A kötelek a csuklómon élesen belevágtak a húsomba, és éreztem, ahogyan finoman csöpög a vérem a kőpadlóra. Az arcom pulzált, ahogyan a rajta éktelenkedő sebek dagadtak, és iszonyatos fájdalom hasított minden egyes pillanattal a koponyámba. A könnyem szakadatlanul ömlött, és a felhasadt szám sebeit csípték. Nem bírtam tartani a fejem, túlságosan is fáradt és kiszolgáltatott voltam. A szipogás újra és újra előtört torkomból, de csakhamar meg is akadt, ahogyan megviselt légcsövem fájdalmas zihálásra késztetett. Ez a helyzet rosszabb volt a legrosszabbnál is. Nem szabadott volna itt lennem. Hallgatnom kellett volna Sherlockra, de nem tettem. Most pedig itt ültem ebben a kényszerített helyzetben és nem tudtam mást tenni, mint reménykedni, hogy valaki megkönyörül rajtam, és elenged.
- Miért csinálod ezt? – kényszerítettem ki magamból. Hangom erőtlenül verődött vissza a fehérre meszelt falakról.
- Mert megtehetem – hangzott az egyszerű válasz a szoba túloldaláról. – Mert azt akarom, hogy szenvedj és hogy Sherlock is lássa, hogy mennyire fáj ez neked.
- Nekem már semmi se fáj – sziszegtem összeszorított fogaimon keresztül.
- Ó, dehát ezt tudjuk, hogy nem igaz – vigyorgott rám a férfi, majd pár nagy lépéssel mellettem is termett, és jobb kezével erősen megszorította állkapcsomat. – Ezt te is tudod nagyon jól, Nicole, hogy nem igaz.
- Mit akarsz? – köptem idegesen a szavakat.
- Sherlock nem lehet örökké olyan okos és ügyes, mint amilyennek a világ hiszi. És én erről kezeskedem. Mert tudom, hogy én vagyok az okosabb és a rafináltabb. Csak annyit akarok, hogy meghaljon. Ez nem olyan nagy kérés – megvonta a vállát, és felállt.
- Miért fáj neked, hogy ugyanolyan intelligensek vagytok? – préseltem ki magamból.
- Mert én nem szeretek osztozni. Vele pedig ez a helyzet. Emellett egy jó móka bebizonyítani, hogy én jobb vagyok nála – hátat fordított, és átsasszézott a szobán. – Azt hittem, eltűnt, de te visszahoztad. Majdnem keresztbe tetted a terveimet, de hála a jó égnek, nem sikerült. Pedig akkor neked is meg kellett volna halnod – besétált hátam mögé, ahol az ajtó volt. – Most magadra hagylak egy kicsit, hogy érezd a tetteid súlyát. Hogy felfogd a helyzetet, hogy exkluzív segítséget nyújtottál abban, hogy Sherlock Holmes neve a bóvlisággal érjen fel. Hogy tudd, hogy te is okoztad a bukását.
Ajtónyitódás, majd záródás hangzott.
Ahogy a léptek kopogva eltávolodtak a folyosón, éreztem, hogy megremegek és újra sírásra görbül a szám. Mert ez nem lehetett igaz! Nem okozhattam, hogy Sherlocknak vége legyen, mikor én csak barátságos voltam és egy szociális pillangó. A zokogás újra előtört belőlem, és tudtam, hogy mindenki hallja, aki a közelben van, és valószínűleg vidáman kacarásznak miattam. De nem tudtam megállítani. A könnyem folyt, a levegőt egyenetlenül szedtem és közben artikulálatlan hangok hagyták el számat. Még csak megtörölni se tudtam arcomat, nem hogy rendbe szedni magam.
Átfutott fejemen, hogy fogalmam sincs lassan 48 órája, hogy mi van Sherlockkal, hogy tudja-e, hogy fogságba estem, és ha igen, akkor ki akar-e, ki tud-e szabadítani. Nagy levegőt vettem, hogy csitítsam magamat, miközben megpróbáltam valami kézzel fogható tervet kovácsolni, amivel sikerülhet a szökésem. Fogalmam sem volt, hol vagyok, csak annyi volt biztos, hogy valahol Londonban. Azt se tudtam, milyen az épület, egyedül ezt a szobát, illetve a fürdőt ismertem, ami a folyosó végén volt. A megfigyeltek alapján el lehetett mondani, hogy nem egy társas, hanem egy lakóházban voltam. Valószínűleg az emeleti egyik hálóban voltam megkötözve, és biztosra vettem, hogy nem messze van valami gyárszerűség, mivel meghatározott időnként kürtöket és hasonlókat hallottam, ami akár műszak végét is jelezhette. Emellett a főútvonal se lehetett távol, ha a forgalom hangja nem vezetett félre.
Valahol a külvárosban voltam.
Valaki besétált, és legugolt mellém. Nem néztem rá, csak összeszorítottam szememet, és megpróbáltam tudomást se venni róla. Átfutottak a fejemen a dolgok, amiket Sherlock tanított, de erről nem volt szó. Beszéltünk arról, hogyan kell egy csomagtartóból kiszabadulni, hogyan kell lefegyvezerni valakit és még sok más veszélyes helyzetről, de arról nem, hogy mit tegyek, ha egy veszélyes, gyilkos-hajlamú szochiopata elrabol és kikötöz.
- Nicole, enned kell – hallottam meg az ismerős hangot, és a vállam újra rázkódni kezdett a visszafojtott sírás miatt.
- Nem kell – válaszoltam halkan.
- Kérlek, senkinek se teszel azzal szívességet, hogy éhezteted magad – mondta a férfi, és megsimította arcomat.
Az érintésre elrántottam magam, mire súlyosan oldalmra zuhantam a székkel, beverve már így is sebes arcomat. A férfi csak megfogta a széket, és visszaállított vele együtt. Egyik kezével lefogta, hogy ez ne történhessen meg még egyszer, míg a másikkal újra megsimította arcomat.
- Drága, egyetlen Nicole Washington – búgta, és nem tudtam eldönteni, hogy van-e rosszindulat a hangjában, avagy ténylegesen aggódik értem. – Kérlek, legalább csak igyál egy kicsit.
- Kérlek, menj innen Sebastian – mondtam erőtlenül, és újra szívembe hasított a fájdalom.
Mert egy olyan valaki árult el, akit a bizalmamba engedtem, és ezáltal már nem tudtam, hogy kiben bízhatnék, ha benne sem. A tulajdon barátom és időleges szeretőm csalt tőrbe, és akarta a föld színéről eltűntetni azt a valakit, aki a világon mindent jelentett számomra.
- Ha nem akar, akkor ne erőszakold – sóhajtott egy női hang, akinek tulaját nem is észleltem a szobában. De ismertem a hangot.
Nem mondtam semmit. Nem akartam. Csak ültem magamba roskadva, miközben éreztem, hogy a világom darabjaira hullik, és már soha többé nem tudom helyre rakni. Mert ha az nem lett volna elég, hogy Sebastian Moran, akiben mindennél jobban bíztam, elárult, akkor arra végképp nem akartam gondolni, kié a női hang. A vidéki beszédével és káromkodásaival, nagy szájával és arroganciájával. Nem. Jeanette Saunders minden volt, csak áruló és tőrbe csaló. És mégis. Jeanette halkan kuncogott, amikor meghallotta szaggatott légzésemet, és nem rejtette véka alá, mennyire örül annak, hogy ilyen helyzetben vagyok jelenleg. Nem akartam elhinni, hogy komolyan a két szociális pillérem lökött bele a csapdába és zárta rám a fedelet.
- Mind meg fogtok fizetni – morogtam.
- Nézd már, milyen spagetti western fenyegetésekkel dobálózik – vihogta Jen és odasétált mellém. Erősen belekapott hajamba, és hátrafeszítette fejemet.
Amikor látta, hogy könnyem folyik, csak még jobban elkezdett nevetni. Örült a fájdalamnak és szenvedésemnek, és nem mutatta semmilyen jelét sem a sajnálatnak.
- Mióta vagy benne? – kérdeztem, és hangom fáradtan remegett.
- A legelejétől, bébi – válaszolta kellemesen, majd elengedte hajamat, és fejemet visszalökte mellkasomig. – Én is az egyik ötletgazda szerepében tisztelgek, noha ők ketten viszik a pálmát – itt Seb irányába bökött fejével.
- Hagyd békén, Jen – morogta a férfi, és újra arcom irányába nyúlt, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy ujja felé harapjak.
- Mit képzelsz?! – vicsorgott rám ex-sajtósom, és hatalmas pofont kevert le nekem. Még agyam is belerázkódott szinte.
- Hagyd békén! – kiabált rá Sebastian, magából kikelve.
- Csak nem sajnálod a kis hercegnőt?! – nevetett gúnyosan a nő.
- Menj innen, Jeanette – sóhajtotta a férfi, és ujjait végigfuttatta hajamon.
A nő egy szó nélkül sarkon fordult, és miközben elsétált, csak az orra alatt morgolódott. Sebastian újra csak rám fókuszált, és megpróbált belém tömni egy kis ételt, de nem is tudtam igazán mit. Elvesztem gondolataimban. Valamit magyarázott arról, hogy nem olyan barbárok ők, mint amilyennek tűnnek, és hogy engem tulajdonképpen nem akarnak bántani, csak Sherlock miatt kellett ezt a hajcihőt levezényelni. De engem nem érdekelt. Csak álmatagon figyeltem magam előtt a padlót, hallgattam, ahogyan vérem továbbra is csöpögött csuklómból, és összeszorítottam számat, hogy Sebastian véletlenül se tudjon semmit belekanalazni.
Nem telt bele öt perc és fáradtan feladta, hogy valahogyan is segíteni próbál. Helyette csak leült mellém a padlóra, és egyik kezét térdemen tartva csak figyelte a velünk szemben elterülő elsötétített ablakon. A szentimentalizmusa kézzel fogható volt, és legszívesebben könyörögtem volna neki, hogy engedjen elmenni, hogy inkább nekem segítsen, ne pedig Jen-éknek. Hogy sajnálom, hogy Sherlockot választottam, de tudnia kellett az elejétől, hogy én nem szeretem őt, csak egy pótlék volt. De semmi sem hagyta el a számat.
- Meddig játszod még a töketlen ribancot? – lépett be újra Jeanette.
- Azt mondtam, menj innen, Jen – sziszegte a férfi.
- A főnök látni akar – volt a válasz. – Biztosan érdekli, miért barátkozol a rabbal.
Seb feltolta magát állásba, és fáradtan sóhajtott egyet. Egy szó nélkül kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Jen is odasétált, és pár pillanattal később a zár kattanása hallatszott. Ez nem lesz egy jó kör, már előre láttam.
- Most, hogy kettesben vagyunk, végre visszaadhatok neked egy keveset abból, amit te okoztál nekem – mondta gúnyosan, és éreztem, ahogyan elém sétál. – Emeld fel a fejed!
Amikor nem engedelmeskedtem csak morgott egyet, és felrántott újra a hajamnál fogva. A következő pillanatban egy jól irányzott ütéssel már el is találta a már így is sajgó jobb arcomat. Újra megütött, és még egyszer és még egyszer, miközben perverz vigyor ült arcára. Éreztem, ahogyan a vér lassan elkezdt folyni orromból, illetve ahogyan a számon további sebek repednek. Nem tudtam mást tenni, mint tűrni.
Az ajtó kilincsét valaki elkezdte rángatni, miközben dörömbölt rajta. Valószínűleg Sebastian jött rá, hogy a főnök bizony nem hívta. Kiabált, de már nem hallottam semmit sem, csak összefüggéstelen morgást és sípolást. Jeanett továbbra is ütött, de már nem tudtam mit, és hogyan. A hallásom lassan végképp elnémult, és már csak a fájdalom hullámai futottak át rajtam. Fél szememet már nem tudtam kinyitni, és az agyam zakatolt, mint ahogy a szívem is. Pár pillanatig még magamnál voltam, majd megszűnt számomra a világ.
- 2 nappal korábban –
A zuhany alatt álltam, és élveztem, ahogyan a forró víz lemossa rólam a rám száradt izzadtságot. Éppen visszatértem egy kellemes pilatesz-óráról, ami előtt egy erőnléti edzésen is részt vettem. Formába kellett lendülnöm, mivel pár napja kaptam a hírt, hogy az egyik jótékonysági divatbemutatón Vivienne Westwood szeretne felvonultatni. Elégedetten dörzsöltem ápoló balzsamot a hajvégeimbe, miközben éreztem, hogy végre kezd újra egyenesbe állni az életem.
Egy hónapja tértünk vissza Sherlockkal Londonba, és azóta minden rendben volt. Már majdnem mindenre emlékezett, ami hiányzott neki, és ennek nagyon örültem. Sajnos az ügyeiről nem sokat tudtam neki mesélni, így az mindig is egy nagy lyuk volt az emlékezetében. De ahogy visszatértünk a szülővárosunkba, már is minden más volt. Sokat beszélgetett John-nal, Lestrade-dal, és szépen lassan visszatértek a hiányzó momentumok. Mintha újra a régi lett volna.
- Meddig fogyasztod még a melegvizet?! – dörömbölt hirtelen a fent említett férfi az ajtón, kizökkentve gondolataimból.
- Addig, amíg a háztömbnek se marad! – válaszoltam nevetve.
Fáradt sóhaj hangzott az ajtó túloldaláról, majd gondolom elsétált.
Csak tovább mosakodtam, miközben kicsit aggódva az elkövetkezendő találkozómra gondoltam. Seb felhívott még előző nap, hogy lenne-e kedvem vele ebédelni, mint barátok. Sherlock visszatérése után rögtön szakítottam vele, és úgy tűnt, mintha ő is megkönnyebbült volna. Elmondta, hogy látta rajtam, hogy nem tudom őt tiszta szívemből szeretni, és hogy sose tud felérni Sherlockkal. És hogy örült annak, hogy újra boldog vagyok, mert nagyon kiábrándító voltam. Szerinte.
Szóval erre a nem randi randira készülgettem, és Sherlock nagyon nem nézte jó szemmel, hogy ennyire jóban vagyok még mindig Sebbel. Pedig már megszokhatta volna, hiszen a férfi a barátom volt. Nem vesztünk össze, távol álltunk még tőle, de Sherlock kifejtette, hogy mennyire nem vet rám jó fényt, hogy az exeimmel még mindig jó kapcsolatban vagyok. Nem akartam emlékeztetni, hogy összesen két exemmel vagyok jóban, akik közül az egyiket sose látom, tekintve, hogy egy intergalaktikus utazó.
A Doktort azóta se láttam.
Talán jobb is volt így. Visszahozta Sherlockot, ezzel zöld utat adva a boldogságom teljesülésének, ő pedig visszahúzódott. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet vele éppen abban a pillanatban, mint ahogy azt sem, hogy vajon milyen érzések keringenek benne az elválásunk miatt. Persze, bűntudatom volt, hiszen ha úgy vesszük kihasználtam. Amit nagyon, nagyon sajnáltam, és ha tehettem volna, mindent másképp csináltam volna. De sajnos nekem nem volt TARDIS-om, amivel az időt vissza tudtam volna forgatni és valami mozzanatot megváltoztathattam volna, így csak a tehetetlenség szorongató érzése maradt, ami csendben marcangolt, miközben a Sherlockkal való boldogságommal viaskodott.
Kiléptem a kádból, és magamra tekertem egy törülközőt, miközben még mindig az elmúlt eseményeken gondolkodtam. Sok minden történt az elmúlt pár hónapban, amik között jó és rossz is volt. Sokszor szerettem volna megváltoztatni a múltat és a kínjaim között nem egyszer megfordult a fejemben, hogy megkérem a Doktort, tegye semmissé az eseményeket, amik oda vezettek, ahol voltam. De végül mindig sikerült valahogyan kikászálódnom a legnagyobb parából is, noha ez általában nem csak nekem volt köszönhető, sőt. Mindig szükségem volt az elbűvölő hercegre a fehér paripán, aki sikeresen kimentett a sárkány karmai közül, és boldogan éltük amíg meg nem haltunk. Vagy nem.
Odaálltam a tükör elé, és kivettem sminkecseteimet, hogy elkezdjek készülni a Sebastiannal való megpróbáltatásokra. Hajammal kellett volna kezdenem, de úgy döntöttem, hagyom hogy megszáradjon hullámosra, vagy éppen amilyen kedve van. Ez egy ilyen nap volt. Felapplikáltam egy kevés alapozót és bronzosító arccsontjaimra, majd megpróbáltam a lehető legegyformábban kihúzni szemeimet, miközben továbbra se tudtam, hogy mi a valóság és mi nem.
Annyi minden történhetett volna másképpen, ha adott pillanatokban a józan eszemre hallgatok és nem a szívemre. A legelső és legnagyobb hiba akkor történt, amikor úgy határozott tudatalattim, hogy megszerzem Sherlock-ot ha a fene fenét eszik is. Ha nem akartam volna beférkőzni a bőre alá, talán minden másképp végződött volna. A Doktor nem jött volna vissza, Sherlock nem került volna vissza a múltba, én pedig egy egészséges szociális élettel rendelkező nyomozó-tanonc lettem volna. De így történt. A másik nagy hibát akkor vétettem, amikor beleegyeztem, hogy újra a Doktorral utazom. Amikor meg kellett volna mondanom kerek-perec, hogy én Sherlock-kal leszek ha törik, ha szakad és vissza kellett volna magamat könyörögnöm, vagy megszakítani minden kapcsolatot jelenlegi párommal. De ezt se tettem. És még annyi és annyi mindent lehetett volna felsorolni, amit rosszul csináltam, hogy egyszerűen már nem is volt kedvem visszagondolni rájuk.
Fáradt sóhajjal fejeztem be szempillaspirálozásomat, majd átfuttattam ujjaimat törülközőszáraz hajamon és az irányt a vendégszoba felé vettem. Nem tudtam, miért Sherlock fürőszobáját használtam, de valószínűleg a személyessége tette sokkal meghittebbé, mint ha a vendégszoba rideg zuhanyzóját használtam volna. Plusz benne lehetett az is, hogy így volt esély rá, hogy a férfi elkap a folyosón és be tudunk iktatni egy zuhanyzás utáni kis hancúrt, ami miatt kezdhetek mindent előlről.
De nem kapott el.
Kilibbentem a konyhába és töltöttem magamnak egy pohár narancslevet. Neszezést hallottam a hátam mögül, és amikor odafordultam, szegény megilletődött John-nal találtam magam szemben, aki nem győzte tekintetét a plafonra és a padlóra szegezni, csak hogy ne hozzon kellemetlen helyzetbe, hogy ott állok egy szál törülközőben vele szemben. Elmosolyodtam, és vidáman nekidőltem a pultnak, miközben lassan kortyolgattam a poharamból.
- Rám nézhetsz, nem harapok – mondtam végül, amikor már éppen sarkon készült fordulni a férfi.
- Nem akarom, hogy valami olyat láss bele a dolgokba, ami nincs ott – mondta sürgetve, és már ki is sietett a nappaliba.
- Tudod, modellkedem, szóval hozzá vagyok szokva, hogy vadidegenek látják a félmeztelen, esetenként meztelen testemet – osontam utána, és nekidőltem az ajtófélfának. Ő csak leült foteljébe, nekem háttal. – És most van is rajtam egy törülköző.
- Nicole, kérlek – tette fel két kezét, védekezően.
- Oké, oké, megyek és felöltözök – raktam le félig teli poharamat a mellettem lévő könyvespolcra, majd már libbentem is tovább az emelet irányába.
Amikor beléptem szobámba, Sherlock már ott feküdt az ágyamon, és éppen a tabletemen pötyögött. Határozottan emlékeztem, hogy nem adtam meg neki a jelszavamat, amivel feloldhatja a billentyűzárat. Nem szóltunk egymáshoz, így én csak elkezdtem kiválogatni, mit vegyek fel a nem sokára esedékes meetingemre. Sherlock fél szemmel figyelte, mi mindent válogatok ki, és amikor egy-egy kihívó ruházatot húztam ki a szekrényből, akkor csak elítélő morgásokat hallatott. Vigyorogva megcsóváltam fejemet, és az éppen a kezemben lévő nyári ruhát nekidobtam, de hárította táadásomat.
- Mégis mit vegyek fel, Mr. Holmes? – kérdeztem felvont szemöldökkel, felé fordulva.
- Leginkább valami olyat, ami nem kelt olyan érzéseket Mr. Moran-ban, hogy azonnal berángasson az első adandó ágyba – válaszolta tárgyilagosan.
- Mr. Holmes, maga csak nem féltékeny? – néztem rá kikerekedett szemekkel, miközben teátrálisan elkerekített számra nyomtam kezemet.
- Nem mondhatnám, csak jobb félni, mint megijedni – megvonta vállát, és felült.
Felvette a padlóra dobott ruhámat, és visszadobta nekem, hogy rakjam el.
- Nem vagy túl nagy segítség – fogtam meg az anyagot, és visszaraktam vállfájára. – Emellett nem tudom, mennyire tűnt fel, de odakint rohadt meleg van. Szóval a csadort talán itthon hagynám.
- Normálisan öltözz fel, csak ennyit kérek. Nem valami állásinterjúra vagy akármire mész, hogy levedd a lábáról a főnököt – kontrázott.
Kivettem egy tapadós fekete farmert és egy vörös színű ujjatlant, és felé mutattam.
- Ez jó lesz? – sóhajtottam, mert tudtam, hogy ennél kevesebben nem fog elengedni.
- Kitűnő – bólintott.
- Meg akarsz ölni – sétáltam oda az ágyhoz, és ledobtam rá a ruhákat.
Leültem a férfi mellé, és fél kézzel beletúrtam puha hajába. Ő válaszként csak karjait derekam köré kulcsolta, és közelebb húzott magához.
- Nincs semmi a törülköző alatt, igaz? – kérdezte, félig vigyorogva.
- Meglehet, nem tudom – vontam meg vállam. – Megnézzük?
Odahajoltam hozzá és hosszan megcsókoltam, mire ő csak magára húzott, és átfordult velünk úgy, hogy én legyek alul. Karjaimat nyaka köré fontam, és továbbra is vigyorogtam, miközben elkezdte rólam leoldozni a törülközőmet. Ujjait végigfuttatta a még mindig látszódó vágáson az oldalamon, és újra hosszú csókot váltottunk.
Megcsörrent telefonom.
- Bocs, ezt fel kell vennem – próbáltam meg kikászálódni alóla.
- Dehogy kell – mondta, és jobb kezét lengőbordáim közé nyomta, hogy visszatartson. – Valószínűleg csak Sebastian az, mint az elmúlt öt alkalommal.
- Már ötször hívott és nem szóltál?! – szisszentem fel, és éreztem a hitetlenkedést, ami kiült az arcomra. – Te ilyenkor magadnál vagy?!
- Nem került szóba – megvonta vállát.
- Na jó, szállj le rólam! – kezdtem el izegni-mozogni alatta és csakhamar már le is omlott a hátára, mellém.
Kiugrottam az ágyból, és odasiettem az asztalomhoz, amin telefonom állt. Valóban Seb hívott. Csúnya tekintetet intéztem Shelrock irányába, majd a telefont a fülemhez is nyomtam.
- Csak azért hívlak, hogy gyere már el hozzám, és innen mennénk tovább – hadarta el.
- Okés, nem sokára indulok – bólintottam.
- Mindjárt látlak, cica – válaszolta, majd már le is rakta.
Gyorsan beugrottam fehérneműmbe, majd már húztam is a ruháimat. Tudtam volna még szánni tíz-húsz percet Sherlock-ra, de mivel úgy gondolta nem fontos szólni, hogy Seb keresett, ezért én úgy gondoltam, hogy nem fontos neki se, hogy velem legyen.
Még felvettem egyik kedvenc pár tornacipőmet, majd táskámat a vállamra vetve szaladtam is le a lépcsőn, egy szót sem szólva Sherlock-hoz. Valószínűleg nem zavarta, sőt, csak örült, hogy a formaiságokat magunk mögött hagyjuk. Nem mintha nem kellett volna bocsánatot kérnie, mert egy féltékeny seggfej. De úgy se fogja észrevenni magát egyhamar.
Kiléptem az utcára, és a forró levegő rögtön körülölelt. Pihegve kisétáltam a járda szélére, és felpillantottam ablakomra, ahonnan Sherlock figyelt a függönyt elhúzva. Intettem egyet felé, mire válaszként csak visszabiccentett. Egy taxi pár pillanat múlva megállt mellettem, így csak behuppantam, és bemondtam Seb címét.
A rövid odaút alatt kicsit rendbe raktam az elkent sminkemet, illetve beraktam egy pár fülbevalót, amit mindig a táskámban hordtam vészhelyzet esetére. Felcsatoltam a Sherlocktól kapott karkötőmet, illetve találtam még egy hosszú, lógós nyakláncot is a táksám legalján, így azt is használatba vettem.
Sebastian környékén néma csend honolt. Fizettem a taxist, majd már kint is álltam a ház előtt az utcán, és felpillantottam az impozáns épületre. Voltam már egy párszor nála, de mindig meglepődtem, hogy Belgrávia milyen puccos és posh hely, míg Camden inkább visszafogott. Nem értettem, szüleim hogy nem ide vásárolták a családi fészket, de gondolatam, akkor még Camden volt a menő hely, amikor ők letelepedtek. Emellett nekem se volt bajom azzal, hogy normális szomszédokkal voltunk körülvéve, akik nem vetélkedtek mindenféle extravagáns autókkal és különböző luxuscikkekkel.
Felsétáltam a lépcsőn, és megnyomtam a csengőt, aminek hatására kellemes harangszóval telt meg az előszoba. Seb két pillanat múlva már nyitotta is az ajtót. Ő még nem volt kész: fehér vászonnadrág volt rajta, és elegáns bőrcipő, de felsőteste még csupasz volt, és hajából csöpögött a víz. Egy törülközőt tartott szabad kezében, amivel haját szárítgatta.
- Szia, bébi, gyere be – engedett be, majd a nappali felé terelt. – Mindjárt jövök, addig szolgáld ki magad – és ezzel már fel is sétált a lépcsőn.
Én csak leültem a kellemes fehér kanapéra, és elővettem telefonomat, hogy megnézzem nem érkezett-e valami e-mailem az elmúlt pár órában, amíg nem törődtem a külvilággal. Válaszoltam egyre Jennek, illetve még néhányat továbbítottam, amikor is hallottam, hogy nyílik az ajtó.
- Azt hittem már odavesztél – mosolyogtam fel Seb-re, aki kezében két mojitos poharat hozott, egyiket felém nyújtva.
- Csak túl gyors vagy, és teljesen időben érkeztél – rám vigyorgott, és leült mellém.
- Hova megyünk ebédelni? – néztem rá kíváncsiskodva, és belekortyoltam italomba.
- Nem megyünk sehova – válaszolta kicsit furán.
- Rendeltél akkor kaját? – kérdeztem továbbra is.
- Nem – volt a rövid felelet.
- Mi van veled, Sebby? – nevettem, és vállammal nekidőltem.
- Itt az idő – mondta semmilyen hangnemben, majd felállt, és elkezdett előttem oda-vissza sétálni.
- Megijesztesz – tettem le poharamat az asztalra, és felálltam, hogy odasétáljak hozzá, de ő csak érthetetlenül rám morgott.
Visszahuppantam helyemre, és csak figyeltem, ahogyan az érzelmek váltogatják egymást arcán. Volt benne harag, bánat, kétségbeesés, sajnálat, és bűntudat. Értetlenkedve néztem rá, de közben már éreztem, hogy nagy baj van. Nagyon nagy baj. Szememet a férfin tartva benyúltam táskámba, és elővettem telefonomat, hogy hívjam Sherlock-ot, hogy azonnal jöjjön ide és mentsen meg, vigyen haza, pedig még nem is igazán tudtam, mi történik.
- Én azt a helyedben letenném – mondta hirtelen Seb, és egy pisztolyt fogott rám.
Ahogy realizálódott bennem a helyzet, éreztem, hogy kiszalad az összes vár az arcomból. Kezeim csak elernyedtek, és telefonom a puha szőnyegen landolt előttem. Farkasszemet néztem a fegyverrel, és próbáltam megérteni, mégis mi a fene történik, de nem túl nagy sikerrel. Mert nem tudtam felfogni, mit akar tőlem Seb, hogy miért fogja rám a pisztolyt és hogy miért hívott ide. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy lehet azért teszi ezt, mert még mindig szeret és nem tudja elviselni, hogy másé vagyok. De ez valószínűtlennek tűnt. Úgy értem, az övé is vagyok, mégha nem is úgy, ahogy szeretné.
- Mi ez az egész? – kérdeztem, és akármennyire is próbáltam ellene tenni, hangom remegett mint a nyárfalevél.
- Ennek nem így kellett volna történnie! Azt hittem, minden rendben lesz, de neked muszáj volt azzal a seggfejjel újra összeállnod! – fakadt ki, és sértettség sütött szeméből. – Ha nem mentél volna vissza hozzá, most nem lennél itt, és nem próbálnád kitalálni mi a fene is történt!
- Én ezt nem értem – válaszoltam halkan.
- Te csak egy eszköz voltál! Egy járulékos veszteség! – kiabálta, és az ő hangja is remegett. – És majdnem megúsztad! Majdnem kimaradtál belőle!
- Sebastian! Mi a fene történik itt? – tudakoltam, tettetett higgadtsággal a hangomban. Nem voltam higgadt. Rettegtem, hogy meghúzza a ravaszt, és Sherlocknak az lesz az utolsó emléke rólam, hogy összevesztünk.
- Muszáj volt neked ezt az egészet megkavarnod! Muszáj volt bajba sodornod magadat, mert nem tudtál elvonatkoztatni a szívedtől! – tombolt továbbra is. – Én szerettelek, én meg tudtam volna neked adni mindent, és biztonságban lettél volna!
- SEBASTIAN! MI. A. FENE. BAJOD. VAN?! – kiabáltam most már én is, hogy végre figyeljen rám, és ne csak saját monológját citálja.
- Te ezt nem érted – sóhajtott, és szabad kezével végigszántott haján.
- Mit jelentsen az, hogy csak egy eszköz voltam? Hogy egy járulékos veszteség? – próbáltam meg más oldalról közelíteni. – És minek van itt az ideje?
- Annak, kedves Nicole, hogy Sherlock Holmes-szal leszámoljunk – hangzott a higgadt hang a hátam mögül.
Odakaptam fejemet és Jimmel találtam magam szemben. De most nem a kedves meleg srác volt, akivel Párizsban találkoztam. Most valami egészen más volt. Szinte ördögi vigyor ült az arcán, és szemében égett valami. Talán a gonoszság.
- Mi ez az egész? – kérdeztem tőle is, és tekintetemet visszakaptam Seb-re, majd újra Jim-re.
- Megtudsz majd mindent a maga idejében – felelte készségesen Jim, majd odasétált a kanapéhoz, és leült. Felvette Sebastian érintetlen koktélos poharát, és meghúzta. Elégedetten sóhajtott utána.
Visszakényszerítettem a tekintetemet Seb-re, akinek a pisztoly már az oldala mellett lógott kezében. Nem gondolkodtam, csak futásnak eredtem, és kirobbantam az előszobába a nappali ajtaját becsapva magam mögött. Már a bejárati ajtót rántottam volna fel, amikor lövés dördült, és megtorpantam. Seb ott állt mögöttem két méterre, és rám szegezte a pisztolyt. Visszapillantottam az ajtóra, és két golyó lyuggatta rés tátongott émelyítően közel fejemhez.
- Nem engedhetlek el, sajnálom – mondta, majd ott termett mellettem, és a pisztolyt halántékomnak nyomva visszarángatott a nappaliba.
Jim még mindig ott ült, és most telefonomon pötyögött. Rám tört a hányinger, és nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Nem tudtam, hogyan fogok megmenekülni, és azt sem, hogy mire készülnek Sherlock-kal. Hogy értették azt, hogy itt az ideje, hogy leszámoljanak vele?
