Hangodat hallgatni
Annyira elmerült abban, hogy hallgatja a másik hangját, először fel sem tűnt, hogy őt szólongatja.
- Mathieu?
- I-igen? - összerezzent egy kicsit és felpillantott.
- Baj van?
- Nem, dehogy, semmi – suttogta.
- Nagyon untattalak? - kérdezte bocsánatkérőn mosolyogva.
- Nem! - válaszolta gyorsan (túl gyorsan). - Én... szeretem, mikor beszélsz. Sz-szép hangod van... - halkult el a végére zavartan.
(Elmulasztja a csend miatt érzett borzalmas magányomat...)
- Merci, mon cher – ragyogott rá a férfi. - És te? Miért nem mesélsz te valamit nekem?
Nyelt egyet. Nem akart beszélni. Nem akarta elriasztani magától az unalmas, érdektelen témákkal, nem akarta, hogy azt mondja, beszéljen kicsit hangosabban (mert képtelen rá), nem akarta, hogy hallja és rájöjjön, mennyire nincs semmi önbizalma.
- N-nem, nem szeretnélek untatni – susogta. - Sajnálom, hogy nem vagyok valami jó társaság.
- Remek társaság vagy – biztosította a férfi, mire elmosolyodott.
- Köszönöm szépen – suttogta örömmel.
(Könnyebb tettetni a naivságot, és kimondatni vele mindent, amit csak lehet, mert így talán kicsit gyerekesebbnek fog tűnni, de nem annyira ahhoz, hogy teljesen elvegye a kedvét attól, hogy vele legyen.)
- Szóval akkor befejezzem a történetet?
- Persze, szívesen meghallgatom.
És beszélt tovább. A bársonyos, mély, puha hang ellazította, megnyugtatta, és szinte elbódította, elandalította. Arra gondolt közben, talán egyszer ő is tud majd így mesélni, és a másik majd meghallgatja, amikor már nem fog annyira félni attól, hogy senki nem kíváncsi rá.
(Soha nem lesz képes rá.)
2013. 11. 15.