28. fejezet: Pillanatok Azutánról

Valami érdes és meleg borult a hátamra, amit leginkább takaróként tudtam azonosítani, és percekig próbáltam rájönni, miért kellett valakinek rám terítenie, mikor nincs is hideg. Aztán leesett, hogy nem sok ruha maradt rajtam. Mondhatni, csak rongyok, amik a stratégiai fontosságú helyeket ugyan takargatták, de mást…

A fájdalom kezdett visszatérni, úgyhogy nem értem rá zavarba jönni. Először a hátamban jelent meg, utána végigterjedt az egész testemben. Sam feje lecsúszott az ölemből, és undorítóan koppant a köveken, mire iszonyodva összerázkódtam. De képtelen voltam utánanyúlni, csak bámultam a fekete és vörös foltokat a combomon, amikből lassan szivárgott a vér, meg valami másmilyen folyadék is. Borzalmas volt.

Nem is értettem, miért nem haltam meg, vagy kaptam sokkot. Sam ellenben tökéletes állapotban volt, mégse élt már.

Nem értettem az egészet.

Sam ujjai közt ekkor pillantottam meg a Kockát. A Szélrózsát. Mindegy.

Mert már nem igazán volt se szürke, se kocka. Megfeketedett, kikerekedett, már inkább egy érdes gömbre hasonlított. Üres felszínén ismerős rúnák sorakoztak, bár nem tudtam őket megfejteni.

Talán valamelyik könyvben láttam. Talán.

Kábultan utánanyúltam (a karomba fájdalom hasított, minden eddiginél élesebben, de nem törődtem vele), és kifeszítettem a húgom ujjai közül. Az érzés, amire emlékeztem, most nem jelent meg.

Seth lépett mellém. Tátogott valamit – talán hangosan is mondta, nem tudom, mert nem hallottam semmit –, de nem törődtem vele. Ő se festett sokkal jobban, mint én.

Megpróbáltam feltápászkodni – és akkor a fájdalom végre megjelent, teljes erővel. Hangosan felnyögtem, és elhomályosult előttem minden: Sam, Seth, a furcsa barlang, a fények…

Aztán végre-végre elájultam.

Sosem örültem még ennek ennyire.


Utólag elmesélték, mi történt ezután. A kapuőr beengedte a többieket, miután nem maradt már mire vigyázni. Én eszméletlen voltam, Harry és Seth alig tartották magukat.

Sam halott volt.

Nem Avada Kedavra végzett vele. Semmi más átokra utaló nyom sem volt már a testében. Egyszerűen csak… meghalt.

(Mert nem érkeztem időben, nem igaz?)

Az égett test viszont… a halálfalóké és Voldemorté volt.

Voldemorté.

Aki közvetlenül ezután már újra Angliában osztotta a parancsokat.

(Legalábbis Perselus Piton jelentése szerint. És Regulus is azt mondta, hogy a Jel a karján változatlan. Tudott valamit, de akkor nem érdekelt semmi, pláne nem ez a megérzés.)

Amikor magamhoz tértem, alig bírtam mozdulni, furcsa módon minden izmom úgy égett, mintha valami szuper átfogó fizikai képzésen estem volna át, nem pedig ropogósra sütött volna egy tónyi mágia. A karjaimat, az arcomat, az egész testemet kötések borították.

Az elmém peremén érzékeltem Sethet és Harryt, Lisselt és Soult, de épp csak annyira, hogy pontosan tudjam, hol vannak, más kapcsolat nem maradt köztünk. Maggie valami görcsös álomban szunnyadt valahol messzebb, de máskülönben tökéletesen egyedül maradtam. Elhagytak. Azok a szálak eltűntek, és olyan érzés volt, mintha minden fájdalom ellenére most először lennék igazán jól – aminek persze nem volt semmi értelme. Mégis, az agyam kitisztult, és a világ hirtelen mintha sokkal élesebbnek tűnt volna. És volt valami más, amit nem tudtam megmagyarázni, ami végig ott volt a levegőben, és ami idegesítően nyilvánvalónak tűnt, épp csak nem tudtam megmondani…

Jase az enyém mellé tolt ágyon kucorgott,olyan szorosan hozzám, amennyire csak merhetett. Anya a másik oldalamon ült, és csak bámult ki az ablakon, olyan kétségbeesetten és reménytelenül, ahogy előttünk sosem mutatkozott. Nagyon idősnek tűnt így.

A bűntudat borzasztó volt. Az én hibám ez az egész. Ha nem rohanok, nem viselkedek irracionálisan, hanem szólok neki, időben odaérhettünk volna. Ők biztos tudtak volna csinálni valamit, mivel ők felnőttek, én meg… mi pedig csak gyerekek vagyunk.

A kibaszott háborújuk nem tartozik rám.

Vagyis… eddig nem tartozott rám.

De minél tovább gondolkodtam rajta, annál inkább biztos lettem benne, hogy Sam ígyis-úgyis meghalt volna. Mi rögtön indultunk. Ha nekiállunk szervezkedni, akár közelebb hoppanálnak, akár nem, ugyanúgy késő lett volna. Ha más is megy rajtunk kívül, másik felnőtt Regulus és Sirius mellett, akkor se biztos, hogy bejöhettek volna. A kapuőr csak hármunkat engedett be.

Rá tudtam volna venni, hogy helyettem más mehessen be? Ki lett volna képes kiváltani engem?

A fenébe is, magamat rá tudtam volna venni, hogy kint maradjak?!

De ettől még nem csökkent a bűntudat, és nem lettem kevésbé felelős a helyzetért. Túl zavaros volt minden.

Ahogy találkozott anyával a tekintetünk, olyan volt, mintha valaki fejen vágott volna valami jó nehézzel. Nem volt vádaskodás a tekintetében – de semmi más sem. Mégse tudtam elhessegetni azt a borzasztó érzést, hogy Sam… halála (iszonyú érzés volt kimondani, még gondolatban is) valamit…

Sajnálom! – törtem ki, és könnyek lepték el a szemem. Nagyon-nagyon sajnálom, akartam hozzátenni, de a torkomban mintha gombóc lett volna, és csak valami ellenőrizhetetlen csuklásra futotta. Sajnálomsajnálomsajnálom.

Az én hibám.

Nem másé. Nem a felnőtteké, bár mindenkit terhel a felelősség, aki csak részt vett, bár tény, hogy nem volt túl sok időnk. Talán ha nem kényelmesedünk el a fél év alatt, ha lett volna Samnek valami őrizet, talán…

De akkor is az én hibám. Kicsit gyorsabban odaérek. Vagy ráveszem a kapuőrt arra. Vagy szólok Amandának. Gyorsabban elintézem a halálfalókat.

Megöltem egy embert.

Furcsamód ettől elállt a csuklás. Nagy nehezen sikerült lenyugodnom. A hullákra gondoltam, kényszerítettem magam, hogy Sam arca helyett csak a csontfehér maszkokat lássam – nem lett ettől semmi sem jobb, csak hidegebb.

De valamivel nyugodtabb is. Abbahagytam a sírást.

– Sajnálom – motyogtam még egyszer.

Anya nagy levegőt vett.

– Nem a te hibád – dőlt előre, és mélyen a szemembe nézett, én pedig végre láttam, mennyire aggódott értem is. Hogy milyen szörnyű lehetett neki ez a pár… nap? Óra? – Oké, Ria? Nem a te hibád.

Nem igazán hittem neki, de ő annyira őszintén bízott ebben, hogy nem mertem mást mondani.

Anya óvatosan magához ölelt, én pedig belekapaszkodtam, bármennyire is fájtak a karjaim. Aztán újra kitört belőlem a sírás.

Jase később ébredt fel, és nem érdekelték a kötéseim, vagy hogy mennyire lehetek még súlyos állapotban, átmászott mellém, és némán összekucorodva visszaaludt. Alig moccant utána, de amikor igen, és véletlenül hozzáért valamelyik sebemhez, iszonyúan fájdalmas volt. De csak összeszorítottam a szám, és vártam, amíg megszokom vagy elmúlik. Nem akartam, hogy elmenjen. Anya kiment Amandával, és talán a Renddel – ki tudja, talán Dumbledore-ral – beszélni, én pedig csak bámultam ki az ablakon, az eseményeket játszottam vissza, hátha valami apróság kimaradt…

(Vagy csak mazochista voltam.)

Csak sokkal később jöttem rá, hogy valami nem stimmel, ahogy a nap kezdett lebukni a kinti épületek mögé, és az utolsó sugaraival az arcomba világított. Valamiért nyugtalanító látvány volt, de csak percekkel később jöttem rá, mi az oka ennek. Hamarabb is feltűnhetett volna, de az évek során annyira természetesnek vettem, hogy fel sem merült ennem, máshogy is lehet.

De amikor tudatosult bennem, mi történt, legszívesebben újra sírtam volna – az egyetlen ok, amiért ezt nem tettem, az az volt, hogy az egész annyira triviálisnak tűnt Samhez képest.

Próbálkoztam. Tényleg. Majdnem egy órán keresztül. Igyekeztem felidézni az érzést, hogyan csináltam, vagy megmondani, mi van most Londonban, Szibériában, vagy esetleg csak ott kint, az ablak mögött.

Esőt akartam csinálni, hatalmas vihart, ami elmossa egész New Yorkot, azután hóvihart, bármit, ami az eszembe jutott, de nem történt semmi. A nap ugyanúgy sütött, azután lebukott a házak mögé. Az ég tiszta maradt. Annak a pár fának a csupasz ágai épphogy csak megrezdültek.

Eszembe jutott az érzés, amikor a szálakkal együtt valami apróságot is vesztettem. Eszembe jutott a szél, a jég, az eső… És tudtam, mi a baj.

Mert akkor kicsúszott az ujjaim közül minden, nem tudtam megtartani ezeket. És nem maradt más nekem, csak a mágiaérzékelés – és egy kis darab, haszontalan ég.


Az ezután következő két hétre nem akarok visszaemlékezni. Ez volt a legborzasztóbb karácsonyunk.

Samnek a temetése azután volt, hogy kiengedtek az ispotályról – a bőröm meggyógyult, a hajam kezdett újra nőni a bájitalok miatt, sőt, már szemöldököm is volt, és a mágiám se produkált érthetetlen ingadozásokat, amik a kisgyerekeknél szoktak előfordulni. Nem sokra emlékszem belőle, csak azt tudom, hogy végig Jase kezét szorongattam. Kisöcsém igyekezett nem sírni, és erősnek mutatni magát, és azonban nem bírtam.

Miley és Sky voltak még ott, meg páran az Ebrithylből. Roxfortból levelet kaptam, de nem engedtek el senkit. Háború volt. Tök logikus.

A két barátnőm ott maradt nálunk másnapig. Iszonyú hálás voltam nekik ezért – én hol sírtam, hol letargiába zuhantam, ők pedig szorgalmasan cserélgették a háttérzenét. Ötvenhétszer hallottam a Hallelujaht, Sky betett negyvenhét Hilary Duff számot, aztán Ellie Gouldingon keresztül a Lily Allenes Fuck you-ig minden lement éjfélig. Olyan is volt, aminek semmi értelme nem volt, még csak szomorúnak sem igazán lehetett nevezni, csupán arra volt hivatott, hogy elűzze a csendet.

– Legközelebb mi is ott leszünk – jelentette ki Miley eltökélten, miközben én a plafont bámultam. Sötét volt, de nem kapcsoltunk villanyt. Csak mi voltunk a házban, meg anya és Jase. Harryék visszamentek a kollégiumba. Hermione tűnt a legbizonytalanabbnak hármuk közül, és tőle szokatlan módon olyan erősen ölelt meg búcsúzáskor, mintha most látna utoljára. – Először a vérfarkasok, most meg… Ne nézz így rám, Ria. Épp elég ideig maradtunk ki a dolgokból, miközben biztonságban kuksoltunk, te meg gonosz varázslók ellen harcoltál. Még nem tudom, hogyan, de ott leszünk, ezt megígérem.

Sky egyetértően bólogatott, az én számon pedig kicsúszott, mielőtt még meggondolhattam volna magam:

– Megöltem valakit.

Egy darabig néma csendben voltunk, aztán folytattam a történetet.

Elmeséltem nekik mindent. Minden egyes kis részletet, apróságot, nem hagytam ki semmit. Azt sem, hogy még mindig nem érzek semmilyen bűntudatot. Miért? Ez nagyon nem úgy volt, mint a könyvekben… Persze, sok minden nem úgy van, de… Csak kéne lennie valaminek, nem?

Az tuti, hogy már egyikünk sem viselkedett gyerekként. Miley és Sky sem ítéltek el. Tényleg ők voltak a legeslegjobb barátaim.

– Mi lesz, ha ti is meghaltok? Vagy ha nektek is ezt… ezt kell tennetek? – kérdeztem akadozva. Hirtelen megértettem, mire gondolt Harry, amikor néha véletlenszerűen felhozta a dolgot Ronnak és Hermionének, mi lenne, ha kimaradnának? Az utóbbi időben már csak vicc volt számukra az egész, de most megértettem, mit érezhetett a fiú.

– Majd meglátjuk. – Sky nagyon magabiztosnak tűnt. – Azt hiszem, bírni fogjuk. Csak kell egy kis felkészülés.

– Igen – értett egyet Miley. – Valakinek rád is kell vigyázni. És most aludj, mert teljesen kimerültél.

Kikészültél. Valószínűleg ezt akarta mondani, és igaza is volt.

Tény, hogy az utóbbi időben nem voltak fulladós rémálmaim. Igazából arra számítottam, hogy lesznek másmilyenek. De nem lettek. Semmilyen álmom nem volt.

És ezért kicsit hálás is voltam.


Az első alkalom, amikor újra kapcsolatba léptem Harryvel és Sethtel, az akkor volt, amikor kihallgattak minket. Olyan sztorit kellett kitalálnunk, aminek minden részlete passzol, így állandóan kommunikáltunk, minden kis részletet megtárgyaltunk, mielőtt elmondtuk volna az auroroknak.

– És azt akarjátok mondani, hogy elintéztetek hét halálfalót.

Bólintottam, az auror hitetlenkedő képét látva pedig inkább a repedéssel szemeztem a falon. Gondoljon bármit, amit akar, nem érdekel. Még így is a szépített verziót hallhatta. Semmi vérengzés, semmi túlzás – tehát hogy valójában hányan is voltak ott. A hét egy szép és misztikus szám. Tökéletesen megfelel.

– Megkötöztük őket, de mire visszaértünk, már nem volt senki ott – ismételtem. – Gondolom, jött valami erősítés, vagy őrségváltás, és kiszabadították őket.

Sajnos, csatát sumákolni nem lehetett, mert a mágikus nyomok egyértelműen ott voltak a helyszínen.

Annyi lélekjelenlétem még maradt a gyász mellett, hogy tisztában legyek azzal, gyilkos vagyok, és az ilyesmit nem szabad bevallani, még háború idején se. A gyilkosság az gyilkosság, ezen nincs mit ragozni, és az, hogy hármunk közül egyikünkben sem volt valódi bűntudat, ijesztő felfedezés volt. Még Seth is csak igyekezett úgy tenni, mint aki bánja.

Nem bánta. Lehet, hogy kommunikálni nem tudtunk egymással úgy, mint régen, de az erősebb érzések még mindig átjöttek. Nem voltam benne biztos, nála miért hiányzik, de ő is ugyanolyan érzéketlen racionalitással fordult a helyzet felé, ahogy mindannyian.

Néha hányingerem volt ettől, néha meg… néha meg egyáltalán nem is érdekelt.

Az időjárás sem igazodott többé hozzám, mégse éreztem idegennek. Azon kaptam magam, hogy többször is csak bámulok felfelé, és megnyugszom. Olyankor Sam halálára is vissza tudtam emlékezni anélkül, hogy sírógörcsöt kaptam volna.

Az a kis darab ég segített megőrizni az ép elmémet. Nélküle darabokra estem volna, minden költőiséget nélkülözve. Ugyanolyan üres foltokkal lett volna tele az agyam, mint amilyen még mindig ott díszelgett az emlékeim közt – és még most sem lehettem benne igazán biztos, hogy az volt az egyetlen alkalom, amikor kiesett valami.

Csak utólag jöttem rá, milyen közel voltunk Hermione jóslatának beteljesedéséhez.

Túlságosan is közel ahhoz, hogy azonnal rendben tudjak jönni. Nem mintha számított volna – többé nem voltak fulladós rémálmaim –, de néha még így is nehezemre esett koncentrálni, mintha a gondolataim el akarnának tőlem szaladni.

Máskülönben sosem éreztem még ennyire tisztának és csendesnek a fejem.

Maggie viszont nem tért magához, ahogy Soul és Lissel se. Valami történt velük, valószínűleg a koncentrált mágia ártott meg nekik vagy ilyesmi – mindannyian ugyanolyan tanácstalanul álltunk az eset előtt.


Azt, hogy Albus Dumbledore meghalt, csak véletlenül tudtuk meg.

Senki sem mondta el nekünk. Senki sem írt róla. Egyetlen Próféta sem volt a lakásunkban – anya valószínűleg kidobta vagy elégette az összest, mert nem akarta, hogy idegesek legyünk (Harry), vagy ilyesmi. De felesleges is volt, mert másvalakitől rögtön megtudtuk.

Fawkes hozta a hírt, pont a kihallgatásunk után. Egy levelet és egy csomagot – Harrynek. Az emlékekhez, amik a csomagban voltak, még csak hozzá se nyúltunk, egyedül a jegyzeteket néztük át felszínesen. Később Ginny küldött egyetlen kivágott újságcikket, amiben egy szó sem esett már Albus Dumbledore haláláról, csak Lucius Malfoy beiktatásáról. De nem is a szöveg volt a lényeg, hanem a kép, amin a férfi pózolt a fotósoknak, a háttérben pedig dísztaláros alakok beszélgettek egymással. Valószínűleg valami rendezvényen kaphatták le. Persze egyikük se volt igazán fontos.

Az egyetlen személy, aki igazán lényeges volt a számunkra, az egy háttérbe húzódó férfi volt. Igazán jól nem lehetett megfigyelni, mert a legtöbbször más fotóalak mögött vagy az árnyékban húzta meg magát, de nem is volt rá szükség, mert az a kevéske idő is bőven elegendőnek bizonyult.

Nagyon jóképű volt, magas, tipikusan aranyvérű vonásokkal, amivel bármelyik társaságban eladhatja magát. Nagyon hasonlított a Harry emlékeiből ismert fiatalkori énjére, és bár a kép nem volt színes, mind a négyen – Hermione, Ron, Harry és én – tudtuk, hogy a szeme vérvörös.

De ha bármilyen kétségünk is lett volna afelől, ki ez, Ginny (nem törődve a kockázattal) melléfirkantott három betűt: TRD.

Ron volt az, aki bevágta a kandallóba a képet. Ő volt a legdühösebb – Titkok Kamrája, Tom Denem, Ginny –, bele se mertem gondolni, a húga milyen állapotban lehet.

Ha léteznek démonok, Voldemort az egyik közülük. Visszatért. Láttuk a francos holttestét, a szenesre égett hulláját, és mégis itt szambázott az orrunk előtt, ezúttal már emberi külsővel.


Nem akarok többet erről az időszakról beszélni. Gondolom, senki sem akar hosszasan hallgatni arról a… szenvedésről (nevezzük így jobb szó híján).

Nem volt könnyű, a fenébe is, még két hónappal később se, de legalább összeszedtük magunkat. Valamennyire. Anya hirtelen ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy újra tanítson, és hamarosan a Maaikén kötött ki. Jase-zel még mindig együtt aludtunk, én a kollégiumba nem mentem vissza, a többiek pedig már nem kezeltek úgy, mintha az elmém valami törékeny kristályváza lenne, ami egy apró szellőktől megreped. Történt újabb tragédia, és a szánakozó tekintetek átvándoroltak rólam egy másik diákra, én pedig fellélegezhettem. Mr. R ugyanúgy tartotta az óráimat. Nyelveket magoltam.

Szóval igen. Igyekeztem normálisan viselkedni – annyira normálisan, ahogy más gyászolók.

Sam itt lett eltemetve. Egészen eddig nem igazán törődtem azzal, milyen státuszban tartózkodunk kint Amerikában, így abban sem voltam biztos, hogy történhetett ez, de egyértelmű volt anya jelzése: itt maradunk. Vagyis ő és Jase itt marad. Nem akart továbbállni.

Én ellenben mindenképp le akartam innen lépni, és nem tudtam elképzelni, hogy akárcsak a hetedik évemet is képes lennék itt kihúzni. Ha egyáltalán lesz lehetőségem részt venni a suliban. Nem tápláltam túlzottan hiú ábrándokat, mert bár egyikünk se beszélt erről, egyértelmű volt, hogy hamarosan minden meg fog változni.

Akkor jutott eszembe először, hogy májusban én nagykorú leszek, és anya nem tarthat vissza.

Jase viselte mindhármunk közül a legnehezebben, ami nem volt meglepő, ő állt Samhez a legközelebb. Mindnyájunknak borzasztó volt, de neki… ő az ikertestvérét vesztette el.

Nem mertem megkérdezni, hibáztat-e engem emiatt. Azt hiszem, nem tette – talán nem is tudott az én pontos szerepemről. Legalábbis akkor biztos nem aludt volna mindig a szobámban.

Néha elgondolkodtam ugyan azon, hogy kellene-e éreznem valami bosszúvágy félét. Persze, gyűlöltem Voldemortot, de ez nem volt túlságosan újdonság, csupán az intenzitása változott. Hogy meg akartam-e ölni?

Naná. Ha tehettem volna, abban a pillanatban intézem el akár puszta kézzel. Nem éreztem túl sok finnyásságot. Sőt, minél véresebb, annál jobb, de ezt nem mondtam a pszichológusnak… izé, gyógyítónak, akihez kötelező volt járnom, hála anyának.

De nem éreztem olthatatlan vágyat, hogy rögtön utána rohanjak. Őszintén? Bármelyik pillanatban betoppanhat ő maga is, személyesen, Harryre törve az ajtót, és akkor lesz időm átkozódni. Valahogy az egész fájdalmas rész tompulásba ment át, ami furcsamód segített tisztán látni a helyzetet. Vagy csak a szabadság miatt éreztem ezt, amit a fiúk okozta korlátok hiánya adott.

Abban viszont biztos voltam, hogyha a szemem elé kerül, akkor viszont gőzerővel megyek neki. Talán még sikerülhet is ártanom neki. Ha több erőm lenne…

És mégis, az egész bosszúállásról csak annyi jutott az eszembe, hogy ennyi erővel egy ilyen valaki ellen vajmi kevés az esélyem. És mégis megpróbálnám. De nem meggondolatlanul, esélyem sem lenne – nem mintha máshogy sokkal több –, és nem is töltené ki az életem, mert... mert akkor Sam lenyakazna.

De Sam nincs itt. És nekem nem volt erőm egy értelmetlen küzdelemhez.

Pocsék érzés logikusan gondolkodni rögtön azután, miután elvesztettünk valakit.


Az az irritáló érzésem támadt, hogy elsiklottunk valami felett.


Voldemort a megváltó.

Ez az aprócska mondat nem hagyott nyugodni. Se a mugli apokalipszise, se a halálfaló rögeszmés tekintete. Tény, hogy ebben a kérdésben nem hazudtunk az auroroknak: egyikünk sem tudta, a Rend vagy a halálfalók találtak rá hamarabb a foglyokra.

Dumbledore halálának tudatában volt egy tippem, hogy melyikük ért oda hamarabb.

Sokáig nem tudtam rájönni, mire gondolt. Aztán leesett. Tulajdonképpen nem is nekem, hanem Mr. R hívta fel rá a figyelmünket.

Március huszonhetedike lett végül a nap, amikor az országok kormányai végre léptek az ügyben. Ekkor fejeződött be mellesleg a bájitalvizsgám is. És ekkor döbbentek rá végérvényesen a muglik, hogy nincsenek egyedül.

Harry anyukájának jegyzetei sokat segítettek abban, hogy értelmet találjak Sam halálában. Voldemort bármilyen tudást is remélt, igazából csak energiát kaphatott. A Tudás nem a miénk volt, hanem a varázstalanoké.

Először a műholdképeken tűntünk fel, de a kormányok még eltusolták a dolgot. A mágikus észlelések azonban már kevésbé tudták. Az amneziátorok gőzerővel dolgoztak, épp csak úgy tűnt, az Exmemoriam – sok más bűbájjal, Lily Evans becslése szerint, úgy száz-százhússzal együtt – gyengült.

Tavasszal egy csapat turista tévedt Roxmortsba.

Nagy-Britannia volt az első, aki beismerte a létezésünket. Rá pár órára Nyugat-Európa többi országa is, majd Kína, és vele egyidőben az összes hozzá közeli ország, amire kiterjedt a befolyása – tehát egész kelet. Legutolsó Amerika volt, ami a hivatalos bejelentést illeti, de addigra az internetnek hála már mindenki tudott róla. De nem volt túlságosan új, hogy ennyit haboztak. Amerika lehetett szupernagyhatalom, de varázsvilág szempontjából csupán egy egyszerű, kezdő kis ország volt. Aprócska.

Szerintem ez az egójukat nagyban sérthette. Vagy csak én vagyok rosszindulatú, ki tudja.

Mindenesetre voltak szkeptikusok, mint mindig. A többség nem hitte el túlzottan – a varázslók és boszorkányok pedig az évszázados bujkálást pedig túlságosan is megszokták ahhoz, hogy hirtelen a muglik közé vonuljanak.

A hívők nagy része ezotéria-rajongó vagy világvége-váró volt, ami kicsit gáz, mert még aznap is, a bejelentés után majdnem egy héttel a parkban dekkoltak transzparensekkel. Vérszomjas szörnyetegnek éreztem magam őket olvasva, de a fenébe is, nem voltam annyira hülye, hogy odamenjek felvilágosítani őket. Hermione egyszer megpróbálta Pinkyvel, de mivel mugli ruhákban voltak, és senki sem tudta, érvényben van-e még a titoktartási törvény (a mi kormányaink bezzeg erről nem voltak hajlandóak nyilatkozni), nem bizonyíthatták, hogy valójában nem csak poénkodó tinik.

Mione borzasztóan kiakadt. Akkor nevettem Sam óta először igazán – egyszerűen túl vicces volt a helyzet.

Maya ezt valami első lépcsőfoknak nevezte.

Ez már kevésbé volt szórakoztató.

Visszatérve a problémára, először minden aprósággal kezdődik. De persze senki sem sejtette, hogy ez lesz belőle. Persze, bárki megmondhatta, hogy lesz belőle baj, elvégre nem mindennap derül ki, hogy létezik mágia, és komplett társadalom él párhuzamosan egy másik mellett.

Szóval igen, a szkeptikusokból is lehet majd veszélyes, és az én lelki szemeim előtt a boszorkányvadászattól kezdve a zombi apokalipszis stílusú fegyverrel szétlőnek mindenkit típusú végig minden alternatíva végigfutott már, de egyelőre… mindenki úgy tett, mintha mi sem történt volna, és igazából nagyon rendben lenne a világ. Talán azt remélték, hogy kiderül, az egész csak egy átverés.

Mi is. Lehet, hogy a boszorkányüldözést máglyával kezdték, amit megoldottunk mágiával, de akasztással folytatták.

Salem és társai, ugyebár.

A másik a kérdés volt, hogy ha a muglik nem rontanak ránk azonnal, megpróbálnak-e kihasználni minket? Irányítani? Becsapni? Jóval többen voltak, mint mi.

Visszatérve Voldemortra, mint megváltóra…

A Sötét Nagyúr lappangott. A halálfalók osztagai pedig hol lecsaptak, hol lemminget játszva öngyilkos razziákba keveredtek, összezavarva ezzel mindenkit. Úgy tűnt, nincs se céljuk, se tervük, se… semmijük.

Igazából kivárásra játszottak. Legalábbis azokból az aprócska elejtett utalásokból, amit Sirius osztott meg velünk, erre tudtunk következtetni. Harry keresztapja az eset óta meglepően szűkszavú volt, de meg tudtam érteni. Dumbledore halott volt. Így nekünk konkrétan mennyi esélyünk lesz ellenállni?

És hogy mire vártak? Konkrétan: a hőn áhított és megígért apokalipszisre. A Betegségre.

De ne szaladjunk előre.

Mr. R tehát. Továbbra is tartotta az óráimat – továbbra is egyre többet kért, én pedig lehet, hogy mások szerint ebbe fojtottam a bánatom, de igazából én is magasabbra tettem a lécet. A jó és átlagos nem elég, a szertartásmesterek pedig mindenképp listásak lesznek előbb-utóbb. Jobb most felkészülni.

Mert egyre inkább biztosabb voltam benne – főleg ezek után –, hogy ki kell használnom azt a kevés időt, ami van. Ki tudja, mi lesz még a jövő évben.

Lehet, mániákus voltam, de azt hiszem, a helyzetem elég felmentést adott nekem.

– Gondolom, észrevetted már, hogy valami megváltozott – szólalt meg végül az óra végén.

Leültem az egyik padra. Azt hiszem, ezt a termet az év eleje óta már a miénknek lehetett nyilvánítani, miután elég sok óránk volt már itt.

– Aha. Feltűnt – ismertem be. – Bár eddig… Harryék számlájára írtam. Tudja, az incidens óta nem kell állandóan a fejemben lógniuk.

Tudta. Beavattuk… beavattam valamikor januárban. Elmondtam neki a nagy részét. A madarakat. Valahogy meg kellett magyaráznom, miért lógnak még mindig a nyakamon, szinte azóta, hogy kitettem a lábam az ispotályról. Miért sejtem azt – rendszerint helyesen – miről csivitelnek megállás nélkül.

Őszintén szólva Mr. R jóval nagyobb segítség volt az egész eset feldolgozásában, mint az anyám által megkövetelt pszichológus… izé, speciális gyógyító, akinek nem kezdhettem el ecsetelni, mennyire furcsa érzés megölni valakit.

Regulus Black viszont tudta. Ó, de még mennyire! Valahogy az a semmilyen üresség legalább annyira volt zavaró, mint Sam hiánya. Jobban biztosan nem, de nagyon közelített hozzá. A passzivitásba torkolló gyászommal viszont vetekedett.

Nem tudom, másoknál hogy van, vagy meddig tart az ilyesmi. Nekem… az első hónap egy nagy homályként maradt meg. A február volt az a töréspont, amikor már sem én, sem a körülöttem lévők nem voltak képesek tovább elviselni a begubózásomat. Szerencsére.

Lehet, ha nekem kellett volna kiásnom magamat abból az ingoványból, jóval tovább tartott volna a dolog.

Amit nem engedhettem meg magamnak. Lehet, hogy Voldemort nem lépett, lehet, hogy most minden csendes volt – leszámítva a mugli-problémát –, de a Sötét Nagyúr tisztában volt azzal, hogy Regulus Black él, hogy három gyerek túlélte, és látta, mit tett ott és akkor, és ha bármiben is biztosak lehettünk, az az volt, hogy nem akart tanúkat.

Bármit is csinált.

Ki tudja, meddig lesz még tanárom, nem igaz?

– Nem igazán – jelentette ki nyugodtan. – Beszéltem azóta pár másik szertartásmesterrel, és ők is észrevették. Egyelőre ez csak egy gyanú, de… azt hiszem, a mágia mennyisége megnövekedett az utóbbi időben. Az, amit eddig az a forrás a világunk elrejtésére fordított, most szabadon áramlik mindenhova.

– Visszamentél oda – állapítottam meg, zavartan piszkálva a csuklómra kötött fekete szalagot. Hermionétől kaptam. Eleinte sokan furcsán néztek rám emiatt – gondolom, nem volt divat felvállalni, hogy elvesztettünk valakit. Lehet, én sem akartam, csak visszazökkeni a régi kerékvágásba, úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, de a szalag valahogy rajtam maradt.

Olyan volt, mint az ég. Valahogy segített lenyugodnom.

Mr. R rezzenéstelen tekintettel nézett vissza rám. – Vissza. Az egy forrás. Akárhonnan is jön a mágia, még mindig jelen van, és folyamatosan áramlik. Csak sajnos már nagyrészt nincs hová. Tudod, miért féltek a középkorban a muglik a mágiától?

– Mert nem ismerték? – tippeltem. Sajnos manapság ez elég fontos téma volt. Lesz-e modern boszorkányüldözés, vagy a két fél békében élhet egymás mellett?

Ha Voldemorton múlik, aligha. De mégis… mi a fene az a várva-várt apokalipszis?

Fél percen belül megtudtam a választ.

–Mert a többség nem bírta elviselni.

Gondolatban megböktem Harryt és Sethet.

– Miért nem?

– Ki tudja? Persze csak feltételezés, hogy a halálozásokért többek közt ez is felelős volt a pestis mellett.

Eltartott egy darabig, amíg feldolgoztuk az információt, pedig hárman is voltunk. – Akkor…

– Jobb, ha felkészülünk. Talán nem lesz semmi, de az is lehet, hogy hamarosan kitör a pánik – vont vállat Mr. R. – Kaptunk pár hónap haladékot. Ennek örülhetünk, nem igaz?


a két kormány végül megegyezett az amerikai mágikus állampolgárok integrálásáról a varázstalan közösségekbe.

Egyelőre minden hivatalos okmányban fel lesz tüntetve a személy státusza, tehát hogy mágikus vagy varázstalan az illető. Ez eltarthat egy darabig, így először a varázslók és boszorkányok okmányai kerülnek kiadásra, amit bármikor kérhetnek…

Továbbá a bűncselekménynek minősülő varázslatok listáját a mai nap folyamán hozta nyilvánosságra a rendőrség és az aurorság. Ezek használata csak külön engedéllyel lehetséges, nyilatkozta Randy Storm szóvivő. Ennek hiányában csupán az életveszély adhat felmentést. Bár Mr. Storm nem válaszolt a Nyugat-Európában fennálló helyzettel kapcsolatos kérdésekre, sem arra, milyen hatással lehetnek ezek országunkra…


Seth és Maya a legkevésbé sem volt hozzászokva ezekhez a dolgokhoz. Maya… Mayával nem beszéltünk arról, amit a Kapuőr mondott róla. Valahogy nem jött fel, vagy csak egyikünknek sem volt igazán ereje közölni vele, hogy nem stimmel vele valami, és akár tudja, akár nem, nem tehet ellene semmit.

Seth viszont… Most, hogy nem voltunk mind a hárman egymásra utalva, és a másik jelenléte csupán egy halvány bizsergés maradt a tudatban, a fiút nem tartotta itt semmi.

Csak nem értettem, miért maradt mégis. Mi a francért nem lép le, tűnik el a közelünkből, mikor tudta, mennyire veszélyes. Én elvesztettem a húgom. Mi a garancia, hogy nem az ő családja lesz a következő?

Amikor azonban feltettem neki a kérdést, csak vállat vont.

– Így döntöttem. Ők nem tudnak semmiről, én pedig maradok.

– De…

– Aria, bőven eleget láttam ahhoz, hogy tudjam, mit akarok – közölte a szavamba vágva, és szélesen rám mosolygott.

Seth mosolygott. Ritka csoda volt ez, pláne az utóbbi időben. Hát az első logikus gondolatom az volt, hogy valami itt nagyon nem stimmel.

– Minden rendben van?

Seth csak még szélesebben mosolygott. – Persze. Minden tökéletes.

Biztos?

– Miért ne lenne?

– Mosolyogsz – közöltem, és nem tudtam kiverni a fejemből az érzést, hogy itt valami felett elsiklottam. Mint az utóbbi időben többször is. Elismerem, jóval tompább lettem bizonyos helyzetekben, annak ellenére, hogy minden más könnyebben ment.

Seth csak vigyorgott, mint aki valami nagyon vicceset hallott. – Tudod, előfordul, ha az ember megkönnyebbül.

Nyakunkon volt egy háború, mindenki feszült volt, ő pedig a megkönnyebbülésről hablatyolt, mint valami kerge russel.

Belegondolva a srác elég jelentős hasonlóságot mutatott a lények névadójával is… Túlságosan is.

– Miért is? – érdeklődtem.

– Csak sikerült végre elhatározásra jutnom. Tudod… ez egyáltalán nem volt könnyű – ismerte be.

– Még visszaléphetsz – hívtam fel rá a figyelmét.

– És akkor ki fog titeket összefoltozni? Nem, ki van zárva, hogy hagyjalak téged csak úgy szaladgálni a nagyvilágban felügyelet nélkül…

– Ki mondta, hogy ennyire kiterjesztem a játszóterem?

A szaladgálásról meg csak a múltkori jutott az eszembe. Aminek semmi pozitív eredménye nem lett. Zavartan a szalagot piszkáltam. Úgy tűnt, újabban ez lett a mániám.

– Ki mondta, hogy mások hagyni fogják, hogy itt kuksolj? – kérdezett vissza.

Igaza volt.

– Aria, eldöntöttem.

– Mi lesz a családoddal? – Bár még azt sem tudom, hány tagú.

Seth hallgatott egy kicsit. – Anyámnak nem fogok hiányozni túlságosan, hidd el – szólalt meg végül. – Gondolom, nem hallottál róla, de… nem jövök ki túlságosan jól vele. Amúgy pedig más a vezetéknevünk, mivel ő és apám elváltak. Nem mintha ez nyújtana bármilyen biztonságot nekik, de legalább később találnak rájuk. Ha keresik őket. Amit kétlek, mivel évek óta nem beszéltem se vele, se a féltestvéremmel.

– Apukád?

– Ő… tud vigyázni magára – jelentette ki.

– De anyukádék nyilván nem. – Talán nem kellett volna ennyire feszegetnem a témát, de… valahogy biztosra akartam menni, mert az egész olyan hihetetlennek tűnt… Seth nem lép le. Ő itt marad.

Lehet, aggódnom kellett volna, de igazából érthetetlen módon borzasztóan boldog voltam, és ezt ő is tudta.

– Anyámék muglik. Semmilyen kapcsolatuk nem volt a varázsvilággal. Szerintem még azt is elintézte, hogy új személyazonosságot kapjanak.

Huh, a mamája nagyon… durva.

Inkább nem kérdeztem meg, miért történt, és már majdnem visszafordultam az esszém felé, amikor Hermione csörtetett be a tanulószobába, öt könyvvel és egy adag diagrammal és statisztikával a kezében, mögötte Ron cipelt még egy stócot. Egyikük sem volt elragadtatva.

– Csatlakozunk, nem baj? – kérdezte a lány, és már le is ült mellénk. – Ez az egész dolog a mágiával nagyon zavaros. Az alapján, amit eddig találtam, engem leginkább sugárzásra emlékeztetnek a muglikra… varázstalanokra gyakorolt tünetei, de nem vagyok benne biztos, úgyhogy elkelne némi segítség.

Ronra néztem, de ő csak tehetetlenül vállat vont.

– Persze – válaszolt Seth, és félretolta a vizsgadolgozatát, amin az év végi értékelésének a tizenöt százaléka múlott.

Csakhogy elkéstünk.

Ironikus módon április elseje volt az a nap, amikor az első varázstalanon diagnosztizálták a Betegséget.

És onnantól? Onnantól csak rosszabb lett minden.