A sárkány barlangjában

Rita vett egy mély levegőt, és benyitott a régen látott ház bejárati ajtaján. Nem volt zárva, de így is hangtalanul lépett be. Újabb levegő után megszólalt:
- Megjöttem! – Édesanyja rögtön kirohant a konyhából és magához ölelte lányát, kit már tavaly óta nem látott. Rit elmosolyodott, de lehervadt arcáról a mosoly, mikor Édesapját is megpillantotta…

„Egy pillanatig azt hittem, csak álmodtam. Aztán a tompa sajgás elhatolt ébredező tudatomig, és akkor rájöttem: nem, nem álom volt. Bár az lett volna! Ahogy kinyitottam a szemeimet, egy erős fénycsővel megvilágított, fehérre mázolt kisebb helyiségben találtam magam. Fertőtlenítő szaga lengte körbe a szobát, valami orvosiféle lehetett.
Halkan nyílt az ajtó, és egy fiatal, fehér köpenyes férfi lépett be rajta. Elmosolyodott, közelebb jött hozzám.
Hol a fenében vagyok?
- Felébredtél? Hogy érzed magad? – Csak pislogtam a meleg barna szemeibe, és eltartott vagy fél percig, míg eljutottak hozzám a kérdések. Tompa voltam, hogy mitől, azt nem tudtam volna megmondani.
- Jól, azt hiszem – feleltem lassan. Óvatosan felültem, a fehér lepedő lecsúszott rólam. Fehér rövid ujjú póló volt rajtam, de még így is kiszúrtam a friss kötést a vállamon. Amikor hozzá akartam érni, tudatosult bennem, hogy mindkét kezemen vastag vakító fehér kötés van. A gyilkos volt… Mit művelt velem?
- Nyugodj meg, nagy valószínűséggel emiatt nem lesz szükséged automailre – közölte velem a fehér köpenyes nyugodt hangon. Értetlenül rábámultam – és kijózanodtam, a hangom is megjött.
- Mi van? Mi az, hogy „nagy valószínűséggel"?
- Elnézést, rosszul fogalmaztam – mentegetőzött egy pillanatra. – Azt akartam mondani, hogy ha hagyod, hogy továbbra is Én kezeljelek, akkor emiatt a sérülés miatt nem kell specialistához fordulnod művégtagért – magyarázta.
- Aha – bólintottam, hogy értem. – Mégis, mit művelt velem…?
- Annyira megemelte a belső hődet, hogy ez károsította a bőröd alsó rétegeit, de szerencsédre kívülről ez nem látszik. A fásli csak azért kell, hogy a hőingás ne árthasson. – Próbáltam felfogni, amit mond. Azt hiszem, sikerült is.
- Ez mikorra fog meggyógyulni? – érdeklődtem, és talán Ő is hallotta a hangomon a riadalmat.
- Hogy nyomtalanul mikor múlik el, azt nem tudom megmondani. A fáslit lecserélheted kesztyűre, de egy darabig a hirtelen meleg és hideg miatt biztosan visszatér a sajgás – mondta. – Talán pár éven belül teljesen eltűnik. – Ez szép. Eggyel több ok arra, hogy minél hamarabb elkapjam ezt a sorscsapást!
- Ott van az a talán – jegyeztem meg.
- Sajnos, nem tudok biztosat mondani. Hisz' csak két dolog biztos… - Újra bólintottam. A halál, és ami elmúlt…
- Ez van, ezt kell szeretni – sóhajtottam. – Vagy nem. Egyébként hol vagyok? – Ettől, mintha észbe kapott volna, elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna, aztán elmosolyodott.
- Üdvözöllek az Outsiders főhadiszállásán! Robert Healer, Remedial Alchemist. Nyújtanék kezet, de az érdekesen festene. – Pislogtam. Megköszörültem a torkom, elmormoltam egy bemutatkozást.
- Hogy kerülök ide? – tettem fel a lényeges kérdést.
- Nessa csapata hozott be tegnap éjszaka. Azt csak címszavakban mondta, mi történt, de rám parancsolt, hogy tegyek meg minden tőlem telhetőt – mesélte, továbbra is mosolyogva. Jóképű férfi volt, és megkapóan kedves. Ráadásul folyton mosolygott. Kicsit emlékeztetett valakire. – Szóval, mi is történt pontosan? – kérdezett rá. Egy percig bizalmatlanul fürkésztem az arcát, aztán sóhajtottam. Végül is, mit veszíthetek? És amúgy is, ahogy rám nézett, sütött róla az ártalmatlanság, a jókedv, a szelídség, a nyugalom. Rá kellett jönnöm, hogy alig öt perce ismerem, mégis bízom benne.
- El akartam kapni – vontam vállat. – És nem ment úgy, ahogy szerettem volna. De a reakcióját leállítottam, mielőtt kárt tett volna az áldozatában – magyaráztam. Robert figyelmesen hallgatott.
- Szóval erre mondta Nessa, hogy… - Nyílt az ajtó, és az emlegetett lépett be rajta.
- Bolond vagy! – közölte velem, kék szemei szikrákat szórtak felém, és csak rendes fényben jöttem rá, hogy haja nem egészen szőke. Sőt, inkább szürkésnek mondanám. Barna, ujjain átlátszó hosszú ujjút viselt, meg egy farmert. Nem harchoz volt öltözve, egészen elegánsan nézett ki. Még csak fegyver sem volt nála.
- Na és? – vontam vállat.
- Megölhetett volna!
- De nem tette.
- Valóban – ismerte el. – Bolond vagy, és bátor, hogy egyáltalán megpróbáltad megmenteni a kiszemelt áldozatát! És még sikerült is. Ráadásul túlélted. Nem sokan mondhatják el ugyanezt magukról – közölte, Én újfent csak pislogtam. – A többiekkel mi van? A barátnőddel meg nagyszájú szőkével…
- Szabadságra kaptunk parancsot – mondtam. – Elutaztak, csak Én maradtam a városban, meg a külföldi mitugrász herceg. De Ő nem tudja, hogy eljöttem. Miért, mit akartok? Váltságdíjat értem? Royt nem fogom izgatni a mostani állás szerint.
- Ugyan, csak arra voltam kíváncsi, hogy meddig maradhatsz anélkül, hogy ránk törné egy fél ezred az ajtót – legyintett és elmosolyodott. – Mennyi idő, míg minden rendben lesz vele? – fordult Robert felé.
- Sok, de holnapra rendesen tudja használni a kezeit – jött a válasz, Én megnyugodtam.
- Tényleg, mi van a ruháimmal?
- Mosásba adtam őket – világosított fel Nessa.
- És az órám? Meg a nyakláncom? – ijedtem meg, egyik sem volt nálam, és mindkettő fontos…
- Nyugalom, nem lopunk el semmit, mindent épségben visszakapsz – csitított a nő.
- Oké… - hagytam rá.
- Akár el is mehetünk értük, ha gondolod.
- Így rohangáljak? – pillantottam magamra. A fehér póló oké. A nadrág, ami rajtam volt, szintén fehér, és elég vékony. Lábbelimet egy kórházi papucs alkotta. Ezt is csak úgy vettem észre, hogy lepillantottam magam mellé.
- Nyugi, nappal alig lézeng itt valaki – nyugtatott Robert.
- Rendben – sóhajtottam.
Lekerültek a fáslik, tényleg nem látszott, hogy bármi is lenne a kezeimmel, viszont éreztem, hogy nagyon érzékenyek. Megmozgattam az ujjaim, a sajgás nem erősödött. Megnyugodva indultam Nessa után, de amint kiléptünk a hosszú folyosóra, megtorpantam.
Alig két fokkal lehetett hűvösebb, mégis úgy nyilalt a bőröm alá, hogy felszisszentem. Tényleg jó lesz a kesztyűm, legalább a tenyerem nagy részét takarja.
Egyetlen férfit láttam egész úton, az előttem haladó biccentett felé, az alak tovább haladt egy intéssel.
- Öhm… Nessa…
- Mondd – pillantott rám hátra.
- Relisszel mi van? Eltalálta a golyó a múltkor, igaz? – kérdeztem óvatosan. Azt vártam, hogy megharagszik, de hangja mosolyról árulkodott.
- Kutya baja, már alig látszik a seb, és a lövés csak súrolta.
- Akkor jó – mondtam. – Csak mert az az izomagyú balfácán teljesen parancs ellen cselekedett.
- Hát persze. – Nem hitt nekem, ezt tudtam, Én nem feszegettem a témát.
Letusoltam, hiány nélkül visszakaptam a ruháimat meg mindent. Aztán Nessa az ebédlő felé vezetett, ahol most teljes nyugalom volt. Közölte, hogy szolgáljam ki magam, így gyorsan összeszedtem valami harapnivalót, és leültünk egy asztalhoz.
- Tudjátok, ki a gyilkos, igaz? – kérdeztem két falat közt.
- Tudjuk – bólintott.
- És elmondod?
Nem tudtam, mit fog felelni. Az volt biztos, hogy most becsöppentem a sárkány barlangjába. Hogy mikor szabadulok? Jó kérdés, fogalmam sem volt. De amíg úgy kezelnek, mint egy vendéget, addig talán nem lesz bajom. És, hogy mikor tűnik fel az, hogy eltűntem? Ez is jó kérdés. Majd kiderül."