Chapter 33
Halálos fenyegetés
- Nem kell... nem megyek... nem akarok a gyengélkedőre menni...
Dombors professzor a vizsgázók tekintetétől kísérve kivezette a motyogva tiltakozó Harryt és Lucyt a bejárati csarnokba, s most aggódva pislogott rájuk.
- Jó... jól vagyok, professzor úr... Semmi bajom - dadogta verejtékező arcát törölgetve Lucy. - Tényleg... csak elaludtam... és rosszat álmodtam...
- Én is - mondta Harry. - Nem… nem aludtunk jól az éjjel, elfáradtunk és rosszat álmodtunk…
Az öreg varázsló reszketős kézzel vállon veregette először Lucyt, majd Harryt, és együtt érzőn bólogatott.
- Hát igen, a vizsgadrukk hatása - mondta. - Előfordul az ilyesmi, fiatal barátaim. Igyatok egy kis hidegvizet, aztán ha jobban lesztek, akár vissza is jöhettek a nagyterembe. Már nincs sok idő hátra, de talán még be tudjátok fejezni az utolsó válaszotokat.
- Igen... - felelte gépiesen Harry. - Illetve nem... Köszönöm, de már... leírtam mindent, amit tudtam...
- Én is - motyogta Lucy, aki csak arra várt, hogy végre kettesben legyen Harryvel.
- Jól van, gyermekeim - bólogatott az öreg. - Akkor magamhoz veszem a dolgozatotokat, ti pedig menjetek, és feküdjetek le szépen!
- Igen, igen, megyünk - hadarta Harry. - Köszönjük, professzor úr.
Amint becsukódott a nagyterem ajtaja Dombors mögött, Harry és Lucy egymás felé fordultak és egyszerre kérdezték meg a másiktól:
- Te is láttad?
- Igen, Sirius…
- Voldemort elfogta - magyarázta Harry. - Ott vannak, ahol a fegyver is! Voldemort kényszeríteni akarja Siriust, hogy szerezze meg neki…
- El kell mondanunk a Rendnek - tördelte a kezeit Lucy. - Keressük meg McGalagonyt!
Futva elindultak felfelé a márványlépcsőn. A festményalakok rosszalló fejcsóválásától kísérve végigrohantak egy folyosón, felszaladtak egy újabb lépcsőn, és úgy lökték be a gyengélkedő kétszárnyú lengőajtaját, hogy Madam Pomfrey, aki épp valamilyen világoskék folyadékot kanalazott Montague szájába, felsikoltott ijedtében.
- Mi ütött belétek, Potter!?
- Beszélnünk kell McGalagony professzorral - zihálta Harry. - Most rögtön... nagyon sürgős!
- McGalagony professzor nincs itt - felelte szomorúan a javasasszony. - Reggel átszállították a Szent Mungóba. Négy kábító átok az ő korában? Csoda, hogy nem halt bele.
- Nincs... nincs itt? - hebegte döbbenten Lucy.
Ekkor odakint megszólalt az óra végét jelző csengő, s a nyomában felhangzott a folyosókra tóduló diákok jól ismert zsibongása.
Harry és Lucy földbe gyökerezett lábbal meredtek Madam Pomfreyre. A rémület elzsibbasztotta tagjaikat. Nem maradt senki, akinek elmondhatják, mit éltek át. Dumbledore elment, Hagrid is elmenekült, és most már a szigorú és ingerlékeny, de mindig megbízhatóan, sziklaszilárdan jelen lévő McGalagony professzorra se számíthatnak.
Madam Pomfrey bosszúsán csóválta a fejét.
- Nem csodálkozom a döbbeneteteken, Potter - szólt. - Próbálkoztak volna csak nappal! Akkor egyik se tudta volna elkábítani Minerva McGalagonyt! Alattomos orvtámadás, úgy nevezik az ilyet! Undorító... Ha nem tudnám, hogy a diákoknak szükségük van rám, azonnal felmondanék!
- Igen - motyogta Lucy, azzal megragadta Harry kezét, sarkon fordult, és kirohant a gyengélkedőből, testvérét maga után húzva.
A folyosóra érve megtorpant. Váratlanul érte a zsivaj és a tömeg. A rettegés mérges gáz módjára áradt szét a testében, megbénult tőle az agya, fogalma sem volt, mit tegyen...
- Mit tegyünk…? - motyogta. - Mit tegyünk…?
- Ron és Hermione - szólalt meg Harry. - Ők talán segíthetnek…
Ezúttal ő húzta maga után Lucyt. Kíméletlenül utat tört maguknak a lebzselő diákok között, meg se hallva az utána küldött szidalmakat. Lerohantak két emeletet, s már a márványlépcső felé közeledtek, mikor egyszerre előttük termett két barátjuk.
- Harry! Lucy! - kiáltott rájuk riadtan Hermione. - Mi történt? Hogy vagytok? Rosszul lettetek?
- Hová tűntetek? - faggatta őket Ron.
- Gyertek velünk! - hadarta Harry. - Gyertek, el kell mondanunk valamit!
Sietve elindultak az első emeleti folyosón. Lucy még mindig le volt bénulva, így Harry továbbra se engedte el, hanem húzta maga után. Minden ajtón benézett, s végül talált egy üres tantermet. Beterelte Lucyt, Ront és Hermionét, majd becsukta az ajtót, nekivetette a hátát, és barátaira nézve így szólt:
- Voldemort elfogta Siriust.
- Micsoda!?
- Honnan tudod?
- Lucy és én láttuk. Az előbb, amikor elaludtunk a vizsgán.
- De hát... de hát hol? Hogyan? - hebegte holtra váltan Hermione.
- Azt nem tudjuk, hogyan - rázta a fejét Lucy -, de azt tudjuk, hogy hol. Van egy terem a Misztériumügyi Főosztályon. Polcok vannak ott, tele kis üveggömbökkel... és a kilencvenhetes polc végénél vannak... Voldemort rá akarja kényszeríteni Siriust, hogy szerezze meg neki, amit akar... kínozza... és Harry azt mondta, hogy Voldemort meg fogja ölni!
Lucy érezte, hogy nemcsak a hangja, de a lába is remeg. Odabotorkált egy padhoz, leroskadt rá, és megpróbálta összeszedni magát. A tehetetlenség érzése olyan erősen tört rá, hogy szinte sírva fakadt.
- Hogy tudunk odamenni? - kérdezte hirtelen csak úgy vaktában Harry.
Döbbent csend volt a válasz. Lucy felkapta a fejét és Harryre meredt, aki még mindig az ajtónak támaszkodott. Ron bizonytalanul visszakérdezett:
- Oda... odamenni?
- Igen, elmenni a Misztériumügyi Főosztályra, hogy megmentsük Siriust! - ismételte türelmetlenül Harry.
- De hát... de hát... - hebegte Ron.
- Mit de hát? Mit de hát!?
Lucy fel nem tudta fogni, miért néznek úgy a barátaik Harryre, mintha valami érthetetlen dolgot kérdezett volna. Ő azon csodálkozott, hogy ez eddig neki miért nem jutott eszébe.
- Harry - szólalt meg félénken Hermione. - Hogyan... hogyan jutott be Voldemort a Mágiaügyi Minisztériumba anélkül, hogy felismerték volna?
- Honnan tudjam!? - csattant fel Harry. - Engem az érdekel, hogy mi hogyan fogunk bejutni!
- De... gondolj bele... - Hermione tett egy lépést Harry felé. - Délután öt óra van. A minisztérium tele van emberekkel... Képtelenség, hogy Voldemort és Sirius észrevétlenül besétáljanak... Mindenki őket keresi... és az az épület tele van aurorokkal...
- Nem tudom! Voldemort biztos láthatatlanná tévő köpenyt használt! - kiabálta dühösen gesztikulálva Harry. - A Misztériumügyi Főosztályon különben sincs soha senki! Mindig üres volt, amikor ott jártam...
- Soha nem jártál ott, Harry - jegyezte meg csendesen Hermione. - Csak álmodban láttad azt a helyet.
- Azok nem álmok voltak! - harsogta Harry. Most ő tett egy lépést Hermione felé, aki egyre félősebben pislogott. - És mikor láttam, ami Ron apjával történt! Szerinted az is csak álom volt!?
- Ebben van valami - jegyezte meg Ron, és Hermionéra nézett.
A lány a fejét rázta.
- De hát ez... ez az egész olyan valószínűtlen! - fakadt ki keserű dühvel. - Hogy kaphatta el Voldemort Siriust, mikor Sirius végig a Grimmauld téren volt!?
- Lehet, hogy Siriusnak elege lett, és megszökött - töprengett hangosan Lucy. Összekulcsolta a kezeit, hogy ne remegjenek annyira. - Már akkor is alig bírta az otthon ülést, mikor utoljára beszéltem vele...
- De miért? - ellenkezett konokul Hermione. - Miért éppen Siriust használja Voldemort arra, hogy megszerezze azt a fegyvert vagy micsodát?
- Fogalmam sincs, ezer oka lehet rá! - kiabálta Harry. - Lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert Siriust nyugodt lélekkel feláldozza!
- Tudok egy lehetséges magyarázatot - szólt elgondolkodva Ron. - Sirius öccse halálfaló volt. Talán elmondta Siriusnak a fegyver titkát.
- Igen, és lehet, hogy épp azért tartotta őt Dumbledore egész idő alatt bezárva! - kapott a magyarázaton Harry.
Hermione makacsul rázta a fejét.
- Ne haragudjatok, de ezek csak üres ötletek, nincs rájuk semmiféle bizonyíték. Az se biztos, hogy Voldemort és Sirius ott vannak a...
- Láttuk őket! - vágott a szavába Lucy.
- Jól van. - Hermione szorongva pislogott, de hangja elszántan csengett. - Egyet még hadd mondjak...
- Tessék!
- Van neked... és ezt, légy szíves, ne vedd sértésnek, Harry... szóval... neked és Lucynak van egy... egy ilyen... megmentési kényszeretek...
Harry és Lucy szeme elkerekedett.
- Miféle megmentési kényszerünk van nekünk? - kérdezte értetlenkedve Lucy. Fogalma sem volt, mire céloz Hermione.
- Hát... hogy... - Hermione most már nagyon szaporán pislogott. - Például... például tavaly... a tóban... tudod, a Trimágus Tusán... nem kellett volna... szóval Harry feleslegesen mentette meg azt a lányt, Delacourt-öt... Egyszerűen elragadta őt ez a... megmentési mánia...
Harry arca olyannyira elborult, hogy még Lucy is megrémült tőle. Sose, még a Grimmauld térre érkezése után se látta még ilyen dühösnek.
- Bátor meg szép dolog volt, amit csináltál, tényleg - hadarta mentegetőzve a lány. Harry arckifejezése láttán a nyakát is behúzta félelmében. - Mindenki azt mondta, hogy nagyon szép volt...
- Fura - sziszegte a foga között Harry - én úgy emlékszem, Ron azt mondta, hogy csak az időt fecséreltem és játszottam a hőst... Erre célozgatsz? Szerinted most is csak játszani akarom a hőst?
Hermione hevesen rázta a fejét.
- Nem, nem, dehogy! Egyáltalán nem erről beszélek!
- Akkor nyögd ki végre, hogy mit akarsz, mert minden perc számít!
Lucy csak egy pillanatig gondolkodott el azon, hogy le kellene nyugodniuk: ám ekkor eszébe jutott a látomás, Sirius elkínzott arca és ez olyan újult erőlökettel dobta meg, hogy a remegése is elmúlt.
- Csak azt akarom mondani, hogy... Voldemort ismer titeket, Harry! Emlékezz csak, levitte Ginnyt a Titkok Kamrájába, hogy odacsaljon titeket. Szóval tudja, hogy ti... hogy ti olyan emberek vagytok, akik... akik gondolkodás nélkül Sirius segítségére sietnek! Mi van, ha éppen az a célja, hogy odacsaljon titeket a Misztériumügyi Fő...
- Teljesen mindegy, hogy oda akar-e csalni minket vagy sem! - pattant fel Lucy. - McGalagonyt elvitték a Szent Mungóba, nincs már itt senki a Rendből, akinek szólhatnánk! Ha nem megyünk oda, Sirius meghal!
- De mi van, ha... ha az álmotok... tényleg csak álom volt?
Harry felordított dühében. Hermione hátrahőkölt az ijedségtől.
- Fogd már fel, hogy ezek nem rémálmok! - harsogta Harry. - Szerinted minek kellett Lucyval okklumenciát tanulnunk, miért akarta Dumbledore, hogy le tudjuk zárni az agyunkat? Azért, mert ez a valóság! Sirius életveszélyben van, láttam, Lucy is látta! Voldemort elkapta, és erről nem tud senki más! Csak mi menthetjük meg őt! Ha nem akarsz jönni, ne gyere, de Lucy és én megyünk. Világos? És különben is, akkor miért nem zavart titeket a megmentési kényszerünk, amikor leszedtük rólad a dementorokat, meg amikor... - Itt Ronhoz fordult. - ...amikor megmentettük a húgodat a Baziliskustól?
- Én nem mondtam, hogy zavar! - méltatlankodott Ron.
- Pontosan arról beszélek, amiről te is! - csattant fel Hermione. - Dumbledore azt akarta, hogy tanuljátok meg lezárni az elméteket! Ha rendesen gyakoroltátok volna az okklumenciát, nem láttátok volna, amit láttatok!
- De nem fogunk úgy tenni, mintha nem láttuk volna! - Lucy is kezdett egyre jobban kijönni a sodrából. Eddig a rémület teljesen megbénította, de most érezte, hogy az adrenalin és a tettvágy teljesen elönti a testét.
- Sirius azt mondta, mindennél fontosabb, hogy megtanuljátok lezárni az elméteket!
- Lehet, de most biztos nem mondaná! - kiabálta Harry.
Kinyílt az ajtó. Harry, Lucy, Ron és Hermione egy emberként fordultak oda. A kíváncsian pislogó Ginny lépett be a terembe, nyomában Luna Lovegooddal, aki szokás szerint olyan arcot vágott, mintha véletlenül tévedt volna oda.
- Sziasztok! - köszönt tétován Ginny. - Harry hangját hallottuk... Miért kiabáltok?
- Ne érdekeljen - felelte gorombán Harry.
Ginny felvonta a szemöldökét.
- Fölösleges ilyen hangon beszélni velem. Csak azért kérdeztem, mert szívesen segítek, ha tudok.
- Nem tudsz - felelte kurtán Harry.
- Nem vagy valami kedves - jegyezte meg Luna.
Harry szitkozódva elfordult.
- Várj csak! - szólalt meg Hermione. - Álljon meg a menet! Ginnyék tudnak segíteni!
Harry, Lucy és Ron ránéztek.
- Figyeljetek! - folytatta izgatottan a lány. - Azt kell kiderítenünk, hogy Sirius valóban elment-e a főhadiszállásról.
- Mondom, hogy láttuk...
- Könyörgök, Harry! - Hermione összetette a kezét. - Kérlek szépen, mielőtt elrohanunk Londonba, legalább bizonyosodjunk meg róla, hogy Sirius tényleg nincs otthon. Ha kiderül, hogy elment a Grimmauld térről, esküszöm, nem fogok tovább akadékoskodni. Elmegyek veletek, és mindent... mindent megteszek, hogy megmentsük őt.
- Siriust kínozzák! - kiabálta remegő hangon Lucy. - Most, ebben a percben is! Nincs vesztegetni való időnk!
- De mi van, ha Voldemort tényleg csak tőrbe akar csalni titeket? Értsd meg, Lucy, muszáj ellenőriznünk, hogy igaz-e, amit láttatok!
- Hogyan? - vágta rá Harry. - Hogy ellenőrizzük!?
Hermione előre borzongott attól, amit mondani készült.
- Használnunk kell Umbridge tüzét. Meg kell próbálnunk kapcsolatba lépni Siriusszal. Kicsalogatjuk a szobájából Umbridge-et, de őrökre is szükségünk lesz, és ebben segíthet Ginny meg Luna.
Ginny szemlátomást nem egészen értette, miről van szó, de rögtön rábólintott:
- Persze, vállaljuk.
- Mikor azt mondod, Sirius, Bob Roshtát érted alatta? - kérdezte Luna.
Senkitől nem kapott választ.
- Jól van - felelte bosszúsan Harry. - Ha most rögtön meg tudjuk csinálni, benne vagyok, ha nem, akkor indulok a Misztériumügyi Főosztályra. Lucy, velem vagy?
- Még szép! - vágta rá Lucy.
- A Misztériumügyi Főosztályra? - kérdezte kissé csodálkozva Luna. - Hogy akarsz elmenni oda?
Harry ezúttal se méltatta válaszra.
- Rendben. - Hermione a kezét tördelve járkálni kezdett a padok között. - Jól van... Egyikünk elmegy, megkeresi Umbridge-et, és... és elküldi valahova jó messzire a szobájától. Azt kell mondani neki, hogy... mondjuk, hogy Hóborc megint csinált valami szörnyűséget...
- Vállalom - bólintott Ron. - Majd azt mondom, hogy Hóborc tör-zúz az átváltoztatástan-szertárban. Az jó messze van Umbridge szobájától. Sőt, ha találkozom Hóborccal, talán rá tudom beszélni, hogy tényleg kezdjen el ott randalírozni.
- Ne, küldd őt a nagyterembe! - szólt bele Lucy. - Megcsinálom az utolsó felvonását a Varangybéka-hadműveletnek. Nincs rá feltétlenül szükség Hóborcra, de ha ott van, annál jobb. Ha nem tudod, akkor küldd rá a mardekárosokra, hogy lefoglalja őket.
- Mit akarsz csinálni a nagyteremben? - kérdezte Hermione.
- Ennek az a lényege, hogy kilépjek az árnyékból és megmutassam magam, mint a Roxfort új főzsiványa - magyarázta Lucy. - Fred és George azt mondták, ez tökéletes zárása lenne a „beavatásomnak".
- De Umbridge…
- Pont nem érdekel, kirúg-e vagy sem! - heveskedett Lucy. - Rohadtul nem érdekel! A keresztapámat ebben a pillanatban is kínozzák, a banya elkergette Hagridot, megtámadta a kutyámat, kórházba juttatta McGalagonyt és tönkretett mindent a Roxfortban, amit a szerettem! Nem érdekel, mit mondasz, akkor is megcsinálom és ha Umbridge ki is rúg, legalább megkönnyíti a dolgom és gyorsabban el tudok jutni Londonba!
- Csináld - bólintott rá Harry. Elszántságát mutatta, hogy egy szót se szólt az ellen, hogy Lucy a szent célért esetleg kirúgassa magát.
- R-Rendben - egyezett bele végül Hermione. - A diákokat is távol kell tartani Umbridge szobájától, nehogy valamelyik mardekáros leadja neki a drótot.
Lucy készen állt a megoldással:
- Ginny és Luna majd odaállnak a folyosó két végére, és mindenkinek azt mondják, hogy ne menjenek arra, mert valaki kieresztett egy palack garatgombóc-gázt a folyosón.
Hermione meghökkenve nézett Lucyra, aki vállat vont.
- Amúgy is az utolsó felvonás része lett volna.
- Rendben - bólintott Hermione. - Harry, mi ketten felvesszük a láthatatlanná tévő köpenyt, besurranunk Umbridge szobájába, és te beszélhetsz Siriusszal...
- Nincs otthon, Hermione!
- Jó, akkor megbizonyosodhatsz róla, hogy nincs otthon. Én meg addig őrködöm odabent. Jobb lesz, ha nem egyedül mész be. Lee-től tudjuk, hogy az ablakon bármi be tud jutni oda.
Harry vett néhány mély levegőt, és úgy tűnt, lassacskán lenyugszik.
- Jól van... kösz - motyogta.
Hermione látható megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy Harry elfogadta a tervet.
- Ha minden összejön, akkor se hiszem, hogy öt percnél több időnk lesz. Nem szabad megfeledkeznünk Fricsről, meg a mitugrász főinspektori különítményesekről.
- Lefoglalom őket a nagyteremben - mondta Lucy. - Nagy felfordulás lesz, néhányan talán megijednek, de remélhetőleg senki se fog megsérülni.
Hermione csak egy pillantással jelezte, hogy még mindig nem tartja ezt jó ötletnek, de nem szólt semmit.
- Öt perc elég lesz - mondta Harry. - Na, gyerünk, induljunk...
Hermione megrökönyödve nézett rá.
- Most rögtön?
- Persze hogy most rögtön! - csattant fel Harry. - Mit gondoltál, hogy várunk vacsora utánig!? Siriust most kínozzák, Hermione!
- De... Jó, rendben. - Hermione kelletlenül bólintott. - Menj, és hozd a láthatatlanná tévő köpenyt. Az Umbridge szobájához vezető folyosó végén találkozunk, rendben?
Harry válasz nélkül kifordult a teremből, és lökdösődve rohanni kezdett a folyosón.
- Én lemegyek a nagyterembe és úgy teszek, mintha vacsoráznék - mondta Lucy. - Tíz perc múlva kezdjétek el lezárni a folyosót, Ron akkor menjen Umbridge-hez, én pedig akkor fogom elkezdeni az utolsó felvonást.
Mindenki bólintott, így Lucy otthagyta őket és gyorsan lesietett a bejárati csarnokba. Ott meghúzta magát az egyik szertárban és szaporán dobogó szívvel figyelte, hogyan vánszorog a mutató előre. A feje még mindig sajgott, de úgy tett, mintha észre sem venné. Borzasztóan aggódott Siriusért, valahányszor lehunyta a szemét, mindig látta maga előtt, ahogy Voldemort felemelte a pálcáját és a Crutiatus-átokkal kínozta.
Ő éveknek érezte, de végre letelt a tíz perc. Kinyitotta résnyire az ajtót és a pálcáját a nagy márványlépcső felé irányította.
- Glisseo! - suttogta, mire a lépcsőfokok csúszdává változtak. Akik rajta álltak vagy sétáltak, most arccal előre estek és egymáson gurulva csúsztak le a lépcső aljára. Néhányan sikkantottak egyet, mire a nagyteremből elkezdett kifelé szállingózni a tömeg. Lucy örömmel látta, hogy egy mardekáros sem volt köztük, így nem bukott le azonnal.
Gyorsan átvágott a bejárati csarnokon, a tömegen keresztülfurakodott és így bejutott a nagyterembe. A levegőben ezernyi gyertya lebegett, azok, akik nem figyeltek fel a zajra, nyugodtan vacsoráztak. Meglepve látta, hogy egy tanár sem tartózkodott a nagyteremben, de ennek csak örülni tudott. Lucy a hozzá legközelebb lévő gyertyára mutatott pálcájával.
- Avifors! - mondta, mire a gyertya egy madárrá változott. Ez még senkinek sem tűnt fel, de ahogy Lucy egyre több gyertyát változtatott át, úgy vált a nagyterem madár megszállta hellyé. Egyre több diák mutogatott Lucyra, aki fáradhatatlanul változtatta át a gyertyákat madarakká, mire lassacskán egyre sötétebb lett a nagyteremben. Közben a madarak beleettek az ételekbe, rászálltak a diákok vállára vagy fejére és lassan kezdett olyan lenni az egész, mint amikor másodikban Lockhart szabadon engedett egy kalitkányi tündérmanót.
- Kicsit sötét van, nem? - nézett körbe vidáman Lucy a sokkolt diákokon. - Vermillious!
Pálcája végéből piros szikraoszlop tört elő, ami egészen az elvarázsolt mennyezetig emelkedett, ott pedig megállt a levegőben. Lucy még kétszer megismételte a bűbájt, a három szikraoszlop között ugyanakkor távolságot hagyva, aztán az egyik űr alá lépett és ismét a magasba emelte a pálcáját.
- Verdimillious!
Ezúttal zöld szikraoszlop repült fel a pálcájából és az is megállt a levegőben. Mire Lucy befejezte a másik kettőt is, az egész nagyterem piros és zöld fényben tündökölt.
- Gyerünk, Lucy! - kiáltotta be valaki a Griffendél asztalától, mire a nagyterem nevetésben tört ki. Az ajtóban összeverődött tömeg lelkesen tapsolt és a kezdeti feszültség után mindenki hahotázva figyelte, ahogy Lucy jónéhány tálat változtatott át nyuszivá, hogy azok tovább növeljék a felfordulást. A lány, mintegy megkoronázva a művét, lila tűzijátékokat lőtt ki a pálcájából, amik nem tűntek el, hanem olyan vidáman repültek a falak között, mint a Weasley-féle Futótűz fantázia.
- Lucy! Lucy! Lucy! - skandálta az összegyűlt tömeg a nagyteremben. Lucy felmászott a tanári asztalra, ahol széttárta a karjait, mint valami előadóművész és végigtekintett a művén. Káosz és felfordulás. Tudta, hogy ha rendesen felkészült volna, sokkal jobbat tudott volna összehozni, de most sietniük kellett, meg amúgy is; az utolsó felvonás legfontosabb célja az volt, hogy lelkesítse a diákokat arra, hogy pokollá tegyék Umbridge életét.
- Üzenem a kedves „igazgatónőnek" - mutogatott idézőjeleket a levegőbe, mire mindenki felnevetett -, hogy bármit csinál, nem fog megszabadulni tőlünk! Fred és George kiválasztottak engem, hogy fejezzem be a munkájukat és mutassam meg Umbridge-nek, hogy akármit tesz, mindig lesznek következők! Nem én voltam az első és nem én leszek az utolsó! Valaki mindig folytatni fogja, és nem nyugszunk addig, míg a Roxfort újra olyan nem lesz, mint régen volt!
Monológját hatalmas ováció fogadta, mire Lucy háromszor meghajolt, leugrott az asztalról és a diákok dörgő tapsvihara közepette kisétált a nagyteremből.
Mivel a márványlépcsőt csúszdává változtatta, kicsit nehezen mászott fel rajta. Ám alighogy felért, valaki megragadta a grabancát és erőteljesen magához rántotta.
- Most megvagy, Potter! - hörögte Frics diadalittasan. - Azt hitted, megúszhatod? Megyünk is az igazgatónőhöz! Gyerünk, mozgás!
Lucy úgy érezte, félnie kéne, ám egy kicsit sem rémült meg attól, hogy lebukott. Még mindig nem érdekelte, mit tesz vele Umbridge és csak az járt a fejében, hogy Harrynek sikerüljön észrevétlenül beszélnie bárkivel a Grimmauld téren, hogy megtudják, Sirius valóban elment-e.
Már Umbridge szobájának folyosóján sétáltak, mikor mögöttük lépések hangzottak fel.
- Nocsak - susogta egy hang, mire Lucy úgy érezte magát, mintha falnak ment volna. - Akkor hiteles volt a pletyka, miszerint Potter csinálta azt a felfordulást a nagyteremben.
Lucy megpördült a tengelye körül és egyenesen belebámult Piton fekete szemeibe. Szinte észre se vette Draco Malfoyt, aki ott állt mellette. Gondolatban felpofozta magát ostobasága miatt: mindeddig azt gondolta, hogy a Főnix Rendjének minden tagja elment; hogy senki nem maradt a Roxfortban, aki segíthet Siriuson. Most döbbent csak rá, hogy igenis maradt még egy ilyen ember az iskolában: Piton.
- Úgy van, professzor úr - köhögte Frics. - Az átváltoztatott lépcső tetején kaptam el.
- Bízza innentől ránk - mosolyodott el gonoszul Piton. - Engem úgyis hívatott az igazgatónő, majd mi bevisszük. Draco, vedd át!
Malfoy azonnal megragadta Lucy csuklóját és a hátához szorította a kezét. A lány egy hangot se adott ki. Minden erejével azon volt, hogy próbáljon valahogy jelezni Pitonnak, könyörgött, hogy most az egyszer a férfi nézzen bele a fejébe, lássa meg a víziót és értse meg, mi történik…
- Ennyire ki akarod rúgatni magad? - kérdezte Draco Lucy füléhez hajolva.
- Talpnyaló féreg! - sziszegte a lány. - Ha lenne egy kis gerinced…
- Nem vagy olyan helyzetben, hogy így beszélj, Potter - szólt rá Piton, ahogy megérkeztek Umbridge szobája elé. - Azt ajánlom, fékezd a nyelved.
Malfoy szabad kezével benyitott, majd szabályosan belökte Lucyt az ajtón. Persze a kezeit nem engedte el, így a lány szinte visszarepült, egyenesen neki a fiú mellkasának.
- Hoztunk még valakit, tanárnő! - szólt mosolyogva. - Felfordulást csinált a nagyteremben, valószínűleg azért, hogy elterelje a figyelmet Potterékről.
Lucy szétnézett a szobában. A Főinspektori Különítmény tagjai mind fogvatartottak egyvalakit a barátai közül, akiknek - Hermione kivételével - mind ki volt peckelve a szájuk. Ron a fejét forgatva igyekezett kiszabadulni Warrington féljárom-fogásából; felrepedt ajkáról vércseppek hullottak Umbridge amúgy is véres szőnyegére. Ginny igyekezett valahogy belerúgni a karját markoló hatodéves lány sípcsontjába; az egyre lilább arcú Neville kétségbeesetten próbálta lefejteni a nyakáról Crak karját (Lucynak fogalma sem volt, hogy került ő ide), Hermione pedig kitartóan igyekezett ellökni magától Millicent Bulstode-ot. Luna ezzel szemben ernyedt tagokkal állt őrzője mellett, s révetegen kibámult az ablakon.
Harry az íróasztalnak dőlve ült, úgy támaszkodva az asztallapra, mintha előzőleg nekilökték volna. Érkezésére kicsit rémült arcot vágott. Umbridge vele szemben egy párnázott karosszékben foglalt helyet és úgy nézett a belépő lányra, akár egy virágágyásban gubbasztó béka.
- Nagyszerű! - örvendezett a banya. - Úgy látom, a Weasleyken kívül a Potterektől is megszabadulunk.
Malfoy magállt Lucyval a kandalló előtt. Lucy Hermionére nézett, aki alig észrevehetően bólintott. Tehát sikerült beszélni valakivel.
- Hívatott, igazgatónő? - kérdezte Piton, egykedvűen szemlélve a szobában tartózkodó diákokat.
Umbridge szélesen elmosolyodott, és felállt.
- Á, Piton professzor... Nos, igen, azért kérettem, mert sürgősen szükségem lenne egy újabb adag Veritaserumra.
Piton higgadtan nézett a főinspektorra hajának zsíros függönye mögül.
- Az utolsó üveget adtam oda, mikor ki akarta hallgatni Pottert - felelte. - Csak nem használta fel az egészet? Mondtam, hogy három csepp bőven elég belőle.
Umbridge elpirult.
- Biztosan tud még készíteni nekem - mondta, az ingerültségét jelző kislányos affektálásra váltva.
Piton szája széle megrándult.
- Természetesen - felelte. - A szérum egy teljes holdciklus alatt érik meg, úgyhogy körülbelül egy hónap múlva tudom a rendelkezésére bocsátani.
- Egy hónap múlva!? - Umbridge varangymódra felfújta magát. - Egy hónap múlva? Nekem ma este van rá szükségem, Piton! Az imént rajtakaptam Pottert, amint egy ismeretlen személlyel vagy személyekkel lépett kapcsolatba!
- Valóban? - Piton arca most először enyhe érdeklődést tükrözött. - Nos, ez nem lep meg. Potterék kényszeresen megszegnek minden szabályt.
A hideg, fekete szempár most Harry arcára szegeződött. Harry állta Piton tekintetét.
- Ki akarom hallgatni Pottert! - ismételte Umbridge, s Piton levette tekintetét Harryről, hogy a főinspektor dühtől remegő képébe nézzen. - Adjon nekem olyan bájitalt, amivel ki tudom szedni belőle az igazságot!
- Ismétlem, elfogyott a Veritaserumom - felelte hűvös udvariassággal Piton. - Nem tudok segíteni önnek - hacsak nem akarja megmérgezni Pottert, amit egyébként tökéletesen megértenék. A mérgeim viszont olyan gyorsan hatnak, hogy a delikvens elhalálozik, mielőtt vallomást tehetne.
Piton ismét Harryre nézett, aki egyre kétségbeesettebb arcot vágott. Lucy arra tippelt, hogy bátyja is ugyanarra a következtetésre jutott, mint ő.
- Próbaidőre teszem! - visította Umbridge, mire Piton kissé felvonta szemöldökét, és megint felé fordult. - Maga szándékosan szabotálja a munkámat! Nem ezt vártam azok után, ahogy Lucius Malfoy nyilatkozott magáról! Hordja el magát innen!
Piton gúnyosan biccentett, és az ajtóhoz lépett. Lucy rádöbbent, hogy most készül elszalasztani az utolsó lehetőséget arra, hogy értesítse a Rendet a történtekről.
- Elfogta Tapmancsot! - kiáltotta. - Elfogta Tapmancsot ott, ahol azt őrzik!
Piton keze megállt a kilincsen.
- Tapmancsot? - csattant fel Umbridge, szaporán járatva tekintetét Piton és Lucy között. - Mi az a Tapmancs? Mit őriznek? Miről beszél Potter?
Piton arca kifürkészhetetlen maradt. Lucy tartott tőle, hogy a bájitaltantanár nem értette meg az utalást, de Umbridge előtt nem mert egyértelműbben fogalmazni.
- Fogalmam sincs - szólt hűvös nyugalommal Piton. - Ha halandzsázást akarok hallani valakitől, fecsegésfőzetet adok neki, Potter. Te meg, Crak, ne szorítsd annyira Longbottom nyakát, mert ha megfullad, nekem kell vesződni a papírmunkával, és a jellemzésedbe is kénytelen leszek beírni a dolgot.
Az ajtó csattanva becsukódott Piton mögött. Lucyn egyszerre szörnyű rémület és tanácstalanság lett úrrá, hiszen Piton volt az utolsó reménye. Ránézett Harryre, majd Umbridge-re, akik szemlátomást hasonló cipőben jártak: mindketten ziháltak tehetetlen dühükben.
- Hát jó - szólt a főinspektor, és előhúzta a pálcáját. - Ha így állunk... Nincs más választásom... ez már nem iskolai ügy... a varázslótársadalom biztonsága forog kockán... igen... igen...
Szavai azt sejtették, hogy önmagát próbálja rábeszélni valamire. Nyugtalanul billegett egyik lábáról a másikra, közben Harryre meredt, a tenyerét csapkodta pálcájával, és egyre hangosabban zihált. Lucy valamiért nagyon szívesen markolt volna rá a pálcájára, ami a zsebében pihent.
- Irtózom ettől, Potter... de kényszerítesz rá... Rendkívüli körülmények között a cél szentesíti az eszközt... A miniszter úr meg fogja érteni, hogy nem volt más választásom...
Lucy érezte, hogy Malfoy megszorítja a csuklóját, és a hátán érezte, ahogy a fiú szaporán vette a levegőt.
- A Cruciatus-átok majd megoldja a nyelved - fejezte be halkan Umbridge.
Lucy úgy érezte, mintha kimondták volna rá a sóbálvány-átkot: egész teste megfeszült, szeme elkerekedett és hirtelen kihullottak a fejéből a gondolatok.
- Ne! - sikoltott fel Hermione. - Umbridge professzor! Azt tilos használni!
A főinspektor ügyet se vetett rá. Előreszegezte pálcáját, s arcán olyan visszataszító, izgatott kifejezés jelent meg, amilyet Lucy még sose látott nála.
- A miniszter úr nem kívánná, hogy megszegje a törvényt! - kiabálta Hermione.
- Amit Cornelius nem tud, a miatt nem fáj a feje - felelte zihálva Umbridge, s beszéd közben Harry különböző testrészeire irányította pálcáját, mintha azon tanakodna, hol tud a legnagyobb fájdalmat okozni. - Máig se tudja, hogy tavaly nyáron én küldtem dementorokat Little Whingingbe. De örült a lehetőségnek, hogy kicsaphatja Pottert!
- Maga volt az? - hüledezett Harry. - Maga uszította rám a dementorokat?
- Valakinek cselekednie kellett - suttogta Umbridge, s pálcája megállapodott Harry homloka közepén. - Mindenki csak szónokolt róla, hogy el kell hallgattatni, félre kell állítani téged. De én voltam az egyetlen, aki tett is valamit az ügyért. Dumbledore akkor kihúzott a pácból, de most nem fog...
Azzal nagy levegőt vett.
Lucy szeme előtt egy pillanatra elmosódott a véres, tollakkal díszített szoba. Újra a temetőben volt, látta maga előtt Voldemortot, a halálfalókat, a földön kuporgó Harryt, hallotta az üvöltését, hallotta Voldemort kaján, hideg, kegyetlen kacaját…
Gondolkodás nélkül cselekedett.
Előrehajolt, majd a fejét teljes erőből hátralendítette, így telibe lefejelte Malfoyt. A fiú azonnal elengedte, az ütéstől pedig beesett a kandalló hamujába. Lucy kikapta a zsebéből a pálcáját és a döbbent tekintetű Umbridge-re célzott.
- Capitulatus!
A banya pálcája kirepült tulajdonosa kezéből, és csörömpölve csapódott neki a falnak. Mire Umbridge feleszmélhetett volna, Lucy már közte és Harry között állt.
- Ha meg meri próbálni… - szegezte pálcáját pontosan a nő két szeme közé. - Ha meg meri próbálni, én esküszöm, hogy megölöm!
- Lucy! - sikkantott fel Hermione.
A lány ügyet sem vetett rá. Olyan eszelős harag terjedt szét benne, amit még akkor sem érzett, mikor Siriust még a szülei gyilkosának tartotta. Egész testében remegett, de a pálcát tartó keze meg se rezzent.
- Te mocskos kis félvér! - fröcsögte Umbridge. - Megtámadod a minisztérium alkalmazottját? Kinek hiszed magad? Azt hiszed, hogy a hírneved miatt bármit megengedhetsz magadnak?!
- Nem érdekel, ki maga - sziszegte Lucy olyan hangon, amiről fogalma sem volt, hogy képes használni. Hideg, kegyelmet nem ismerő hang volt, de másféle, mint ahogy Voldemort szokott beszélni. - Nem érdekel, hogy ki maga: tanár, igazgató vagy akár a mágiaügyi miniszter. Aki azzal fenyegeti a testvéremet, hogy a Crutiatus-átkot használja rajta… nem érdekel, kicsoda, de előbb velem kell szembeszálljon! Soha többé…
Zörgést hallott maga mögül. Az íróasztalon remegni kezdtek a tárgyak, a tintásüveg egyszerűen eltört, a tábla, amin az HAZUGAZGATÓNŐ felirat állt, úgy roppant össze, mintha papírból lett volna. A levegő vibrált Lucy körül, akiből olyan erő áradt, amit ő maga sem ismert, de bármikor készen állt volna Harry védelmére fordítani.
- Soha többé nem hagyom… nem hagyom, hogy újra megkínozzák. Nem fogom újra hallani a sikolyait, nem, amíg élek, addig nem!
- L-Lucy… - dadogta Harry.
- Szóval, gyerünk! - mosolyodott el Lucy bármiféle melegség nélkül. - Próbálja csak meg. A legnagyobb örömmel robbantom fel a fejét.
Síri csend volt, csak az asztalról lefolyó tinta csöpögése hallatszott. Mindenki dermedten állt és úgy bámultak Lucyra, mint ha most látnák őt először igazából. Míg a társai teljesen le voltak döbbenve, addig a különítményesek inkább ijedtnek tűntek.
- Vagy úgy - nevetett fel Umbridge kislányos hangon. - Ha ennyire fel akarod áldozni magad a bátyádért, örömmel teljesítem a kívánságod. Draco, most!
Lucy oldalra kapta a fejét. Malfoy, aki időközben kikászálódott a kandallóból, vérző orrát szorongatva szegezte felé a pálcáját.
- Capitulatus!
- Prot… - kezdte Lucy, de túl lassú volt. A pálcája kiröppent a kezéből, Malfoy pedig egy intéssel maga felé vonzotta. Közben Umbridge összeszedte a sajátját és azt most Lucyra irányította.
- Incarcerandus!
A pálca végéből kötelek repültek ki - de azok nem rá, hanem a mögötte ülő Harry testére tekeredtek.
- Maradj, ahol vagy, Potter! - nyomta neki Lucy mellkasának a pálcát Umbridge, míg Malfoy elvonszolta Harryt a lány mögül.
- Ha egy ujjal is hozzáér…! - kezdte Harry, de Malfoy felpeckelte a száját.
- Köszönöm, Draco - nevetett ismét Umbridge, majd a szikrázó szemű Lucyra nézett. - Most rendesen benne vagy, Potter! Ha eddig volt valami gátlásom, az eltűnt. Örömet fogok lelni a sikolyaidban, Potter.
- Nagyszerű halálfaló lenne magából - gúnyolódott Lucy. Egyáltalán nem félt a mellkasának nyomódó pálcától, sem a békaképű banyától. - Voldemort tárt karokkal várná az olyan lelketlen szadistákat, mint maga.
Umbridge orrlyukai vészesen kitágultak.
- Cruc…!
- Ne! - kiabált ki zokogós hangon Hermione Millicent Bulstrode mögül. - Ne... El kell mondanunk neki, Lucy!
- Nem mondunk semmit! - csattant fel Lucy.
- De muszáj, Lucy, hisz úgyis kiszedi belőled... Nincs értelme tovább hallgatni...
Azzal Hermione rábukott Millicent Bulstrode hátára, és keservesen sírni kezdett. Millicent abban a szempillantásban lemondott róla, hogy a falnak lapítsa őt; helyette undorodva elhúzódott.
- Lám, lám, lám! - harsogta diadalmasan Umbridge. - Mindent jobban tudó kisasszonynak megoldódik a nyelve! Na gyere csak, lányom, gyere!
- Er-mi-ó-neeee! - kiabálta Ron a szájpecken keresztül.
Ginny úgy meredt Hermionéra, mintha most látná először, s a fulladozó Neville is riadtan pislogni kezdett. Lucy dühösen akarta megállítani a lányt, azonban furcsa dologra lett figyelmes: a tenyerébe temetett arccal zokogó Hermione ujjain egyetlen árva könnycsepp se csillant.
- Bo-Bocsássatok meg - mentegetőzött a lány -, de én ezt nem... nem bírom elviselni...
- Semmi baj, lányom, semmi baj! - Umbridge vállon ragadta Hermionét, és az üres karosszékbe tuszkolta. Közben a pálcájával végig sakkban tartotta Lucyt. - Na halljuk... Kivel beszélgetett Potter a tűzben?
Hermione nyelt egy nagyot.
- Az úgy volt... hogy Dumbledore professzorral akart beszélni.
Harrynek és Ronnak elkerekedett a szeme; Ginny abbahagyta a mardekáros lány lábának taposását, s még Luna arcára is enyhe csodálkozás ült ki. Szerencsére Umbridge-et és csatlósait e percben kizárólag Hermione érdekelte, így ezek a gyanús jelek elkerülték a figyelmüket.
- Dumbledore-ral? - visszhangozta Umbridge. - Ezek szerint tudjátok, hol van Dumbledore?
- Épp ez az... hogy nem! - zokogta Hermione. - Kerestük a Foltozott Üstben, a Három Seprűben, sőt a Szárnyas Vadkanban is...
- Ostobák! - dühöngött Umbridge. - Azt hiszitek, Dumbledore egy kocsmában ücsörög, miközben az egész minisztérium őt keresi!?
- De mindenképp el kellett volna mondanunk neki egy fontos dolgot! - zokogott fel újra Hermione, s még szorosabban az arcára tapasztotta tenyerét, hogy eltitkolja a könnyek hiányát.
- Nocsak! - rikkantotta felélénkülő érdeklődéssel Umbridge. - Mit akartatok elmondani neki?
- Azt... azt, hogy... hogy készen van! - nyögte ki Hermione.
- Mi van készen!? - Umbridge vállon ragadta és megrázta a lányt. - Mi van készen, Granger?
- Eressze el! - ugrott oda Lucy, de Umbridge egy taszító-bűbájjal nekilökte az íróasztalnak. Lucy feljajdult, ahogy beverte a fejét. Harry olyan hangosan és dühösen ordított fel, hogy még Hermione is megszeppent a válasz közben.
- A... a fegyver.
- Fegyver? Fegyver? - A főinspektornak majdnem kiugrott a szeme a mohó izgalomtól. - Fegyvert gyártottatok az összeesküvők számára? Amivel megtámadhatják a minisztériumot? És mindezt Dumbledore parancsára tettétek?
- I-Igen - hebegte Hermione. - De el kellett me-menekülnie, mielőtt el-elkészültünk, és most... most készen van, és... nem tudunk szólni neki, mert... mert nem találjuk!
- Miféle fegyverről van szó? - sziszegte Umbridge, még mindig szorosan markolva Hermione vállát.
- Mi se... mi sem egészen értjük - felelte nagyokat szipogva a lány. - Mi csak... csak csináltuk... amit Dumbledore professzor mondott.
Umbridge diadalittas arccal felegyenesedett.
- Vezess a fegyverhez! - parancsolta.
- Nekik nem mutatom meg! - visított fel Hermione, és ujjai között a mardekárosokra pislogott.
- Nem vagy olyan helyzetben, hogy feltételeket szabj! - mordult rá Umbridge.
Hermione erre újabb sírógörcsöt produkált.
- Jól van! - zokogta dühösen. - Nézzék csak meg ők is! Remélem, maga ellen fordítják! Sőt, hozzon el még több embert! Hadd lássa az egész iskola, hogy hol van! Hadd tudják meg, hogyan kell használni! Legalább... legalább majd jól elintézik magát, ha megint bántja őket!
E szavak megtették hatásukat. Umbridge gyanakvó pillantással végigmérte a Főinspektori Különítmény tagjait. Tekintete hosszabban elidőzött Malfoyon, aki a magát dobáló Harryt próbálta tartani, és aki nem tudta elég gyorsan eltüntetni arcáról a mohó érdeklődést - amit a vérző orra kissé komikussá tett.
Umbridge még egy hosszú pillanatig habozott, azután újra Hermionéhoz fordult, és anyáskodónak szánt hangon így szólt:
- Jól van, kis drágám, akkor ketten megyünk... Illetve Potteréket azért magunkkal visszük. - Intett egyet a pálcájával, mire a Harryt fogvatartó kötelek és a szájpecek is eltűntek. - Gyere, állj fel szépen!
- Igazgatónő - kotyogott közbe Malfoy. - Nem kellene mégis elkísérnie néhány embernek a különítményből? Vigyáznánk a...
- Jól képzett minisztériumi tisztségviselő vagyok, Malfoy! - torkolta le méltatlankodva Umbridge. - Azt hiszed, megijedek három fegyvertelen kölyöktől? Egyébként is az a gyanúm, hogy ez a titokzatos fegyver nem iskolás gyerekeknek való látvány. Itt maradtok, amíg vissza nem jövök, és őrzitek őket! - Egyenként rámutatott Ronra, Neville-re, Ginnyre és Lunára. - Nehogy megszökjenek nekem!
- Igenis - motyogta csalódottan Malfoy.
- Ti pedig induljatok, és mutassátok az utat! - Umbridge Harryre, Lucyra és Hermionéra bökött a pálcájával. - Mozgás!
Harry felsegítette Lucyt, aki eközben csak azért tudott imádkozni, hogy Hermionénak legyen valami terve arra is, hogy hogyan szabadulhatnának meg Umbridge-től.
Draco nem tudta elhinni, hogy azok után, ahogy Lucyt látta, képes volt lefegyverezni őt.
Úgy érezte, sokféle arcát látta már. Látta már boldognak, dühösnek, kétségbeesettnek, bosszúsnak, idegesnek, de ilyen… ilyen tiszta, mindent elsöprő haragot még soha nem látott rajta. Ez a barátait is megdöbbentette, valószínűleg még ők sem látták ezt az oldalát, ami elárulta Draconak, hogy még senki sem hozta ki így a sodrából, mint Umbridge. Hallotta már Lucyt azzal fenyegetőzni, hogy megöl valakit, de a fiú most először gondolta, hogy a lány valóban képes lett volna kimondani a halálos átkot.
Draco úgy tartotta, hogy abban a pillanatban Lucy félelmesebb volt még magánál Bellatrixnál, sőt, a Sötét Nagyúrnál is. Olyan pusztító energia, elemi mágia áradt belőle, hogy a berendezési tárgyakat is összetörte. Még sosem látott senkit, aki erre képes lett volna. Egyetlen aranyvérű varázslót vagy boszorkányt se ismert, aki a puszta gondolatával képes lett volna varázsolni úgy, ahogy Lucy tette.
Ahogy ott ácsorgott mardekáros társaival és vérző orrát törölgetve őrizte a griffendéleseket, az jutott eszébe, hogy az, hogy ők betörtek Umbridge szobájába, talán összefügghetett azzal, ami a nagyteremben a vizsga alatt történt. Potterék annyira akartak beszélni valakivel, hogy még a kicsapás sem érdekelte őket. Miért lehettek ennyire elkeseredve? Ötlete se volt.
Megint úgy érezte, hogy ő ismét csak sodródik az eseményekkel, miközben fogalma sem volt, mi történik. Azonban valami azt súgta neki, hogy ez nem sokáig fog így maradni.