Chapter 27

Sectumsempra

Lucynak elég nehéz dolga volt másnap. Egyrészt, még mindig az esti események hatása alatt állt, ezért gyakran kalandozott el a figyelme és úgy viselkedett, mint aki alvajár. Másrészt pedig, mivel Harry sikeresen elvégezte Dumbledore feladatát, a reggeli bűbájtan órán Ron és Hermione őt hallgatták nagy ámulattal, míg Lucy (miután a lány sikeresen rábeszélte őket) a Disaudio-bűbáj miatt semmit sem hallott abból, amiről beszéltek. Azt azonban látta, hogy Ron és Hermione teljesen el vannak alélva attól, amit hallanak: Ron, aki pálcájával a plafon felé hadonászott, a legkevésbé se figyelt oda rá, mit csinál.

- Ron, havazást bűvölsz - szólt közbe a hármas beszélgetésébe, mikor látta, hogy se Harry, se Hermione nem reagál semmit arra, hogy nagy fehér pelyhek kezdtek hullani. Mindhárman felé fordultak és Hermione gyorsan el is kapta Ron csuklóját, hogy pálcáját elfordítsa a mennyezetről. Lucy látta, hogy a szomszéd asztalnál dolgozó Lavender Brown gyilkos pillantást vet Hermionéra, aki gyorsan el is engedte Ron kezét.

- Ja... - Ron bamba csodálkozással pislogott saját és barátai vállára (mivel Lucy beleszólt a beszélgetésbe, megtörte a Disaudiót). - Jé... olyan mintha óriáskorpa potyogna a hajunkból...

Azzal lesöpörte a műhó egy részét Hermione válláról. Lavender erre zokogásban tört ki, mire Ron bűntudatos arccal hátat fordított neki.

- Szakítottunk - motyogta oda a foga között Harrynek és Lucynak. - Tegnap este. Miután látott minket Hermionéval lejönni a hálóból. Harry láthatatlan volt, ezért azt hitte, kettesben voltunk odafent.

- Aha - bólintott Harry. - De nem bánod, hogy vége, ugye?

- Nem - ismerte el Ron. - Elég rossz volt, amikor ordibált, de legalább nem nekem kellett mondanom, hogy hagyjuk abba.

- Gyáva kutya! - mondta Hermione, de arckifejezése inkább derűs volt, semmint szemrehányó. - Vacak estéjük volt tegnap a pároknak. Ginny is szakított Deannel.

Hermione a beavatottak sokatmondó pillantásával kísérte az utolsó mondatot, és Lucy is bátyja reakcióját figyelte. Látszott, hogy nagyon uralkodnia kell magán, nehogy kiüljön az arcára az öröm.

- Hogyhogy? - vetette oda félvállról a kérdést Harry.

- Összevesztek valami hülyeségen... - magyarázta Hermione. - Ginny azt mondta, Dean folyton be akarja segíteni őt a portrélyukon, mintha egyedül nem tudna bemászni... De hát már régóta gubancok voltak köztük.

Lucy megkereste tekintetével a terem túlsó oldalán ülő Deant, aki elég lelombozottnak tűnt.

- Nekem is feltűnt - szólalt meg Lucy. - Ginny nem volt olyan vidám az utóbbi időben. Talán most sikerül kifognia valaki normálisat.

Hermionéval Harryre sandítottak, kínosan ügyelve, hogy Ron ne vegyen észre belőle semmit. Harrynek sem tűnt fel a célzás, de a két lány azért összevigyorgott.

- Remélem, azért megoldod a dilemmát - mondta Hermione.

- Milyen dilemmát? - kérdezte Lucy.

- Hát a kviddicscsapatét. Ha Ginny és Dean nem állnak szóba egymással...

- Ne aggódj, megoldom.

- Flitwick - szólt figyelmeztetően Ron.

A pöttöm bűbájtan tanár feléjük döcögött kurta lábain. Nem éppen jókor, mert négyük közül még csak Hermionénak és Lucynak sikerült a feladat szerint borrá változtatni az ecetet. Az ő palackjukban a folyadék mélyvörös színű és tiszta volt, Harryében és Ronéban viszont zavaros és barna.

- Ejnye, ejnye, fiúk - cincogta szemrehányóan Flitwick. - A pálcátok járjon, ne a szátok! Na lássuk, próbáljátok meg...

Ron és Harry egyszerre emelték fel pálcájukat. Teljes erőből koncentráltak, majd ki-ki rámutatott a palackjára. Harry ecete jéggé fagyott; Ron palackja felrobbant.

- Hát igen - szólt Flitwick, miután kimászott az asztal alól, és lerázta süvegéről az üvegszilánkokat. - A házi feladatotok: gyakorolni.

Bűbájtan után a négyes ritka közös lyukasóráinak egyike következett, így együtt mentek fel a klubhelyiségbe. Lavenderrel való szakítása ellenére (vagy épp amiatt) Ron kimondottan jókedvű volt; Hermione arca is derűs hangulatról árulkodott, bár a kérdésre, hogy min somolyog, csak ennyit felelt: - Szép időnk van. - Harry pedig olyan arcot vágott, mintha két hadsereg vívott volna ádáz csatát a fejében.

Így azonban Lucy nem tudta félrehívni Hermionét, hogy a saját zavaros érzéseiről kérdezze. Ám miközben azon tanakodott, hogyan próbáljon meg kettesben maradni barátnőjével, arra jött rá, hogy izzad a tenyere és reszketni kezd. Mintha félt volna tőle, hogy előhozza ezt a témát, ráadásul nyomatékosan megkérte Hermionét, hogy ne zaklassa vele.

Nem sok ideje volt gondolkodni a problémán, mert ekkor megérkeztek a napsütötte klubhelyiségbe, ahol szoros csoportban egy maroknyi hetedéves álldogált. Aztán Hermione felkiáltott:

- Katie! De jó! Meggyógyultál?

Lucy pislogva odanézett: valóban Katie Bell állt ott, látszólag egészségesen, ünneplő barátai gyűrűjében.

- Kutyabajom! - újságolta vidáman a lány. - Hétfőn kiengedtek a Szent Mungóból, aztán két napig otthon voltam anyuéknál, és ma reggel érkeztem meg. Leanne épp most mesélt McLaggenről meg az utolsó meccsről, Lucy...

- Hát igen - csóválta a fejét Lucy. - De most, hogy visszajöttél, és Ron is meggyógyult, biztos eldöngetjük a Hollóhátat. Még van esélyünk a kupára.

- Figyelj, Katie... - szólt közbe Harry, miközben lehalkította a hangját. Katie barátai pedig közben szedelőzködni kezdtek, mert már késésben voltak átváltoztatástan óráról. - Emlékszel, hogy kitől kaptad a nyakláncot?

Katie szomorúan rázta a fejét.

- Nem... Mindenki ezt kérdezi, de fogalmam sincs. Az a legutolsó emlékem, hogy bemegyek a Három Seprűben a női vécébe.

- Biztos, hogy bementél a vécébe? - vetette közbe a kérdést Hermione.

- Odáig emlékszem, hogy kinyitottam az ajtót - felelte Katie. - Az a valaki, aki az Imperiust szórta rám, valószínűleg mögötte állt. Utána se kép, se hang, egészen addig, hogy kábé két hete magamhoz nem tértem a Szent Mungóban... Bocs, de most el kell rohannom, McGalagonytól kitelik, hogy az első napomon sormintát írat velem, ha elkések...

Azzal Katie felkapta táskáját, és elszaladt a barátai után. Harry, Lucy, Ron és Hermione leültek egy ablak melletti asztalhoz, hogy meghányják-vessék a hallottakat.

- Egy lány vagy egy nő adhatta Katie-nek a nyakláncot - vélekedett Hermione. - Mivel hogy az illető a női vécében bújt el.

- Vagy valaki, aki egy lány vagy egy nő alakját vette fel - pontosított Harry. - Ne felejtsétek el, hogy volt a Roxfortban egy egész kondérnyi Százfűlé-főzet, és tudjuk, hogy loptak belőle... - Egy pillanatra elkalandozott, de utána határozottan kijelentette: - Asszem, iszom még egy kortyot a Felixből, és újra megostromlom a Szükség Szobáját.

- Bájitalpocsékolás lenne - jelentette ki nemes egyszerűséggel Hermione, miközben elővette táskájából a Spellman szótagképtárt. - Ebben a dologban nem elég a szerencse. Lumpsluckot azért tudtad megpuhítani, mert megvolt benned a képesség rá. A szerencse, hogy úgy mondjam, csak a randit hozta össze. De egy nagy erejű bűbájt ilyen módszerrel nem tudsz legyőzni. Ne pocsékold el a maradék elixíredet... - Az utolsó mondatnál Hermione suttogóra fogta a hangját, miközben bocsánatkérő pillantást küldött Lucynak, aki csak mosolyogva legyintett a dologra.

- Nem tudnánk főzni magunknak szerencseszérumot? - fordult Harryhez Ron. - Tök jó lenne, ha mindig volna kéznél... Nézd meg a könyvben!

Harry elővette a táskájából a Bájitaltan haladóknak értékes példányát, és fellapozta benne a Felix Felicis receptjét.

- Ajjaj, ez nagyon durva - sóhajtott, a hozzávalók hosszú listájára pillantva. - És hat hónap az elkészítési ideje... Egy csomót kell főzni...

- Jellemző...! - bosszankodott Ron.

Az egyetlen ember, aki nem örült felhőtlenül Katie Bell visszatérésének, Dean Thomas volt. Rá ugyanis ettől kezdve nem volt szükség a csapatban. Mikor Lucy közölte vele ezt, viszonylag nyugodtan viselte a csapást, csak hümmögött meg a vállát vonogatta, igaz, egy perccel később a távozó Harry határozottan úgy érezte, hogy Dean és Seamus rosszindulatú sutyorgásba kezdenek a háta mögött.

A következő két hétben olyan jól mentek a kviddicsedzések, mint Lucy kapitánykodása alatt még soha. A játékosokat egyenesen boldoggá tette, hogy megszabadultak McLaggentől, s ez, valamint az öröm, hogy Katie Bell visszatért, bámulatos teljesítményre sarkalta őket.

Ginnyt látszólag cseppet sem kavarta fel a szakítása Deannel; épp ellenkezőleg, ő volt a csapat szíve és lelke. Mind remekül szórakoztak, valahányszor parodizálta a közeledő kvaffal szemben izgatottan fel-alá hintázó Ront vagy épp a McLaggennel ordítozó Lucyt. Harry egyre többször kalandozott el edzés közben, emiatt számos gurkó-szenvedett el; Lucy sejtette, hogy testvére a cikesz helyett egy libbenő lángvörös hajfürtöt figyelt.

Ám miközben egyre lelkesebben szurkolt Harrynek és Ginnynek, a saját esetével még mindig nem haladt. Az utóbbi időben nem sokat tudtak találkozni Dracoval; Lucy ismét elkezdett Dumbeldore óráira járni, emellett intenzív kviddicsedzéseket is tartott, hiszen még mindig esélyesek voltak a kupára. Draco pedig sok időt töltött a Szükség Szobájában a szekrénnyel, hiszen az év vége közeledett, ezáltal a feladat teljesítése is egyre sürgetőbbé vált. A pergament használva sokat beszélgettek, de Lucynak az az érzése volt, hogy Draco kerüli őt. Mondjuk, ő maga se kereste a fiú társaságát, hiszen akárhányszor meglátta, mindig az az eset jutott eszébe, amitől folyton a fejébe tódult a vér.

Még mindig nem beszélt Hermionéval, hiszen a lánynak sűrű volt az órarendje, és a vécében folytatott beszélgetésük óta egyszer sem kezdeményezte a témát. Lucy maga nem tudott előhozakodni vele, hiszen még mindig benne volt az a félelem, aminek a forrását még mindig nem tudta beazonosítani. Azt viszont tudta, hogy ha átlépi azt a bizonyos határt, onnan már nem lesz visszaút. Sőt, talán már most késő volt, csak nem akarta beismerni magának. Abban azonban biztos volt, hogy amíg ezzel a titokzatos félelmével nem számol le, nem tudja megtenni azt a lépést Draco felé.

Szerencsére a kastély diákjai gondoskodtak róla, hogy ne mindig ezen rágódjon. Közeledett a döntő, így a kviddicsláz ismét megfertőzte a tanulókat, különösen a Griffendél és a Hollóhát tagjait. Ha a Griffendél háromszáz vagy annál több ponttal győz (ez egyfelől nehéz feladatnak tűnt, másfelől Lucy csapata páratlanul jó formában volt), akkor ők a bajnokok. Ha háromszáz pontnál kevesebbel győznek, a második helyen végeznek a Hollóhát mögött; ha vesztenek, de száz pontnál kevesebbel, harmadikok a Hugrabug mögött, ha annál többel, negyedikek lesznek, és akkor, gondolta Lucy, senki nem mossa le róla az örök szégyent, hogy az ő vezetése alatt landolt a Griffendél két évszázad óta először a tabella alján.

A kulcsfontosságú mérkőzés előtti napokat az ilyenkor szokásos incidensek tarkították: a rivális házak tagjai a folyosókon megfélemlítő akciókat indítottak egymás ellen; az egyes játékosok becsületébe gázoló rigmusok hangzottak el az érintett közeledtekor; maguk a csapattagok az óraközi szünetekben részint a közfigyelem fényében sütkéreztek, részint pedig az idegfeszültségtől öklendezve egy vécékagyló fölött görnyedtek. Lucy maga borzasztóan izgult, sokkal jobban, mint a legelső kviddicsmeccsén, mikor Harryt kellett pótolnia, de ezt igyekezett palástolni: mosolyogva járkált a folyosókon, a hozzávágott kritikák leperegtek róla és igyekezett lelket önteni minden szembejövő griffendélesbe. Aggályait egyedül Dracoval osztotta meg, aki nem győzte hangsúlyozni, hogy Lucy a legjobb játékos, akit valaha látott és az eddig látottak alapján biztosan megnyerik a kupát. Lucynak volt egy olyan érzése, hogy Draco most először drukkol a Griffendélnek egy kviddicsmeccsen, de ezt a fiú olyan megnyilvánulásai közé sorolta, amiket Draco a vele szembeni elfogultság miatt mondott.

Harry ugyanakkor a fent vázolt izgalmak közepette se feledkezett meg másik céljáról: hogy a végére járjon, mit művel Draco a Szükség Szobájában. Továbbra is rendszeresen elővette a Tekergők Térképét, s mikor arról hiányzott Malfoy pöttye, mindig megjegyezte Lucynak, hogy a fiú biztos a bűvös helyiségben van. Bár Harry lassan feladta a reményt, hogy sikerül bejutnia a szobába (Lucy őszinte örömére), ha a hetedik emeleti folyosón járt, mindig tett egy-két próbálkozást - de hiába, a makacs kőfalra semmilyen nyakatekert kívánsággal nem sikerült ajtót csalnia. Lucy már-már sajnálta, hogy ennyire megnehezíti Harry dolgát, de ha valamit, azt el akarta kerülni, hogy Harry és Draco összefussanak.

A meccs előtti utolsó napok egyikén úgy alakult, hogy Harry és Lucy ebédidőben egyedül baktattak a nagyterem felé. Ront épp megint elfogta a hányinger, és berohant a fiúvécébe, Hermione pedig elszaladt Vector professzorhoz, mert sürgős szükségét érezte, hogy megbeszéljen vele egy hibát, amit a legutóbbi számmisztika-dolgozatában elkövetni vélt. Harry, már inkább csak megszokásból, kitérőt tett a balettozó trollok folyosója felé (és ugyancsak megszokásból Lucyt is magával rángatta), s mivel épp nála volt a Tekergők Térképe (mily meglepő), azt is elővette. Néhány másodpercnyi csönd után azonban döbbenten szólalt meg:

- Ezt képzeld el; a térkép szerint Malfoy egy emelettel lejjebb, az ottani fiúvécében van.

- És? - nézett rá furcsán Lucy.

- A legfurcsább az, hogy nem Crak és nem is Monstro, hanem Hisztis Myrtle társaságában van.

- Mi van? - kapott a térkép után Lucy is és valóban; Draco tényleg Hisztis Myrtle-lel volt a lenti fiúvécében. - Oké, ez tényleg fura.

- Megnézzük? - kérdezte Harry.

- Igen - bólintott azonnal Lucy. Fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy mégis miért beszélgetne Draco olyasvalakivel, mint Hisztis Myrtle. A fiú ugyanis, hiába változott meg egyre jobban, Lucyn kívül még nem állt szóba más házak tagjaival - se élőkkel, se holtakkal.

Harry és Lucy lesiettek a márványlépcsőn és rákanyarodtak a hatodik emeleti folyosóra. A vécé elé érve megálltak és az ajtónak nyomták a fülüket, de nem hallottak semmit.

- Én bemegyek - suttogta Harry. - Nyitva hagyom az ajtót, hogy te is halld.

- Biztos jó ötlet ez? - kérdezte Lucy, aki nem szívesen engedte volna be Harryt. Pont azt akarta elkerülni, hogy a két fiú egy légtérben legyen.

- Ne aggódj, tudok vigyázni magamra - mondta Harry és végigsimított Lucy arcán. - Te magad mondtad, hogy el tudsz bánni egy Malfoy kaliberű nyápiccal. Ez rám is igaz.

Igen, de akkor még nem aggódtam azon, hogy kölcsönösen kinyírjátok egymást, mondta volna legszívesebben Lucy, de visszafogta magát. Tudta, hogy rossz ötlet, de úgysem tudta volna lebeszélni Harryt. Inkább csak bólintott egyet, miközben imádkozott, hogy ne történjen semmi.

Harry hang nélkül kinyitotta az ajtót és becsúszott a résen. Lucy csak a vécéfülkék sorát látta, Dracot nem, ugyanakkor a nyitott ajtón keresztül már hallotta, miről beszélgettek.

- Naaa - duruzsolta a fiúnak Hisztis Myrtle az egyik vécéfülkéből. - Naaa... mondd el, mi a baj... majd én segítek...

- Senki nem segíthet rajtam - felelte remegő hangon Draco. - Nem tudom megcsinálni... nem tudom... úgy végképp nem, hogy ő… gyűlölni fog érte… nem fog sikerülni... és ha nem teszem meg... akkor meghalok…

Lucy szorosan lehunyta a szemét, hogy ne törjenek elő a könnyei. Ahogy közeledett az év vége, Draconál egyre gyakoribbá váltak ezek a mentális összeomlások. A legtöbb ilyen esetnél Lucy levélen keresztül igyekezett támogatni a fiút, és úgy tűnt, a módszer használ is. Ám most, hogy ismét hallotta, Draco mennyire reménytelen és tanácstalan, mintha jeges kéz markolt volna a szívébe.

A következő pillanatban olyannyira felgyorsultak az események, hogy mire Lucy észbekapott, már vége is volt. A falilámpa, amit a résen látott, egy rontástól darabokra tört, aztán falnak csapódó átkok zaját hallotta, Myrtle fülsértően visított, durranás hallatszott, majd újabb robbanás, kiáradó víz zaja, aztán valaki nagy puffanással elesett… Azonban ami magához térítette Lucyt lesokkolt állapotából, az ez a két szó volt:

- Cruci...

- Sectumsempra! - ordította Harry.

Lucy úgy mozdult meg, mintha hirtelen megszűnt volna rajta a sóbálvány-átok. Berontott az ajtón, majd földbe gyökerezett a lába és minden szín kiszaladt az arcából. Draco arcából és mellkasából ömlött a vér, mintha egy láthatatlan kard hasított volna végig rajta. Hátratántorodott, majd hangos csattanással elterült az elárasztott padlón. Ernyedt kezéből kifordult a pálca.

- Ne! - nyögte rémülten Harry, aki eddig a vízben feküdt. Csúszkálva-botladozva feltápászkodott, és odarohant Dracohoz. A fiú feje egy merő vér volt; falfehér kezével erőtlenül markolászta sebzett mellkasát. - Nem... ezt nem akartam...

- Mi a fenét csináltatok?! - kiabálta Lucy, aki azonnal odarohant a saját vérében ázó Dracohoz, félrelökte Harryt és előkapta a pálcáját. - Hogy lehettek ennyire idióták?! Teljesen elment az eszetek?!

Harry dadogott, szemmel láthatóan sokkolta az, amit az előbb csinált. Draconak minden porcikája vadul reszketett és a vérzés még mindig nem csillapodott. Lucy lassan végighúzta pálcáját a mély seben, ami Draco mellkasán éktelenkedett.

- Vulnera sanentur… Vulnera sanentur… - ismételte kitartóan, miközben újra és újra végighúzta pálcáját a seben. - Ne merészelj meghalni, hallod? Vulnera sanentur…

Myrtle a fejük fölött lebegve jajveszékelt és zokogott, de Lucy semmit sem hallott belőle, ahogy Harry dadogásából sem. Letörölte a fiú arcáról a vért, és ott is elismételte a varázsigét. Minden idegszálával koncentrálnia kellett, hiszen még sosem használta gyakorlatban, de ez nem számított. Draco nem halhatott meg a szeme láttára… Harry nem ölhette meg… Nem, nem lehet, nem történhetett meg…

Nem tudta, hogy még valaki bejött a mosdóba, nem érzékelte, hogy az illető épp próbálta volna félretolni, hogy ő maga lássa el Dracot, csak kitartóan mormolta tovább a varázsigét, figyelmen kívül hagyva minden külső tényezőt. A vérzés végül kínkeservesen csillapodni kezdett, majd a seb lassan összezárult. Lucy úgy érezte, mintha a világ összes fáradtsága egyszerre szakadna rá, de addig nem volt hajlandó abbahagyni a kántálást, amíg csak egy apró sebhely nem maradt Draco mellkasán és arcán.

- Szép munka, Potter - hallotta meg Piton hangját. - Ennyi elég lesz, majd én felviszem a gyengélkedőre.

- Lucy… - lehelte Draco, majd lecsukódott a szeme és elvesztette az eszméletét.

Lucy felállt, hogy helyet adjon Pitonnak, de megtántorodott és majdnem összeesett, de Harry szerencsére elkapta. Bátyja arca falfehér volt, elborzadva meredt Dracora, akit Piton most rávarázsolt egy hordágyra és elindult vele kifelé. Az ajtóban azonban hátrafordult és jéghideg dühvel odavetette Harrynek:

- Te itt maradsz, Potter, amíg vissza nem jövök.

Harry semmit sem reagált, csupán tartotta Lucyt, aki még mindig nem tudott megállni a saját lábán. Ennek ellenére amint becsukódott az ajtó Piton mögött, rögtön ellökte magától Harryt és sírógörccsel küszködve kiabálni kezdett vele.

- Mégis mi a franc történt?! Komolyan nem tudsz vele egy légtérben lenni anélkül, hogy ne esnétek egymásnak? Minek kellett egy olyan átkot használnod, amiről azt se tudtad, mit csinál?!

- Crutiatust akart küldeni rám - hebegte Harry árnyalatnyi sértettséggel a hangjában.

- Igen, és ezért az ő fejét is le fogom ordítani! - mondta Lucy, miközben erőszakosan letörölte kibuggyanó könnyeit. - Értetlenek vagytok mind a ketten! Még mindig úgy viselkedtek, mint elsős korunkban, de nem fogjátok fel, hogy a mostani tudásotokkal már meg is tudjátok ölni a másikat! Idióta, gyerekes, meggondolatlan barmok vagytok mindketten! Semmiben sem különböztök egymástól!

Azzal sarkon fordult és kirohant a mosdóból, miközben a könnyeitől elvakítva manőverezett a döbbent diákok tömegén át. Víz- és véráztatta talárjában ugyanis meglehetősen nagy feltűnést keltett a folyosón - hogy a sírást meg se említsük -, de nem törődött vele; meg se hallotta az utánakiáltott kérdéseket, csak rohant a Griffendél-torony felé.

Kába volt a döbbenettől és a sokktól. Ám ebben az állapotban hirtelen megvilágosodott: a félelem, ami heteken át kínozta a majdnem csók óta… hirtelen megértette, mi is volt az. Rettegett, hogy Harry és Draco egymásnak esnek majd, ő pedig ott áll tehetetlenül, miközben mindkét fél azt várja, hogy az ő oldalán szálljon be a küzdelembe. Most, hogy ez meg is történt, már megértette. És hihetetlenül dühös is volt: Harryre, Dracora és önmagára, amiért nem állította meg Harryt, mielőtt megtehette volna.

De most már késő volt, hiszen megtörtént az, amitől a legjobban rettegett, mióta elkezdett közeledni Dracohoz.

- Hol voltál? És mitől vagy csurom… vér?

Ron megrökönyödve bámult rá a klubhelyiségben az asztala mögül. Mikor aztán észrevette, hogy Lucy zokog, végképp elvesztette a fonalat.

- Lucy, mi a fene történt? Hol van Harry?

Lucy nem tudta kinyitni a száját, de nem is akart megszólalni. A többi griffendéles, akik már visszatértek az ebédből, megrökönyödve bámultak rá, hiszen még sosem látták ilyen állapotban. Lucy egy pillanatra megtorpant, mikor Ron megszólította, de utána felrohant a lányok szobájába, amit szerencsére üresen talált. Leráncigálta magáról a koszos talárt, gombócba gyűrte, nekidobta a falnak, majd leroskadt ágya elé, felhúzta a térdét és ott zokogott tovább. Dühös volt, rémült és sokkolt.

Nem tudta, mennyi idő telt el, mire befutott hozzá Hermione. Zihált és mikor megpillantotta a földön ülő Lucyt (aki szerencsére már abbahagyta a sírást, de a nyomai még látszottak), rögtön beszélni kezdett.

- Hát itt vagy! Már mindenhol kerestelek! Összefutottam Harryvel, ő most épp McGalagonynál van, de elküldött, hogy keresselek meg, mert állítólag nem állnál szóba vele…

- Jól sejti - szólt rekedten Lucy. - Szóval tudod, hogy mi történt?

- Már mindenki tudja - magyarázta Hermione. - Hisztis Myrtle szétkürtölte a hírt az egész iskolában, aztán, mióta Pansy Parkinson járt az eszméletlen Malfoynál, ő is ugyanerről beszél folyamatosan.

Lucy úgy érezte, mintha tekeregni kezdett volna a gyomra. Persze, hogy Pansy Parkinson felment Dracohoz, elvégre sosem bírt leakadni róla… Gyorsan megrázta a fejét és inkább tovább kérdezősködött.

- Mi más történt még?

- Állítólag Piton év végéig büntetőmunkára ítélte Harryt. De a teljes sztorit még én se tudom, Harrynek ugyanis még nem volt ideje elmesélni, a kastélyban pedig mindenki csak a párbajról beszél.

Ekkor kinyílt az ajtó és belépett rajta a komor képű Ginny.

- Harry visszajött - mesélte. - Lent van a klubhelyiségben, de addig nem hajlandó beszélni, amíg te le nem jössz, Lucy…

- Arra ugyan várhat.

- Lucy, kérlek - sétált oda hozzá Hermione és gyengéden megfogta a karját. - Nem kell beszélned vele, csak gyere le. Szeretnénk megérteni, mi történt.

- Nem lesz benne köszönet - mondta Lucy, de azért feltápászkodott, valamennyire rendbeszedte magát, majd Hermione és Ginny oldalán lesétált a klubhelyiségbe.

Szerencsére nem voltak még sokan, de akik jelen voltak, mind a Ron mellett ülő Harryt bámulták, aki lesütött szemmel ült és látszólag teljes letargiában volt. Mikor észrevette Lucyt, felpattant, de aztán meglátta, milyen volt a lány tekintete, így visszahanyatlott a székbe.

- Rendben, lehoztuk - jelentette be Hermione, miközben a három lány elhelyezkedett a székekben. - Elmondanád végre, mi is történt pontosan?

Harry úgy mesélte el a sztorit, hogy végig az asztallapnak magyarázott. Ami Lucy számára új információ volt, az az, hogy Piton elintézte, hogy Harry ne lehessen ott a szombati meccsen. Ezt meghallva Lucy azonnal megváltoztatta a csapat összetételét, amit rögtön közölt is a többiekkel; elmondta Ginnynek, hogy ő vezeti majd a hajtókat, Deant visszavette az ő helyére, hogy Lucy maga fogóként álljon ki Cho Chang ellen. Harry húga minden egyes szavától egyre kisebbre húzta össze magát, és láthatóan külön fájt neki, hogy Lucy még mindig nem nézett rá. Ami még kiderült, az az volt, hogy Piton megpróbálta megkaparintani a Herceg könyvét, de Harry azt eldugta az Elrejtett Holmik Szobájában, és Ron könyvével próbálta elkerülni, hogy Piton megtudja, honnan is tanulta a Sectumsemprát.

- Akár azt is mondhatnám, hogy magadra vess, mert én előre figyelmeztettelek - jegyezte meg Hermione egy órával később a klubhelyiségben.

- Hagyd már békén! - szólt rá dühösen Ron.

- Én megmondtam, hogy valami nincs rendjén azzal a Herceggel - folytatta a zsörtölődést Hermione. - És igazam volt, látod?

- Nem, nem volt igazad - felelte mogorván Harry.

Lucy egész beszélgetés alatt nem szólt semmit, amivel talán jobban büntette Harryt, mintha üvöltözött volna vele. Csak ült ott közöttük, hallgatta, miről beszélgetnek, de nem szólt bele a társalgásba. Csak arra várt, hogy Draco mikor tér magához, hogy neki is rendesen megmondja a magáét, amiért idióta volt, és amiért majdnem megölette magát gondolkodás nélkül, csupán a dac miatt…

- Harry - csóválta a fejét Hermione -, hogy tudsz még mindig ragaszkodni ahhoz a könyvhöz, mikor egy ilyen átkot...

- Szállj már le a könyvemről! - dühöngött Harry. - A Herceg csak feljegyezte az átkot, nem ajánlgatta kipróbálásra! Honnan tudod, hogy nem ellene használta valaki, és azért írta fel?

- Hát ez nem igaz! - mérgelődött a lány. - Még képes vagy őt mentegetni...

- Magamat nem mentegetem! - vágott a szavába Harry. - Hülyeség volt, amit csináltam, és nemcsak azért, mert kábé egy tucat büntetőmunkát kaptam érte! Gondolhatod, hogy ha tudom, miféle átok ez, még Malfoyon se használtam volna! De ne a Herceget hibáztasd! Nem írta mellé, hogy jaj, de jópofa, érdemes kipróbálni, egyszerűen csak feljegyezte magának!

- Jól értem? Azt tervezed, hogy visszamész a...

- Igen, visszamegyek a könyvért! - felelte eltökélten Harry. - Figyelj: ha nincs a Herceg, nem nyertem volna meg a Felix Felicist, nem tudtam volna, mit kell beadni Ronnak, amikor mérget ivott, és nem...

- És nem állnál teljesen érdemtelenül zseniális bájitalfőző hírében - folytatta epésen Hermione.

- Hagyd már békén! - szólt közbe mérgesen Ginny. - Malfoy egy főbenjáró átkot akart használni, nem hallottad? Örülj neki, hogy Harry tudott egy jó védekezést!

- Persze hogy örülök, hogy kivédte Malfoy átkát! - felelte sértetten Hermione. - De ne mondd, a Sectumsemprára, hogy jó - nézd meg, mire ment vele Harry! Hogy mást ne mondjak, úgy tudom, eléggé rontotta a csapatotok esélyeit...

- Jaj, nehogy úgy csinálj már, mintha értenél a kviddicshez! - torkolta le Ginny. - Muszáj égetned magad?

Harry, Lucy és Ron döbbenten pislogtak: a két lány, akik még soha semmin nem vesztek össze, most karba tett kézzel, duzzogva hátat fordítottak egymásnak. Ron vetett egy nyugtalan pillantást Harryre, aztán találomra felkapott egy könyvet, és annak fedezékébe húzódott. Harry csak ült csendben és Lucy sem törte magát, hogy beszélgetést kezdeményezzen bármelyikükkel.

Ezután egész este nem szóltak egymáshoz, így Lucy nyugodtan gondolkodhatott Dracon és azon, hogy vajon sikerült-e megmentenie.


Draco Malfoy tudta, hogy álmodik.

Ilyen békés hely a világon már nem létezett, amióta a Sötét Nagyúr újra felemelkedett. Talán a Roxfort volt még biztonságos, de a sötétség már oda is befészkelte magát. Draco érezte, de neki nem tűnt olyan drámai változásnak. Az egész életét valamiféle sötétség uralta, ami most a világot is magáénak akarta.

A fiú egy réten állt, amit fák szegélyeztek, amerre csak látott. A réten térdig érő fű hajladozott a szélben, a szálak csillogtak a fényben, ami mintha magukból a fákból származott volna. Minden olyan világos és nyugodt volt, szemben a valósággal, ahol még az ég is borús és komor volt. Draco csak állt és idegesen forgolódott körbe-körbe a tengelye körül. Érezte, hogy vár valakire, de hogy kire, vagy miért, azt nem tudta.

Egy újabb fordulat után egyszer csak feltűnt egy fehér ruhába öltözött nő, vagy tíz méterre Draco előtt. Háttal állt neki, hosszú, mélyvörös hajába belekapott a gyenge szél és úgy játszott vele, mint a tűz lángjaival. Körülötte a fűből fehér liliomok hajtottak ki a semmiből és olyan sokan voltak, hogy teljesen eltakarták a füvet. Draconak nagyon ismerős volt a nő, és pontosan tudta, hogy honnan. Csak túlságosan félt kimondani vagy akár elfogadni, hogy megjelent az álmaiban, ráadásul úgy, mint egy angyal.

Végül nem bírta tovább és tett egy tétova lépést felé.

- Lucy...? - kérdezte Draco félénken.

Ekkor a nő lassan megfordult. Egy pillanatig a fiú azt hitte, tényleg Lucy áll előtte, még ha pár évvel idősebbnek is tűnt. Az arca, a mosolya, az egész testtartása olyan volt, mint az övé. De aztán meglátta a szemét. Zöld volt, világoszöld, amivel mintha keresztül akart volna látni a fiún. Ez nem Lucy volt, de megszólalásig hasonlított rá. Végül a nő megszólalt, de Draco már tudta, hogy ki áll előtte.

- Lily Potter vagyok. Lucy édesanyja. Örvendek a találkozásnak, Draco Malfoy.

Draco úgy érezte magát, mint amikor először találkozott a Sötét Nagyúrral. Megtiszteltetés volt, ugyanakkor félt is. Fogalma sem volt, mit akar tőle Lucy édesanyja. Különösen úgy, hogy...

- De maga halott - hebegte és majdnem fel is pofozta magát, hogy pont ezzel sikerült indítania. Emlékezett rá, hogy Potter valamilyen átkot használt rajta, amitől mindene tiszta vér lett és a sebek a testén olyan súlyosak voltak, hogy abba simán belehalhatott… Mi van, ha tényleg…? Nem, nem vérzett el. Emlékezett Lucyra, arra, hogy mennyire megrémült, hogy mindenét beletéve próbálta megmenteni, miközben dühös volt rá is és Potterre is…

Elhessegette a gondolatot és igyekezett csak a nőre koncentrálni. Várta, mikor teremti le gorombaságáért. Ám Lily Potter nem úgy reagált, ahogy a fiú várta. Csak mosolygott tovább, miközben a liliomok körülötte egyre szélesebb körben terjedtek el a mezőn. Már félúton jártak közte és Draco között.

- Igen - bólintott szomorkás mosollyal. - Igen, halott vagyok. Nem lehettem ott a gyerekeimmel, nem vigyázhattam rájuk, nem óvhattam őket úgy, ahogy anyaként kellett volna. De ez nem jelenti azt, hogy nem figyeltem rájuk. Figyeltem, milyen nyomorúságos sorsa volt Harrynek a nővéreméknél, hogyan törekedett Arthur és Molly Weasley arra, hogy mindent megadjanak Lucynak és figyeltem, milyen veszélyekkel kellett megküzdeniük, amikor még gyerekek voltak. Sokkal hamarabb fel kellett nőniük, mint ahogy annak lennie kellett volna.

- Mit... Mit akar tőlem? - Draco már azt kívánta, bárcsak nyílna meg alatta a föld és nyelné el őt. Itt áll előtte Lucy édesanyja, a lehető legjobb benyomást kellene tennie rá, erre a leggorombább modorát tudja csak bemutatni. De Lily csak mosolygott, egyáltalán nem vette magára. Ebben nagyon hasonlított a lányára.

- Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek - mondta, és az arca elkomorult. A fény, ami eddig körülvette őket, halványulni kezdett és a liliomok se nőttek tovább. - Harryre és Lucyra a legnehezebb és legveszélyesebb küldetés vár, amit csak a sors adhatott. Bár mindkettejük mellett ott lesznek a barátaik, az igazi terhet egyedül kell cipelniük. Nem oszthatják meg senki mással, senki se veheti le róluk. A világ sorsa, Voldemort legyőzésének kulcsa az, hogy képesek-e cipelni ezt a terhet.

- Miért mondja ezt el nekem? - kérdezte Draco, miközben ökölbe szorította a kezét. Már csak a lehetősége annak, hogy Lucy ilyen hatalmas és nehéz terhet kell magára vegyen, kiborította, elkeserítette és még elszántabbá tette, hogy segítsen neki, ahol csak tud. Ez nyilván kiülhetett az arcára, mert Lily halványan elmosolyodott.

- Igazam volt - motyogta, majd fennhangon folytatta. - Azért mondtam el neked, Draco Malfoy, mert emlékeztetsz valakire, akit ugyanúgy magával ragadott a sötétség, mint téged. Ő is azt hitte, nincs választása, és az az egyetlen út, hogy szolgálnia kell valakit, akitől undorodik és retteg. Egyetlen esélye volt, hogy megmeneküljön, de azt hagyta elillanni és így már csak a halál válthatja meg a szenvedéstől, amit a belső vívódás okoz. Érzem, látom rajtad, hogy ugyanúgy vívodsz az érzéseiddel, mint ő. Ott van a kötelességed, amit a családod és Voldemort várnak tőled. Ugyanakkor ott van a lányom, Lucy - mosolygott a nő, mire Draco lélegzete elakadt. A fény, ami halványodott körülöttük, most ismét megerősödött, a liliomok pedig ismét terjeszkedni kezdtek. - Már láttad, mit tett a múltban, mennyit szenvedett és küzdött azért, hogy eljuthasson oda, ahol most van. De ez még csak az út eleje. Ennél sokkal több szenvedés és kín vár rá, mire eljuthat odáig, hogy Harryvel együtt végleg elpusztítsák Voldemortot.

- Mit tehetek érte? - kérdezte mohón Draco. - Hogyan kerülhetné el, hogy szenvednie kelljen?

- Attól félek, ez nem áll módodban - jelentette ki lemondóan Lily. - Van, amit nem tudsz megállítani. De segíthetsz neki. Segíthetsz cipelni azt a terhet, amit a világ sorsa jelent a számára. Elég, ha érezteted vele, hogy nincs egyedül, hogy az ellenség soraiban is van, akire számíthat. Ám ez számodra sem lesz veszélytelen.

A liliomok ekkor elérték Dracot. A fiú érezte, hogy minden kisimul és a virágok egy óriási tükröt hoztak létre, amiben emberek arcai jelentek meg. A Sötét Nagyúré, Bellatrixé, Greybacké és még sok halálfalóé, akik teljes odaadással szolgálták urukat. Draco döbbenten figyelte az arcokat, miközben Lily tovább magyarázott.

- Ha vállalod azt, amit Lucy támaszának szerepe jelent, az egyik legnehezebb utat választod. Harryék azt hiszik majd, hogy ellenük dolgozol, Voldemort pedig biztos lesz benne, hogy őt szolgálod. Ugyanakkor te csakis egy ember érdekeit tartod majd szem előtt. Lucyét. Viszont csak úgy segíthetsz neki, hogy elhiteted Voldemorttal, hogy még mindig hűséges vagy hozzá. És a háború végéig csakis egyetlen embernek engedheted, hogy lássa a valódi arcod.

- Lucynak - mondta ki Draco. Lassan kezdte megérteni, miért is jelent meg neki Lily Potter. Válaszút elé állítja, azé a válaszút elé, ami már hetek óta kínozta: vagy segít Lucynak és kiszabadítja magát a sötétségből, vagy hagyja, hogy teljesen elnyelje azáltal, hogy teljesíti a Nagyúr parancsát.

- Draco Malfoy - kezdte határozottan Lily, mire a fény teljesen kialudt, a szél feltámadt és minden azt sejtette, hogy hamarosan kitör egy hatalmas vihar. A tükör ismét liliomokra bomlott, de azok úgy hajlongtak az orkán erejű szélben, mintha mindjárt kiszakadnának a földből. Lily hajába és ruhájába vadul belekapott a szél, de a nő csak állt és Draco arcára meredt. - Nem húzhatod sokáig a döntést. Mielőtt eljutsz oda, hogy véghez vidd a feladatod, döntened kell, mi legyen a szereped ebben a háborúban. Folytatod, amivel Voldemort megbízott és dicsőségben lesz részed a halálfalók között, de megvetéssel és gyűlölettel találkozol minden ember szemében, aki ellene küzd? Vagy megtagadod a jelet, amit a bőrödbe égettek és a lányom mellé állsz? Mi az, amit akarsz, Draco Malfoy? Miért akarsz élni? Hogy megfelelj a családodnak vagy, hogy a saját vágyaidat kövesd? Még azelőtt kell döntened, hogy teljesítenéd a feladatodat, amivel megbíztak. Utána már késő lesz.

Draco csak állt és szinte érezte Lily szavainak a súlyát, ahogy a vállára nehezültek. Tudta, hogy ez a döntés végleg megváltoztatja majd az életét. Mégis, nem bírta ki, hogy ne ossza meg a kétségeit ezzel a nővel. Ha valóban Lucy édesanyja, akkor megérti őt; mert a lányának olyan szíve van, amivel senki sem versenyezhet.

- De... de mi lesz, ha lebukom? - kezdte akadozva. - Mi lesz, ha elbukom, és nem tudom megvédeni Lucyt? Vagy ha túl gyáva leszek ahhoz, hogy nyíltan szembeszálljak a Sötét Nagyúrral, amikor úgy hozza a helyzet? Én nem vagyok olyan bátor, mint ön, Mrs Potter - nézett a nő szemébe kétségbeesetten Draco. Lily rezzenéstelen arccal bámulta a fiút. - Én... én félek a haláltól. Bármennyire szeretek valakit, nem... nem tudnám úgy feláldozni magam érte, ahogy ön és a férje tették. Bármennyire meg akarom védeni Lucyt...

- Természetes, hogy félsz - szakította félbe Lily. - Mindenki fél a haláltól, mert senki nem tudja, mi jön utána. De nem szabad, hogy ez meggátoljon téged abban, amit tenni akarsz. Mert a halálnál sokkal rosszabb dolgok is vannak az életben. És ha szeretünk valakit - mosolyodott el, amitől úgy tűnt, mintha az egész alakja angyalivá változott volna -, nem azt nézzük, mi történik velünk, hanem azt, hogy neki mi a legjobb, és hogy ő boldog legyen. Én sem akartam meghalni. De a lehetősége, hogy a szemem előtt öljék meg a gyerekeimet, elszorította a szívem és bármennyire rettegtem, nem tudtam végignézni és mindent megtettem, hogy megvédjem Harryt és Lucyt. Ha igazán szeretsz valakit és azt a valakit hirtelen meg akarják ölni... akkor te is másképp fogod értékelni a dolgokat. Ha eljön az ideje, tudni fogod, mit kell tenned és lesz olyan pont, mikor már rég nem a saját életedért aggódsz. De erre nem lehet felkészülni. Amíg a halál szemébe nem nézel, és amíg nem fenyeget az a veszély, hogy végig kell nézned a szeretteid halálát, nem fogod megérteni.

Draconak feltűnt, hogy semmiféle szemrehányás nem volt Lily hangjában. Megértette a fiú helyzetét és őszintén válaszolt a kétségeire. De ugyanakkor sürgette is... Hiszen meg kellett hoznia a döntést, amiért idejött.

- Szóval, mi a válaszod? - kérdezte Lily. - Hogyan cselekszel?

Draco nem válaszolt azonnal, csak magában mérlegelt. Az egyik oldalon ott volt a dicsőség, amivel a halálfalók soraiban fogadták volna, megteszi, amivel a Sötét Nagyúr megbízta. Átveszi Piton helyét és olyan megbecsülésben lesz része, amiről a férfi még csak álmodni sem mert. És hogy ezt elérje, nem kell kifejezetten megerőltetnie magát. Igen, de Potterék gyűlölni fogják, ám ez nem keserítette el Dracot. Hiszen nem ezt tették eddig is? Csak a gyűlöletük mélyülne el iránta, de amúgy semmi sem változna. Bár ott volt Lucy... ha őt ismét cserbenhagyná és elárulná, miután olyan nehezen visszanyerte a bizalmát, soha többé nem számíthatna megbocsátásra a lánytól. De nagy valószínűséggel életben maradna.

És ha máshogy dönt? Ha Lucy mellé áll? Draco mindenhol csak kérdőjelet látott. Ha úgy dönt, hogy segít neki, vajon képes lesz megőrizni a hidegvérét? Titokban tudja majd tartani a valódi szándékait? Képes lesz-e úgy a Sötét Nagyúr parancsait teljesíteni, hogy pontosan tudja, valójában nem őt szolgálja? Képes lesz megvédeni Lucyt? És ami a legfontosabb: túléli-e a háborút, ha mellé áll? Draco tudta, hogy ezekre a kérdésekre többségében nemmel felelne és ettől megrémült. De ott volt a lehetőség. A halovány esély a sikerre. Ha mégis... ha Potter és Lucy mégis le tudják győzni a Sötét Nagyúrat, Draco életében először azt tehet majd, amit akar. És ha kiderül, hogy végig kitartott és Lucyért harcolt, még ha titokban is, azért végre tisztelni fogják őt és nem utolsó sorban Lucy is talán végre komolyan nyitna felé… és talán egyszer, egy távoli jövőben úgy élhetnek együtt, ahogy csak a fiú legmerészebb álmaiban.

Draco felnézett. A tekintetében végre határozottság csillogott, végre egyszer az életben valamit sziklaszilárdan eldöntött és biztos volt benne, hogy mit akar. Úgy mondta meg a választ, hogy végig Lily Potter világoszöld szemébe nézett.

- Lucyval akarok lenni - kezdte. - Látni akarom a világot, amiért harcol, amiért tovább él, amiért kitart. A részese akarok lenni, és ha mindent el is veszítek a háború alatt, nekem csakis Lucy számít. Nem érdekel, hogy ő mit érez irántam. Megvédem, akármit is tesz, kitartok mellette, akármilyen veszélyes is és segíteni fogom, ameddig csak létezem. Ha soha többé nem vehetek semmit, ha többé nem keresek pénzt, ha többé nem élek biztos fedél alatt, az se számít. Mert amíg tudom, hogy Lucy él és boldog, addig én is az vagyok. Amíg ő mellettem van, a világ rossz nem lehet.

Lily elmosolyodott, mire a vihar csillapodni kezdett. A szél legyengült és már csak árnyéka volt egykori erejének. A fák közül ismét felragyogott a fény, de olyan erősen, mint korábban még soha. És ez a hely eddig még soha nem volt ilyen békés.

- Szeretem Lucy Pottert - mondta ki Draco hevesen dobogó szívvel. - És megígérem önnek, hogy megvédem és minden elkövetek, hogy tovább vigye az örökséget, amit rábíztak.

Lily mosolyától az egész arca ragyogott. A fény felerősödött és a nő teste lassan kezdett szirmaira bomlani, most, hogy elvégezte, amiért jött. Mintha ő maga is liliomok sokaságából állt volna. A lábától kezdve lassan szétfoszlott, de utolsó jó tanácsként még ezt mondta:

- Rád bízom a lányom életét. Kérlek, óvd őt, mert ő maga ezt nem fogja megtenni. Ne kelljen csalódnom benned, Draco Malfoy.

Ahogy a teste lassan szirmokra bomlott, úgy erősödött fel a fény is. Dracot is egyre jobban elvakította, de még láthatta, hogyan tűnik el a nő a rétről. Amikor ő eltűnt, a helyet is felemésztette a fény. A fiú lassan kezdte elveszíteni az eszméletét; ám kábult állapotában még hallhatta Lily Potter elköszönését.

- Köszönöm... remélem, sikerrel jársz majd!

Ezzel végleg eltűnt, Draco pedig arra eszmélt fel, hogy az egyik gyengélkedőn lévő ágyban fekszik. Érezte magán a takarót és a feje alatt a párnát. A teste sajgott, érezte, hogyan húzzák össze a bőrét a sebek, és még soha nem érezte magát ilyen fáradtnak. De legalább életben volt.

Ahogy óvatosan felült, lassan leperegtek előtte álmának eseményei. Lily Potter, ahogy segített neki dönteni, ahogy felajánlotta neki a választást, ugyanúgy, ahogy Lucy is tette. Ráadásul kimondta… kimondta, ami talán mindig is igaz volt, amit még akkor sem tudott bevallani, mikor elismerte Lucynak, hogy leomlottak a falak. Nem tudta elmondani neki, nem tudta beismerni még magának sem, hogy szereti. Pedig így volt. Így volt, hiszen mindig is szerette és ezt végre felvállalta önmaga előtt is.

Már csak Lucynak kell valahogy elmondania.

Odakint lassan lement a nap, a horizonton vérvörös volt az ég alja, de a sötétségben már megjelentek az első csillagok. Draconak az volt az érzése, hogy az egyik csillag őt figyeli, hogy biztosra menjen: valóban megtartja azt, amit álmában ígért neki.