Huszonkilencedik Fejezet

A Tékozló Leány


– Van itt egy kis gond.

A teázók egyszerre felé pillantottak.

– A szellemekre gondolsz, Anna? – köszörülte meg időtől megérdesedett hangját Yohmei. – Pontosan mi történt Dobbhie Village-ben?

Anna letette a csészét, s gondterhelten felsóhajtott.

– Nem erről van szó – lépett be egy nőszemély, s elszánt tekintetét rájuk vetette. – Hanem Hao-ról.

– Keiko-sama…

Az asztalnál ülők megkeményítették tartásuk, ahogy szemben helyet foglalt.

– Az erőnk egyre fogy, és az időnk lejár, de – csapott a porcelán közé – mindennek tetejében a fiamat… elvette tőlem. Én – csuklott el a hangja – többé nem nyugodhatok, míg az a szörnyeteg evilágon van!

– Keiko, viseld magad! – förmedt rá az apja. – Éppen most, a legnehezebb időben nem engedhetjük meg, hogy elveszítsük a fejünk.

Az asszony dacosan elkapta fejét, s az öreg csak akkor folytatta, mikor némiképp megnyugodott.

– Mindig féltünk, hogy eljön ez a nap – szürcsölt egyet, de rá sem nézett. – Yoh már nem gyerek, tehát nem irányíthatjuk. De talán, mégis a segítségünkre lehet.

– Yohmei-sama – puhatolózott Anna. – Mit fogunk tenni?

– Azt, amit már nagyon régen kellett volna. Elpusztítjuk Asakura Hao-t és mindent, aminek csak valaha volt, vagy van köze hozzá.

A fiatal itako és Keiko aggodalmas pillantást váltottak. Az anya szóra nyitotta száját, de Kino máris hallgatásra intette.

– A szellemek nem részei többé a világunknak. Most először döntenünk kell, hogy velük, vagy embertársainkkal tartunk-e – mormolta szomorú hangon, aztán túlságosan is hosszú szünetet tartott. – De Hao-nak nincs választása. Épp itt az ideje, hogy a lelke nyugovóra térjen.

Opacho nehézkesen bukdácsolt a fényes parkettán. Aprócska lábai halkan dübögtek a folyosón, mögötte néma léptekkel kísérte társa. Félénken merészkedett az üres szobákba, mert túl nagy volt a csend. A félfáknál megállt s fülelt, majd résnyire húzva bekukucskált. Csakhogy csalódottan tovább libbenjen kisvártatva. Kísérője komor védőbástyaként figyelt fölötte, mindig néhány lépéssel lemaradva.

– Yoh nincs itt – szólalt meg kemény hangon.

Mire Opacho értetlen nézett vissza rá. Érezte mégis a furyoku-t, ami az egész telket átitatta. Úgy vezette odáig, mint világító köd a fénytelen éjszakában, mint friss finomság az éhező vándort. Megkerülte a lépcsőt, ahol elágazott a folyosó, és óvatosan elgördítette az utolsó, hidegben nyikorgó ajtót.

A kopár helyiségben szétszórt fekhely, egy-két ismerős ruhadarab, más csak a szükséges bútorzat. Tömény, mozdulatlan volt a hangulat, ahogy beljebb merészkedett. A torkot maró kórház-szag és a betegségtől elnehezült levegő vette körül, de inkább taszította. Oldalra fordult, hogy megkerülje a fal takarását, de a lábai hirtelen földbe gyökereztek. Az ő egyetlen és imádott Hao-samája az oldalán feküdt, kicsavarodva, megdermedve. A szuszogása sem hallatszott, pedig jól ismerte, mióta csak az eszét tudta.

A teste reszketni kezdett és a torkát égette az elfojtott sírás. Rögvest mellétérdelt és a fejét két keze közé fogta. Nem láthatta az arcát, mert szemét elöntötte a könny. A bőre száraz, mint a papír, és jéghideg.

Hiába is ragaszkodott minden csepp megmaradt erejével, az ölelése szétcsúszott a nyaka körül, ahogy amaz fölemelkedett. Felé pillantott a reménytől csillogó hatalmas szemekkel, melyeket fokozatosan változtatott vörösre a hiánya. Mikor tekintete végre kitisztult azonban, szíve belésajdult.

Hamar kibújt gyönge karjaiból, de nem a lökés tántorította hátra, hanem az égő szemek. Ugyanazok a lélekbe nyársaló szemek, mint mikor először elváltak, de most annál is valamivel több. A tekintetében bujkáló harag mellett olyan mélységű szomorúság, melyet eddig sosem láthatott.

Opacho felkelni sem mert a padlóról, ahogy nézte. Ez nem az ő Hao-samája. Attól sokkal kevesebb. Minden alkalommal egyre fogy, egyre komorabb, mintha lassan az orra előtt foszlana szét. S akkor Opacho végre megértette. Ez a gyöngeség. Mindeddig összeférhetetlen volt vele, mert nem is sejtette, hogy belülről rágja szét. Nincs előle menekvés, mert bármekkora erőről is legyen szó, mindig hűen kíséri, mint napot az árnyék. Pengeélen tánc a hatalom, melyben a meginoghatatlan céltudatosság dönt. És a játék végén, a csúcsról az út csak szakadékba vezethet tovább.

Opacho nem ismerte az utat, sem az irányt, csak azt az egy biztos pontot, míg a mester mellett állt. Reszketett, ahogy távolabb kúszott, mert félt egyedül maradni. Még jobban félt elkövetni ugyanazt a hibát kétszer.

– Hao-sama…? – rebegte.

– Hagyj. Magamra.

Hao hangja halk volt, szinte suttogás, hiányában minden kivehető érzelemnek. Opacho mégis tudta, hogy elnyomja az ő érdekében. Mert ő sem követi el ugyanazt a hibát kétszer.

Kora délután múlt, mire a megfáradt Yoh hazaért. A nehéz szatyrot hanyagul a pulton hagyta, míg a csizmáját leoldotta. Elnyomott egy gondterhes ásítást, és megtörölgette a lapos szemeit. Csak ekkor vette észre a másik pár cipőt. Könnyű, sötét nemezcsizma, valamivel kisebb mint az ő mérete. Yoh nyelt egyet, ahogy megfordult, s mialatt beljebb merészkedett, figyelmesen hallgatózott. Hao-t akarja – nyugtatta magát. De vajon barát vagy ellenség? A harusame sincs nála, bár Amidamaru nélkül teljesen mindegy. A lépései egyre megritkultak, ahogy a szobájához közelgett. De mielőtt az ajtóhoz ért volna, a keze megdermedt a levegőben.

– A helyedben nem tenném.

Yoh akkorát ugrott, hogy csaknem megfejelte a falat. Sora halványan elmosolyodott, s felé lépett. Opacho követte árnyként, ahogy bátyját szokta.

– Jobb, ha békén hagyod. Mindhármunk érdekében – mondta halkan, majd gyengéden félretaszította.

Yoh kisvártatva követte és szemben helyet foglalt vele a nappaliban. A nő sokáig bámulta, felkönyökölve arcát összekulcsolt keze mögött tartotta. Aztán a balján lévő orákulumra pillantott, s pötyögtetett. Yoh hátradőlt, s megköszörülte torkát.

– Tizenhatezer furyoku – szólalt meg váratlan. – Neked pedig nulla, ha jól sejtem.

Yoh ösztönösen a tarkójához kapott, s ártatlanul elvigyorodott.

– Azt hiszem, nem jól osztottam be – mentegetőzött, de csak egy szigorú kifejezést kapott válaszul.

– Nem jól. Hanem sehogy – sóhajtotta amaz, s karját összefonva hátradőlt a széken. – Hao nem fog örülni, ha megtudja, hogy tökéletesen haszontalan lettél.

Yoh rosszat sejtve méregette, tekintete átslisszant Opacho letört arcára, végül az asztalon állapodott meg.

– Ha így volna, alighanem én feküdnék félholtan abban a szobában most, vagy tévedek?

Sora futólag elmosolyodott, majd megkeményítette a hangját.

– Megható a törődésed – kelt fel. – Bár még mindig nem tudom, milyen szándék motivál – hajolt elé az asztalra tornyosulva. – Ezért megértheted, ha nem bízom meg benned.

– Azért jöttél ide, hogy… – nyelt egyet – megölj?

A nő ismét elvigyorodott, s fejét megrázva kiegyenesedett.

– Engem csak Hao érdekel. Minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy segítsem, bármilyen messze kell mennem, bárkin kell is átgázolnom. Érted már? – nézett le rá szúrósan. – Ha pedig jól lesz, mert hamar rendbejön, ő majd eldönti, hogyan hozzuk helyre ezt az átkozott világot.

– Miért ilyen fontos ez neked? Hiszen cserbenhagyott titeket.

– Ugyanazért, amiért neked is, Asakura – mondta a válla fölött, s kifelé indult. – Hiszen régóta tudod, hogy köztünk a helyed.

Yoh hirtelen fölpattant, szóra nyitotta a száját, de nem hagyta el hang. Rá kellett döbbennie, hogy képtelen volt tiltakozni tovább. Talán épp a sors rendezte így, egy új esélyt ajándékozva neki, hogy végre szembenézhessen önmagával. Vagy Hao-val. Van különbség egyáltalán?

A víztől nyirkos, halálszagtól bűzös barlangot a denevérek is elhagyták rég. Lapos mennyezetén mégis sűrűn koppant a visszhang. Ahogy három mindenre elszánt alak botorkált a gyönge fáklyafényben.

– Itt vagyunk – törte meg a csendet Mikihisa. Lehelete pamacsként odadermedt a levegőbe, míg a többiek odaértek.

– Igen, ez lesz az – vette át a vezetést az öreg Yohmei. – Csinálj több fényt.

Anna tétován álldogált, ahogy kirajzolódott az alacsony kőasztal, tetején mindenféle növényi maradvány, alatta mindenféle élőlény darabkái.

– Gyere, leányom – nyújtotta kezét az öreg.

De Anna undorodva a szája elé tette és messziről, óvatosan lépdelve került felé.

– A szellemvilág egyre távolodik a miénktől – kezdte, miközben néhány papírral babrált. – Ha végleg lezárul, nem marad visszaút, ezért nem késlekedhetsz.

Amint végzett, felé fordult, s Anna ijedten elhőkölt.

– Ezek a talizmánok tartalmazzák az Asakurák minden megmaradt erejét – nyomta a kezébe.

– De hisz… – ráncolta homlokát. – ez tiltott varázslat.

– Ez az egyetlen mód! – förmedt rá, s Anna nagyot nyelt. – Fogalmam sincs, hogy Hao-nak mennyi furyoku-ja maradt, tehát minden segítségre szükséged lehet.

Anna lehajtotta fejét. Keiko jutott eszébe, lelki szemeiben látta, hogy folyamatosan zokog, s a tehetetlenség szép lassan felőrli. Akár egy látomás saját, és valószínűleg többszáz másik sámán sorsáról. Megrázta fejét és Mikihisára nézett. Nem láthatta az arcát, de a maszk rideg, érzelemmentes vonásai meggyőzték őt.

– Yoh segíteni fog – mondta végül Yohmei-nek, s a talizmánokat a táskájába csúsztatta. – Gondoskodom róla.

– Helyes.

Yohmei ránctól szigorú arca láthatóan megkönnyebbült. Kifelé indította a lányt, Mikihisa szorosan előttük világította az utat.

– Vezesd a démont a kapuig. Ha pedig odaért – tette a vállára csontos kezét –, tudod, mi a dolgod.

Anna lassan bólintott, mellkasán erősen szorította a táskaszíjat.

– Hm? – fordult hátra értetlen az öreg.

Csak most vette észre, hogy a lány lemaradt a kijáratnál. Gonosz, nehéz felhők takarták az eget, a félhomályban már lógott az eső lába. Anna alakját úgy ölelte át az idő, mintha csak helyette szomorkodna.

– Hiba volt Yoh-t egyedül hagynom – mondta végül a földnek.

– Attól tartok Hao-val szemben mit sem számít a jelenléted. Yoh a maga módján harcol, és te is a sajátodon – lépett elé.

– Igazad van, Yohmei-sama. Még ma visszamegyek Tokióba.

– Helyes. Épp elég időt pocsékoltatok már el.