Áldás vagy átok?
A
lenyugvó Nap gyenge sugarai vörös fényárba
borította a Griffendél-torony fiúszobáját.Az
ablak előtt kucorgó páros elmélyülten
figyelte a tűzpiros színben játszó sakktáblát,
s rajta lévő bábukat, melyek feladatukkal mit sem
törődve élvezettek fürdőztek a lágyan
melengető napsugarakban.
–
Mondom: Ló E-5 –re! – kiáltotta Ron az előző
utasítására fittyet hányó
bábunak.
A
felágaskodó pej nyihogva megrázta éjfekete
sörényét, majd sértődötten a megadott
helyre ugrott.
Harry
egykedvűen meredt a táblára. Igazából
csak azért játszottak Ronnal, mert már kezdték
magukat kényelmetlenül érezni. Előző este óta
ugyanis, mióta visszatértek Luka emlékeiből,
nyomasztó csend uralkodott köztük.
A
tanárok értetlenül bámultak a máskor
oly csintalan, és élénk hármasra, melynek
tagjai az egész tanítási nap alatt csendben
üldögéltek, mélyen a gondolataikba merülve.
Harry a
nap folyamán nem egyszer kapta magát azon, hogy üres
tekintettel a semmibe mered.
Nyomasztotta
a merengőben látottak, de ami még rosszabb volt: a
látottak után majd felemésztette a
lelkiismeret.
Biztos
volt benne, hogy nem éli túl azt a pillanatot, mikor is
szembesülnie kell Lukával.
Hirtelen
egetverő döndüléssel kicsapódott a bejárati
ajtó, és dühös fújtatással
beviharzott rajta Ginny.
–
Mit műveltettek Hermionéval? – ugrott köszönés
nélkül egyből bátyja torkának.
Ron
éretlen tekintettel, meglepetten bámult a lányra.
–
Ezt hogy érted?
–
Hogy hogy értem? – morogta Ginny, majd eddig sem csekély
hangerejét a duplájára növelte. – Egész
éjszaka sírt… reggel óta meg úgy
jár-kel a kastélyban, mint valami zombi!... Szóval
mit csináltatok vele?
–
Semmit – jött a válasz, de nem a két meghökkent
fiútól.
Az
ajtón Hermione sétált be kezében egy
könyvvel. A lány elég zavartnak tűnt,
valószínűleg csak puszta véletlenségből
tévedt Harryék szobájába céltalan
kóborlása közben.
Ledobta
könyvét Neville ágyára, majd sóhajtva
mellé huppant.
–
Jajj Mione – fordult felé szánakozó arccal
Ginny. – Áruld el, mit csináltak veled, és
megígérem, örök időre megemlegetik!
–
Mondtam, hogy semmit – legyintett fásultan a kérdezett.
Ron
felpattan, s húgát maga után vonszolva az
ajtóhoz sietett.
–
Halhattad. Nincs semmi baja… – lökte ki a lányt a
küszöbön túlra. – És most, ha
megbocsátasz, van némi fontos megbeszélnivalónk!
Azzal
egy erőteljes mozdulattal bevágta a szóhoz jutni se
tudó Ginny orra előtt az ajtót.
–
Na ettől megszabadultunk! – huppant le ágyára a
vörös hajú fiú.
Újra
csönd telepedett a szobára. Úgy tűnt egyik
jelenlévő se volt beszédes hangulatában.
–
Ti tudjátok már mit mondtok Lukának? – szólalt
meg hirtelen az ablak előtt ücsörgő Harry.
–
Tessék!? – nézett fel egyszerre két barátja.
–
Biztos vagyok benne, hogy meg fogja tudni, hogy… hogy… –
egyszerűen nem volt képes kimondani. Úgy érezte,
azzal végleg beismerné tettét.
–
Fogalmam sincs – rázta meg lassan fejét Hermione.
–
Mégis mit lehet ilyen esetben mondani? – fakadt ki Ron. –
Sajnálom, hogy belemásztam az emlékeidbe, és
végignéztem, hogy ölik meg a dadádat, meg
az édesanyádat?...
Hermione
dühösen a fiúra villantotta tekintetét, mire
Ron a többi mondandóját lenyelve, bocsánatkérően
meredt a lányra.
Az
újból rájuk telepedő csenden tisztán
hallatszottak a folyosóról beszűrődő zajok: kedélyes
nevetés, és egy kisebb tömeg zűrzavaros
beszédhangjai.
Váratlanul
kinyílt az ajtó, s mögötte feltűnt Luka
háta.
A
fiú a folyosón tolongó griffendéles
csapat elől lassan hátrált a szobába.
–
Mondtam, hogy jól vagyok! – igyekezett „követői"
előtt becsukni az ajtót. – Köszönöm, hogy
aggódtatok értem, de most már igazán
szeretnék lepihenni egy kicsit.
A
folyosón állók csalódottan
felsóhajtottak, majd a bezáródó ajtó
láttán lassan szétszéledtek.
Luka
elfordította a kulcsot a zárban, majd sóhajtva
az ajtónak dőlt.
–
Másfél órába telt mire a gyengélkedőről
eljutottam idáig – nézett fel vigyorogva. –
Hihetetlen, hogy egyesek milyen kíváncsiak.
A
kíváncsi szó hallatán egyből görcsbe
ugrott Harry gyomra. Eszébe jutott ígéretük,
hogy többet nem turkálnak Luka magánéletében.
Erre mit csináltak? Egyenesen belepofátlankodtak az
emlékeibe.
Az
ágya felé induló Luka oly hirtelen torpant meg,
mintha ráordítottak volna.
A
szobában egyik pillanatról a másikra fagyossá
vált a levegő.
Luka
mandulavágású szemei fenyegetően
összeszűkültek, a csillogó acélszürke
tekintett jeges ezüstté változott.
Tudja!
– hasított Harrybe a felismerés. – Fogalmam sincs
honnan, de tudja!
Hermione
és Ron fejében is hasonló gondolatok járhattak,
mert mindketten meglepettséggel vegyes félelemmel
meredtek a szoba közepén fenyegető jéghegyként
szobrozó Lukára.
A
fonott hajú fiú Harryre villantotta a macskákra
oly jellemző kifürkészhetetlen tekintetét.
Harry
enyhén remegve állta a fürkésző
pillantást. Szíve vadul dörömbölt
mellkasában. Fejében villámként követték
egymást a gondolatok. Kétségbeesetten próbálta
szavakba önteni érzéseit, s megmagyarázni a
fiúnak tetteik miértjét, de egy árva hang
se jött ki a torkán.
Luka
szemei furcsát villantak. Arcán különös
kifejezés suhant át, majd váratlanul Harry felé
indult.
A
távolság vészesen csökkent a két fiú
között.
Harry
gépies mozdulatokkal felállt, s hátát a
hűs üvegnek vetve elszántan nézett szembe a felé
közelítő leanfayjel. Úgy érezte,
bármekkora pofont is kap a fiútól – merthogy
legalább egyet kap az tuti – megérdemli.
Az
időközben elé érkező Luka pár pillanatig
némán nézett rá, majd hirtelen felemelte
a jobb kezét.
Harry
nyakát behúzva várta a csattanást, ám
az nem következett be. Ehelyett Luka olyat tett, amivel a
legmélyebb csodálkozásba taszította
környezetét.
A
fonott hajú fiú ujjai hegyével finoman Harry
homlokához ért, majd visszahúzott kezét
lazán ökölbe zárta, s hüvelykujját
az ajkához érintette.
Harry
a meglepettségtől elkerekedett szemekkel meredt Lukára.
A
szobában néma csend honolt. A teremben lévők
értetlenül álltak a történtek előtt.
–
Mi… mi volt ez? – dadogta Harry megtalálva hangját.
– Ez
a legmélyebb tisztelet és köszönet jele a
leanfayeknél – jelentette ki Luka, olyan hangon, mintha
misem lenne természetesebb ennél.
Harry
azt hitte rosszul hall. Köszönet? Tisztelet? Na de
miért!?
–
De… – kezdte bizonytalanul. – Azt hittem tudod, mit csináltunk
tegnap.
–
Jól hitted – hangzott a válasz. – Tudom.
–
De hát!... – Harry immáron teljesen elvesztette a
fonalat. – Nem haragszol?
Luka
halványan elmosolyodott. Acélszürke tekintete
melegséggel telt meg.
–
De. Haragszom – mondta nyugodt hangon. – Ám… – egy
pillanatra szünetet tartott, majd egy mély sóhajjal
belekezdett eddigi legfurcsább monológjába: –
Ti befogadtattok, s tiszta szívből felajánlottátok
nekem barátságotokat. Bármi történt,
mindig kitartottatok mellettem. S bármi derült is ki
rólam, mosolyogva, fenntartások nélkül
fogadtátok. Én ennek ellenére titkolóztam
előtettek. Falat emeltem magam köré, melyet ha kellett
hazugsággal is fenntartottam. Ti ennek ellenére mégis
megpróbáltatok közeledni felém, ám a
falak megakadályoztak titeket ebben. Ezért a
legegyértelműbb megoldást választottátok:
megkerültétek a falat… Habár a módszerrel
nem értek 100 százalékig egyet, de hasonló esetben
valószínűleg én is ezt tettem volna – széles
mosoly ült ki az arcára, ahogy tekintette végigvándorolt
sóbálvánnyá meredt barátain. –
Ezt akartátok mondani?
Harry
köpni-nyelni nem tudott. Luka szavai tökéletesen
tükrözték a bennük kavargó érzelmeket.
A fonott hajú fiú pontosan megfogalmazta azokat a kusza
gondolatokat, melyek már órák óta Harry
fejében cikáztak. Mintha…
–
Ööö… – minden próbálkozása
ellenére Harrynek egy árva szót se sikerült
kinyögnie.
Luka
oldalvást barátjára pillantott. Tekintetébe
visszaköltözött a rejtélyes csillogás.
–
Igen – szólalt meg hirtelen.
Harry
elkerekedett szemekkel a padlóra rogyott. Ujjaival zavartan
végigszántott rakoncátlan tincsein.
–
Ez megmagyaráz egy s mást – arcára
kényszeredett mosoly ült. – A kétértelmű
megjegyzéseket, a Nyilvántartót, az
utalgatásokat, és a mai estét is… Egyszerűen
mindent.
–
Mi van?! – csattant fel Ron. A vörös hajú fiú
mindeddig levegőt venni is elfelejtett a csodálkozástól,
a furcsa beszélgetést hallva viszont újult
erővel és elszántsággal meredt Harryékre.
– Mi folyik itt?! Én már az égvilágon
semmit sem értek.
–
Pedig egyértelmű a helyzet… – felelte Harry. – Esélyünk
se volt bármit is eltitkolni Luka elől... Egyikünknek
sem.
–
Miért? – nézett fel érdeklődve a mostanáig
makacsul a földet bámuló Hermione.
–
Úgy tűnik Luka a legimencia kiváló szakértője
– adta meg a választ Harry.
Ron
egy furcsa, leginkább nyögés és hörgés
keverékéhez hasonlatos, hangot adott. Hermione pedig
kérdőn Lukára meredt.
–
Ez a megállapítás így nem igazán
helyes – sétált az ágyához a fonott
hajú fiú. – Nem értek a legimenciához...
Igazság szerint csak pár hónapja tudom azt is,
hogy létezik ilyesmi – huppant le a matracra. – Én
gondolatolvasó vagyok.
–
Gondolatolvasó? – visszhangozta Hermione.
–
Igen – bólintott Luka. – Habár a „gondolat-halló"
jobb megállapítás lenne.
–
Ez lehetetlen – rázta fejét Harry. – Piton maga
oktatott ki tavaly róla, hogy gondolatolvasás nem
létezik. Hogy őt idézzem: „A fejünk nem egy
nyitott könyv, amiben csakúgy lapozgatni lehet"… Amit
csinálsz, az legimencia.
–
Mint már mondtam, nem tudok varázsolni, így a
legimenciára se vagyok képes… ÉN
gondolatolvasó vagyok.
–
De… – kezdte volna Hermione is, ám Luka félbeszakította.
–
Mondtam, hogy nem – vonta össze szemöldökét a
fonott hajú fiú. – Na jó! Kezdjük az
elején!... A legimencia segítségével
behatolhattok bárki emlékei közé, s ezen
emlékek segítségével találhatjátok
meg azon kérdésre a választ, amit tudni akartok…
Eddig világos?
–
Természetesen – biccentett Hermione, hangjába némi
rosszallás vegyült.
–
Amit én csinálok, az még közel se hasonlít
a legimenciára… Én nem láttok képeket,
emlékeket. Én egyszerűen csak hallom a körülöttem
lévők aktuális, legerősebb gondolatait – majd
sóhajtva hozzátette: – Ha akarom, ha nem.
–
Hallod az aktuális, legerősebb gondolatokat? – mormolta
Hermione elgondolkodva. – Tehát csak azt hallod, ami igazán
foglalkoztat valakit. Amin sokat morfondírozik.
Nem
kérdés volt. Megállapítás.
Luka
lassan bólintott.
–
Hát persze! – csapott homlokára Ron. – Így
tudtad meg annakidején azt is, hogy a Nyilvántartóba
készülünk.
–
Egy hónapon át hallgathattam éjszakánként,
ahogy Harry elszántan győzködi magát, hogy az a
helyes, amit tesztek – fintorodott el a fonott hajú fiú.
Az
említett paprikavörös arccal a földre szegezte
tekintetét. Kellemetlen volt, hogy arra emlékeztetik
őt, hogy mindent ő kezdett el.
Ron
valahogy átsiklott azon „csekélység" fölött,
hogy már a Nyilvántartóba történő
éjszakai kirándulás se volt fair Lukával
szemben. Ehelyett teljesen belelovalta magát a ténybe,
hogy a fiú gondolatolvasó.
–
Ez egyszerűen állati! – ismételte immár vagy
ezredjére. – Annyira irigyellek.
–
Miért? – húzta fel a szemöldökét
Luka. – Mert éjt-nappallá hallgathatom mások
gondját-baját? Mert egyfolytában fáj a
fejem „hála" az állandó hangzavarnak? Mert
sokszor a saját gondolataimat sem tudom kibogozni a többi
közül?
Ron
köpni-nyelni nem tudott a válasz hallatán.
Valahogy nem ezt várta.
Hermione
újult érdeklődéssel fordult Luka felé.
–
Nem tudod irányítani? – kérdezte. – Úgy
értem nem azt hallasz meg, amit tényleg akarsz?
A
kérdezett szomorúan megrázta a fejét.
–
Nem direkt csinálom – vonta fel a vállát. –
Nincs két éve, hogy elkezdtem „hangokat hallani"…
Akkor még csak hébe-hóba tudtam meg mások
gondolatait, ha nagyon kíváncsi voltam, mire gondolhat
az illető. Aztán egyre erősödött a dolog, és
mára odáig fajult, hogy már méterekről
is meghallhatok olyat, amire nem is igazán vagyok kíváncsi…
–
Szóval ezért eszel, mindig nagyon korán –
nézett föl Harry. – El akarod kerülni a tömeget.
Hisz az étkezések alatt majdnem az egész iskola
jelen van. Ez meg több száz főt jelent.
Luka
fájdalmas arccal bólintott, majd halk sóhaj
kíséretében elterült ágyán.
–
De ha megtanulod irányítani, akkor csak hasznod lehet
belőle – makacskodott továbbra is Ron. – Már most
is… Tényleg! Dolgozatírás közben
segítségedre lehetnek mások gondolatai. Hisz
azokon mindig agyalni kell, így tuti hallod őket…
–
Ha mindent leírnék a dolgozataimba, amit másoktól
hallok, akkor már megkaptam volna „Az iskola leghülyébb
válaszait író" címet.
–
És ott vannak a tanárok is – folytatta Ron
zavartalanul, figyelmem kívül hagyván barátja
előbbi megjegyzését. – Hű! Milyen lehet Piton
gondolatait hallani! Vagy Dumbledore-ét!
–
Semmilyen – vágott közbe Luka Ronba fojtván a
további áradozást. – Pontosan eltaláltad,
hogy kiket nem hallok! Dumbledore és Piton valahogy el tudja
zárni a gondolatait – itt egy pillanatra elmerengett. –
Habár néha Harrynek is sikerül teljesen
kizárnia…
–
Mi?! – nézett fel az említett. – Én nem
csinálok semmit!
Hermione
fejcsóválva ciccegett.
–
Mit ciccegsz itt már megint? – csattant fel Ron. – Ha
tudsz valamit, mondd el, de ne játszd meg itt magad!
Hermione
sértődötten a fiúra meredt. Az egyből rájött,
hogy most túllőtt a célon, de előbb sétált
volna a szörnyekkel teli Tiltott Rengetegben, minthogy
bocsánatot kérjen a lánytól.
Hermione
pár pillanatig még várakozóan tekintett
rá, majd rájővén, hogy hiába vár,
mérgesen Harryék felé fordult.
–
Valószínűleg valami köze van a dolognak az
okklumenciához – magyarázta. – Mind Dumbledore,
mind Piton kiváló okklumentor. Harry pedig tavaly
leckéket vett Pitontól – nézett az ablak előtt
ülő fiúra –, és habár ő maga
kézzel-lábbal tiltakozott a dolog ellen, úgy
tűnik mégis volt valami hatása.
Harry
savanyú képpel elhúzta a száját.
Még hogy Piton tanított neki valamit! Az egész
„tanítás" másból se állt csak
abból hogy ordibált vele, illetve megalázta őt.
Legszívesebben ganajtúró bogárrá
változtatta volna a tanárt már az első
alkalommal, úgy legalább nem kellett volna többször
elviselnie.
Luka
fojtott hangon felkuncogott.
A
többiek mind értetlenül meredtek a fiúra.
–
Mi olyan vicces? – érdeklődött Ron.
A
kérdezett válasz helyett csupán
jelentőségteljesen Harryre pillantott.
Eltartott
pár pillanatig, míg a griffendéles felfogta,
mire is akar barátja utalni. Ám amint eljutott agyáig
a felismerés, egyből el is vörösödött.
–
Jó lenne, ha kérdeznél, mielőtt belemászol
más agyába – motyogta maga elé.
–
Mint már említettem, nem tudom „kikapcsolni" a
képességem – vonta meg vállát Luka. –
Akaratlanul is kihallgatok mindenkit.
PUFF!
Hermione
kiejtette kezéből könyvét, melyet pár
perce kezdett lapozgatni. A lány hitetlenkedve maga elé
meredt, majd nagyot nyelve Lukára pillantott.
–
Ha te mindent hallasz, ami nagyon foglalkoztat valakit, akkor… –
mondatát félbehagyva idegesen az ajkába
harapott, s már-már segítségkérően
tekintett az előtte ülő fiúra.
Luka
felvonta az egyik szemöldökét.
–
Igen tudom – válaszolt végül a kimondatlan
kérdésre, amit csak ő hallott. – Elég nehéz
valamiről nem tudomást venni, amit egy hétig „ordibál"
a füledbe valaki, aki az órák nagytöbbségén
melletted ül.
–
Mégis miről beszéltek? – nézett Harry hol a
lányra, hol Lukára.
–
Arról, hogy miért rohant Hermione a könyvtárba
közvetlen az után, hogy apám itt volt látogatóban
– válaszolta a fonott hajú fiú.
–
És miért? – kíváncsiskodott
Ron.
Hermione
kérdőn Lukára pillantott.
A
fonott hajú fiú egy pillanatra elgondolkodott, majd
belegyezőn bólintott.
–
Most már úgyis mindegy – vonta meg a vállát.
–
Öhm… – kezdte Hermione zavartan. – Az az igazság,
hogy…
BUMM!
Valami
súlyos, nehéz tárgy csapódott az ajtónak.
A négy
fiatal egy emberként kapta fel a fejét a zajra.
–
Mi ez már megint? – hangzott fel Neville hangja a súlyos
tölgyfaajtó túloldaláról. – Már
megint bezártátok az ajtót?
A
kinnrekedt fiú élénk dübörgésbe
kezdett.
–
Ez nem vicces srácok. Nyissátok ki!
Harry
sóhajtva feltápászkodott a földről, s
kinyitotta az ajtót.
Neville
sötét pillantással végigmérte a
szobában tartózkodókat.
–
Miért zártok ki mindig? – kérdezte. – Mit
műveltek?
–
Csak beszélgettünk – felelte fásultan Luka. –
Az ajtót meg én zártam be a többiek miatt.
Bocsi!
Neville
félrebillentett fejjel a fonott hajú fiúra
bámult, majd még mindig gyanakodva az ágya felé
indult.
–
Nekem is ideje mennem! – pattant fel Hermione rájővén,
hogy útban van. – Majd holnap folytatjuk a beszélgetést!
– fojtotta a szemlátomást felháborodott Ronba
a szót. – Jó éjt! – csukta be maga mögött
az ajtót.
–
Ó, Neville! – motyogta mérgesen Ron. – Hogy te
mindig a „legjobb" pillanatokban tudsz bejönni.
