérdezte Harry.
Tonks bólintott:
– Igen... Elmenekülhetsz... minden elől.
– Még hét óra sincs.
– Igen, tudom. Az iskolában teljesítek ma szolgálatot, és nem tudtam aludni... De te is ezért vagy itt, nem? – kérdezte, a konyhaasztalon álló jéghideg tea felé bökve.
– Ja – válaszolt Harry. Az asztalhoz sétált, felvette a teáscsészét, és a mosogatóba öntötte a tartalmát. – Nagyon furcsa valódi ágyban aludni.
Tonks együttérzően mosolygott.
– Nehéz lehetett nektek az elmúlt hónapokban. De büszkének kell lennetek magatokra, hogy mindezt véghezvittétek! Ez az egész horcrux-mizéria... de ez azt jelenti, hogy most már a győzelem kapujában vagyunk, nem igaz?
– Azt hiszem... azt a kaput inkább távolabbról vettük még csak szemügyre.
– Figyelj, ha beszélgetni szeretnél... bármiről... az köztünk marad, ígérem. Ha... neked túl sok ez az egész, én szívesen beszélgetek róla, Harry.
Harry bólintott.
– Köszönöm, Tonks.
– Akkor most lezuhanyozom. Szeretnéd, hogy átadjak valamilyen üzenetet Ginnynek a Roxfortban? – kérdezte a nő, pajkos mosollyal az arcán.
– Nem. Nem, köszönöm – válaszolt a fiú.
Sarkon fordult, és magára hagyta Harryt a konyhában, aki még hallotta, ahogy Tonks vidáman köszön odakint:
– Jó reggelt, Arthur!
– Jó reggelt, Tonks – hallatszott a komor, halk felelet, majd a hang gazdája belépett a konyhába. – Szia, Harry.
Mr Weasley lassan ment, kicsit megereszkedett vállakkal: csíkos házikabátot viselt, ami rég összement már a sok mosástól, a szemüvege egészen az orra hegyére volt csúszva.
– Jó reggelt! – válaszolt Harry, aki most vette észre, hogy a férfinek tekintélyes mennyiségű haja hullott ki, mióta utoljára látta.
– Szeretnél reggelizni? – kérdezte Mr Weasley szórakozottan. – Tojást? Szalonnát? Lazacot?
– Nem, köszönöm. Nem igazán vagyok éhes.
Mr Weasley a mágikus órájára pillantott.
– Azt hiszem, én sem. Merlinre is, elég korán van még, nem igaz? Sose tudom mostanában, hány óra... Egészen elveszítettem az időérzékem. – Ron apja kilebegetett magának egy csészét a szekrényből.
Harry bólintott. Most már azt is észrevette, hogy a férfi szeme alatt egészen elmélyültek a ráncok az utóbbi időben.
– Tonks minden reggel elmegy sétálni? – Nem nézett fel Mr Weasleyre, miközben ezt kérdezte.
A férfi a teáskannára mutatott a pálcájával, ami felemelkedett, és kiöntötte neki a teát a csészébe.
– Csak mostanában. Gondolom, ez a McGalagony-ügy nagyon megviselte... Tonksot is ő tanította, természetesen. Mint ahogy itt a legtöbbünket... Ez a tea hideg, Harry.
– Sajnálom – mondta Harry oda sem figyelve. – Mr Weasley, szeretném én is látni azt az emléket, ha megengedi.
Mr Weasley egy pálcaintéssel eltüntette a teát, és az üres csésze pereme fölött Harryre emelte a tekintetét.
– Biztos vagy benne...? Tökéletesen megértem, miért nem akartad megnézni tegnap éjjel.
– Tudtam, hogy meg fogja érteni. De most látnom kell, csak azért, hogy... – Harry kereste a szavakat.
– Azért, hogy le tudd zárni magadban? – Mr Weasley mereven nézett rá szarukeretes szemüvege fölött.
Most már Harry is felnézett a férfira, és tudta, hogy ő talán megértheti, hogyan érez az üggyel kapcsolatban.
– Sosem vártam volna ezt McGalagony professzortól.
Mr Weasley a fejét ingatta.
– Amikor Dumbledore annak idején minket, hármunkat tett titokgazda-jelöltekké, olyan biztonságban éreztem magam, mint már régóta nem. Egyikünk sem számított erre, Harry. De most, hogy tudomást szereztünk erről, játszanunk kell tovább ezt a komédiát. Óriási szerencsénkre Minerva még csak nem is gyanítja, hogy tisztában vagyunk az árulásával, és ezzel időt nyerünk. Már csak az maradt hátra, hogy eldöntsük, hogy felkeressük-e a minisztériumot az információval, amit megtudtunk... vagy mi magunk tegyünk pontot az ügy végére.
– Mit ért az alatt, hogy mi teszünk pontot az ügy végére?
Mr Weasley sóhajtott.
– Ez egy újabb gyűlés témája lehetne. A károk csökkentése érdekében azonban javasolni fogom, hogy ennek a megbeszélésére minél előbb kerüljön sor.
Pár tíz másodpercig mindketten hallgattak.
– Ha tájékoztatjuk a minisztériumot arról, mit tett Minerva... ki kell adnunk egy régi barátot olyan embereknek, akik mindezidáig azon voltak, hogy akadályozzanak a Rendet.
Harry ezekre nem szólt semmit. Igazából nem is tudott volna mit mondani. Ez a taktikai megbeszélés túl korai volt számára, mikor a feje még az árulás rettenetességével volt tele. Hogy vetemedhet valaki arra, hogy koncul dobja az összes olyan embert az ellenségnek, akik odáig megbíztak benne?
– A merengőt átvittük a szalonba – szólalt meg Mr Weasley egy perccel később. – Lezártuk azt a helyiséget. Ha be szeretnél menni, igazán kell kívánnod azt, hogy láthasd az emléket. Én itt leszek, ha valamire szükséged van.
Harry köszönetképp halványan rámosolygott, és kiment a konyhából.
Magának sem tudta megmagyarázni teljesen, miért is akarja most látni azt az emléket, ha az előző éjjel erre még semmi rá nem vehette volna. Valami azonban azt súgta, ezúttal látnia kell, mindazok érdekében, akik belekeveredtek ebbe az egészbe. Hogy is hihetné el bárkinek, hogy McGalagony, a mindig megbízható professzor, aki a biztos pontok egyike volt az életében, elárulta őket, ha még csak az erre vonatkozó bizonyítékot sem látta?
Harry határozott szándékkal nyomta le a kilincset, és a szalon ajtaja feltárult előtte.
A merengő egy fényes mahagóni asztalon feküdt, az ablak mellett, ami a tavasz beköszöntével egyre élénkebb zöld színt öltő gyepre nézett. Ez a merengő különbözött az elhunyt igazgató régi merengőjétől; nagyobb volt, sötétvörös márványból készült, és semmilyen díszítés nem volt rajta. Harry óvatosan maga elé húzta, és szemügyre vette. Az emlékek gyöngyfehér színűek voltak, és se folyadékhoz, se gázhoz nem hasonlítottak igazán, ahogy kavarogtak a kőtálban.
Harry levette a szemüvegét, és megdörzsölte a szemét. Aztán hirtelen jött elhatározással ismét felvette, és előrehajtotta a fejét: szinte fejest ugrott az emlékbe. A világ megbillent vele, aztán a feje tetejére állt pár rémítő pillanatra; de Harry már hozzászokott ehhez a furcsa érzéshez a számtalan merengőbeli kirándulás során, amit Dumbledore-ral tettek az előző évben.
Mintha jeges párán zuhant volna keresztül, aztán hirtelen egy alagút-labirintusban találta magát, amelyben a kevés világosságot néhány fáklya szolgáltatta.
Harry megigazította a szemüvegét, és körbepillantott. Mögötte egy nő állt, ruháiból ítélve, akit két halálfaló fogott közre; a fejére egy kis, fekete zsákot húztak, úgy, hogy semmi se látszott belőle. Harry hátrébblépett.
– Ne olyan szorosan, uraim... Legyenek tekintettel rá, hogy nem vagyok már fiatal – hallotta az eltéveszthetetlen skót akcentussal ejtett mondatokat a zsák alól.
– Elővigyázatosság, asszonyom. Bizonyára megérti – válaszolta az egyik halálfaló erős, pattogó hangon, és Harry biztos volt benne, hogy Macnair az. A másik halálfaló pedig talán Nott lehetett, a termete alapján legalábbis őrá tippelt.
A kompánia megállt a járat egy ütött-kopott szakaszán, mely nagyobb volt, mint azok a kanyargós részek, amelyeken idáig keresztül haladtak; úgy tűnt valamiféle teremként használták. Harry lélegzetvisszafojtva figyelte az eseményeket; hiába tudta, hogy mindez már megtörtént a múltban, most mégis nagyon sebezhetőnek érezte magát.
A kis, fekete zsákot egy mozdulattal lehúzták a skótkockás öltözetet viselő nő fejéről, ő pedig megigazította a szemüvegét az orrán, és összeszűkített szemmel körbenézett. A táskáját szorosan a mellkasához fogta.
Harry lassan előrébb lépett, és közelről belebámult az arcába. Idegesnek tűnt, ennyi biztosan megállapítható volt az arckifejezéséből, de elég gyér vigasz volt ez ahhoz képest, hogy épp tudatosan, megingás nélkül elárulni készült a Rendet.
– Ó, Minerva... A változatosság kedvéért jó látni téged az iskolán kívül is – hallott meg Harry egy magas, erősen gúnyos hangot. Hirtelen elfogta a hányinger; jobbra fordította a fejét, bár már azelőtt tudta, hogy ki a hang gazdája, aki üdvözli az árulót, mielőtt megpillantotta volna a kísértetiesen fehér arcot.
– Elég rosszul nézel ki, Bellatrix – jegyezte meg McGalagony szomorúnak tűnő hangon. – Nem olyan a kisugárzásod, mint amilyenre emlékeztem.
– Azkaban kicsit megviseli az embert – felelt Bellatrix halkan, a hangjában ezúttal szemernyi gúny sem volt. – De te is megváltoztál, ugye tudod? Bár nem könnyű megmondani, hogy milyen tekintetben, de... eléggé meglepődtem, mikor kapcsolatba léptél velünk. Nem kis meglepetés volt.
– Ugyan miért? – kérdezett vissza McGalagony dacos megvetéssel a hangjában.
A halálfalók elengedték McGalagonyt, és most keresztbe font karral álltak mellette, mint a testőrök a királynő két oldalán.
– Évek óta te vagy Dumbledore jobbkeze, nem? Ó, bocsánat... Most már múlt időt illik használnom: te voltál Dumbledore jobbkeze.
McGalagony elhúzta a száját. Bellatrix folytatta:
– Aktív tagja vagy a Főnix Rendjének, és több alkalommal segítettél Harry Potternek, a Sötét Nagyúr ellenségének és a kis barátainak is, mikor szorult helyzetbe kerültek. Szóval bocsásd meg nekünk, igazgatónő, hogy óvatosak vagyunk veled kapcsolatban, de a Sötét Nagyúr szemszögéből nézve nem igazán áll össze ez a kép.
– Már önmagában az is elég bizonyíték az őszinte elhatározásomat illetően, hogy most itt állok előtted. Az okok viszont csak rám tartoznak.
Bellatrix vigyorgott.
– Milyen érzékeny vagy.
– A Nagyuraddal akarok beszélni – szólalt meg McGalagony. – Ezért vagyok most itt. Ebben állapodtunk meg.
Bellatrix megcsóválta a fejét, és Harry megdöbbenve tapasztalta, hogy ezúttal ő diktálja a feltételeket, nem pedig McGalagony, akitől megszokta, hogy minden szituációban tekintélyt parancsolóan viselkedik.
– Arra nem lesz szükség, Minerva. Tudom, hogy megszoktad, hogy az iskolában a kiskölykök közt hatalmad van, főleg most, hogy a főnökszékbe is beültél, de itt mi diktáljuk a szabályokat. Azt üzented, hogy információkkal tudsz szolgálni, amik érdekesek lehetnek számunkra, hogyha...
– Hogyha kapok egy nagyobb összeget cserébe, igen – válaszolt McGalagony.
Harry nagyot pislogott. Ennyi lenne az egész? McGalagonynak pénz kell?
– És mit gondolsz, miből adunk mi neked pénzt? – kérdezte Bellatrix vigyorogva.
– A titkos módszereitek segítségével rendszeresen fosztogatjátok a Gringottsot. Vagy egy hónapja csináljátok, és senki nem tudta elkapni azokat, akik folyamatosan megkárosítják a bankot. Egyszóval csak ti lehetettek azok – válaszolt McGalagony könnyedén. – Gondolom, nem az a célja az akciónak, hogy kincseket halmozzatok fel magatoknak, hanem, hogy mások tudomást szerezzenek róla, és cserébe hajlandóak legyenek információkkal szolgálni.
Macnair és a termetes Nott kissé ideges pillantást váltottak. Harry ugyanakkor látta, hogy Bellatrix, nem meglepő módon, még csak nem is pislogott.
– Nagyon jó, Minerva, kitűnő. De hogyan jutottál ennek a hírnek a birtokába?
McGalagony olyan mosolyt villantott rá válaszként, amilyet Harry még sosem látott az arcán.
– Megvannak a magam forrásai, Bella. De ha el is reppenne az aranytojást tojó tyúk, még mindig meglennének a módszereitek arra, hogy újabb módokon szerezzetek pénzt magatoknak.
Bellatrix bólintott.
– Sorold fel őket.
– Zsarolás, gyilkosság, más rablások... Minden, ami ilyenkor szokásos nálatok.
A halálfalónő felnevetett.
– Ó, Minnie, igazán jó kedvre derítesz! Komolyan remélem, hogy... őszintén át akarsz állni hozzánk. Olyan kellemetlen lenne, ha végeznünk kéne veled; igazi egyéniség vagy.
– Térjünk a tárgyra, rendben?
Bellatrix újból bólintott.
– A Sötét Nagyúrral nem fogsz személyesen találkozni. Én az egyik legmegbízhatóbb tanácsadója vagyok, ezért rajtam keresztül fogsz üzenni neki. Ha ezzel problémád van, akkor azt azonnal tudjuk orvosolni azzal, hogy távozol az élők sorából – mondta monoton hangon.
Macnair és a másik halálfaló összeszorították az öklüket, mintha fenyegető viselkedést szerettek volna produkálni. McGalagony arckifejezése viszont szemernyit sem változott, mikor Bellatrix folytatta:
– Ha az információ, amivel szolgálsz, valóban hasznos számunkra, egy újabb találkozót beszélünk meg, és akkor majd találkozhatsz a Nagyúrral.
McGalagony egy pillanatra elgondolkodott, de aztán bólintott.
– És mi lesz a pénzzel...?
– Ha az információd hasznos, akkor emiatt sem kell aggódnod.
De ez alkalommal McGalagony megrázta a fejét.
– Nem áll az alku, Bella. Abba belemegyek, hogy ne beszéljek a Sötét Nagyúrral személyesen, de attól függetlenül ragaszkodom a pénzemhez, hogy ti elbaltázzátok-e az akciót, amibe az információm alapján kezdtek, vagy sem. – És várakozóan kinyújtotta a kezét.
Bellatrix összeszűkítette fekete szemeit, és úgy nézett McGalagonyra.
– Milyen mondanivalód van számunkra, Minerva?
McGalagony előbb leeresztette, majd karba fonta a kezét.
– Amit mondani fogok, az mindent megváltoztat majd.
– Ha megfelelőnek találom az információt, akkor megkapod a pénzt – mondta Bellatrix, árnyalatnyi türelmetlenséggel a hangjában.
– Fel tudom fedni előtted a Főnix Rendjének a hollétét – McGalagony hatásszünetet tartott. – A főhadiszállás pontos helyét.
Fülsüketítő csend következett. Harry visszafojtotta a lélegzetét, képtelen volt felfogni az elhangzottakat, hiába tudta előre, hogy ez lesz a vége. Csak így eladta őket, ilyen egyszerűen...
Aztán hirtelen Bellatrix őrült nevetése hangzott fel.
– Hah! Ez meg hogy lehetséges?
– Én vagyok a Rend titokgazdája. Én meg tudom mondani, hol vannak.
Bellatrix elkezdett tapsikolni, egyre gyorsabban és gyorsabban; a szemében vad tűz táncolt. Most szinte őrültnek látszott.
– Óh, óh, óh! Ostoba, vén Dumbledore! Túl bizakodó volt... Ennek Piton is az élő bizonyítéka, de most itt az újabb példa! Gyerünk, Minnie... pakolj ki mindent, amid van!
– A Főnix Rendjének főhadiszállása Londonban, a Grimmauld tér 12. szám alatt található.
– Az lehetetlen! – vetette ellen hitetlenkedve Bellatrix, aztán nevetésben tört ki. Egy teljes percbe is beletelt, mire abba bírta hagyni. Macnair és Nott meg sem rezzentek; úgy tűnt, hozzá vannak szokva Bellatrix vad és kiszámíthatatlan viselkedés-változásaihoz. McGalagony ellenben összeszűkült szemekkel nézte Bellatrixot.
– Hihetetlen! Az Sirius régi háza!
– Pontosan – felelte McGalagony minden érzelem nélkül.
– Hah! Micsoda furfang! Az a legutolsó hely, amiről feltételeztem volna... Ó, erre használni egy ilyen nagy múltú házat... Erre...
– Hát igen. Nos, átadtam az információt, Lestrange. Most a fizetségemet, ha volnál szíves...
Harry észrevette, hogy McGalagony most már Bellatrix családnevét használja, vagyis szeretné minél előbb lezárni a beszélgetést, de Bellatrix még mindig kuncogott, és előre-hátra hintázott a lábain.
– Khm... Nos, ha ez tényleg igaznak bizonyul, akkor a Sötét Nagyúr rendkívül elégedett lesz...
Macnair megköszörülte a torkát.
– Lehet, hogy hazudik – vetette fel egy halk mordulással.
Bellatrix rábólintott.
– Igen, lehet, hogy hazudik, de ha ezt teszi, akkor biztosíthatlak róla, hogy azt fogja kívánni, bár ne tenné.
McGalagony egy másodpercig nem mondott semmit, aztán megszólalt:
– Nem félek tőled, Bellatrix. Nagyon kevés dolog van, amitől félek, mert tudom, hogy az információm valódi, és hogy nemsokára a Sötét Nagyúrral fogok beszélni. A magam akaratából jöttem ide, nagy kockázatot vállaltam, de mégis itt vagyok. A fenyegetésed nekem semmit sem számít.
– És arra gondoltál már, Minnie... hogyha a Sötét Nagyúr úgy dönt, hogy használni fogja az információdat – a magam részéről én nagyon remélem, hogy így tesz majd –, ... akkor sok kis barátodat megölik majd? Kíváncsi vagyok, vajon ehhez mit szólsz?
McGalagony nem válaszolt, csak hideg közönnyel nézett Bellatrixra.
– Talán még Harry Potter is köztük lesz... A Kiválasztott... Vajon, hogyan fog reagálni, ha rájön, hogy te voltál az áruló? Már, ha túléli egyáltalán.
– Nem fogja megtudni. Az pedig, hogy túléli-e a támadást vagy sem, nem az én dolgom; ez a te ügyed és a Nagyuradé. Én ettől a pillanattól fogva közömbös vagyok a téma iránt.
Bellatrix szája kegyetlen mosolyra húzódott.
– Öröm volt üzletet kötni magával, McGalagony professzor – Ezzel egy csörgő galleonokkal teli erszényt húzott elő a köpenye alól. McGalagony elvette tőle, és elsüllyesztette a táskájába. Az arca végig rezzenéstelen maradt.
– Amennyiben az információ birtokában kedvező eredményeket érünk el, akkor többet is fogsz kapni. Két napon belül lépj kapcsolatba velünk, ahogy korábban is tetted; valaki majd érted megy, valószínűleg a kora reggeli órákban. És még egyszer emlékeztetlek: ha szórakozol velünk, akkor mindenki, aki kedves volt neked, a szemed láttára fog meghalni. Kétszer.
McGalagony bólintott, majd sarkon fordult.
– Rendben. Uraim, akkor kérem a zsákot vissza. A találkozónak vége.
Harry hirtelen érezte, hogy a levegőbe emelkedik, és beburkolja őt a köd. Olyannyira belemerült az emlékbe, hogy felkészületlenül érte, hogy máris vége van, felkapja őt ez az erő, ami kiviszi a merengőből; kissé szédült is.
A szalonba került vissza; forgott vele a világ. McGalagonynak sikerült elhitetnie a másik oldallal, hogy átállt hozzájuk, és az, hogy ők a Grimmauld téren a túlélésért harcoltak a halálfalókkal szemben, pedig meg is erősítette, hogy valóban így történt.
De miért, mi a fenéért akart McGalagony pénzt? Egész biztos volt benne, hogy volt neki annyi, hogy jól megéljen belőle; a Roxfortban lakott, biztonságban, és nemrég lett belőle az iskola igazgatónője! Miért volt szüksége pénzre...?
Aláírta a halálos ítéletüket azzal, amikor kiadta a Rend főhadiszállásának a titkát... és mindezt miért? Pénzért...?
Ennek nem volt semmi értelme.
Azonban Harry elméjében lassan, szinte magától a helyére csúszott pár darab a kirakós játékból, amelyek eddig ott sem voltak a táblán, és ez olyannyira megdöbbentette, és olyan félelemmel töltötte el, hogy nem merte megfogalmazni, mi az, amire az emlék kapcsán rájött.
Még a saját fejében sem.
– Mr Weasley? – szólalt meg Harry tíz perccel később, mikor visszatért a konyhába. A fejük fölül egyre több zajt lehetett hallani; az emberek lassan felébredtek a főhadiszálláson, és nekifogtak a napi rutinnak, és Harry még azelőtt szerette volna kérdezni a férfit az emlékről, mielőtt lejönnek reggelizni.
– Tessék? – Pillantott fel a férfi a Reggeli Prófétából. – Ne haragudj, Harry, elkalandozott a figyelmem. Minden rendben van? Felkavaró emlék volt, igaz?
Harry biccentett, de eltökélte magában, hogy nem hagyja elterelni a figyelmét, és mindenképp megtudja a választ a kérdésére.
– Mi a helyzet a Gringottsszal?
– Már értesítettük az Aurorparancsnokságot és a Gringottsot is. Biztosíthatlak róla, hogy igencsak magas lett a készültségi szint a bankban; minden egyes porszemre érzékelő varázslatokat szórtak ki, és vagy húsz aurort telepítettek oda csak azért, hogy a különösen nagy értékeket rejtő széfeket őrizzék. Ha eddig nehéz volt oda betörni, mostantól egyenesen lehetetlen lesz.
Harry ismét bólintott, de nem könnyebbült meg. Ha Voldemort maga is érdekelt volt a dolgok folyásában, az az előtt lehetetlennek tűnő dolgok hirtelen egy csapásra lehetségessé váltak, és lehetségessé válik az is, hogy folytatódjon a rablássorozat.
– A hely, ahol találkoztak... Azt feltételezik, hogy az...
– ... hogy az Tudjukki főhadiszállása? Valószínűleg igen, de nem lehetünk biztosak benne. Úgy tudom, Mordon a legjobb embereket állította rá a Rendből, hogy tanulmányozzák az emléket a hely beazonosíthatósága végett.
– És lehetséges, hogy az egész a föld alatt van?
Mr Weasley bólintott.
– Esetleg egy hegy belsejében... Nem tudhatjuk.
Harry fontolóra vette ezt a lehetőséget, aztán hirtelen újra megszólalt.
– McGalagony pénzt akart.
Mr Weasley mélyet sóhajtott.
– Talán sosem fogjuk megtudni, mi áll emögött az egész mögött, Harry. Egyedül az mondható el, hogy ez a háború... egyesekből a legjobbat hozza ki... másokból pedig a legrosszabbat.
Harry a fejét rázta.
– Csak... ez annyira nem vall McGalagonyra! Úgy értem, McGalagony nem kapzsi, nem igaz? És azelőtt soha nem tett semmi arra utalót, hogy képes lenne... csak úgy eladni minket! Mindannyian meghalhattunk volna! És ő tökéletesen tisztában volt ezzel! Mikor Bellatrix Lestrange...
Harry hirtelen elhallgatott, rádöbbenve, hogy továbbra sem áll készen arra, hogy csak úgy megbeszélje valakivel a Bellatrix Lestrange-dzsel történteket. Bár Lupin meggyőzte róla, hogy amit tett, az nem volt gyilkosság, de mégis, a halott nő arca a mai napig kísértette. Ez talán már örökre így marad – gondolta letörten.
Mr Weasley a vállára tette a kezét.
– Remus elmondta nekem, mi történt a Grimmauld téri házban. Tudom, hogy nem szeretnél beszélni róla, és nem is foglak kérdezni... de talán az segít valamit, ha azt mondom, helyesen cselekedtél, és ezt mindenki más is így gondolja.
Bár Harry nem tudott megszólalni ebben a pillanatban, tudta, hogy Mr Weasley tudja, hogy sokat jelent neki, amit mondott; a férfi, mikor felkelt a konyhaszékről, megszorította a vállát.
Majdnem a teljes Rend összegyűlt a délután egy órakor kezdődő ebédre az étkezőben, hogy megtárgyalják, mi lenne a legjobb módja annak, hogy közeledjenek a minisztérium felé.
Mordon tette le utoljára a villáját.
– Nos... van valakinek valamilyen javaslata?
Senki nem szólalt meg. Mr Weasley alig nyúlt az ételhez. Lupin és Hestia Jones kibámultak az ablakon. Ron és Hermione csendben beszélgettek.
– Potter? – vakkantotta Mordon. Harry szintén el volt gondolkodva, de most felrezzent.
– Elnézést... Azt mondanám, egyszerűen álljunk eléjük. Nincs értelme kerülgetni a forró kását.
Mordon biccentett.
– Egyetértek.
– Szintén – mondta az amerikai.
– Talán azoknak, akik igazán fontos beosztásban dolgoznak a minisztériumban, inkább a háttérben kéne maradniuk, arra az esetre, ha Scrimgeour kedvezőtlenül reagál. Ha mind elveszítjük az állásainkat, aligha marad majd információforrásunk – mondta Mr Weasley.
– Jó meglátás, Arthur – értett egyet az egyik varázsló, és Kingsley is bólintott.
– Rendben. Nos, akkor... Nem igazán van értelme halogatni a dolgot. Indulás – recsegte Mordon.
Pergamencsörgés hallatszott, aztán a széklábak csikorgó zaja a padlón, ahogy többen egyszerre felkeltek az üres tányérjaik mellől, hogy elhagyják az ebédlőt.
A fekete bőrű varázsló és Mordon utasításokat vakkantottak, rámutattak emberekre, így az aurorok fele végül ott maradt, Mr Weasleyvel egyetemben, a másik fele pedig távozott a házból.
Harry most már ismerte mindannyiukat, mert ma reggel bemutatkoztak neki azok, akikkel nem találkozott azelőtt, hogy idejött volna. A legnagyobb benyomást egy Jonathan Walton nevű férfi tette rá, leginkább azzal, hogy tekintélyt parancsoló, komoly embernek tűnt. Kilenc évig dolgozott aurorként, de aztán kiábrándult a minisztérium politikájából. Elmondta Harrynek, hogy megtisztelve érzi magát, hogy találkozhattak, és hogy mindenhez sok sikert kíván, amihez a jövőben csak hozzáfog. Most ő is távozott a többiekkel.
Tányércsörgés hallatszott: Mrs Weasley elkezdte egybegyűjteni az evőeszközöket. Harry hallotta, hogy az asszony megszólítja Lupint.
– Hogy ennek az embernek miért nincs házimanója...?! Sosem fogom megérteni... – mondta a nő. – Nem, mintha nem engedhetné meg magának...
Egy másik boszorkány, aki Harrynek reggel Genevieve Stephensonként mutatkozott be, kényszeredetten rámosolygott.
– Kingsley nem hiszi, hogy a házimanókat rabszolgaságban kéne tartani.
Hermione azonnal elfordult Rontól, hogy hozzászóljon a beszélgetéshez.
– Jól teszi!
Tonks segített Mrs Weasleynek a tányérokat pakolni, és közben kuncogni kezdtek valamin Hermionéval.
Harry újra a gondolataiba merült; azon rágódott, ami reggel óta folyamatosan nem ment ki a fejéből: McGalagony viselkedésén. A mód, ahogyan Bellatrixszal beszélt, megrémítette Harryt. Hogy élhetett egy ilyen emberrel hat évig egy fedél alatt, hogyan hallgathatott rá fontos dolgokkal kapcsolatban, hogyan bízhatott meg benne majdnem ugyanolyan mértékben, mint magában Dumbledore-ban?
Ron és Hermione nevetése kiszakította a gondolataiból: felnézett. Mindketten Tonksot figyelték, aki eleget téve Hermione kérésének malacorrá változtatta az orrát. Harry halványan rájuk mosolygott.
Aztán újra az asztal lapja felé fordította volna a tekintetét; majd hirtelen felnézett és rámeredt a nőre.
Körbepillantott: kereste a módját annak, hogyan léphetne kapcsolatba a barátaival anélkül, hogy bárki észrevenné. Kiszúrt egy nem használt, árván ottmaradt szalvétát az asztal túlfelén.
– Invito! – motyogta az orra alatt. A szalvéta észrevétlenül a kezébe lebbent a fehér terítő felett: senki nem figyelt rá. Az ott maradt pár ember vagy a pakolásra figyelt, vagy beszélgettek, a minisztériumi látogatás sikerét találgatták, esetleg már kifelé sétáltak a helyiségből. Feküdt egy penna ott, ahol pár perccel ezelőtt még Mordon ült; lassan kinyújtotta felé a kezét, és felvette.
Abban már nem sok nehézség volt, hogy lejegyezzen rá három szólt, majd, mikor felkelt, és elhagyta az ebédlőt, az asztalról besöpörte a szalvétát Hermione ölébe, mintha véletlenül tenné. Tudta, hogy a lány észrevette a dolgot, mert utána pillantott, de szerencsére nem tette szóvá. Aztán azt is látta, miközben hátranézett a válla fölött, és becsukta az ebédlőajtót, hogy Hermione elfordul Rontól, kihasználva, hogy ő még Tonksszal beszélget, felkel az asztaltól, és felveszi a szalvétát, mintha ki akarná dobni, és egy pillanat alatt végigfutnak a szemei a ráírt szavakon.
Az emeletre. Most.
Harry több mint hálás volt a sorsnak, hogy okos barátokkal áldotta meg. Így aztán senki sem vette észre, hogy mikor alig öt perccel őutána elhagyták a termet, valójában követték őt, és csatlakoztak hozzá a fiúk hálószobájában.
– Mi a helyzet? – kérdezte Ron, és eleresztette Hermione kezét, miközben leültek a szemközti ágyra. – Mi volt ilyen sürgős?
– Láttam az emléket – mondta Harry.
Hermione együttérző arcot vágott.
– Ó, Harry... Az engem is felzaklatott, de meg kell próbálnunk...
– ...az ott nem McGalagony volt – szakította félbe Harry hirtelen. Izzó szemekkel nézett maga elé, és irtózatosan dühös volt magára, amiért csak most jött rá erre.
Ron és Hermione rámeredtek.
– Ööö... mi? – kérdezte Ron tökéletesen kizökkenve.
– Az ott a merengőben. . Volt.
Újra csend lett.
– Öhm, Harry, biztos jól kialudtad magad az éjjel? Eleinte én sem akartam elhinni, de...
Harry azonban a fejét csóválta.
– Hogyhogy nem jöttünk rá előbb? McGalagony sosem kérne pénzt!
– De akkor ki volt az, Harry? – kérdezte Hermione türelmesen, mintha egy háborodott elméjűhöz beszélne.
– Tonks.
Ron idegesen felnevetett, de Hermione a szája elé kapta a kezét, és elkerekedtek a szemei a felismeréstől.
– Hát persze! – lehelte az ujjai közül.
Ron rájuk meredt.
– Merlinre... hová kerültem...?
– Hát nem érted, Ron? – kérdezte Harry kissé türelmetlenül, bár elégedett volt amiatt, hogy Hermione már kitalálta, hol van a kutya elásva. – Tonks egy...
– ... metamorfmágus! – fejezte be helyette Hermione. – Ó, istenem! Hiszen előadhatta az egészet McGalagony bőrébe bújva! Még a halálfalókat is átverte, úgyhogy egyszerűen nem árthatnak Tonksnak, még akkor sem, ha arra jöttek volna rá, hogy hazudik nekik! Ó, istenem, miért nem gondoltunk erre korábban...?
Ron arcából kifutott a vér.
– A francba – összegezte a helyzetet végül.
Harry megdörzsölte az arcát. A teste lázban égett, szinte reszketett az izgalomtól, attól, hogy elképzelte a felfedezése következményeit.
– Tudtam, hogy valami nem kerek. Úgy gondoltam, van abban valami furcsa, hogy édesapád és ő csak úgy elhatározták, hogy kettesben kivizsgálják ezt az egész ügyet.
– Hé, apámnak semmi köze ehhez az egészhez! – kiáltott fel Ron hevesen.
– Nem is ezt mondtam – tiltakozott Harry, miközben Hermione nyugtatólag a vörös hajú fiú hátára tette a kezét. – Arról beszéltem, hogy furcsa volt, ahogy előadta az egészet, a vizsgálatot és az állítólagos felfedezését az egész Rend előtt.
– Nagyon hatásosan csinálta – jegyezte meg Ron sötéten.
– Igen, azt láthattuk a merengőben is, hogy jól színészkedik – értett egyet Harry. – Viszont könnyű dolga volt: McGalagonnyal egy ideje senki nem lépett kapcsolatba a Rendből, Tonks viszont mostanában az iskolában teljesít őrszolgálatot.
– Elkábíthatta őt, vagy törölhette az elméjéből a találkozó időpontját, és tényét, amin McGalagonynak meg kellett volna jelennie, hogy hárman tisztázzák a helyzetet! – mondta Hermione gyorsan, a felismeréstől felcsillanó szemekkel. – De így is csak ugyanoda jutottunk... Miért árulná el Tonks a Rendet?
– Sokkal nagyobb szüksége van a pénzre, mint McGalagonynak – szólalt meg Ron. – De pokoli áldozat ez egy zsák galleonért...
– Reggel tanúja voltam annak, hogy Tonks kisurrant a házból. Valahogy felriadtam nem sokkal előtte... Talán azért ment, hogy találkozzon velük. Bellatrix kora reggeli találkozókat említett... És nagyon rémültnek tűnt, mikor rájött, hogy észrevettem, hogy távol volt.
Percekig csendben ültek, és maguk elé meredtek, amíg Hermione óvatosan meg nem szólalt:
– Most mihez kezdünk?
– Valahogy be kell bizonyítanunk ezt az egészet – mondta Ron, és kibámult az ablakon.
– ... és azt gyorsan kell véghezvinnünk. Most már ugyanis értesült a horcruxokról. Biztosan mindent elkotyog nekik... ahogy kiadta a főhadiszállás titkát... ezért kapja a pénzt... beszélhet Ginnyről... – Harry szabályosan rosszul lett a gondolattól.
– Fogalmam sincs, hogy csináljuk... Egyszerűen letagadja majd, és Lupin...
– Ó, te jó ég – nyögte Harry. A felismerés hidegzuhanyként érte. – Remus...
– Harry, biztos vagy benne, hogy helyesen cselekszünk...? Úgy értem... Mi van, ha mégis McGalagony az, és igaztalanul vádoljuk Tonksot? Gondolj bele, Remus hogy reagálna erre!
Harry a kezeibe temette az arcát. Hermionénak igaza volt. Mi van, ha tökéletesen rosszul látják a szituációt? Mennyivel több kárt okozna ez annál, mintha tényleg igazuk lenne? De annyira biztos volt abban, hogy nem McGalagony tette, és biztosra vette azt is, hogy nem Arthur Weasley... Felnézett az ujjai közül a barátaira.
– Van egy mód arra, hogy megbizonyosodjunk afelől, hogy Tonks-e az áruló. Támadt egy ötletem.
A nicknév nélkül írt visszajelzéseket ("Guest"), vagy azokat a visszajelzéseket, amelyeknek a szerzőjének a neve nem áll másból, mint csupa mássalhangzóból, magánhangzóból egymás mellett, nem tudjuk beszámolni. Köszönjük a megértéseteket.
Válaszok az előző részre írt visszajelzéseitekre:
Anett Shinoda: Tonks erősnek tudja magát mutatni, mint az ebből a fejezetből is látszott, de valóban nem olyan erős jellem, mint McGalagony. Teljes mértékben egyetértünk abban, hogy a Remus-Tonks szálat kibonthatta volna jobban Rowling, mert így sajnos kevéssé hiteles. És igen, a könyvek Harryről szólnak, csak kérdés, hogy indokolatlanul miért kell összeházasítani sok szereplőt akkor: valószínűleg, hogy megszülethessen a következő generáció. Úgy érzem egyébként, (Mena vagyok), hogy így maradt végül nyitott a kötetek vége, hogy Rowling tudjon mihez nyúlni, ha az új, szeptemberben megjelenő könyve, ami felnőtteknek szól, mégse jönne be. Két választása lesz: az egyik az előzménykötetek, a Tekergők éveiről, a másik pedig új generációs kötetek. Végül is George Lucasnak is beletelt egy kis időbe, míg leforgatta a Star Wars előzmény-trilógiáját, érzésem szerint Rowling is megírhatja ezeket – csak épp várni kell rá.
Anonymus6: Igen, még a 22. fejezetben megtámadták Harryéket a Grimmauld téren, ami csak árulás útján válhatott lehetségessé. Tonks nem véletlenül gyanús, ráéreztél valamire... :) Köszönjük, hogy ismét írtál! :)))
daren: Örülünk, hogy tetszik a határozott Harry, ez a jellemvonása volt az, ami miatt többek közt kiválasztottuk a történetet fordításra. "Itt jegyezném meg, hogy nem olvastam az angol verziót, ezért nagyon kiváncsi vagyok, hogy eltaláltam-e a dolgot." Mire idáig elértem a kritikádban, őszintén, végig arra gondoltam, hogy olvastad az angol verziót, de ezek szerint nem. :) Sajnáltam is fordítás közben, hogy ez a fejezet számodra nem sok új információt tartogatott, de talán a megírás módja tetszett. Egész színpadra illően indult ez a rész... :) Azért a következő részben remélhetőleg lesz már számodra is új információ, és a következő fejezetekben feltűnik még pár új karakter is, akik tartogathatnak meglepetéseket, de nos, majd meglátjuk, róluk mit gondolsz majd. :))) Nagyon tehetséges vagy a történetek alakulásának kitalálásában. :D:D:D Remust mi is sajnáljuk, bár kevésbé a többi olvasónál, mert nem értettünk egyet azzal, hogy elmagyarázta Harrynek, miért nem volt gyilkosság Bella megölése. :D :D :D Szerintünk ugyanis az volt, az már más kérdés, hogy ez helyes-e vagy sem, de hogy gyilkosság volt a javából, azt kár tagadni, és később meg is lesz magyarázva, Harry viselkedése mitől ilyen. De végül is, Remus karakterébe illik egy ilyesfajta magyarázat.
Denem: Örülünk, hogy itt vagy. :))) Ha be vagy jelentkezve ezen az oldalon, a fejezet végén, a kritikaírós ablak alatt van pár sornyi lehetőség. Na most ha a második sorban (Favorite Story Author Follow Story Author) A Follow: Story után közvetlenül levő négyzetet bekattintod, akkor azzal felvetted követésre a történetet, és ez azt jelenti, hogy mikor felrakunk egy részt, te erről kapsz egy értesítő e-mailt arra a címedre, amivel az oldalon regisztráltál. :D Ez jól kiváltja a levelezőlistát, ha arra esetleg nem regisztráltál. :D Voldemortra most megint várni kell egy jó darab időt, egyelőre csak árulókon és halálfalókon keresztül mutatja magát a sötét oldal. Legutóbb ugye a roxmortsi csatában tűnt fel, ahol messziről lehetett látni. :D Perselusszal a... hm, harminckettedik fejezetben találkozunk legközelebb élőben. :D Ha jól emlékszem. :D Az azonban egy jelentékeny találkozás lesz. :D
dóri: Igen, mostanában ilyen hosszúak a részek. :) Minerva és Tonks esete pedig, mint a mostani részből is látszik, egyáltalán nem egyszerű. A következő részből az ügy további részletei is kiderülnek majd. Örülünk, hogy az érzelmi szálak alakulásával is elégedett vagy a történetben. Nagyon örültünk, hogy írtál ismét! :)))
Egér: Igen, Harry itt vezetőként viselkedik, ez az egyik hatalmas húzása ennek a történetnek, ami miatt kiválasztottuk a fordításra. McGalagony és Piton találkozása, ahol McGalagony az áruló... pompás ötlet, kár, hogy nincs megírva! Micsoda jelenet, két erős és karizmatikus karakterrel! :D Őszintén érdekelne. Harry hamarosan találkozik Pitonnal, de ahhoz még két fejezetnek el kell telnie, amit még nem olvashattatok. :)
Guest: Örülünk neki, hogy várod. Reméljük, izgalmasnak találtad a mostani részt.
hdgb: Köszönjük, hogy írtál!
ibolya0808: Tonks természetesen az ellenséget látogatja. De erről még csak Harryék tudnak, és a többieket is meg kell győzni... Köszönjük, hogy ismét írtál, örülünk, hogy tetszett!
Jackpapa: Köszönjük, hogy írtál! :) Örülünk, hogy tetszett! :)
Nemo: Örülünk, hogy tetszett a fejezet, köszönjük, hogy írtál! :)
Péter: Ami azt illeti, igazad van. Harry is elképzelhetetlennek tartja, és ki is bogozza a szálakat. :) Reméljük, a felismerés módját is izgalmasnak találtad. :)
Shyen: Igen, reméljük, hogy hozzá lehet szokni ahhoz, hogy a történet csak itt elérhető. Az olvasottsági adatok ezt mutatják egyébként. :D Örülünk, hogy nem találtál hibát, plusz kétszer olvastuk át a fejezetet feltöltés előtt. :) Köszönjük szépen, hogy ismét írtál! :)))
Tora le Radora: Köszönjük, hogy ismét írtál, és olvasod a történetet! :)
Quirke: Reméljük, jól telt a nyaralás. :) A társaság felének fogalma se volt, mik azok a horcruxok, pedig elvileg nem a legműveletlenebb embereket veszik fel a Rendbe... Na jó, Mundungus az arany kivétel, de ő meg itt nem bukkan fel. :D Dumbledore valószínűleg, ahogy Slughorn (ööö Lumpsluck) is tudta, mik azok a horcruxok, tökéletesen tisztában volt vele, mik azok, csak azt volt nehéz kiderítenie, Voldemort hányat csinált, és hová tette őket. Jó a felvetés Tonksszal kapcsolatban, páran nagyon ráéreztetek erre a vonalra. :D
Olyan hosszú fejezetek jönnek, hogy valószínűleg nem leszünk képesek őket egy darabban felrakni. Egy közel harminc oldalas fejezet fordítása két hét alatt, tekintetbe véve, hogy nem csak a neten tevékenykedünk, már meghaladja a lehetőségeinket. És ezekkel nem is csak az a baj, hogy hosszúak, hanem hogy ügyelni kell arra, hogy minden stimmeljen. Vannak hibák a történetben (pl. valaki felvesz egy szalvétát, és sose teszi le, de aztán mégsincs a kezében, és ennél nagyobbak is), amik átfogó szerkesztési munkát igényelnek. Az angol fandomban egyébként nagyon nagy divat a történetek utószerkesztése, ami ezzel a regénnyel nem történt meg, de sokan mások rászánják magukat a történetük újraírására, és új történetként töltik fel a javított verziót, újabb visszajelzés-halmokat "kaszálva" ezzel.
"Tom" főhadiszállását? *Mena vigyorog* Csak nem Voldemortról olvastál mostanában, hogy így a keresztnevén szólítod? :D :D :D :D :D És mi volt az, ha igen? :D
Igen, mivel a hátralévő fejezetek majdnem mindegyike a fent leírt gigászi méretű, jól érzed, hogy még jó sok dologról kell lehullania a lepelnek... :D Sőt új karakterek is érkeznek, akik megkavarják az eddig biztosnak tűnő dolgokat is... ... ... ;))) Köszönjük, hogy ismét írtál! :)
Tess: Leguán az üvegdobozban... :))) Örülünk, hogy neked is tetszik ez az önálló akarattal bíró, határozottabb Harry. :) Pitonnal kapcsolatban Harry jelenleg úgy érzi, hogy nem áll készen rá, hogy a kételyeit megvitassa a barátaival, és egyedül próbálja elintézni ezt az ügyet, hiszen egyelőre még maga sem jutott döntésre, hogy elmegy-e a találkozóra vagy sem. Ugyanakkor megértjük, hogy Piton nem a kedvenc szereplőd. :) Mostanában viszont többször fog felbukkanni, Dumbledore-ral együtt, de azt ígérhetjük, hogy továbbra is Harry lesz középpontban. Itt végig egyértelműen ő a főszereplő, nem egy rosszindulatú tanár vagy egy tavaly elhunyt igazgató. Az pedig, hogy Harryvel és az árulóval mi történik majd, hamarosan ki fog derülni. Köszönjük, hogy írtál!
vaveva: Te is helyesen tippeltél Tonksra. A bűnössége be fog bizonyosodni, de csak a következő fejezetben, ahol az okokról is lehull majd a lepel. :))) Köszönjük, hogy ismét írtál! :)
