Megjelölve
XXXIV. fejezet: Kobold, Manó, Rőtsipkás – második rész
"A következő émelyítően rettenetes pillanatban rájött, mi az.
– Fussatok, ahogy csak tudtok!"
Az aurorok soraiban kavarodás támadt, és rohanni kezdtek. Harry karja megrándult; úgy érezte, mintha egy vonat rohant volna neki, de a pajzsa még kitartott – legalább egy kis időt nyert a többieknek.
Harry is elkezdett hátrálni, amilyen gyorsan csak tudott, de a víz így is mögé került; elkezdett szivárogni körülötte a járat falának repedésein.
Harry tudta, hogy ahogy távolodik, úgy lesz egyre nehezebb fenntartani a varázslatot, de neki is menekülnie kellett, még ha lassan is, különben ő maga veszik oda.
Pár méter után Harryt teljes sötétség ölelte körbe; a pajzs halovány fénye nem derengett idáig. Viszont nem mert fényt bűvölni a pálcája hegyére, mert attól félt, hátha attól összeomlik a pajzsa. Ha legalább kiérhetne a járat legkeskenyebb részéről...
– Harry!
Joe Ryan tűnt fel mellette, világító pálcával a kézben.
– Mit keresel még mindig itt? – zihálta Harry. – Rohanj, te őrült!
– Nem hagyhatlak csak így magadra! – kiáltotta Joe. – Most biztosan azt gondolod, hogy a többiek gyávák, de nem így van; csak még nem elég jól képzettek... Mi nem hagyunk magára senkit a bajban, ha tudunk segíteni...
– Ez most nem érdekel, Joe! Inkább tűnjünk el innen!
– Mennyi ideig tudod még fenntartani? – kérdezte a fiatal auror sietve.
Harry felnyögött. Már az agya is lüktetett a fájdalomtól.
– Talán harminc másodpercig... Csak menj előre, és világítsd az utat, jó?
Így újból elindultak olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak bírtak, miközben Harry próbálta épségben tartani a pajzsot. Végül egy teljes percig tartott ki, de a végén a karja magától lehanyatlott, ő maga pedig alig állt a lábán a kimerültségtől.
Legalább a felfelé futó járat elágazási pontjáig eljutottak, de se Kingsleynek, se senki másnak nyomát sem látták, mikor körbenéztek.
Aztán meghallották a vizet, ami dübörögve közeledett feléjük a nemrég maguk mögött hagyott járaton. Harry kábult aggyal arra gondolt, hogy pont olyan hangja van, mintha a londoni metró robogna feléjük.
Aztán a víz rájuk zúdult, és minden fény kialudt; Joe valószínűleg elveszítette a pálcáját. Harrybe jeges rémület markolt, ahogy érezte, hogy egy fagyos hullám felemeli a földről, és pillanatokon belül elborítja.
Minden fekete volt, és nem kapott levegőt. A talpa időnként hozzá-hozzáért a durva kőalapzathoz, ahogy az ár tovasodorta, Harry pedig azon volt, hogy próbálja minél hosszabb időre megvetni a lábát, hogy felrúghassa magát a víz fölé. Néhány pillanatra sikerült is a felszínre törnie, hogy levegő után kapjon, de közben a fejét is beverte egy mennyezetről lógó sziklába. Joe-t nem látta, de igazából semmi mást sem...
Gyorsan nagy levegőt vett, mivel tudta, lehetséges, hogy ez az utolsó alkalom, hogy megteheti, aztán az örvénylő víz ismét lehúzta.
A pálcáját még mindig görcsösen szorongatta a kezében. Próbálta kinyitni a szemét a víz alatt, de pont annyira nem látott semmit, mintha nem is vízben, hanem valami sokkal sűrűbb folyadékban úszna, az erős áramlásban pedig egyébként is pillanatokon belül be kellett csuknia.
Lumos, gondolta minden erejével, mivel ebben a helyzetben nem tudott beszélni. Szerencsére a pálcája hegyén fény gyulladt, így most már valamivel többet látott azokban a rövid pillanatokban, mikor ki bírta nyitni a szemét. A falak csak úgy elsuhantak mellette, de hogy merre van a fent és a lent, azt nem tudta volna megmondani, akkora erővel sodorta az áradat.
Hirtelen egy cseppkő-oszlop tűnt fel előtte a semmiből, Harry pedig kézzel-lábbal kapott utána, hogy meg bírjon fogódzkodni rajta. Végül a lábát sikerült beakasztania a sztalagmitba, és így fennakadni rajta, aztán a karjaival is át bírta ölelni. Alig kapaszkodott meg, máris elkezdett mászni felfelé a felszín irányába az oszlop segítségével.
Vajon erre van a felfelé egyáltalán? Ezt képtelenség volt megmondani, de Harry ösztönei azt súgták, hogy másszon csak tovább. Így is tett, a sietségtől még a kezét is felsértette egy, a cseppkő teteje felé kiálló élesebb kőben, de végül hatalmas erőfeszítések árán, sikerült a felszínre küzdenie magát.
Úgy kapott levegő után, mintha most tenné először életében; a teste azonnal felpezsdült tőle. Ebben a pillanatban már egyszerűen azért is hálás volt, hogy még van alkalma lélegezni.
És most? – gondolta magában, miközben két kézzel és mindkét lábával kapaszkodva lógott furcsa megmentőjéről. Változatlanul reménytelennek érezte a helyzetet; az éltető oxigénből hamarosan nem marad több, ahogy a víz megtölti ezt a teret... Olyan kicsi volt a hely a plafon és a felfelé fordított arca közt, hogy egyszerűen még egy buborékfej-bűbájt se tudott volna létrehozni ekkora helyen – a varázslat egyszerűen nem fért el, hiszen kiszórja, a bűbáj levegő helyett maga is megtelik vízzel.
Aztán megpillantotta: egy rés volt az a plafonon, tőle körülbelül öt méteres távolságban. A rés elég szűk volt, és az akció kimenetele, hogy arrafelé próbáljon meg kimászni, amerre nem is tudja, mi lehet, igen bizonytalan. Mindannyian látták, hogy ebben a barlangrendszerben olyan elágazások is vannak, amelyek a tervrajzokban nem voltak feltüntetve, úgyhogy fogalma sem volt, és nem is lehetett róla, vajon hol van most, vagy, hogy az a nyílás hová vezet. De mégis ez volt az egyetlen esélye.
Nehéz volt elengedni a kőoszlopot, amibe kapaszkodott. Csak engedd el, csak tedd meg, mondogatta magának; viszont ha a víz messzebb lett volna a plafontól, bizonyára még nehezebb lett volna rászánni magát. Így egy idő után nem maradt más választása, mint elrugaszkodni.
Ahogy eleresztette a követ, a víz rögtön továbbsodorta, és közben egy alattomos víz alatti áramlás megpróbálta lehúzni a vízfelszín alá. Minden erejével küzdenie kellett, hogy az arcát a víz fölé tarthassa, és láthassa, merre kell úsznia, hogy elérje a rést.
Pár pillanat múlva a rés alá került, aminek az alsó szélét egyáltalán nem volt nehéz megragadnia, tekintve, hogy igen magasan állt a víz. Erősen kapaszkodott a hasadék peremébe, és próbálta magát felhúzni rajta; azonban most nem csak a saját testsúlyát kellett elbírnia a ki tudja mennyi ideig tartó menetelés és a kimerítő varázslat alkalmazása után, hanem az átázott ruháit is; továbbá az erős áramlás is folyamatosan csapta a lábait és a törzsét odalentről. Úgy érezte, ahogy lógott a rés vékony sziklaperemét szorítva, mintha a saját súlyán kívül még legalább két, jól megtermett hipogriffet is fel kéne emelnie magával.
Ahogy feljebb húzta magát, valami a lábainak ütődött, megingatva őt nehezen megszerzett pozíciójában. Harry röviden felkiáltott rémületében. Ahogy lepillantott, épp csak kivette az övéből lógó pálcája fényénél, hogy egy holttest volt az; amennyire a kék talárból meg tudta ítélni, egy amerikai segítőjük porhüvelye lehetett. Ahogy a test elúszott mellette, látta a nyitott, sehová sem néző szemeket, a kiáltásra nyílt szája néma és sötét volt. Harry elszakította a pillantását a tetemről, összeszorította a fogát, és minden erejét összeszedve feljebb húzta magát.
Begördült a rés fölötti kőpadozatra; most körülbelül fél méterrel lehetett az alatta hullámzó víz szintje fölött. Csuromvizes volt; erősen zihált, és rázta a hideg... de életben volt... és ez valószínűleg sokkal több volt, mint amit a többiekről elmondhatott.
Talán páran mégis megmenekültek...
Ron és Hermione – a gyomra megrándult a hirtelen gondolatra. Csak abban reménykedhetett, hogy Mordonnak és Lupinnak több belátása volt, mint az ő csapatuknak: nem váltak szét, vagy ha mégis, nem mentek el a járatok végéig, nem ácsorogtak ott hosszan, esetleg azelőtt visszafordultak, hogy meghallottak volna a vizet... vagy ha mégsem, legalább akkor rögtön elkezdtek rohanni, mikor már meghallották a vizet. Valahogyan csak nyertek egy kis extra időt... Kicsivel többet, mint ami nekik jutott.
Harry övébe tűzött pálcájának a fénye kialudt. Nem bánta. Nem volt sok kedve bámulni az üreget, ahová beküzdötte magát. Kicsit arrébb hengeredett, hogy az oldalára fekhessen; érezte, hogy valami keményen a csípőjének nyomódik. Remegő kézzel odanyúlt az övéhez. Az övére bőrszíjjal és fixáló varázslatokkal ráerősített bőrtasakban ott sorakoztak Fred és George Perui Instant Sötétségporhoz használatos citromos cukorkái, és, ami még fontosabb, az ikrek Vészjelző Cukorkái is. Harry arra gondolt, hogy kizárólag az övén és a szütyőn lévő varázslatoknak köszönhető, hogy az őt sodró áradat nem tépte le róla a legelején a tokot.
Előkaparta a pálcáját, feloldotta a tokot lezáró varázslatot, és kihúzta az egyik apró zacskót a szütyőből; nagy nehezen, remegő ujjakkal széttépte. Egyszerűbb volt most ez számára, mint ilyen kimerült állapotban patrónust bűvölni... Betömött egy Vészjelző Cukorkát a szájába, majd lázasan rágni kezdte. Látta, hogy a szájából egy pillanatra zöld fény szűrődik ki, aminek minden bizonnyal a cukor a forrása. Halványan felidéződtek benne Mordon semmibe úszó szavai:
"Továbbá mindenki kap egy adag Vészjelző Cukorkát is, ami, ha mégsem tudtok elég erős patrónust küldeni, jelzi a pozíciótokat a gyógyító csapatunknak."
De annyian lehetnek vészhelyzetben most, gondolta Harry. Mármint azok, akik még egyáltalán életben vannak... Ők valószínűleg most ugyanezt teszik.
Erősítést kéne hívni... további gyógyítókat...
Harrynek fogalma sem volt róla, hogy a cukorka elrágása használt-e valamit azon túl, hogy most málnaízt érzett a szájában, de a kilátástalan helyzet ellenére is remélte, hogy Fred és George egyik csodás találmánya ezúttal is működni fog, legalább olyan jól, mint a kanárikuglóf tette annak idején.
Meggyújtotta a pálcája végén a fényt. Még mindig hallotta a víz zubogását az alatta húzódó járatból. Vajon feljebb emelkedik majd a víz szintje, és elönti a hasadékot, amin keresztül megmenekült a fulladásos halál elől? Lehetséges. Hermione egyszer megtanította zoknit stoppolni varázslat segítségével, de kételkedett benne, hogy azt a varázslatot erre a szituációra is lehetne alkalmazni.
Ahogy a magasba emelte a pálcáját, annak fényénél látta, hogy a hely, ahová jutott, jóval nagyobb, mint eddig számította: az üreg plafonja vagy hat méterrel nyúlt el a feje fölött. Nagyon is úgy tűnt, hogy a helyiség padlózatán keresztül egy kisebb terembe jutott. Elkalandoztak a gondolatai: azon tűnődött, vajon ki használhatta ezeket az alagutakat és termeket. Arra jutott, hogy talán a koboldok lehettek, több száz évvel ezelőtt. Egy homályos adat, amit Binns óráján hallott, most felködlött az agyában: a koboldok előszeretettel kutatták fel a hasonló járatokat még azelőtt, hogy a Gringottsot megalapították volna London alatt.
Felkelt, bár elég bizonytalanul állt a lábain. Újra a lelki szemei elé ugrott a megfulladt, kék taláros auror képe. Vajon mennyien lehetnek még ott, hány test úszhat még élettelenül a lábai alatt az árban?
A terem széléhez sétált, és végigfuttatta a kezeit az egyik falon. Talán van itt valahol egy kijárat... A terem nem volt túl hosszú; inkább olyannak hatott, mintha egy épület kupolája alatt állt volna, így pár tíz másodperc alatt körbejárhatta, és ráakadhatott egy testes kőhalomra, amely elzárta azt, ami egykor talán a bejárat lehetett.
Harryből kibukott egy káromkodás. Ezen a torlaszon biztos nem tud keresztüljutni. Röviden fontolóra vette ugyan a tarolóátok használatát, de aztán egy pillantás után a padlóra elvetette az ötletet. Ha elméri az átkot, azzal csak saját maga alatt robbanthatja ki a terem alját, és már vissza is zuhan egy szintet a kavargó, sötét, hideg vízbe.
Csak ki kell várnom, gondolta. Talán eljönnek értem. Vagy megfulladok, ahogy emelkedik a vízszint, esetleg itt halok éhen.
Lekuporodott az egyik sarokba, a terem hátuljába, minél messzebb a réstől, és próbált mindent végigpörgetni a fejében, amit Piton valaha tanított neki. De hiába törte a fejét, semmilyen hasznos varázslat nem jutott eszébe, amit épp erre a szituációra alkalmazhatott volna. Most persze már, ezen a helyen tökéletesen kiszórhatott volna egy buborékfej-bűbájt, de mivel a bűbáj sem tartott örökké és fogalma sem volt, milyen messze van a kijárat, és merre van egyáltalán, ezt későbbre halasztotta.
Ahogy ott ült, a legnagyobb veszélytől, a fulladástól pillanatnyilag nem fenyegetve, volt ideje arra, hogy elgondolkozzon azon, milyen hihetetlenül ostoba küldetésben sikerült részt vennie. A küldetést megbízhatatlan információk alapján indították el, mindössze azzal a hittel a birtokukban, hogy a végén nekik lesz igazuk, és nem csak a saját, de az Egyesült Államok legjobban harcoló varázslóinak az életét is kockára tették. Mostanra jó eséllyel valamennyien halottak voltak.
Belekapaszkodtak abba, amiről azt hitték, az az utolsó szalmaszál, gondolta Harry. Múlt héten épp Mr Weasley mesélte neki, hogy három rendtag meghalt, mikor próbáltak információkhoz jutni. Épp ezért, most, hogy végre találtak valamit, rögtön bebeszélték maguknak, hogy az információ egészen biztosan használható, és fejest ugrottak ennek az elfuserált küldetésnek a közepébe, töprengett magában keserűen.
És mint mindig, Voldemort most is előre látta a terveiket, és jó előre manipulálta őket.
De engem nem csapott be, gondolta Harry. Eleinte arról sem tudott, hogy pusztítom a horcruxait. És most már csak egyetlen egy darab maradt...
Harrynek egy ideje már határozott elképzelései voltak arról, hogyan irányítaná a Rendet, ha tehetné, de eddig sosem fogalmazott meg éles kritikát magában a jelenlegi vezetéssel kapcsolatban, hiszen, mivel ő nem bírta a minisztérium bizalmát, ilyesmiről nyilván szó sem lehetett.
Szövetségesekre van szükségünk. Hagrid az útja során, most, hogy Gróppal együtt mentek el, talán végre meg tud győzni pár óriást. Voldemortnak talán emberek százai állnak rendelkezésére. Ha most nyílt csatára kerülne a sor, a mi oldalunk erre egyértelműen nem állna készen... Talán bevethetnénk a Hallhatatlanokat... Körbekémlelnének, ha kell, az alvilágban is, és kitudnák, hogy körülbelül mekkora lehet Voldemort serege... Ezek nélkül az intézkedések nélkül minden harc olyan hiábavaló, mintha bekötött szemmel indulnának útnak egyetlen szál tank tetején...
Harry, mikor elég erőt érzett magában, egy pálcaintéssel megszárította a ruháit, és összekuporodott a padlón ülve. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el; talán el is alhatott, mert semmire sem emlékezett odáig, hogy egy váratlan hang felriasztotta, arra késztetve, hogy azonnal a megfelelő irányba rántsa a fejét.
Kopp... kopp... reccs...
Valaki volt a fal túloldalán!
Először az volt a szándéka, hogy elkiáltja magát: "Itt vagyok!", de aztán rájött, hogy ez nem lenne túl bölcs döntés, tekintve, hogy a tapogatózó illető akár halálfaló is lehet.
– Harry? – hallott meg egy hangot, amit jól ismert.
– Igen, én vagyok...
– Állj hátrébb!
Harrynek nem igazán volt ideje hátrálni, mert egy varázslat belecsapódott a kijáratot elzáró kőhalomba, szétrobbantva az akadályt.
Cassie állt a járat túloldalán, piszok csíkozta arccal, kivont pálcával a kezében. A megnyílt alagút tetejéről még mindig potyogtak a kisebb kövek.
– Hála az égnek! – kiáltotta a lány, és odafutott hozzá, hogy megölelje. – Nem tudtam, hogy kitartasz-e eddig, de sikerült!
– Hogy találtál meg?
– A cukorka által leadott jelzés sokáig kitartott. Tudtam, hogy itt kell, hogy keresselek – magyarázta Cassie. – Azt is tudtam, hogy te vagy az, mert Fred és George úgy készítették el az édességet, hogy a mi pergamenünkön nem csak a tőlünk való irányt és távolságot jelezte a cukor, hanem azt is, hogy ki használta.
– Hány hívást kaptatok? – kocáztatta meg a kérdést Harry, nem lévén biztos benne, hogy valóban tudni is akarja a választ.
Cassie arca elsötétült.
– Huszonegyet. A Mungóba kellett küldetnünk további gyógyítókért; ők már megérkeztek.
– Ron és Hermione?
– Jól vannak, láttam, amikor kihozták őket. Remus fejét majdnem betörte egy szikla, Smith meghalt. Kinglseynek súlyos sérülései vannak. Mordont azóta sem találtuk meg.
A lány egy kis szünetet tartott, mintha habozna, hogy a legrosszabb híreket közölje-e.
– Nyolcan a huszonegy emberből a te csapatodból valók, a rőtsipkások közül... Viszont harminckilenc emberről továbbra sem tudtunk semmit, mielőtt eljöttem. És ahogy telik az idő, egyre nagyobb az esély arra, hogy az eltűntek nem maradnak életben...
Harry lelki szemei előtt újra megjelent a halott auror képe. Ugye nem Joe Ryan volt az?
– Biztos, hogy jól vagy? Nincs szükséged arra, hogy kiszórjak valamilyen bűbájt?
– Nem, jól vagyok... Csak segíteni szeretnék a többieknek... Hogy kijuthassanak...
– Mindenfajta segítségre szükségünk van, nekem elhiheted. Eddig két embert élesztettünk újra...
Ebben a pillanatban egy hangos reccsenés hallatszott a fejük fölül, de mire felpillantottak volna, már betemette őket a terem leszakadó mennyezete.
Harry, mikor magához tért, először azt regisztrálta, hogy még tud lélegezni, bár nehezen: az orra és a szája telement porral. Köhögött, és az erőltetéstől fájdalom cikázott végig a bordái mentén, és futott fel a gerince hosszában. Próbálta kinyitni a szemét, de elsőre ez sem ment. Az egyik szeme ugyanis erősen sajgott.
A hátán feküdt, és nem tudta megmozdítani a lábait. Egy gyötrő pillanatig úgy gondolta, hogy lebénult, de aztán érezte, hogy tudja mozgatni a lábát a kő alatt, a lábujjai is mozogtak a cipőjében.
Óvatosan elfordította a fejét az egyik irányba, de a sötétben nem látott semmit.
– Cass – suttogta halkan. – Cass... – Vajon hol lehet a pálcája?
Rendben... Nincs pálca. Rögtönözz... Gondolkodj...
A lábai fájtak a rázuhant szikla súlya alatt, amit bizonyára meg sem bírt volna mozdítani pálca nélkül. És mi van Cassie-vel...? Ugye nem halt meg?
A fájdalom egy érzés... Használd.
Elkeseredett dühvel koncentrált a varázsigére.
Wingardium Leviosa!
Semmi sem történt. Ez nem volt elég... Harry szorosan lecsukta a szemeit, és elképzelte, hogy a pálcája a kezében van. A kezében van, érzi a ruganyos, rugalmas, fa testet az ujjai közt...
Huss és pöcc... Wingardium Leviosa... Huss és pöcc...
Csodálatos módon a lábán heverő óriási szikla lassan emelkedni kezdett. Harryt megbabonázta az érzés, képtelen volt elhinni, hogy ez tényleg megtörténik. Azonban az általa használt mágia elég gyenge volt, szinte pillanatról pillanatra érezte, hogy veszít az erejéből, nem tudott rá koncentrálni... Harry egy pillanattal azelőtt gördült félre a kő útjából, olyan távolra a barlang padlóján, amilyen távolra csak tudott, hogy az a földre zuhant volna.
Elkezdett lassan, módszeresen, négykézláb körbetapogatózni a pálcája után. Az szerencsére ott feküdt nem messze tőle, egy nagyobb kő és a fal szorításából kellett kihúznia.
– Lumos – suttogta. Most már valamivel többet látott.
Lenézett a lábaira. Talán nem tört csontja, de a fájdalomból ítélve zúzódások jócskán keletkezhettek, és most már látta, hogy némi vér is átütött a nadrágja szárán. Ahogy felpillantott, észrevette, hogy a mennyezetből semmi nem maradt; vastag felhőtakaróval borított, csillagtalan, tintafekete ég terült el fölötte.
Valami megmozdult mögötte. Harry megfordult, és óriási megkönnyebbülésére a pálcája világánál azt látta, hogy Cassie éledezik. Odabotladozott hozzá, és letérdelt a lány mellett.
– Cassie!
A lány arcát karcolások és horzsolások borították. Mikor kinyitotta a szemét, elsőre látszott rajta, hogy azt sem tudja, hol van, de ahogy az őt földhöz szögező sziklára tévedt a tekintete, az arcára azonnal kiült a páni félelem.
– Harry... Ki tudnál húzni innen...? Kérlek... szabadíts ki!
– Cassie, minden rendben – mondta Harry olyan megnyugtatóan, ahogy csak tudta. – Mindjárt kiszabadítalak, és minden rendben lesz...
De a lány elkezdett kalimpálni a karjaival. Harry látta, hogy a szemei kerekre tágultak a rémülettől. Klausztrofóbiás lett volna?
– Nem, nincs rendben... Kérlek, Harry, szabadíts ki! Nem kapok levegőt! – kérlelte Harryt; a hangmagassága már a sikításig szállt. A higgadt, megfontolt auror énje egy csapásra eltűnt a félelem hatására, hogy a szikla összezúzhatja őt. Hisztérikus zokogás tört ki belőle, bár nem szándékosan akarta súlyosbítani ezzel a saját helyzetét.
Harry felemelte a pálcáját, és próbált arra koncentrálni, hogy nincs semmi, ami ellehetetlenítené, hogy Cassie levegőt vegyen; nyugodtnak kell maradnia. Egy mozdulattal leemelte róla a sziklát a pálcája segítségével, majd lepuffantotta távolabb a barlang padlójára.
Alighogy a szikla lekerült róla, a lány Harryre vetette magát. Könnypatakok csíkozták az arcát, és szorosan megmentője nyaka köré fonta a karjait.
– Nem kapok levegőt... Nem kapok levegőt – suttogta Cassie a vállába, miközben egész testében remegett. Harry kicsit zavartan magához szorította a lányt.
– Dehogynem kapsz... Vége van... Már vége van, ígérem...
De Cassie nem tudott megnyugodni. Harry eltolta magától, de továbbra is fogta a kezeit, és kényszerítette rá a lányt, hogy ráemelje a tekintetét.
– Cassie, nézz rám... Kapsz levegőt, látod...? Már nincs rajtad a szikla.
A lány felnézett rá barna szemeivel.
– Bi-biztos vagy benne?
– Igen, biztos vagyok benne – felelte Harry halvány mosoly kíséretében. – Ugye nem sebesültél meg?
– Nem... Nem tudom... Az ujjaim fájnak, és a hátam is sajog...
– Igen, az enyém is fáj... Figyelj, ülj le ide... Óvatosan – mondta, és segített leülni Cassie-nek a fal mellé egy olyan helyre, amit nem borított vastagon kőtörmelék. – Próbálj meg nem mozogni... Mindjárt körülnézek, hogy juthatnánk ki innen.
Cassie bólintott.
Harry óvatosan körbejárt a teremben, amennyire tudott a kövek közt. Kicsit még bicegett, és az egyik szemét továbbra sem tudta kinyitni. A fölöttük levő kupola alakú mennyezet teljesen eltűnt. A terem úgy festett, mintha egy mugli katasztrófafilm díszlete lenne; a por nagyja már leülepedett, de azt most sem tudhatták, hogy lesz-e ennél rosszabb a helyzet...
Szerencsére nem a terem közepén álltak, ahová a plafon nagy része leszakadt, beszakítva a terem padlózatát is, felfedve ezzel az odalent zubogó vizet. Úgy tűnt, az egyetlen megoldás az, ha felfelé mennek ki, azonban a fal elég magas volt.
Harry megfordult, hogy visszabicegjen Cassie-hez, arra gondolva, hogy talán, ha pihent egy kicsit, valamiféle varázslat segítségével képes lehet kijuttatni magukat erről a helyről.
Ahogy ott állt, észrevette, hogy valami csöpög a földre. Talán valahonnan fentről jön? A föld felé közelítette a világító pálcáját... Nem, annál sötétebb, hogy víz legyen. Vér volt.
Harry hirtelen égető fájdalmat érzett a fejében. Összezavarodva felemelte a kezét, hogy kitapogassa, mi okozza ezt. Talán egy seb...? De a csöpögés egyre intenzívebbé vált, ahogy előrehajtotta a fejét. A szemei előtt kezdtek az apró vércseppek kisebb vértócsát formálni. Ahogy visszahúzta a kezét, és megnézte a pálcája fényénél, látta, hogy az élénkvörös.
Hát ez furcsa – gondolta. – Ezt azért észre kellett volna vennem.
A következő pillanatban ismét elsötétült előtte a világ.
Mikor másodszor magához tért, Cassie-t látta maga fölé hajolni, az ő aggódó tekintetével találkozott a pillantása. A lány pálcája finoman hozzáért a halántékához. Úgy érezte, mintha a bőr azon a tájékon érzéketlen és hűvös lenne, de legalább a feje nem lüktetett már sajgón. A szája száraz volt.
– Heló – mondta Cassie kedvesen, és rámosolygott. Az arca elkínzott volt, de már nem látszott, hogy rettegne valamitől.
Harry nagy nehezen felült.
– Mi történt?
– Megsérültél, mikor azok a kövek lezuhantak, és mostanra túl sok vért vesztettél. Ezért ájultál el.
– És...
– ... elállítottam a vérzést, de többre már nem volt energiám.
A lány elgyötört arcából ítélve nyilvánvaló volt, hogy fájdalmai vannak. Harry pedig rájött, azzal, hogy őt ellátta, kimerítette magát, és most képtelen volt a saját sebeit begyógyítani.
– Köszönöm – motyogta Harry. – De nem kellett volna kimerítened magad...
– Muszáj volt. Nem hagyhattalak elvérezni...
Kinyújtotta a lábait, és a falnak dőlt Harry mellett.
– Lőttem fel piros szikrákat – biccentett a lány a fejével a mennyezet felé. – Talán valaki észreveszi, ha... erre jár – tette hozzá bizonytalanul.
– Én is ki fogom szórni... egy pár perc múlva... – mondta Harry, arra gondolva, hogy talán az ő szikrái még erősebbek, észrevehetőbbek lesznek, mint a lányéi.
– Sajnálom, ami az előbb történt – mondta halkan Cassie. – Én... egyszerűen csak nem bírom az érzést, ha be vagyok zárva valahová.
– Semmi gond. Nem hiszem, hogy ezt bárki kifejezetten kedvelné.
Cassie bólintott, aztán maga elé nézett a padlóra, mint aki a szavakat keresi.
– Apám mugli volt – mondta lassan. – Imádott barlangászni. Egy nap elvitte az öcsémet is magával... Az egyik járat beomlott mögöttük. Az öcsém akkor még nem sok ideje tanult mágiát, és megpróbálta felrobbantani a torlaszt... De a varázslata túl erős volt, és a barlangnak az a része rájuk omlott... Nem élték túl.
– Részvétem – mondta Harry halkan.
Cassie a fejét csóválta, és letörölt egy makacsul előbukkanó könnycseppet a szeme sarkából.
– Ez már nagyon régen történt.
– Nem... Nagyon nehéz lehetett neked bejönni ide utánam. Nagyon hálás vagyok érte. Nélküled talán itt pusztultam volna.
– Vagy valaki kiszabadított volna anélkül, hogy rád robbantja a fél hegyet, és ezzel további sziklaomlást idéz elő. Most viszont egyikünk se tud nagyon mozogni, és nem hiszem, hogy bárki erre jön majd...
– Minden rendben lesz – mondta Harry biztatóan, habár ő maga sem érezte így. Sokkolta, hogy azt látja, Cassie mennyire magába roskadt; talán az édesapja emléke miatt történhetett ez a változás.
– Nem hittem, hogy pont így lesz vége – dünnyögte Cassie puhán, félig lecsukódó szemekkel. A hideg mindennél álmosítóbban hatott rájuk.
– Vége? – kérdezte Harry vacogva, és arra gondolt, ha lenne még annyi ereje, hogy egy kis tüzet varázsoljon... Akkor is előbb azzal kéne foglalkoznia, hogy meggyógyítsa magukat. – Nem itt van vége. Még mindig van odakint egy Sötét Nagyúr, akit el kell intéznem, nemde?
Legszívesebben becsukta volna a szemét, hogy pihenjen egy kicsit, de tudta, hogy nem szabad így tennie. Mi van, ha egy idő után megint bizonytalanná válik a sziklafal, és még több kő potyog rájuk...? Mi van, ha a folyamat már elindult, csak innen még nem láthatják...?
Cassie is didergett mellette. Harryben épp megfogalmazódott, hogy át kéne ölelnie, mikor a lány önkéntelenül közelebb húzódott hozzá.
– Te figyelmeztettél minket arra, hogy ez egy elhibázott küldetés – suttogta halkan a lány.
– Igen.
– Miért nem hallgattak rád?
– Talán most már fognak.
Csend telepedett rájuk... a hideg körbeölelte őket. Harry ilyen közelről jól látta a pálcája fényénél, hogy a lánynak milyen hosszú szempillái vannak.
– Harry...
– Igen?
– Köszönöm, hogy kihúztál azok alól a sziklák alól...
A lány megérintette az arcát. Az ujjai puhák voltak. Harry mintha egy vészcsengő halk csilingelését hallotta volna... a hang távoli volt és tompa.
– Nem tesz... semmit.
Cassie hirtelen előrehajolt; egy kósza könnycsepp még mindig ott billegett az egyik hosszú szempillája végén, és megcsókolta. Harry szíve dörömbölt a mellkasában; úgy feküdt ott, mozdulatlanul, mint egy tehetetlen rongybaba. Az események, amik eddig megestek vele, velük, teljesen elvakították egy valamit illetően, amire csak most döbbent rá... Cassie ajkai csodálatosan puhák voltak... De egy másodperc után a lány mégis visszahúzódott.
Harry agyán, ahogy a lányt nézte, egy pillanatra átfutott, milyen érzés lehet végigsimítani a hosszú, selymes, barna hajon... Barna hajon... de hiszen annak vörösnek kéne lennie.
Mi a jó istent művelek én itt?!
Azt képzelte, hogy azok Ginny ajkai... Ginny hajzuhataga... Hogy tévedhetett ekkorát?! Ez egy rémült lány volt, aki olyasfajta biztonságot keresett nála, amit ő nem adhatott meg.
Harry gyorsan odébb húzódott.
– Cassie... én nem tehetem.
A lány pislogott egyet, mint aki most ébred valamiféle álomból, aztán elfordította a tekintetét.
– Ó... Te jó isten, annyira sajnálom...
– Nem, nem kell sajnálnod...
– Nem, nem kellett volna... Én csak...
– Nem, megértem. Kérlek, ne kérj bocsánatot.
Zavart csönd következett. Cassie is valamivel távolabb húzódott Harrytől, és a terem falának támasztotta a hátát.
– Anyám, úgy érzem magam, mint egy idióta – motyogta, sokkal inkább magának, mint Harrynek címezve a szavakat. – Úgy értem, tudtam arról, hogy neked ott van Ginny...
– Semmi gond – Harry gondolatai még mindig Ginny körül forogtak. – Tekintve, hogy jelenleg halálos veszélyben vagyunk, javaslom, felejtsük el az egészet...
Cassie szája sarka felfelé rándult, Harry pedig még mindig feszengve rávigyorgott.
– Ne érts félre – folytatta Harry. – Az égvilágon semmi baj nincs veled, te egy nagyszerű lány vagy, egyszerűen csak...
– Szerelmes vagy. Felfogtam.
Harry lassan bólintott. Ez igaz volt. Szerette Ginny Weasleyt, és mindennél jobban szerette volna, ha a lány most itt lehetne vele. Nem Cassie hibája volt: talán épp ő volt az, aki rossz jeleket adott ebben a szituációban, anélkül, hogy észrevette volna magán.
Mit szólna Ginny ehhez az egészhez...?
– Csak annyit mondhatok, hogy ez a Ginny igazán szerencsés – mondta Cassie egy halvány mosoly kíséretében. – Hűséges fiú vagy, Harry.
– Nem, én vagyok szerencsés – válaszolta Harry. – És még szerencsésebb lennék, ha... barátok lehetnénk – kockáztatta meg.
– Rendben, ha valaha kijutunk innen, akkor szívesen.
Egy hangot hallottak odafentről. Harry és Cassie azonnal felkapták a fejüket.
– Van odalent valaki? – szállt a kiáltás, aminek az értelmét alig lehetett kivenni odalent a rengeteg visszhang miatt, ami a falakról verődött vissza.
– IGEN! – ordították a választ mindketten.
– Akkor leküldünk egy zsupszkulcsot! Hányan vagytok?
– Ketten! – kiabált vissza Harry olyan hangosan, hogy belesajdult a torka.
– Halottak? – úgy hangzott, mintha az illető ezt a kérdést csak mellékesen vetné oda, de Harry tudta, hogy számtalanszor elhangozhatott az elmúlt órákban.
– Nincsenek.
Harry feltápászkodott, és felsegítette Cassie-t is. Pár pillanattal később már a látóterükbe ért a koszos vödör, ami egy másodperc múlva halk puffanással landolt a lábuk előtt. Harry rámeredt a furcsa mentőangyalra, és nagyon hálás volt azért, hogy végre kijuthat erről az istenverte helyről.
– Használjátok jól!
– Köszönjük!
Harry Cassie-re pillantott. A lány arca ragyogott a pálcafényben, és őt is elöntötte a lelkesedés. Meg voltak mentve.
– Készen állsz rá, hogy eltűnjünk innen? – kérdezte.
– Naná!
Előreléptek a vödörhöz, és mindketten megfogták a peremét az egyik kezükkel.
– Egy...
– ... kettő...
– ... három! – fejezte be Harry, és magával ragadta őket az őrjítő pörgés.
Válaszok a kérdésekre:
Daedalus: A kérdésedre válaszolva, hogy tervezzük-e más történetek lefordítását: erre tervezünk válaszolni ennek a fordításnak a végén, hiszen mi is alaposan végiggondoltuk, mihez is kezdjünk, ha befejeztük ezt a fanficet. :) A döntést meghoztuk, így természetes, hogy úgy gondoltuk, tájékoztatunk majd titeket róla, ahogyan eddig is tettük. Köszönjük az érdeklődést, megtisztelő, hogy úgy gondolod, fordítanunk kéne még. :)
daren: Egy hoppanálás kisebb mágiával – egyúttal kisebb feltűnéssel – jár, mintha hatvanan egyszerre hoppanálnának. :) De talán választhattak volna más módszert is a gyaloglás helyett. De az is elképzelhető, hogy Mordon volt túl óvatos ezzel kapcsolatban, amilyen szokott is lenni, ezért választotta a gyaloglást.
dóri: Annyi rész lesz, ahány részben fel tudjuk tölteni. :) A történetből még négy fejezet van hátra, de ezek olyan hosszúak, hogy sokkal több részletben fognak felkerülni. :) Ez az időtől és a jelenethatároktól függ. Szeretnénk rendszeres frissítést, ez a legfontosabb.
Köszönjük szépen a visszajelzéseket a következő olvasóinknak: Anett Shinoda, Anonymus6, Daedalus, daren, Denem, Dóri, Jackpapa, Marses, roli0114, Shanee, v! Nekik ajánljuk a mostani fejezetet, illetve a szokásos virtuális bonboncsomagot is! :)
Továbbá szeretnénk leszögezni, hogy mindannyiótokból sokkal kiválóbb rendtag válna, mint amilyenek a történetben szereplő rendtagok, hiszen mindenki jelezte a visszajelzésében, hogy szerinte is csapdáról van szó! :D Ez az előregondolkodás a történetben egy fulladásos halál előli megmenekülést jelentene számotokra. ;) :) :) :)