Enjolras egy kicsit be volt fogva a következő napokban. Éponine örült, hogy végre a saját dolgaival foglalkozik, és visszatért a rendes alvási szokása is (legalábbis amennyire egy egyetemistánál visszatérhet). De nem tehetett róla, hiányzott neki a fiú, mégha önző dolognak is tartotta – főleg, mert ő volt az egyetlen, aki azt ajánlotta (követelte), hogy inkább az iskolai tanulmányainak szentelje az idejét elsősorban. Azt kívánta, bárcsak jobban időzítettek volna, mert nem tudta kiverni a fejéből azt a majdnem-csókot, már ha annak lehet nevezni. Nem volt benne biztos, hogy a fiú annak vette, mert nem látta, mivel becsukta a szemét. De érezte, hogy a fiú felé hajol és az ajkai egyre közelebb is közelebb vannak, amikor megszakították őket. És most csak erre tudott gondolni.

Minden éjjel, amikor a fiú becsúszott mellé az ágyba, meg akarta említeni neki, de tudta, hogy abból olyan hosszú beszélgetés kerekedne, amire most a fiúnak nincs ideje. Ezen kívül, ahogy lekapcsolta a lámpát és lefeküdt a párnára, már azonnal el is nyomta az álom.

Úgy néz ki, meg kell várnia a randijukat ezzel. Nem tehetett róla, de minden alkalommal, amikor eszébe jutott, pillangókat érzett a gyomrában. Buta izgalomnak tartotta, hogy olyan miatt aggódik, mint egy kis vacsora meg egy mozizás (amiben már volt részük), de azért örült, mert előrelépésnek érezte. Boldog volt, hogy őszintén, újra elöntik ezek az érzések, és újra van kapcsolatuk. Cosette és Musichetta felsikoltottak örömükben, amikor Éponine elmondta nekik, hogy Enjolras "elhívta randizni" és erősködtek, hogy segítenek kiválasztani, mit vegyen fel, mit csináljon a hajával és milyen legyen a sminkje. Éponine vonakodva belement, de egy kicsit azért izgatott volt miatta. Még soha nem voltak lánybarátai, akik segítettek volna neki ilyen csajos dolgokban, mint például egy randira való felkészülés. Azelma néha ellenőrizte a sminkjét, mielőtt elment volna Montparnasse-sal a randijukra, de utólag nem minősítené azzal a szóval, hogy randiztak. Inkább találkozók voltak akkor, amikor a fiúnak épp kényelmes volt és felugrott hozzá, neki szinte ki sem kellett mozdulnia a házból.

Kíváncsi volt, vajon mit tervez Enjolras, de remélte, hogy semmi extra nem lesz benne. Tudta, hogy ezelőtt a fiú nem olyan sokat randizott; általában az Amis szervezett neki vakrandikat, vagy valami buta, de szép lány szedte fel, és velük ment el néha-néha. Lányok serege versengett érte, de egyik sem felelt meg a nagy elvárásoknak. Néha volt egy-kettővel egy pár hetes kalandja, de hosszútávon senki nem érdekelte eléggé. A randik többsége úgy ért véget, hogy a lányok könnyek közt elviharzottak, vagy a fiú arcába öntötték az italukat, vagy néhány emlékezetes este is volt, amikor mindkettő előfordult.

Ezért érezte most úgy, hogy barátja ki akar tenni magáért a randevújukon. Már csak az izgatta, hogy milyen erőfeszítések ezek. Tudta, hogy csak mások javaslataira, vagy a romantikus filmekbeli (amit ő erőltetett) tapasztalataira tud hivatkozni, hogy milyen is egy igazi randi. Valójában a lány sem tudott sokkal többet felmutatni. Volt néhány kudarcbafulladt randevúja az egyetem elején, általában egyszeri alkalmak, egy olcsó kis étteremben valahol az egyetem mellett. Akkoriban inkább Marius foglalkoztatta és ő volt minden gondolata. Visszagondolva ezért lehet, hogy nem figyelt oda senki másra.

Azon tűnődött, hogy Enjolras valami hatalmas romantikus vacsorát tervez-e, mint például kibérelni egy egész éttermet vagy felmenni egy léghajóra. Szórakoztatta a gondolat, hogy elképzelte Enjolrast csupa ilyen romantikus dolgot csinálni, de az elmúlt napokban a fiú annyira titkolózott, hogy megijedt, mert félt, hogy talán mégsem jár olyan messze az igazságtól.

Szerdán kezdett gyanakodni. Egy őrült nap után ért haza a kávéházból, és csak azt akarta, hogy gyorsan ledobja a ruháit és bebújjon az ágyba. Halkan ért haza, maga mögött úvatosan becsukva az ajtót, nehogy felébressze Enjolrast, de majdnem felugrott ijedtében, amikor meghallotta a hangját a szobából. Odalopakodott a „tanuló szobájához", ahol a gyerekholmikat is tárolták, és örült, hogy végre hallja a hangját, hiszen általában nem sokat beszélt. De ahogy az ajtó elé ért, rájött, hogy a fiú telefonál. Nem hallotta, ki van a vonal másik végén, de a fiú hangja hagos és tiszta volt.

- Nagyon szépen köszönöm – mondta udvariasan. A hangja olyan volt, mint amikor hivatalos személlyel beszélnek az emberek. – Nem kell aggódnia miatta, mindketten nagyon felelősségteljesek vagyunk… Természetesen, megértem, hogy mennie kell. A többit majd kitalálom vele. Mégegyszer köszönöm!

Talán az egyik professzorral beszélt, vagy valami. De ki az a mi? Mindegy, nem az ő dolga. Majdnem arrébbsétált, amikor újra meghallotta a hangját. Megváltozott, már nem volt olyan hivatalos, csak egy kicsit ideges, mintha valaki mással beszélne. Talán azzal a „vele" személlyel, akit az előbb említett?

- Szia…újra. Igen, péntek, kilenc óra. Ott leszünk... Igen, mindketten.

Éponine-nak most esett le, hogy a fiú a randevújukat tervezi, és ezt valószínűleg nem kéne hallania. Hátrálni kezdett, de még mindent hallott, amit mondott. És akkor a fiú felnevetett. Rövid volt, de tiszta. Az egyik Amissal beszélhet?

- Ha nem látod mellettem, akkor biztos lehetsz benne, hogy egy baltás gyilkos vagyok és akkor menekülj - mondta lágyan és mosolygás bújkált a hangjában.

Éponine megtorpant. Mi a fenét jelenthet ez?

- Oké, biztos vagy benne, hogy minden megvan? Jegyek, cuccok? És a pénz, amit küldtem elég lesz? Nagyszerű. Hívj, ha bármi van. Akkor pénteken…

Kis hallgatás állt be a beszélgetésbe, ami arra utalt, hogy a vonal túlsó végén beszél az illető. De mit jelentenek a jegyek? Talán valami nagy dolgot tervez. Éponine már majdnem a bejárati ajtónál volt, de a fiú hangja betöltötte az egész lakást.

- Igen, nekem is mennem kell. Azt hiszem Éponine bármelyik percben hazaérhet… Hello.

Éponine várt egy percet, mielőtt kinyitotta volna az ajtót és újra becsapta volna maga mögött.

Bűnösnek érezte magát, hogy becsapja, de úgy tűnt, a fiúnak nagyon sok erőfeszítésébe kerül ez a szervezkedés, bármi legyen is az. Nem akarta, hogy tudja, most hallgatózott, mert nem akarta elrontani a meglepetését.

Enjolras felkapta a fejét és hatalmas szemekkel nézett fel a lányra, mintha attól félne, hogy az talán hallott valamit.

- Hé – köszönt gyorsan és egy kedves mosolyt küldött felé.

- Hello – válaszolt a lány, mire a fiú gyorsan visszafordult a könyvei fölé. Igen, valami tényleg nagyon furcsa itt a háttérben.

Bement a hálószobába és átvett valami kényelmesebb ruhát, amikor újra meghallotta a barátja hangját.

- Na, szóval akkor péntek okés a randinkhoz? – kiáltott át, hangjában kis idegesség bújt meg.

- Igen, tökéletes! – kiáltott vissza a lány, talán kicsit túl gyorsan is, mint aki már sejt valamit.

- Akkor érted jövök fél nyolcra – bukkant fel huncutul a fiú az ajtóban.

- Azt hittem vacsizunk és filmezünk – nézett rá Éponine.

Kis csönd telepedett rájuk.

- Akkor érted jövök ötre – helyesbítette a fiú.

- Biztos tudod, hol lakok? – kérdezte pajkosan Éponine.

- Azt hiszem, sejtem – mosolygott rá Enjolras.

Megint csöndben álltak, majd Enjolras visszament a tanuláshoz. Éponine nem tudta, mi készülhet. Remélte, a fiú nem költ sok pénzt azokra a jegyekre, bármi legyen is az. Bár most már a léghajó ötletet sem vetette el annyira…

A következő nap nem tett semmit, hogy meggyőzze, hogy nem költi minden pénzét rá. Ahogy órára mentek, megemlítette, hogy egy korai filmet néznek meg, szóval olyan hét körül vacsiznak, amitől Éponine arra következtetett, hogy a rejtélyes 9 órai jegy-izé a terv része. Tudta, hogy kéne kérdezősködnie, de muszáj volt információkat szereznie az estéről.

- Ugye nem tervezel semmi gigantikusat, ugye? – puhatolózott, de megpróbált nem túl gyanakvó lenni.

Enjolras kicsit elpirult és nem nézett a szemébe, és mégha Éponine nem lenne jó a testbeszédben, még akkoris rájönne, hogy ez egy egyértelmű igent jelent.

Kikerülte a kérdést azzal, hogy rátért arra, hogy milyen filmet szeretne a lány megnézni. Éponine nagyon bosszús lett, hogy milyen nagy a titkolózás az estjükkel kapcsolatban. Mindig szerette a meglepetéseket, mert nem volt rá sok lehetősége, amikor kicsi volt (legalábbis nem meglepetésekben). Ezért sem akarta tudni a baba nemét. De most, amikor ilyen fajta meglepetés készülődik, tudni akarta, mire számítson. Majd meghalt, hogy megtudja, mi folyik a háta mögött. Tudta, hogy csak örülnie kéne, hogy mindent a barátja szervez, de egy kicsit bosszút is akart állni miatta, ezért az új Nicholas Spark filmet választotta, azt, ami még neki is túl csöpögősnek és nyálasnak tűnt. Látta, hogy megfeszülnek a fiú izmai, amikor megmondta neki, de nem tett megjegyzést a filmválasztására. Az önuralma bámulatos, teljesen lenyűgözte a lányt.

Mielőtt szétváltak, a fiú feltette neki a kérdést, amitől Éponine még jobban összekavarodott.

- Hé, ugye nincs terved a hétvégére? Vagy sok házi? – a hangja közömbös volt, de a keze idegességében beletúrt a hajába, amitől a kérdése fontos jelentést kapott.

– Hát, szombaton dolgozok, de egyébként szabad vagyok. A szokásosnál nincs több házim. Miért? – kérdezte gyanakodva.

- Nincs ok – válaszolta túl gyorsan. – Csak érdeklődtem. Mennem kell, legyen szép napod! – azzal egy gyors puszit nyomott a lány arcára, mielőtt elrohant volna, arra sem hagyva időt, hogy a lány egy sziát mondjon neki.

Csak nézte, ahogy távolodott tőle, földbegyökerezett lábakkal. A vacsi-mozi egy egész hétvégés program lesz?

Enjolras egész este nem jött le a Musainbe, mert azt mondta, be kell fejeznie a tanulást. Az első perctől kezve nyilvánvaló volt Éponine számára, hogy az Amis minden tagja be van avatva a tervébe. Mindenki kerülte a tekintetét, mintha tudnának valamit, amit ő nem. Cosette és Musichetta kuncogtak a pultnál és percenként sokatmondó pillantásokat váltottak. Éponine kíváncsisága egyre nőtt. Mi az ördögöt tervez Enjolras? Ahogy a többiek viselkedtek, legalább arra következtetett, hogy bérelt neki egy jachtot…

Azon kapta magát, hogy az Amist pásztázza, vajon kit lehet a legjobban megtörni. Talán Grantaite-t, ha már eleget ivott. Vagy Jean Prouvaire-t, aki elég szeleburdi volt, és ő biztos hamar kikotyogná a meglepetést. Már majdnem elkezdte a becserkészést, amikor a pulthoz jött egy italt kérni, de aztán inkább leállította magát az utolsó pillanatban. Enjolras rengeteget készült, hogy összehozza a meglepetést, kezdve a rejtélyes telefonhívásokon át a titkos szervezkedéseken keresztül. Az a legkevesebb, ha már kivárja azt az egy napot és tényleg meglepődik majd.

Mire eljött a péntek, az idegei a randi miatt teljesen felturbózták a kiváncsiságát. A reggel csak úgy elrepült, és semmi perc alatt a szobájában találta magát egykupac ruhával és sminkszerekkel, amiket Cosette és Musichetta hozott, mint például a szemceruca és hajsütő vas. Közben ő tébolyultan dobálta ki szekrényéből a ruhákat, kétségbeesetten próbálva megtalálni azt, amit felvehetne. Végignézett az összes ruháján, de nem talált semmi jót. Kicsit ideges lett, mert egyiket sem találta megfelelőnek az alkalomhoz. Tudta, hogy nevettséges, és Enjolrast az sem érdekelné, ha melegítőben menne, de azt akarta, hogy ez az este különleges legyen. És most egyik ruháját sem tudja felvenni.

Nem azért félt és érezte magát kínosan, amiért általában a lányok hisztiznek, vagy mert egyik ruha sem kényelmes. Azért, mert a testét nem érezte olyannak, mintha az övé lenne. Mintha kiműtötték volna az agyát és valaki más testébe operálták volna. Mindig is vékony volt és csontos, mivel soha nem volt sok pénzük, hogy jól egyenek. És most egy hatalmas labda növekszik a hasában, és a tükörben egyáltalán nem olyannak látszik a teste, mint amilyennek szeretné. Szóval bármilyen ruhát is vegyen fel, egyik sem úgy fog állni rajta, mint régen, mert már nem úgy néz ki, mint régen. És mégha nem is lenne terhes, mit vegyen fel egy meglepetés-egész hétvégés eseményre amihez jegy kell, és valószínűleg rengeteg pénz?

Cosette észrevette Éponine kétségbeesett arckifejezését, és a hosszas pillantását a kismama ruhákra, amik előtte lógtak a fogason. Abbahagyta Éponine hajának bongyorítását és egy percre elgondolkozott, mielőtt a gardróbhoz sétált és kutakodni kezdett a ruhák között.

- Cosette, esélytelen, hogy itt bármit is találsz, már semmi sem jön rám – sóhajtotta duzzogva Éponine. Hirtelen indokolatlanul zaklatott lett. Talán újra a hormonok térnek vissza. Előre is sajnálta Enjolrast emiatt.

- Csak eszembe jutott az a ruha, amit az eljegyzési partinkon viseltél. Fehér színű volt kis virágokkal. Emlékszem, hogy még láttam a szekrényedben, amikor átköltöztettünk ide. Mell alatt húzott, a deréknál bővített, szóval szerintem még jól állna neked. Oh, itt is van! – kiáltott fel Cosette, amikor végre megtalálta a ruhát a szekrény leghátuljában. Előhúzta és sugárzóan meglengette Éponine orra előtt.

Éponine elvörösödött, amikor eszébe jutott, mi történt, amikor legutóbb ez a ruha volt rajta, vagyis pontosabban mi történt, amikor legutoljára lekerült róla…

Musichetta leolvasta barátnője arcáról, mielőtt Cosette-nek még nem esett le.

- Várj, az az a ruha, ami akkor volt rajtad, amikor…?

- Egen – felelte gyorsan Éponine, félbevágva, mielőtt barátnője befejezhette volna a kérdést.

Cosette azonnal elpirult, amikor megértette, miről beszélnek.

- Ó, igen, az eljegyzési buli… teljesen kiment a fejemből – magyarázkodott halkan és teljesen zavarba jött. – De azt hiszem, még mindig nagyszerűen mutatna rajtad, miért nem próbálod fel legalább egyszer?

Éponine megadóan kivette a ruhát Cosette kezéből kibújt a kényelmes kismama nadrágjából és a bő pólójából, ami eddig rajta volt és belecsússzant. Igazából teljesen elfelejtette, hogy van ez a ruhája. Cosette és Marius eljegyzési partija utáni reggel csak felkapta a földről és a gardróbjának legesleghátuljába rejtette, amennyire csak tudta, hátha könnyebb lesz elfelejteni az eseményeket, vagyis, hogy az akkori „szerelme" mást vesz el, illetve, hogy tönkretett egy barátságot, amikor részegen lefeküdt Enjolrassal. Még akkor sem nézett rá, amikor bedobozolta a költözéskor a régi lakásában, és nem emlékezett arra, hogy ő csomagolta volnaki, valószínűleg Cosette lehetett, amikor berendezte a gardróbját.

Nem nézett a tükörbe, amíg Cosette fel nem húzta a cipzárt, de barátnői elégedett kifejezése meggyőzte, és végül ő is belepillantott. Majdnem felnyögött. Természetesen ez az a ruha, ami úgy áll rajta, ahogy szeretné.

- Éponine, csodásan nézel ki – ámélkodott Cosette. – Szerintem még csodásabban, mint a múltkor, amikor ezt vetted fel. Úgy értem, totálisan látszik, hogy terhes vagy, de ez tök jó dolog! Tudom, hogy klisé, de esküszöm, hogy csak úgy ragyogsz!

Musichetta egyetértően bólintott, és majdnem megkönnyezte, hogy a barátai végre elmennek az első hivatalos randevújukra.

Éponine csak forgatta a szemét Cosette bókjára, mert szerinte túlzás, amit mondott. De amikor körbe forgott, be kellett vallania, hogy tényleg jól áll neki a ruha. Talán jobban, mint újkorában. Ugyanis a ruha egy kicsit bő volt neki akkor a mell résznél, de most tökéletesen rásimult. És már látta magát ebben a ruhában, de most érezte úgy, hogy tényleg passzol is rá. Pedig még a kis dudor is látszik a hasánál. Csodálkozott volna, ha Enjolras emlékezne rá, mikor látta rajta utoljára.

- Akkor ez eldőlt, teljes mértékig biztos vagyok benne, hogy ezt kell felvenned – szipogta Musichetta. – És ha ezzel már egyszer bejutottál Enjolras nadrágjába, ki tudja, talán újra összejön – tette hozzá egy kacsintás kíséretében.

Óvatosan megütötte Musichetta karját, de közben elpirult. De nem vette le a ruhát, ahogy leült, mert tudta, ez az egyetlen jó választás az estére. Musichetta és Cosette folytatták a haja és arca kezelését, és el sem tudta mondani, mennyire meg volt elégedve a végeredménnyel. Egyértelműen jobban nézett ki, mint ahogy remélte volna. Már majdnem itt az idő, hogy elinduljanak a filmre, Musichetta és Cosette már majdnem kész volt elmenni, amikor hirtelen eszébe jutott valami.

Odament az ékszeres dobozhoz, és kivette azt a láncot, amit Enjolrastól kapott karácsonyra. Más esetben ellenezte volna, hogy valami drága ékszert vegyen fel, főleg egy randira, ami csak egy filmezés meg vacsora. De csicsás ruha nélkül a nyaklánc passzolt a mindennapos, hétköznapi ruhákhoz is, ha valaki nem nézte meg közelebbről. És tudta, mit jelent a fiúnak, ha felveszi a láncot. És persze neki mit jelent. Cosette és Musichetta csak bámulták, amikor feltette.

- Ezt honnan szerezted? – kérdezte tátott szájjal Cosette. – Ez gyönyörű. Azok igazi gyémántok?

Éponine zavarában elpirult, mert eszébe jutott, hogy nem beszélt még erről az ajándékról a lányoknak.

- Igen, Enjolrastól kaptam karácsonyra.

Cosette is és Musichetta elkerekedett szemmel bámulták. Éponine-nak eszébejutott, mire gondolhatnak.

- Oh, nem, nem vette nekem – magyarázta. – az anyukájáé volt.

Musichetta egy másodpercre volt attól, hogy könnyekben törjön ki.

- Olyat adott neked, ami azelőtt a mamájáé volt? Ez olyan édes!

Az alsó ajka megremegett és Éponine tudta, hogy menthetetlenül el fogja sírni magát. Igazából az ő szemeiben is összegyűltek a könnyek, amikor visszaemlékezett arra az estére, amikor Enjolras odaadta neki a nyakláncot, de nem akarta elrontani a sminkjét. Cosette oldotta meg a problémát és gyorsan kivezette Musichettát a lakásból, sokatmondó arckifejezéssel sok szerencsét kívánva a randihoz, majd elmentek.

Amikor egyedül maradt, Éponine érezte, hogy gyomrában összehúzódik valami kis izgalom és a várakozás elviselhetetlenné vált. Tudta, hogy meg kell nyugodnia. Hiszen csak egy randira megy azzal a férfival, akit szeret, akivel már hónapok óta együtt él, de ez most valahogy mégis fontos. Hirtelen feltűnt neki, hogy a lakás szokatlanul csendes. Arra gondolt, hogy Enjolras a nappaliban várja, miután már lezuhanyzott, és felkapott valami ruhát, mint mindig. Talán csak kiugrott valami utolsó simításokat elvégezni.

A nevét kiáltotta, de sehonnan nem jött válasz. Összezavarodott, de visszament a szobába, hogy összeszedje a cuccát, mert hamarosan indulniuk kell. Éppen csak felvette a táskáját, amikor kopogtak az ajtón. Meglepődött, hogy ki lehet az ilyenkor, gyorsan az ajtóhoz sietett és kinyitotta, majd szélesen elmosolyodott, amikor felismerte, ki az.

Enjolras állt az ajtóban egy hatalmas csokor virággal (orchideával, ami a kedvence) a kezében. Ő is idegesnek tűnt egy kicsit.

- Szia – köszönt halkan, amikor a tekintetük találkozott.

- Szia – válaszolt a lány. – Ugye tudod, hogy van kulcsod a lakáshoz? - kérdezte zavarodottan.

- Hát igen, de most ez mégiscsak egy randi, szóval kopognom kell és az ajtóban várni. Mégha ez az én ajtóm is – tette hozzá mosolyogva, habár tudta, hogy ez túlságosan giccses. Azt is tudta, hogy a lánynak tetszik, mégha nem is vallja be. Felé nyújtotta a virágot. – Ezt neked hoztam.

Éponine elvette a csokrot és hálásan nézett rá.

- Köszönöm. Ez a kedvencem. Nem tudom, honnan tudod, hiszen ez csak az első randink.

- Csak szerencsém volt – kacsintott a fiú. – Bemehetek? – kérdezte félénken.

- Igen, persze – felelte a lány, belemenve a játékba. – Sajnálom, ha egy kicsit minden túl tiszta. A lakótársamnak van egy kis izéje, tudod.

A konyha felé vette az irányt, hogy vázát keressen a virágoknak.

- Nem, szerintem ez pont a tökéletes mértékű tisztaság. Habár tényleg tetszik az a kis csendélet, művészi elrendezése a szétdobált ruháknak a földön a hálószobádban – jegyezte meg hangosan Enjolras.

Éponine finoman elpirult, észbekapva, hogy mekkora kupit csinált. Elfelejtette, hogy ez nem csak az ő hálószobája. Megpróbált valami frappáns visszavágást kitalálni, de semmi nem jutott az eszébe. Ehelyett csak az igazat mondta. – Hát igen, felpróbáltam néhány ruhát. Már egyik sem igazán jön rám – mondta, amikor belépet a szobába a vízzel teli vázával és megrándult, amikor meghallotta, milyen gyengén szól a hangja. Óvatosan elrendezte a vázában a virágokat, kerülve a fiú pillantását.

Hallotta, hogy tesz felé néhány lépést és érezte a jelenlétét maga mögött. Rátette a kezét a vállára, és a lány megfordult. Enjolras óvatosan felemelte kezével a lány fejét, hogy egyenesen a szemébe nézhessen.

- Éponine, fantaszikusan gyönyörű vagy. Mint mindig – mondta gyengéden.

– Mondd ezt majd pár hónap múlva, amikor már a saját lábamat sem fogom látni – csúfolódott Éponine.

- Majd fogom – bólintott csendesen Enjolras. – És igaz is lesz.

Látta a fiú szemében, hogy minden szavát komolyan gondolja, és érezte, hogy a bizonytalansága elszáll. De soha nem volt jó a bók elfogadásában, és kényelmetlenné vált számára, hogy barátja milyen sokáig bámulja. –Köszönöm, hogy ezt mondod – mondta határozottan. – Teljesítetted az egész estére való bókolás adagodat, szóval mostantól elengedem neked, nem kell többet mondanod.

- De nem ez a feladatom? – kérdezte Enjolras. – Legjobb tudásom szerint ez a randikon a szokás, a férfiaknak biztosítani kell a nőknek a szórakozást, hogy azok jól érezzék magukat, elhalmozni őket ajándékokkal és bókokkal, egészen addig, amíg a kiszemelt hölgy ki nem köt az említett férfi ágyában.

- Ez nagyon romantikusan hangzik tőled – mondta fanyar Éponine.

– Mindent megpróbálok – vonta meg a vállát pimaszul mosolyogva a fiú. - De komolyan mondtam. Hihetetlenül gyönyörű vagy.

A szemei végigpásztázták a lányt. Hirtelen felvonta a szemöldökét, mintha eszébe jutott volna valami.

- Ez a ruha… - gondolkodott el, mire a felismerés beléhasított, és szemei szokatlanul csillogni kezdtek. Éponine elmosolyodott, amikor látta, hogy a fiú elpirul.

- Akkor emlékszel, amikor legutóbb ez volt rajtam?

- Igen – nyelt egyet Enjolras. – Főleg azért, mert én segítettem lehámozni rólad. A cipzárral méltó harcot vívtam – viccnek szánta, de a hangjában gombócot érzett. Bámulta még egy percig, és akkor úgyérezte, mintha a szoba hőmérséklete legalább száz fok lenne. Éponine is kimelegedett. Ez a randi közel jár ahhoz az édes lehetőséghez, hogy el se induljanak a lakásból.

Enjolras gyorsan megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani a gondolatait.

- Mennünk kéne – jegyezte meg, és hangja recésen csengett. – Tudom, hogy nem szereted lekésni az előzeteseket.

Éponine kicsit csalódottnak érezte magát.

- Igen, menjünk – mondta gyorsan.

Enjolras felajánlotta a karját, amit a lány elfogadott és mindketten megpróbálták figyelmen kívül hagyni, hogy csak úgy szikrázik köztük a levegő.

A kocsiban a mozi felé vezető úton a beszélgetés-kezdeményezéseik kínosak voltak, túlzás nélkül. A kis közjáték után a lakásban nem tudtak összefüggéses beszélgetést folytatni, ami korábban már sikerült. Éponine tudta, hogy a ruhája emléke mindkettőjükben furcsa gondolatokat ébresztett fel. Talán hiba volt felvennie. Másrészről viszont örült, hogy tudja, a kis szikrák még mindig ott vannak közöttük. Vagyis túlságosan köztük van most is ebben a pillanatban.

A köztük lévő feszültség egészen addig nem hagyott alább, amíg meg nem érkeztek és ki nem szálltak a kocsiból és elindultak a jegypénztár felé. Gyakran elkapták egymás pillantását, majd zavarodottan másfele néztek. A többiek közt a sorban úgy néztek ki, mint a szégyenlős kamaszok, ami még hihető is lett volna, ha nem látszódott volna a kiálló pocak. Éponine újra felpillantott, várva, hogy újra egy kínos összenézésnek néz elébe, de ehelyett azt látta, hogy most nem a szemébe néz. Ehelyett, úgy tűnt, hogy inkább a mellét figyeli erőteljesen. Szembetűnően bámulja. Várt egy percet, hátha csak egy pillanatnyi pillantás volt, de a fiú szeme nem mozdult. Inkább mélyen a gondolataiba merült. Mosolygott, és Éponine érezte, hogy arcába szökik a vér. Tudta, hogy a mellei most nagyon megnőttek, de ez nem lehet ok arra, hogy barátja nyilvánosan bámulja. Megütötte a karját erősen, mire a fiú kizökkent és tanácstalanul nézett a lányra.

- A szemem itt van – mutatott felfelé hevesen Éponine. – Te hogy éreznéd magad, ha én csak percek óta a farkadat bámulnám?

Enjolras szemében teljes zavar tükröződött, mint aki nem érti, miről van szó.

- Mi?

- Tudom, mit csináltál – nézett rá Éponine. – Úgy értem, tudom, hogy most sokkal nagyobbak, mint szoktak, de legalább várd meg a filmet, és a sötétben bámuld őket, mint egy normális pasi!

Enjolras teljesen meghökkent.

– Te miről beszélsz?

Tekintete visszatértoda, ahova az előbb és az arcán látszódott a felismerés, és kitört belőle a nevetés. Éponine érezte, hogy egyre nő benne a bosszúság.

- Ja, nem őket néztem – mondta gyorsan, és a nevetés még mindig a hangjában bújkált. – A nyakláncot néztem. Eddig nem vettem észre a ruha miatt…

Éponine lenézett és látta, hogy a nyaklánc tényleg pont a dekoltázsa fölött lóg, és a fiú valószínűleg tényleg ezt bámulhatta.

- Ó… - sóhajtotta szégyenlősen, és teljesen zavarba jött. – Bocsi…

- Semmi baj – mosolygott rá Enjolras, majd suttogva hozzátette. – Be kell valljam, azért a melleidet is néztem egy kicsit.

Éponine már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de hallották, hogy valaki megköszörüli mögöttük a torkát. Gyorsan mindketten megfordultak, és szembe találták magukat egy középkorú házaspárral és két kislánnyal. A szülők rosszalló pillantást vetettek feléjük. Ez ráébresztette Éponine-t arra, hogy ő és Enjolras hiába érzik magukat a saját kis világukban, attól még nyilvános helyen vannak, és körülöttük mindenki hallja, hogy miről beszélgetnek. Érezte, hogy a vér az arcába tódul, mint az este folyamán már eddig annyiszor, és valószínűleg nem utoljára.

Szerencsére hamarosan sorra kerültek, és megvették a jegyüket, és végre kiszabadultak a sorból. Amikor végre távolabb tudtak menni a családtól, Enjolras lehajolt és belesúgta Éponine fülébe: - Köszönöm, hogy felvetted a nyakláncot. Nagyon sokat jelent nekem.

Éponine mosolyogva felnézett rá.

- Nekem is nagyon sokat jelent – suttogta. Megfogta barátja kezét és finoman megszorította. Enjolras ugyanígy tett, és az ő szája is felfelé húzódott.

Egy csapat tini sétált el mellettük, csábító pattogatott kukorica illatát húzva maguk után. Abban a pillanatban ráeszmélt, hogy már a beengedős sorban állnak, de ő borzalmasan megkívánta a rágcsálnivalót. Arra gondolt, megemlíti barátjának, de Enjolras már odaadta a jegyeiket a jegyszedőnek. Ráadásul nem is fair, hogy még a kaját (amit elég drágán árulnak) is a fiú fizesse ki neki. Plusz az a család is ott állt a kukoricás sorban, és nem akart megint a rosszalló pillantásuk keresztüzébe kerülni. Itt az ideje, hogy úgy viselkedjen, mint egy felnőtt, és ne törődjön a kínzó sós-kukorica csábításával. Nem tudta eldönteni, ez is a terhessége miatt van-e, vagy csak simán éhes és nassolni akar.

Éponine meggyászolta az egyre távolodó büfét és a pattogatott kukoricát meg a csokis muffint. Amikor elérték a jegyen feltüntetett helyeiket, már majdnem rosszkedvűen duzzogott magában. Enjolras ránézett és elmosolyodott.

- Csekkold a táskád – suttogta.

Éponine felvonta a szemöldökét, de megtette, amit a fiú mondott neki. Meglepődött, amikor meglátott benne egy üveg üdítőt és három különböző zacskó rágcsát. Köztük a kedvenc csokiját is. Felnézett összehúzott szemekkel.

- Hogyan…?

- Becsúsztattam a táskádba, amikor segítettem kiszállni az autóból – magyarázta önelégült vigyorral az arcán. Éponine látta, hogy barátja mérhetetlenül büszke magára, hogy bevált, mint egy fordított-zsebtolvaj.

- Hmm, élelmiszer csempészet, mi? Tényleg egy szörnyet teremtettem – suttogta lenyűgözve a lány.

- Nem csempészetnek mondanám, csak fordított-zsebtolvajlásnak – felelte.

Éponine halkan felhorkantott.

- Nagyon büszke vagy magadra, mi? – a fiú bólintott. Éponine finoman gúnyolódni kezdett. – Milyen macsó dolog, becsempészel néhány zacskó édességet egy moziba…

- Hékás, tudod milyen borzalmasan drága itt minden, a sarki boltban negyedannyiért meg lehet venni a kaját! – vitatkozott Enjolras. – És tudtam, hogy szükséged lesz a csoki adagodra.

- Túl jól ismersz – sóhajtott lenyűgözve a lány. – De te az én táskámban csempésztél be árut! Ami azt jelenti, hogy én leszek bajban, ha lebukunk.

- Ha lebukunk, magamra vállalom a felelősséget – mosolygott rá biztatóan Enjolras.

- Milyen nemes tett…

- Örülök, hogy így gondolod.

Pár percig csöndben ültek, csak a pattogatott kukorica rágcsálást lehetett hallani, és azt, ahogy Éponine kicsomagolja a csokoládét a zörgős kis csomagolásából.

Enjolras a fekete mozivásznat bámulta.

- Szóval egy tizes skálán, ahol Feuilly megvágta magát az egyik papírlegyezőjével és Bossuet beleütött a nappalija falába, mennyire fog nekem fájni ez a film?

- Hát még nem láttam én sem, de az előzetes alapján azt kell mondjam, legalább annyira, mint amikor Courfeyrac golyóit eltalálta egy focilabda, ami után elesett és eltörte a csuklóját – vigyorgott gonoszul Éponine.

- Olyan rossz lesz? – Enjolras megrándult a fájdalomtól.

- Hagytad, hogy én válasszak filmet – mutatott rá Éponine.

- Mert ez is az egyik feltételed volt, hogy elgyere velem erre a randira! – tiltakozott Enjolras.

Éponine azonnal elhallgattata, amikor megjelent az első előzetes a vásznon.

A film nagy része alatt csendben ültek, csak akkor csaptak egy kis zörgős zajt, amikor a rágcsás-zacsin vesztek össze. Éponine győzött. Élvezettel nyammogta a csokoládét, amíg Enjolras nézte, de aztán megkínálta őt is a többiből. Nem volt azért olyan szívtelen.

Jobban elmerült a filmben, mint gondolta volna az elején. Elég nyálas volt és teljesen valószerűtlen, de volt valami báj abban, hogy egy szerelmes történetet néztek, aminek tudta, hogy happy end lesz a vége. Néha lopva Enjolrasra pillantott, és majdnem minden alkalommal azon kapta, hogy a fiú őt figyeli, de gyorsan elkapta a tekintetét. Először zavarta, hogy a fiú ennyre csak őt bámulta végig a film alatt, de aztán amikor a végén megjelent a stáblista, rátört a bűntudat, hogy végtére is ő erőltette rá ezt a filmet, amiről tudta, hogy nagyon szenvedni fog majd. Az ajkába harapott, amint segített neki összeszedni a csokipapírokat maguk körül, majd felálltak.

- Sajnálom, hogy rákényszerítettelek erre – hajtotta le a fejét. – Tudom, mennyire unatkozhattál.

Enjolras szemöldöke felszaladt.

- Miért mondod ezt?

- Mindig, amikor rád néztem, te engem néztél a film helyett – felelte tárgyilagosan.

Enjolras egy kicsit elpirult.

- Csak mert a te reakcióid érdekesebbek voltak, mint a film maga – vallotta be végül.

Most Éponine-on volt a pirulás sora és elmosolyodott, amikor Enjolras megfogta a kezét és a kijárat felé vették az irányt.

- És egyébként a filmre is figyeltem – tette hozzá Enjolras. – Nem volt olyan rossz. Jó, elég nyálas volt, de túlélhetően. Nem is gondoltam volna, hogy bármelyik új Nicholas Sparks film méltó lesz a Szerelmünk lapjaihoz.

Éponine megtorpant. Meredten bámult Enjolrasra és egy gonosz mosoly terült szét az arcán, és a szemei csak úgy ragyogtak. Enjolrast elfogta az aggodalom, mert tudta, hogy semmi jó nem fogja követni ezt a nézést.

- Várj, te most azt akarod mondani, hogy neked tetszett a Szerelmünk lapjai? – kérdezte, mint aki alig hisz a fülének. – És láttál még annyi Nicholas Sparks filmet, hogy össze tudd hasonlítani őket?

Enjolras arca sötét pirossá színeződött.

- Csak azért néztem meg őket, mert te kényszerítettél rá. És igen, a Szerelmünk lapjai nem volt rossz. Ha a végén Jean Prouvaire nem sírta volna el hisztérikusan magát, akkor azt mondom, még élveztem is volna.

Éponine megpróbálta visszafogni a csodálkozását, de a kacagás csak úgy kitört belőle, nem tehetett róla, nem tudta visszafogni magát. A legtöbb mozibajáró furcsán nézett rájuk, amikor elhaladtak mellettük, de a lányt nem érdekelte, mert nem tudta abbahagyni a kacagást.

- Most mi? Nem volt rossz film. Ez az egyik kedvenced, miért olyan vicces? – kérdezte Enjolras felháborodva, megpróbálva reménytelenül menteni a helyzetet. – A kémia Ryan Gosling és Rachel McAdams közt tényleg valódinak tűnt.

Erre Éponine már alig tudott levegőt venni, annyira rázta a nevetés.

- Még a színészek nevét is tudod! – zihálta.

- Mert híres színészek! Persze, hogy tudom a nevüket. Megpróbáltam kerülni az ilyen celeb dolgokat, de attól még nem a középkorban élek – feleselt a fiú, és a hangja zavarában magasabban csengett a szokásosnál. Megpróbált szigorúan a lányra nézni, de Éponine jókedve ragályos volt és a tekintete azonnal megenyhült.

- Ugyan már, ez nem is vicces annyira – tiltakozott gyengén. De a nevetés szikrája már ott bújkált benne is, és hamarosan belőle is kiszakadt egy kis nevetés.

Éponine-nak végül sikerült lenyugodnia pár perc múlva. Kitörölt pár könnycseppet a szeméből, és akkor feleszmélt, hogy már csak ők vannak a moziban. A teremőr már ott állt az ajtóban, idegesen dobolva a lábával, mert várta, hogy kitessékelje őket. Éponine gyorsan megragadta Enjolras karját és kihúzta maga után, elnézést kérő pillantásokat küldve a nő felé, amikor elhaladtak mellette.

- Csak ígérd meg, hogy nem mondod el a többieknek, oké? – kérte Enjolras csendesen.

- A romantikus filmekhez való vonzódásod titka biztonságban lesz nálam –ígérte meg a lány.

- Ez nem vonzódás… - kezdett volna magyarázkodni Enjolras.

Éponine gyorsan a szájára tapasztotta a kezét.

- Tudom, bocsi. Csak muszáj néha szivassalak egy kicsit – mondta. Mindkét kezét a fiú vállára tette, lábujjhegyre állt és a fülébe suttogta: - Nagyon helyes vagy, amikor zavarba jössz.

A megjegyzését ártatlan cukkolásnak szánta, de valami mássá alakult át. Ahogy hátrábbhajolt és a fiú szemébe nézett, úgy maradt. Lassan visszaereszkedett a földre, de nem engedte el a fiú vállát. Egy könnyed mosoly jelent meg a lány arcán, és hirtelen oda is fagyott.

Úgy tűnt, Enjolras is hasonló képpen érez. Éponine látta, hogy a szembogara kitágul és a szemei csillognak. Érezte a fiú meleg kezeit a csípőjét átfonni, és a jóleső ismerős érzés elöntötte a belsejét. Éponine pillantása Enjolras szájára siklott és ezúttal ő volt az, aki közelebb hajolt. Enjolras követte a pédáját, lassan, és Éponine érezte, hogy szíve izgatottan összerándul a mellkasában, amikor megérezte a fiú puha ajkait a sajátján.

Még alig ért össze a csókjuk, amikor egy hangos robajt hallottak és egy seregnyi ember jelent meg mellettük, akiknek szintén vége lett a filmnek. Gyorsan szétrebbentek, Éponine szinte fel is ugrott ijedtében és Enjolrasnak kellett elkapnia a karját, hogy ne essen el. Éponine gyakorlatilag elátkozta az összes moziba járó embert abban a percben. Alig hitte el, hogy ez újra megtörtént velük. Miért időzítenek mindig ennyire rosszul? Vagy talán, próbálta logikusan megközelíteni a dolgokat, az a baj, hogy nem nyilvános helyen kéne intézniük a magánügyeiket.

Enjolras is csalódottnak látszott, de amikor Éponine a szemébe nézett, mindketten gyorsan a földre szegezték a tekintetüket. Vajon az egész estét kínos pillanatok és túlfűtött szexuális feszültségek közt fogják eltölteni? Éponine örült, amikor Enjolras megköszörülte a torkát la kijelentette, hogy ideje vacsorázni menniük. Habár nem gondolta volna, hogy az az egy-másfél óra segít a helyzetükön.

Az autóút a moziból rosszabb volt, mint odafele menet. A köztük lévő feszültség kézzel fogható volt, Éponine már majdnem érezte, hogy szinte felrobban tőle, és csodálkozott, hogy miért nem látja a pattogzó szikrákat a levegőben. Egyikük sem mert megszólalni, nem is tudtak volna mit mondani, néhány gyatra kísérlettán inkább bekapcsolták a rádiót, hogy valamivel elnyomják a kínos csendet. Egy darabig működött, de a percek csigalassúsággal teltek így is. Éponine magijedt, amikor Enjolras leállította a kocsit és kikapcsolta a zenét. Körülnézett és látta, hogy valami ismeretlen parkolóban álltak meg. És valójában semmi sem volt ismerős neki a környéken. Azt gondolta, hogy az út végtelen hosszú a kínos csend miatt, de most rájött, hogy tényleg jó sokáig jöttek az autóval.

Csodálkozott, hogy miért jöttek ilyen messzire vacsorázni, amikor rengeteg jó étterem van a környékükön is. A csodálkozása csak megsokszorozódott, amikor beléptek az étterembe, és észrevette, hogy semmi különleges nincs benne. Szép volt, persze, épp olyan, amilyenre gondolt és kért – elegáns, de visszafogott, ahol az étel nem olyan drága. De miért jöttek el ilyen messzire, amikor tényleg rengeteg hasonló ilyen hely van az utcájukban, ami megfelelt volna az elvárásainak? Az egyetlen észszerű válasza erre az volt, hogy biztos kapcsolatban lehet a rejtélyes kilenc órás meglepetéssel, ami a közelben lehet. Azt kívánta, bárcsak egy kicsit ismerősebb lenne a környék, mert akkor magától is kitalálná, hogy mi ez az egész.

Enjolras megmondta a nevét a főpincérnek, aki azonnal a helyükhöz kísérte őket. A pincérnő, aki kiszolgálta őket úgy tűnt, nagyon siet, gyorsan felvette az italrendelésüket és már el is tűnt. Amikor elment, végre egymásra néztek; a köztük lévő vibrálás már nem volt olyan intenzív, de még mindig érezni lehetett.

- Szóval, miért választottad ezt a helyet? – törte meg a csendet Éponine.

- Igazából Jean Prouvaire javasolta – felelt gyorsan Enjolras, nem említve, miért ilyen messze keresett helyet.

Éponine felhúzta a szemöldökét.

- Tehát megszegted az egyik feltételemet – mondta könnyedén. Enjolras zavarodott tekintetét látva folytatta. – Mondtam, hogy ne hagyd, hogy Jean Prouvaire bármit is javasoljon.

- Hidd el – mosolyodott el Enjolras. – Ez az egyetlen része a randinknak, amiben hagytam, hogy döntsön. Akart egy mexikói zenekart is és hőlégballonozást is.

Éponine kuncogni kezdett. Na hát, akkor ezt szerencsére kihúzhatom a listámról, gondolta magában.

Megint hallgatásba burkolóztak egy darabig.

- Az emberek miről beszélgetnek egy randin? – kérdezte végül Éponine, kétségbeesetten megpróbálva megtörni a feszültséget.

- Nem tudom – mélázott el Enjolras. – Talán az érdeklődési körükről, a hobbijukról, a családjukról, hogy milyen volt a suli…

- Hát azt már tudom, hogy a te érdeklődési köröd a szabadságért való küzdelem és a Nicholas Sparks filmek. A családodat már többé-kevésbé ismerem, és egy suliba járunk. Akkor mi marad?

Úgytűnt, Enjolras akar mondani valamit a filmes megjegyzésére, de inkább nem felelt rá.

- Miért nem beszélünk akkor arról, amiről mondjuk te akarsz? Bármiről – javasolta pajkos mosollyal. – Kérdezz bármit.

Éponine tudta, hogy tovább kéne mennie ezzel a huncut szórakozással teli játékhoz, de hirtelen egy kérdés villant át az agyán és nem hagyta nyugodni. Elgondolkodott egy darabig, de tudni akarta rá a választ.

Enjolras még mindig idétlenül vigyorgott, mert valószínűleg arra számított, hogy a lány majd azt kérdezi tőle, hogy olvasta-e a Szerelmünk lapjait és milyen különbségeket vett észre a film és a könyv között. De jelen pillanatban ez a kérdés állt legtávolabb a lánytól.

- Mi történt a tüntetésen? – tört ki belőle. – Tudom, hogy te és Combeferre szétváltatok, amikor téged leütöttek, de nem tudom elképzelni, ez hogy történhetett. Mindig átlátsz mindent, és még verekedni is tudsz, nem hiszem el, hogy csak úgy hagytad magad leütni!

Enjolras szemei elkerekedtek, amikor felfogta, mit kérdezett tőle a lány.

- Te tényleg a tüntetésről akarsz beszélni? – kérdezte, mert nem hitt a fülének.

Éponine rájött, hogy már egy ideje foglalkoztatja az ügy, és tényleg erről akar beszélni.

- Igen – felelte határozottan.

Enjolras szórakozottan a hajába túrt. A földre nézett egy percre, és összeráncolta a szemöldökét. Olyan arcot vágott, mint a nagy beszédei előtt szokott, mielőtt kiáll a tömeg elé és összeszedi a gondolatait. Egy perccel később felnézett a lányra.

- Nos, miután Combeferre...

- Kiválasztották már a rendelést? – szakította félbe egy pattogó, vidám hang.

Mindketten rémülten néztek a pincérnőre. Éponine arra gondolt, hogy még kér néhány percet, de már éhes volt és a beszélgetés hosszú lesz. Gyorsan az étlapra nézett, és azt rendelte, amit először meglátott.

Enjolras rá sem nézett az étlapra, csak egyszerűen azt mondta. – Ugyan azt kérem.

Megvárta, amíg a pincérnő elmegy és csak aztán folytatta. A lányhoz fordult és mélyen a szemébe nézett, és azonnal folytatta, nehogy értékes időt vesztegessen el.

- Miután Combeferre és én szétváltunk, a rendőrség könnygázt dobott az emberek közé, amiről te már tudsz, ugye - Éponine bólintott, nem akarta félbeszakítani. Enjolras folytatta. – Nem láttam semmit, mindenki csak kiabált és lökdösődött, megpróbált kimenekülni. Majdnem fellöktek, többször is, de sikerült két lábon maradnom – tartott egy kis szünetet, és látszott rajta, hogy ideges. Éponine tudta, hogy most jön a történetnek az a része, ami felzaklatja majd.

Enjolras óvatosan nézett rá, hogy azonnal lássa, milyen hatást váltanak ki belőle a következő szavai.

- Néhány perc múlva már újra láttam, habár nem olyan jól és hallottam egy sikítást. Egy tini lány, közel hozzám elesett az úton, mert a cipője beleakadt a csatornába és kitört a sarka. Olyan nagyon magas sarkú cipő volt, amiben nagyon nehéz járni, sok bojttal és pánttal, olyasmi, mint a te fekete cipőd. Tudtam, hogy nem fog kijutni időben ezekben a cipőkben, és valószínűleg halálra tapossa majd a tömeg. Ezért letérdeltem mellé és segítettem neki felállni. Már majdnem felegyenesedtem, amikor valaki leütött hátulról egy hatalmas ütéssel. Elestem, és akkor minden elsötétült. Amikor legközelebb magamhoz tértem, már a kórházban voltam.

Éponine egy percig némán ült és próbálta feldolgozni az információkat. Enjolras türelmesen várta a válaszát.

- Mi történt a lánnyal? – kérdezte csendesen.

- Nem tudom – gondolkodott el egy percre Enjolras. – Azt még láttam, hogy feláll. De másra nem emlékszem. Azt hiszem sikerült elszaladnia. Combeferre nem mondott semmit róla.

- El sem hiszem, hogy otthagyott. Megmentetted az életét, és téged meg ott hagyott volna meghalni – mondta Éponine sötéten, és nagyon dühös lett arra a lányra, akivel még soha nem találkozott.

- Nem teszek neki szemrehányást miatta. Nagyon fiatal volt, talán tizenhét sem volt még. És rémült volt. A legtöbb ember ebben a helyzetben ugyanezt tette volna – mondta Enjolras.

- Én akkor sem hagytalak volna ott – makacskodott Éponine.

- Tudom – sóhajtotta Enjolras halkan. – De te nem vagy a legtöbb ember.

Éponine halványanelpirult, és lesütötte a szemét. Érezte magán Enjolras pillantását.

- Várható volt, hogy azért sérülsz meg, mert valami hősies dolgot teszel, és emiatt nem lehetek mérges rád – felelte csendesen a lány.

Enjolras felcsigázódott a kijelentésére.

- Szóval már nem haragszol rám azért, mert veszélybe sodortam magam? – kérdezte reménykedve.

Éponine meglepődött, hogy a fiú eddig azt hitte, haragszik. Habár adott rá alkalmat, hogy ezt hihesse.

- Soha nem lennék mérges rád azért, mert megmented valakinek az életét – mondta. – A tüntetés maga volt egy irtó hülye ötlet. De megmenteni a lányt? Az nagyon bátor dolog volt.

Enjolras elmosolyodott.

- A lányra vagyok mérges. Ki vesz fel ilyen magassarkú cipőt egy tüntetésre? – tette hozzá Éponine. – Jó, tudom, fiatal volt, de mégis mi a fenét gondolt? Hogy tud elfutni a rendőrség elől ilyen magas sarkakban?

Enjolras felkacagott.

- Talán nem is tervezte, hogy ott lesz. Egyébként emlékszem, te is egy ilyen cipőt vettél fel, amikor a tandíj ellen tiltakoztunk első éves korunkban és kificamítottad a bokádat, amikor az egyetemi rendőrök elől futottunk.

Éponine zavarba jött, amikor felidézte magában az emléket. Bahorelnek kellett tűzoltó módjára felnyalábolnia és a vállára dobva futnia tovább, nehogy elkapják őket. Nem volt a legkellemesebb emléke az biztos.

- Igen… majdnem el is felejtettem – morogta visszatérve a jelenbe.

Enjolras elmosolyodott. Egy darabig a lány arcát tanulmányozta, és a szája szélét kezdte harapdálni, mintha a következő szavait nehezen tudná kimondani.

- Örülök, hogy megbeszélhettük… A tüntetést, úgy értem. Talán lassan majd továbbléphetünk rajta, ahelyett, hogy hátrafelé haladnánk miatta.

Várakozón pillantott barátnőjére, mert nem tudta, hogy a megfelelő dolgot mondta-e.

Éponine bűntudatot érzett amikor visszaemlékezett, hogyan viselkedett vele a kórházban a tüntetés után. Egy része tudta, hogy jogosan, de másrészról tudta, hogy kezelhette volna jobban is az ügyet.

- Sajnálom, hogy annyira elzárkóztam tőled – sóhajtotta. – Én csak...

- Ne kérj bocsánatot miatta – szakította félbe Enjolras. Nyugtatóan próbált ránézni. – Dühös voltál rám, és én teljesen megérdemeltem.

Éponine visszagondolt az elmúlt hétre, a napra, amit együt töltöttek, és ahogyan érzett iránta. Rájött, hogy az egész napos ügyetlenkedésük és bénázásuk azért volt, mert még mindig ugyanott állnak, mozdulatlanul. Nem léptek sem előre, sem hátra, és ezért nem tudták, hogy viszonyuljanak egymáshoz. De most ő megváltoztathatja.

- Az a helyzet, hogy már nem vagyok mérges rád – nyögte ki halkan Éponine.

Enjolras reménykedve felvillant.

- Már nem?

- Nem, már egy ideje nem – nem tudta megállítani, de az őszinte szavak kitörtek belőle. – Csak féltem attól, hogy újra közel engedjelek magamhoz. Féltem attól, hogy nem állok készen rá.

- És már nem félsz? – kérdezte csendesen a fiú.

- Nem, már nem.

Enjolras szélesen elmosolyodott. Átnyúlt az asztalon és megszorította a lány kezét.

- Akkor megbocsájtasz?

- Nem ezt mondtam az előbb? – mosolygott rá Éponine.

- Azt hiszem – felelte csalódottan a másik.

Éponine teátrálisan felsóhajtott, de tudta, hogy a fiú mit akar hallani. Amire már hetek óta vágyott.

- Ha tényleg hallani akarod, akkor kimondom. Igen, megbocsájtok.

- Köszönöm – nézett rá hálásan Enjolras.

Eltartott egy percig, amíg ráeszmélt, hogy van köztük egy asztal és a terem zsúfolásig tele van vendégekkel. Úgy tűnt egy darabig fontolgatja, hogy feláll és megkerüli az asztalt, hogy közelebb lehessen a lányhoz, de végül nem tette. Helyette finoman felemelte a lány kezét és óvatosan egy csókot lehelt rá.

Amikor a bőrén érezte a fiú ajkait, Éponine hirtelen azt kívánta, bárcsak olyan ember lenne, aki tud nyilvános helyeken is pettingelni anélkül, hogy zavarba jönne. Ahogy Enjolrasra nézett és látta a fiú tekintetét, valószínűleg ő is erre gondolhatott. Egy percig komolyan arra gondolt, hogy ki kéne osonniuk a mosdóba együtt. De most mégiscsak randiznak, és az nem lenne valami romantikus. Most csak be kell érnie azzal, hogy a fiú gyengéden simogatja hüvelykujjával a kézfejét. Habár ettől mégrosszabb lett a helyzet. Megpróbált valami olyasmire gondolni, ami eltereli a figyelmüket egymásról.

- Na, és gondolkodtál már a neveken? A múltkor, amikor kérdezted, nem voltam valami jó hangulatban…

Enjolras hálás volt a figyelemelterelésért.

- Hát, van egy, amin már gondolkozom egy ideje…

- Nem hívjuk a gyerekünket Patriának.

- De…

- Nem.

Enjolras duzzogott.

- És mit szólnál a….

- Nem lesz Liberté sem.

Elég hosszan folytatták a beszélgetést, hogy megérkezzen a rendelésük, és figyelmük most a vacsorára összpontosult. De ez sem tartott sokáig, mert amikor befejezték az evést, Éponine-nak csak az járt a fejében, hogy mikor lesznek már végre kettesben. Enjolras is hasonlóképpen gondolkodott. Érzéki körökben simogatta a lány kézfejét továbbra is, amíg várták a számlát. Hirtelen abbahagyta, és amikor Éponine ránézett, látta, hogy Enjolras riadtan néz az órájára.

- Basszus. Bocsi. Csak el fogunk késni, ha nem indulunk el két perc múlva – magyarázta gyorsan, ahogy intett a pincérnőnek.

Éponine majdnem el is felejtkezett a titokzatos meglepetésről. De most nem volt biztos benne, hogy tudni akarja, mi az. Hacsak nem valami olyan, ahol végre csak ketten lehetnek. Egy percen belül Enjolras kifizette a számlát és megragadva a kezét, maga után húzta kifelé az ajtón. Gyorsan ment, és úgy tűnt, egy kicsit szétszórt lett. Az autó felé félúton hirtelen megtorpant és az épület oldalához nyomta a lányt.

- Mit csinálsz? – kérdezte a lány tanácstalanul. Szótlanul nézett a fiú kék szemeibe. Enjolras egyik kezébe vette az arcát és még mielőtt ideje lett volna felfogni, mi történik, megcsókolta. Olyan gyorsan történt, hogy Époninnak eltelt néhány másodpercbe, amíg választ adott rá. Amikor magához tért az első meglepetésből, és teste is felfogta, mi történik, mégnagyobb szenvedéllyel felelt a fiú érintésére.

Eleinte durva volt és heves, mintha az elmúlt hét összes csókját most egyszerre akarnák bepótolni. Majd lelassult, és hagyták, hogy kiélvezzék a másik közelségét. Olyan ismerős volt az érzés, de mégis volt benne valami új. Mintha a századik csókjuk egyesült volna az elsővel és összeolvadt volna egyetlen pillanatban. Éponine átfonta karjait a fiú nyakán, és Enjolras a csípőjénél fogva közelebb húzta magához.

Olyan jó volt ennyire közel lenni hozzá, szinte összekapcsolódva. Éponine érezte, hogy mennyire szereti ezt a fiút és az is bizonyos volt számára, hogy Enjolras mennyire szereti őt és hogy mennyire sajnálja, és most milyen boldog. Megpróbálta ő is ugyanezt éreztetni a fiúval. Nem értette, miért nem így kommunikálnak mindig, mert szavakkal ezt nem lehet pontosan kifejezni. Már majdnem elfelejtette, milyen érzés vele csókolózni, olyan könnyűnek érezte magát, mintha el akarna szállni, és a fiú az egyetlen, aki a nem engedi elrepülni. Egy meleg hullám futott végig a testében, és azt kívánta, bárcsak egész este így maradhatnának és ezt csinálnák. Nem bánja azt sem, ha egy tucat ember bámulja őket, mert számára most csak egyetlenegy létezett.

Sajnos levegőt kellett venniük, és ez azzal járt, hogy el kellett válniuk egymástól. Enjolras homlokához támaszotta a homlokát és mindketten oxigén után kapkodtak. Most, hogy kicsit szétváltak, Éponine érezte, hogy mennyire hevesen verdes a szíve. El sem tudta mondani, mennyire remeg a gyomra, vagy a baba miatt, vagy mert több ezer pilangó verdes benne.

- Azt hittem, sietünk – lihegte végül.

- Sietünk is – felelte ugyanolyan zihálva a fiú. – De ezt tényleg nagyon, nagyon muszáj volt megtennem, mert nem tudom, később lesz-e rá mód.

Éponine meg akarta kérdezni, hogy ezt hogy értette, de a fiú megragadta a derekát és az autó felé tolta finoman. Hagyta, mert még mindig szédült volt a csóktól. Enjolras segített neki beszállni, majd ő is bepattant a vezető ülésre. Beindította a motort, de egy percig még csak ült a kormány mögött, mintha azt akarná felidézni, hogy is kell vezetni. Éponine a szájához nyúlt, mintha attól elmúlna a bizsergés, amit ott érzett.

Enjolras végre visszanyerte a tudatát és kigördült a parkolóból.

- Tudod, szerintem ennyi épp elég volt az estére. Mi lenne, ha csak visszamennénk a lakásba és folytatnánk, amit az előbb abbahagytunk – javasolta Éponine édesen.

Enjolras úgy tűnt, mást sem csinálna szívesebben. Nyelt egy hatalmasat.

- Bárcsak lehetne – sóhajtotta fájdalmasan. – De ez nem egészen az, amit terveztem.

Éponine nem értette, mi lehet ennél sokkal fontosabb, de nem kérdezett rá. Csak óvatosan a fiú vállára hajtotta a fejét és felidézte magában az étterem előtti jelenetet újra és újra. Alig pár perccel később leparkoltak. Enjolras sietett, egyfolytában az órájára pillantott, gyorsan kisegítette barátnőjét a kocsiból, kézenfogta és maga után húzta. Éponine megpróbálta felismerni, hol lehetnek, de a fiú annyira magabiztosan és egyenesen húzta maga után, hogy alig volt ideje alaposan körülnézni. Csak akkor tért magához, amikor felértek egy lépcsőn és bejutottak egy zsúfolt terembe, és akkor rájött, hol vannak.

A vonatállomás nem volt annyira tele, mivel majdnem kilenc óra volt, de azért sok ember rohant el mellettük. A zaj teljesen kizökkentette saját kis világából és a sípolás és vonat füttyögés szinte sértette a fülét. Enjolras fürkésző tekintettel nézett körül, és szeme végül megállapodott az idulás és érkezés jelző vonatok tábláján, és Éponine kíváncsi volt, vajon melyiket keresi. Elmennek valahová? Ez a meglepetés? Akkor ezért kérdezte, hogy szabad-e a hétvégéje? Talán titokban összpakolta a bőröndjét, de nem látta nála most. Éponine gyorsan megkereste szemével, hogy hová indulnak vonatok kilenckor, amikor Enjolras kijelentette, ötös vágány, és azonnal karon ragadta és sietve elindultak az állomás felé. Szinte futnia kellett a fiú mellett, hogy tartsa a tempót.

Meglepődött, amikor elérték a peront, de a vonat még nem volt ott. Enjolras egy üres peron közepénél állt meg. Éponine-nak annyi kérdése volt, és nem tudta, melyiket tegye fel először. A fiú szerencsére gyorsan megszakította a gondolatait.

- El kell mondanom, hogy már egy ideje tervezem ezt, még a tüntetés előtt kezdtem… - magyarázta neki izgatottan, de egyenesen állt. – De csak most sikerült összehozni. Nem akarom, hogy azt gondold, azért csináltam, hogy megbocsáss. Gondolj úgy rá, mint egy megkésett karácsonyi ajándék.

Meg akarta kérdezni, mi is ez, amikor meghallotta a vonatfüttyöt. A vonat sikítva fékezett le mellettük, és emberek szállingóztak le róla, amikor kinyílt az ajtó. Éponine megpróbált rájönni, hova is fognak menni, de a vonaton semmi jel nem volt, hogy rájöhessen. Amikor az utolsó ember is leszállt, várta, hogy Enjolras felszálljon a vonatra. De az nem mozdult. Kérdőn nézett rá és összezavarodott, de a fiú csak a peront fürkészte, mintha keresne valamit. Vagy valakit. Úgy tűnt, megtalálta, mert egy pontra meredt és elmosolyodott. Éponine követte a pillantását, és szája tátva maradt döbbenetében. Egy pillanatig azt gontolta, a két alak csak látomás, csak délibáb, amit a terhessége miatt képzel oda, pedig valójában nincs is ott.

Hosszan nézte a nagyon is valóságos látomásokat, amik egyre csak közelednek felé és húzzák maguk után a bőröndjüket. Éponine oda akart rohanni eléjük, de a lába nem mozdult, és nem akart engedelmeskedni. Oldalra nézett Enjolrasra és látta, hogy a fiú óvatosan pillant rá, de egy óriási mosoly terül szét az arcán. És akkor hirtelen beléhasított a gondolat, és megértette, hogy ezt mind neki köszönheti, a fiú hozta össze. Mielőtt ideje lett volna megérteni, hogy hogy csinálta, a látomások már előtte álltak teljes valójukban. Mind a hárman csendben nézték egymást, és Éponine nem tudta, hogy viselkedjen, mit mondjon, mit tegyen. De ezek a gondolatok eltűntek, amikor mindkét oldalról beborította egy-egy hatalmas ölelés. Szorosan magához ölelte mindkettőjüket. Könnyek gyűltek a szemébe, amikor végre felfogta, hogy ez az egész valóság, hogy tényleg itt vannak, vele, és magához ölelheti őket.

Nem tudta, hogy haragszanak-e rá, hogy mennyire változtak meg az elmúlt négy évben, vagy hogy mennyi időre maradnak vele. De most nem érdekelte egyik kérdés sem. Mert négy hosszú év aggodalom, szégyen, bánat után végre újra a karjában tarthatja az öccsét és a hugát.