Homunculus?

„Rita sikolyára ébredtem. Ami azért volt furcsa, mert eddig egyszer hallottam csak ilyen jellegű hangot a szájából: amikor egyik nyáron leutaztunk hozzánk és éjszaka mentünk le a tóhoz fürödni. Rit füle mellett elzúgott egy bogár, és ijedtében sikoltott egyet, majd káromkodva felkiáltott.
Vissza a tárgyhoz. Kiugrottam az ágyból, felkaptam a kesztyűimet, és már ki is robogtam a szobámból. A nappali ezalatt csatatérré változott. A kanapé feldöntve, az asztal két része az átellenes sarkokban. A csillár darabokban a földön. A könyvespolc ledőlve, a függöny megszabdalva. Hogy tudtam ezt átaludni?
Hallottam Rita hangját, élesen veszekedett valakivel – olaszul. Az a valaki, akit most nem láttam, mély férfihangon válaszolt neki, ugyanazon a nyelven. Volt időm felhúzni a kesztyűimet és még meg is gondoltam, hogy visszamegyek a pántokért, végül az éktelen csörömpölés tántorított el ettől, ami a konyha felől jött.
Átrohanva a nappalin berobbantam a szerintem szűk helyiségbe. A fejem mellett zúgott el nagyobb edény, felkaptam, lándzsává alakítottam. Rit takarta előlem a támadót, és még mindig hadarva kiabáltak egymással. Mikor elröppent egy édesanya szidalmazása is (amit kivételesen értettem), alkalmasnak láttam közbelépni, előre ugrottam és megkövültem.
Ritával szemben Izumi állt.
Szemei szikrákat szórtak. Kezében fegyver volt, a kard pengéje olyan hosszú lehetett, mint Ő maga. Ruhái is mások voltak, mint amikben legutoljára láttam. Ha azt mondom, tíz centis volt fekete a top, amit viselt, talán nagyon is sokat mondok. Alulról egy térd felett végződő szintén fekete nadrág volt rajta, egyéb iránt még a kard hüvelye, ami a hátán kapott helyet. Mint valami harcos amazon – törpében. Tekintve, hogy az egész gyermek nem volt nagyobb százhúsz centinél, az ember még el is nevette volna magát rajta. Volna, ha nem tudtam volna, hogy Ő tette tönkre a nappali berendezését.
És, ami a legfurcsább volt: a hangja. Ő adta ki a mély férfihangot, amivel Ritával diskurált, olaszul.
Ahogy meglátott engem, elmosolyodott. De ez olyan mosoly volt, hogy lazán beillett volna a legijesztőbb horrorfilm fő gonoszának arcára. Visszaváltott anyanyelvemre, ezzel együtt a hangja is olyan kislányos lett, ahogy megszoktam.
- Szóval végre felébredtél – csak úgy csepegett a gúny a szavaiból. Megszorítottam a lándzsát. Ritánál a kardja volt, feszülten figyelte az előttünk álló lányt, kissé gyorsan szedte a levegőt.
- Megsérültél? – kérdeztem oldalra sem pillantva. Nem kockáztattam, hogy levegyem róla a tekintetem.
- Pár karcolás, nem halok bele – felelte Hika.
- Dehogynem! – kacagott fel Izumi, és támadásba lendült. Gyors volt, eszeveszett gyors. Ám Én mégis kicsit gyorsabb.
Közéjük ugrottam, a lándzsát könnyedén beleakasztottam a kard pengéjébe. De túl erős volt, hogy kirántsam a kezéből. Nem volt időm rá, hogy összeérjenek a körök a kesztyűimen, így próbáltam inkább kicsavarni a fegyvert a szorításából, de ez sem sikerült.
Rit mellettem előre lendült, és amíg csapását védve a kardpenge kicsúszott a lándzsa tartásából, Én tudtam tapsolni egyet, és a fal hullámot vetett érintésemtől, majd pár vékony csáp Izumi felé nyúlt, hogy elkapják. Az egyik a bal kezére, egy másik ugyanazon oldali lábára tekeredett rá, így csak fél kézzel tudott vívni.
Barátnőm kiütötte kezéből a kardot, mire a lány egy rántással megszabadult a béklyóitól. Én Rávetettem magam, karjait a földhöz szegezve, lábaira félig rátérdelve. Feszelgett alattam, próbált ledobni, de nem tudott.
- Azonnal eressz el, Catherine! – dörgött ismerős hangon. A Mester hangján. Tágra nyílt szemekkel néztem Rá, szorításom elgyengülhetett, mert könnyedén ledobott magáról, az asztalnak estem, és bevertem a hátam. Egy pillanat múlva Ritát is mellém dobta.
Gonosz, kárörvendő vigyorral közeledett felénk, a délutáni beszűrődő napfény csillant a pengéjén. Mi lehet ez? Nem ember, az biztos!
- Végetek van – közölte. – Egy csapásra végzek veletek, szánalmas halandók!
Készült lecsapni, és szinte éreztem, ahogy a hideg penge végigfut rajtam, akaratlanul is behunytam a szemeim.
Jeges csendülése a fémnek: ez volt a következő, amit hallottam. Kinyitottam a szemeim. Ling volt. Furcsa kardját összeakasztotta Izumiéval, majd elváltak, és a lány lépett hátra kettőt. Szemei szikrákat szórtak, szinte vörösen izzottak.
- Nem értem, miért harcolsz ellenem, testvérem – mondta.
- Nem vagyok a testvéred! – csattant Ling dühös hangja. – Nem vagyok olyan, mint Te! Nem vagyok homunculus!
Homunculus? Emlékszem… a Mester beszélt róluk nekem, mikor egyszer otthon voltam. Azt mondta, azért mondja el nekem, mert Edéknek is el fogja… Művi teremtmény… Emberszerű, de nem ember… Teste van, de lelke nincs… Elhibázott humán transzmutáció következménye a létezésük…
Újra egymásnak estek, s feltűnt, hogy Ling milyen gyors. Ahogy figyeltem, olyan gyorsan mozgott, a szemem szinte képtelen volt követni. Vagy csak Én voltam fáradt?
Láttam, amint a lány megvágja a srác karját, ahogy pár csepp vére hullt. Rájöttem, nem kellene a földön ücsörögve néznem, ahogy harcolnak. A lándzsám után kaptam, és felálltam.
Egy óvatlan pillanatában a pengém beleszaladt a lány vállába, és sűrű, sötét színű vér csöpögött belőle – talán fél percig. Utána magától begyógyult a seb, és a homunculus nekem ugrott. Hárítottam a csapásait, de kénytelen voltam hátrálni, olyan vak dühvel csapkodott felém.
Cselt használtam: a lándzsával lekaptam az épen maradt edényszárítóról egy fazekat, és felé lendítettem. Amíg elcsapta az útjából a főzőeszközt, addig fegyveremen fordítva egyet, a nyelével kaszáltam el a lábait, és léptem fölé.
Az volt csak a baj, hogy a kardot nem engedte el. Alig pár centin múlott, hogy nem szaladt bele a fejembe, így csak az arcomat súrolta. Megborzongtam a penge érintésétől, jéghideg volt. A következő csapást nem Én, hanem Ling fogta fel helyettem, a másik karjával erősen arrébb lökött, kezeimmel kellett fékeznem a fallal való találkozást.
Szemeim Ritát keresték, aki régen nem volt talpon, de csak most tudatosult bennem a hiánya. Ugyanott feküdt, ahová az előbb a lány dobta, vörös haja az arcába lógott, nem volt magánál. Jeges rémület lett úrrá rajtam, és rögtön odaugrottam hozzá.
- Ling! Kiviszem innen Ritát! – szóltam oda, Ő csak bólintott. Úgy tűnt, a homunculus velem már nem is törődik, ami éppen nem volt hátrány.
Karjaimba kaptam Ritát, aki, ahhoz képest, hogy magasabb nálam, könnyű volt. Berúgtam a szobám ajtaját, és az ágyamra fektettem. Légzése és pulzusa szabályos volt, karján látszott csak pár vágás. Egyik sem volt túl mély.
Odakint továbbra is dúlt a harc, és Én elhatároztam, hogy nagyon gyorsan véget vetek neki. Felkaptam a csuklópántjaimat, és határozott léptekkel siettem ki a nappaliba – most ott vívtak.
Felszikrázott körülöttem a levegő.
- Ling, menj onnan! – parancsoltam Rá. – Tűnj el, vagy addig sütlek, míg egy porkupac emlékeztet csak arra, hogy léteztél! – sziszegtem dühösen a lány felé. Az elmosolyodott.
- Milyen ironikus, hogy pont az „emlékeztet" szót használtad rám… - mondta.
- Ne mondjam még egyszer! – csattantam fel. Dúlt bennem a harag, a körülöttem lévő gömbvillámok sűrűn szikráztak, feszültséggel töltve meg a levegőt. Választ nem várva indultak felé a gömbök.
Az első elől kitért, a második hajszálnyival érintette. Láttam, ahogy a teste megrándul a magasfeszültségtől, és elesik. Eltüntettem a gömböket. Egy pillanat múlva felállt, és kacagott.
- Ha! Tudtam, hogy gyáva vagy ahhoz, hogy megölj! – gúnyolódott rajtam.
Három matató ménkű zúgott el mellette, és már fordultak is vissza. Mindhárom átment rajta, az apró testen három lyuk tátongott. De ez alig két percre tartotta fel. Ha tudnám, hol van rajta az uroborosz…
Újra felállt, de nem támadott.
- Emlékezzetek Memoryra! – kiáltotta, szemeiben az eddigi fény vakító lett, s míg Mi Linggel a szemünk elé kaptuk a kezünket, addig Ő eltűnt."