34. Fejezet

Sose nézz hátra!

Mit tett? – motyogta Harry Perselus eltorzult arcát nézve. – Mit tett vele?

Dumbledore azonban megrázta a fejét.

- Nem, ez nem az a varázslat, amit én szórtam, Harry. Azt helyesen hajtottam végre. Valami zavaró tényező ütközött össze az álommal, amibe Piton tanár urat helyeztem, és tartok tőle, ezek nem jó hírek – közölte komoran.

Harry megborzongott.

Ő az enyém. A vörös szempár. Voldemort.

Akár egy robot, úgy ment az ágyhoz, és ragadta meg Perselus bal karját, majd könyékig lecsupaszította. A Jegy még rémesebb volt, mint valaha: homályosan kivehető, felpuffadt, hepe-hupás, ám legfőképp vörös és lüktető.

Egyik kezét a homlokán levő sebhelyéhez emelte. Igen, Voldemort próbálta visszavenni a Halálfalóját, vagy legalább megbüntetni és elvenni őt Harrytől. Nos, az nem fog megtörténni; az a pszichopata kegyetlenül téved… Perselus Harryé és senki másé! Kezét a Jegyre fektette és lefedte a tenyerével. Majd Dumbledore-hoz fordulva megszólalt.

- Én majd gondoskodom erről. Hagyjon magunkra!

Hűvös, távoli hangjától a három felnőtt azonnal megmerevedett. Poppy reagált elsőként.

- Miről gondoskodik, Mr. Potter? Szó sem lehet róla!

Harry bosszúsan nézett a javasasszonyra.

- Visszamegyek oda és megkeresem. Voldemort nem fogja megkapni!

Ezúttal tisztán látta, hogy Madam Pomfrey és McGalagony megrezzen.

- Úgy érted, Harry, az álmába? – kérdezte Dumbledore halkan, és a fiú rábólintott.

- Kétlem, hogy túl bölcs megoldás lenne – folytatta az igazgató.

- Kétlem, hogy van választása – vágott vissza Harry. – Hacsak nem áll szándékában hagyni, hogy Voldemort megölje őt.

- Még nem tartunk ott – tiltakozott a javasasszony. – Pillanatnyilag mindössze egy felkavart álom-állapotról van szó, amelyből lehetetlen visszahozni Piton professzort. Semmi túl drámai.

- Egy olyan álom, amit Voldemort kavart fel, és maga nem találja ezt drámainak. – Harry érezte, hogy haragja lassan emelkedik. Mikor fogják abbahagyni, hogy beleszóljanak abba, ami nem tartozik rájuk? Elsősorban nem lennének ebben a helyzetben, ha Dumbledore nem szórja ki azt az ostoba varázslatot.

- Vannak más módszerek is, Harry. Elvégzek néhány kutatást – próbálta Dumbledore megnyugtatni őt. - Nem fogjuk magára hagyni Perselust.

- Pontosan – mondta Harry olyan gúnyos hangnemben, amit nem is szokott használni. – Maga kutasson. ÉN megyek és megkeresem.

- Mr. Potter – vágott közbe McGalagony szárazon -, muszáj tennie valamit a világmegmentési kényszerével, ami úgy tűnik, most már kezd szokássá válni. Meg tanulnia hagyni, hogy a felnőttek gondoskodjanak a fontos problémákról, és kezdje ezzel. Senki nem kéri, hogy mindenkit mentsen meg – fejezte be szelídebben.

Harry lassan a nő felé fordult.

- Sajnálom, tanárnő, de ha azt kérik tőlem, hogy győzzem le Voldemortot, akkor azt kérik, hogy mindenkit mentsek meg. Akármit is gondol, Perselusnak most van szüksége rám. Rám és senki másra. Dumbledore professzor talán korábban meg tudta volna tenni, nem tudom… - bizonytalanodott el -, de most már késő. A történtek után már nem segíthet.

Ezúttal az igazgató felé fordult.

- Tudom, mit csinálok, professzor. Csak itt kell elaludnom. Tudna egy gyengébb varázslatot rám szórni annál, amit Perseluson használt?

Dumbledore arca megfontolttá vált.

- Mit gondolsz, mit tudsz tenni, Harry?

- Amit már múlt éjjel is megtettem – felelte a fiú. – Megtalálom az álomban Perselust, és kijuttatom őt a veszélyből. Csak ezúttal… ki is hozom onnan. Segíthet, azt hiszem, ha visszafordítja rajtam a bűbájt vagy valami hasonló. – Egyenesen az igazgató szemébe nézett. – Tudja, hogy nincs más választásunk.

Egy villanásnyi fájdalom suhant át az igazgató tekintetén, miközben lassan bólintott.

– Rendben.

- Albus!

- Tartok tőle, Minerva, hogy Harrynek igaza van. Egy kivételes kapcsolat köti őt Perselushoz… és Voldemorthoz.

- Még azt sem tudjuk, hogy Tudjukkitől származik-e a probléma! – tiltakozott Madam Pomfrey.

- Tőle – biztosította a nőt Harry. – Múlt éjjel láttam őt álmomban. Azt akarja, hogy Piton professzor megfizessen az árulásáért.

- Mr. Potter – szólalt meg McGalagony, és hangja reszketett a felháborodástól. – Ismétlem, hogy nem magán áll, hogy megmentse a világot; Dumbledore professzor nagyon jól meg tudja…

- Minerva – állította meg az igazgató felemelt kézzel -, Harrynek igaza van. Perselus már nem bízik bennem eléggé ahhoz, hogy elfogadja a segítségem, és nincs birtokomban az a kapcsolat, amin Harry osztozik Voldemorttal. Nagyon óvatosnak kell lennünk, de Piton tanár úrnak ez a legjobb esélye.

- Albus, ő még csak gyerek! – tiltakozott Minerva.

- Perselus gyereke – felelte Harry halkan. Csend állt be, egyedül a szívdobogását hallotta a fülében. Tényleg ezt mondta? Mindenki előtt? Édes Merlin.

- Minerva, Poppy, várnátok a nappaliban? Majd szólok, ha szükségem lesz rátok.

Egy pillanatnyi bizonytalanság után Harry lépteket hallott, és a két boszorkány kiment. Az ajtó becsukódott és egyedül maradt Dumbledore-ral… és Perselusszal.

- Gondolja, hogy át kellene változnom macskává? – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna. – Abban az alakomban találtam rá tegnap éjjel is.

- Tedd, amit legjobbnak gondolsz, fiam – mondta nyugodtan Dumbledore. De ne vállalj szükségtelen kockázatot. Mellesleg vagyok győződve, hogy Piton tanár úr saját maga is talál módot a kijutásra.

Harry a fejét rázta.

- Oda kell mennem! Segít nekem?

Inkább érzékelte semmint hallotta Dumbledore beleegyezését, és mielőtt még belegondolhatott volna, macska alakjában az ágyra ugrott. Alig helyezkedett el a tanár mellkasán, amikor meghallotta az elmormogott varázsigét és érezte, hogy teste ellazul.

És érezte, hogy lassan álomba merül… vagy még inkább… rémálomba.

Ismét a vihar. Undorító és heves szélörvény vette körül, püfölte, harsogva bömbölt, míg arra a pontra ért, hogy szinte szétrepesztette a dobhártyáját. Füleit a fejére lapította és elindult előre, a ciklon közepét kereste, miközben inkább kúszott, mintsem lépkedett.

Perselus. Perselus. Fekete Ember merre vagy?

Alig hallható, nyöszörgésszerű válasz érkezett a messzi távolból.

Előre. Mennie kell tovább. Úgy tűnt, a szél üldözi őt, az oldalát korbácsolja és úgy gondolta, hangot hall a lankadatlan fütyülő szélben.

Ő az enyém. Most megfizetsz. Az erőm. Nem fogsz megszökni. Mindkettőtöket megölöm.

Shadow haragtól űzve megnövelte erőfeszítéseit. A vörös szempár követte őt a ködön át, de érezte, hogy közel jár már a céljához… ott, előtte képes volt kivenni egy halvány alakot. A férfi hátravetette a fejét, és fekete haját a szél csapkodta. A macska megpróbálta kivenni az arcot, de az túl simának tűnt, túl merevnek, mint egy… álarc! Egy borzasztó, fehér maszk fedte a tanár arcát. Egy Halálfaló maszk - jött rá Harry, amin a két fekete lyuk egyedül a szemet fedte fel… a lázas, homályos és világtalan szemet.

Összegyűjtötte az erejét, és sikerült a férfi lábaihoz mászni, amikor az alak úgy tűnt, szétporlik a szélben. És hirtelen már nem volt négy mancson, de a saját két lábán állt, és arca pontosan Piton álarca alatt volt. Harry lenézett a kezére; nem volt nála a pálcája, de nem is volt rá szüksége… egy álomban nincs rá szükség, nem igaz?

Felemelte a kezét, megragadta a maszkot és megpróbálta lehúzni. Sikertelenül. A hideg, sima álarc úgy tűnt a varázsló fejére olvadt, mintha egy darabból lennének. Harry Piton vállára tette a kezét, de a férfi nem reagált; túl mélyre süllyedt már a révületében.

Eltéríteni a szelet; először el kell térítenie a szelet… de hogyan, ha Perselus még csak nem is néz rá? És a hang továbbra is sziszegett körülöttük, fenyegetéseket mormolt, halálos fenyegetéseket, ami tovább erősítette az őt kitöltő mély kétségbeesés érzését.

Egy pillanatra engedett csüggedésnek, és nekidőlt a tanár szétporladó alakjának, fejét a férfi mellkasán pihentette.

Egy pillanatig úgy gondolta, érzi a tanár illatát, a bájitalok és fűszerek egyvelegét. Majd váratlanul úgy érezte, beszívják a sötétségbe, és amikor a színek visszatértek, a körülötte levő táj megváltozott.

Egy Merengő - gondolta először, de még sem, ez más volt. Túl változékony, túl valóságos. Bár valóban emlékek voltak. A tanáré. Valószínűleg nem kellene itt lennie - gondolta felvillanó lelkiismeret furdalással, de már túl késő volt. Egy éles puffanás miatt összerezzent… egy ajtó… ajtó csapódása, és egy másik jelenlét felbukkanása Perselus emlékében.

Egy gyűlölettel teli fekete szempár figyelt egy gyerekágyban fekvő aprócska fiút. Egy női szempár…

- Bárcsak ne is léteznél. A te hibád… minden a te hibád!

A fiú - alig több mint egy kisbaba – félig sértetten, félig ijedten összehúzta magát az ágyban. A nő állkapcsa megfeszült, és feszült léptekkel közeledett a gyermek felé, mielőtt megállt, sarkon fordult és ismét eltűnt, magára hagyva egy mélységesen csüggedt, elveszett apró Perselust.

Hát ez meglehetősen rossz kezdett – gondolta Harry. Mielőtt ideje lett volna elemezni a jelenetet, ismét sötétség töltötte meg látását.

- Crucio!

- Mester! Nem hazudtam! A te szolgálatodban állok… mindörökké!

- Nem elég! Nem volt elég! Crucio!

A fájdalom annyira intenzív volt, hogy Harry szeretett volna a földön hemperegni, de ebben a látomásban még teste sem volt. Egy sokkal fiatalabb Perselus volt az, aki a keserűség, a beletörődés és a felháborodás keverékével a gyomra mélyén vonaglott a fájdalomtól.

És a feketeség ismételten feltűnt, új víziót mutatott, még régebbit az előzőnél.

Perselus kisfiú volt, talán hét év körüli – vélte Harry. A látomás lehetett volna akár szórakoztató is, ha nem lett volna annyira rémisztő. A szoba sarkában összekuporodva, könnyektől maszatos arccal a fiú egy hatalmas alakot bámult, akit rémült, gyermeki nézőpontja még gigantikusabbnak mutatott.

A férfi nem látszott volna annyira fenyegetőnek – döntötte el Harry –, ha nem lett volna részeg, világosan láthatóan haragtól felbőszült, és bőr korbáccsal felfegyverkezett, amit a feje fölött lóbált, és persze, ha nem üvöltözött volna.

Majd én megtanítom neked, ki itt a főnök! Megtanítalak engedelmeskedni!

A férfi túlságosan ittas volt ahhoz, hogy jól célozzon, de ez nem akadályozta meg, hogy a korbács éles csattanással állandóan el ne érje a célpontját, sírásra késztetve ezzel a gyermeket.

Harry rémülten kereste a módját, hogy közel kerüljön a fiúhoz, aki egyértelműen igyekezett a lehető legapróbbra összehúzni magát, és rémült, elkínzott volt a fájdalomtól. Harrynek tennie kellett valamit, mielőtt a felnőtt - bizonyára az apja – újra támadásba lendül.

- Hagyd abba a bőgést! Te tényleg semmire nem vagy jó! – ordította a férfi dülöngélve, ellenséges szemmel. – Mikor tanulod meg, hogy maradj távol az utamból, mi? Azt hiszed, hogy a varázserőd majd megment? Azt gondolod, hogy jobb vagy nálam, te kis fattyú?

A fiú vehemensen rázta a fejét, ám nyilvánvalóan reménytelenül.

- Látod ezt? – közölte, és meglendítette az ostort. – Ez, ez többet tesz, mint a világ összes mágiája tehet, hogy tisztelj engem!

Ismét meglengette, mielőtt arcán kegyetlen mosollyal újból gyerekhez lépett. Perselus még inkább a sarokba húzódott, szíve majd kiugrott a mellkasából. Harry érezte a rettegését, ami bőre minden pórusából szivárgott, amikor a hatalmas alak fölé hajolt. Mozgása egyszerre volt túl gyors és visszafogott. A férfi lassan a gyerek arcához emelte a korbácsot, és a gyerekre fújta alkohol szagú leheletét.

- Mutasd meg nekem, hogy megértetted, Perselus! Mutasd meg, hogy megtanultad a leckéd! Csókold meg ezt! Tedd!

A kisfiú fekete szeme egy pillanatra még nagyobbra nyílt, és találkozott apja állati tekintetével. Harry látta, hogy a részeg tekintet gonoszul megvillan, látta a kegyetlenséget, és a férfi vágyát, hogy uralkodjon… és egy pillanattal később érezte, hogy a fiú érzelmei hevesen kavarognak benne. Érzelmek, amik túlságosan intenzívek voltak a korához; érezte, ahogy a félelem és az aggodalom a düh és a felháborodás ágyúgolyójává változik ennek az új megalázásnak a fényében. Nem fog behódolni, nem. Így nem, és nem ennek a férfinek!

A következő minutumban a fiú égő tekintetétől követve Tobias Piton és az ostora átrepült a szobán, és erősen nekicsattant a falnak. Az apának még volt annyi ideje, hogy meglepett és gyűlölködő pillantást vessen a fiára, mielőtt elnyelte az eszméletlenség. Perselus felállt, támolygott, akárcsak az apja, szíve sajgott az elért apró győzelemtől, és jobban kétségbe volt esve, mint valaha, anélkül, hogy képes lett volna megérteni, hogy miért…

És a sötétség újból eljött…

- Hol van? Hol van ő, Perselus?

- Nem tudom, Uram, de vagyok olyan jó helyzetben, hogy kitaláljam…

- Crucio!

Ismét érezte az elviselhetetlen fájdalmat.

- Hol van Potter, Perselus?

Potter? Harry megborzongott. Róla beszélnek? De Perselus sokkal fiatalabbnak látszott ebben a látomásban. A kém az apját próbálta védeni? Harry Voldemortot bámulta, kereste a kapcsolatukat az időn át. De egy sokkal másabb Tom Denem állt előtte, és semmilyen kapcsolat nem létezett köztük… nem volt rá módja, hogy eltérítse őt valamivel attól, aminek még történnie kell.

- Dumbledore elrejtette őt – zihált Perselus a földön térdelve. – Nem bízik bennem eléggé… de meg fogom tudni… ki fogom deríteni, Uram.

- Azt jobban is teszed. Még hozzá gyorsan.

- Igen, Uram. Bocsáss meg, Uram.

Harag, keserűség. És ezúttal behódolás is minden ellenkezés dacára… tűzgolyó égett gyomra belsejében, de továbbra is térdepelt.

A jelenet ismét változott, és tovább cipelte magával Harryt. Vajon mit kellene ezekkel kezdenie? Ezek nem álmok, hanem emlékek. Egyiket sem tudná megváltoztatni.

Ezúttal egy játszótér következett, és két kislány; egyikük vöröshajú és hintázott, a másikuk, aki vele volt, a testvérének látszott. Valahogy ismerősnek tűntek, bár Harry nem volt képes a helyükre illeszteni őket.

Perselus - alig volt idősebb, mint az utóbbi gyerekkori látomásban – élénken beszélt a két kicsi lánnyal. Az idősebb nyilvánvalóan nem látszott túlságosan kedvelni Perselust. Könnyekkel a szemében, vörös arccal fordult a fiúhoz.

– Már megint anyukád blúza van rajtad?

Most a fiún volt a sor, hogy dühbe guruljon. Felpillantott a lány fölötti faágra, és gonosz mosoly öntötte el az arcát. Minden felgyülemlett haragja felszabadult egy reccsenés kíséretében.

A kislány felsikoltott, amikor a faág megütötte, de a vöröshajú, zöld szemű testvére Perselushoz fordult.

- Pers! Ez rossz dolog!

Perselus sajnálkozónak tűnt, és haragja váratlanul ellilant. Nem akarta, hogy Lily azt gondolja róla…

- Nem én voltam! – hazudta, ám Lilyt nem tudta lóvá tenni.

- Gyere, Tuney, hazamegyünk.

A testvérpár hátat fordított neki és elsétált, ott hagyva a fiút elveszetten és magányosan. Mi rosszat tett? Csak megvédte magát. Petunia mindig ellene volt, féltékenykedett, és csak egy mugli volt, mint Tobias…

Nem akarta, hogy Lily haragudjon rá emiatt! A lány volt az egyedüli boszorkány a szomszédságban, és az egyetlen barátja is. Óvatosnak kell lennie, ha a barátjának akarja tudni. Bármit megtesz, hogy ne veszítse el a barátságát és tiszteletét.

Lily – mosolyodott el Harry. Ez nyilvánvaló. Szóval ilyen volt az anyukája kislányként… és Petunia nénikéje! Már akkor is mesterkéltnek látszott a modora, olyannak, amilyennek ő mindig is ismerte… ám mielőtt ideje lett volna eltűnődnie ezen, az emlékáradat ismét magával ragadta.

- Hozzám tartozol, Perselus. Elfelejtetted? – suttogta egy mély hang, és magas, sötét alak tornyosult Piton fölé, aki ismét a földön térdelt.

- Nem, Uram – motyogta megtört hangon. – Hozzád tartozom testestől és lelkestől.

- És egy kicsivel még annál is jobban – felelte Voldemort. – Elfelejtetten, kit szolgálsz, Halálfaló? Hűséged ingadozni látszik.

- Soha, Nagyuram – válaszolta Perselus kimerülten, mintha ez a jelenet túl sokszor lejátszódott volna korábban, és már ismerné az elkerülhetetlen véget.

- Akkor bizonyítsd be! Első dolgod, hogy holnap elhozod nekem azt a bájitalt!

Perselus majdnem tiltakozott. Ez lehetetlen, nem lesz rá ideje… a bájitalt egy hétig tart előállítani. Lehajtotta a fejét. Nem volt választása. Találnia kell egy megoldást vagy szenvedni fog a következményektől. Valószínűleg az utóbbi.

- Igen, Uram.

- Bátor fiú – kuncogott halkan Voldemort, és megpaskolta a bájitalmester fejét. - Ne hagyd, hogy ismét kételkedjek benned, Perselus. Ne kényszeríts, hogy megbüntesselek.

- Nem, Nagyúr – felelte Piton, és igyekezett egy összeszorítani az állkapcsát. A csüggedtség azzal fenyegetett, hogy beletörődéssé válik.

- Ám mindenesetre… Crucio!

Perselus összeesett a porban, és a sötétség ismét elérte őket. Harry érezte, hogy testetlen állapota ellenére reszket. Mit tett az összes varázsló, aki valóban úgy gondolta, hogy Halálfalóvá válik? Felfogták, mi vár rájuk? Rabszolgasors, kínzás… és Piton még tényleg nem tartozott közéjük régóta. Hogy lehetett… de most nem volt rá idő, hogy feltegye ezt a kérdést. Módot kellett találnia rá, hogy kihozza onnan Perselust, mielőtt teljesen összetörik a képek és az emlékek, amik lankadatlanul száguldoznak a fejében, és valószínű, hogy sokkal fájdalmasabbak voltak neki, mint Harrynek. Módot kell találnia, hogy bejusson oda. A következő vízióban megpróbálja. Összeszedte a gondolatait, felkészítette magát a közbelépésre, hogy kihúzza Perselust az emlékeiből.

Egy halvány fény váltotta fel a sötétséget, és Harry előrelépett, hogy megpróbáljon látni valamit, miközben rettegett, hogy ezúttal mi fog történni. Léptek hangja, egy félig nyitott ajtó… Perselus lábujjhegyen lépkedett előre, hogy megpróbálja meglátni, mi történik a nappaliban, ahonnan a zöldes fény kiáramlott.

Hopp-por, zöld fény, kandalló, annak párkányán egy apró pásztorlányka porcelánszobra. Az egyedüli emléktárgy, amit Eileen megtartott a családjától. Anyja ismét a Prince-cel beszélt. A fiú szíve sebesebben kezdett verni.

- Apám, tévedtem. – Eileen Piton hangja könyörgővé vált, ahogy újra a kandallóba hajolt. – Hallgatnom kellett volna rád; Sosem kellett volna feleségül mennem egy muglihoz. Sajnálom…

- Ezt örömmel hallom – felelte egy férfihang a kandallóból. – De már túl késő, Eileen.

- Ne! Engedj visszajönnöm, apám. Megértettem a tévedéseim, vissza akarok térni a Kúriába, és ismét a családunk része akarok lenni! – folytatta Eileen egyértelműen kétségbeesetten. – Nem foglak többé becsapni, apám!

- Egy muglival kötött házasságot mindig lehetséges visszacsinálni, még ha ezt az árulást lehetetlen is eltörölni – mondta Perselus nagyapja. – Ám ezzel a gyerekkel, ezzel a félvérrel? Túl késő, Eileen. Egyetlen fattyú sem talál otthont a Prince családban.

- Elhagyhatom őt – közölte a nő komolyan. – Tobiasszal hagyhatom; senki nem fogja megtudni, apám.

Perselus szíve kegyetlenül elcsavarodott, de nem lépett hátrébb. Hallani akarta a többit is. Tudni akarta.

- Ő varázsló, akár tetszik neked, akár nem. Létezik, és nem lehet figyelmen kívül hagyni. Már vége, Eileen. Magad választottad az életed és a házasságod. Próbáld meg összeszedni, ami jó ebből származhat. Már nem tartozol a mi családunkba.

Ezzel a szakállas férfi felsőteste eltűnt, és a fiatal nő megpróbálta utánavetni magát a zöld lángokba.

- Ne, apám, várj!

De a kandalló Prince oldalán a védelem a helyére került, visszataszítva a kitagadott leányt, és Eileen visszarepült a Fonó sor apró nappalijába, ahol kétségbeesett sírásra fakadt. Egy percébe került, hogy remegve ismét felálljon, mielőtt nehézkesen megindult az ajtó felé, amely mögött Perselus rejtőzködött. A fiú ijedten és gyorsan visszahúzódott, elinalt, hogy egy nyitott könyvvel a térdén az ágyára üljön.

Az ajtó lassan kinyílt, felfedve egy nőt, akinek haja és szeme pont olyan fekete volt, mint Perselusé, és arcának minden arcvonása az őrjöngő harag maszkjává torzult. A nő egy szó nélkül lépett a fiához, és Harry észrevette, hogy kezében tartja a pálcáját.

- Ha te nem volnál… bárcsak ne is léteznél… - sziszegte összeszorított állkapoccsal.

A fiú úgy tűnt, ott helyben összemegy, arca legyőzötté válik. Nem fordította el tekintetét anyjától, még akkor sem, amikor a nő ráfogta a pálcáját.

- Ha te nem léteznél, hazaengedtek volna.

Perselus nem válaszolt, belseje megdermedt valamitől, ami ugyanakkor úgy tűnt, elemészti őt… talán a kétségbeesés. Anélkül, hogy félrenézett volna, a nő apró mozdulatot tett a kezével.

- Avada…

Harry előre akart ugrani, de testének hiánya a néző szerepére korlátozta őt. De Piton túlélte – jutott eszébe -, hiszen felnőtt, és tanár lett belőle. Eileen nem ölte meg a fiát… de Merlinre, mit tehetne, hogy kihúzza ebből Pitont?

Egy zöld fény jelent meg a pálca végén. Perselus nem mozdult, meg sem rezzent, látszólag még levegőt sem vett. Lassan, egy örökkévalóságnak tűnő idő után a pálcát tartó kéz lehullott, és a varázslat félbeszakadt. Örökre függőben maradt – gondolta Harry -, miközben Eileen Piton, egykor Prince egy szó nélkül elhagyta a szobát.

Az ajtó becsukódott, és Perselus végül lehunyta a szemét, sokkal jobban kimerült érzelmileg, mint valaha. Sokkal jobban egyedül maradt, mint valaha. A nő természetesen nem tette meg. Szerette volna azt hinni, legalább egyetlen másodpercre, hogy szerette őt annyira, hogy ne tegye meg. De persze nem erről volt szó. Látta őt, olvasta a gondolatait; miközben a nő ráfogta a pálcáját, ő átkutatta az elméjét… Az asszony félt. Félt, hogy elborzasztja a szüleit. Félt, hogy az Azkabanba küldik ahelyett, hogy visszafogadnák őt az otthonukba. Félt, hogy fizetnie kell fia meggyilkolásáért.

Nem akarta ismét kinyitni a szemét. Soha többé. Nem volt mérges, még csak szomorú sem. Nem, egyedül ürességet érzett, sokkal nagyobb ürességet, mint amiről úgy vélte, lehetséges. Lassan a hátára feküdt az ágyon, és kétségbeesetten kutatott valami után, amivel megtöltheti ezt az ürességet, ami nagyobbnak tűnt, mint az egész világ.

Nevetést hallott, egy sziluettet látott, egy kislányét… Lilyét. Igen, Lily mindig ott volt. Még amikor senki más nem létezett.

Semmi más.

Harry ott helyben megmerevedve figyelte, nem is fogta fel, hogy a jelenet elsötétedik. Hogy tehette ez a nő? A saját fiával? Merlinre, és ő még azt gondolta, hogy Petunia volt rémes. Azt hitte, tudja, milyen az, amikor valakit elutasít a családja! Perselus kétségtelenül hosszú lépéssel győzött. Valójában jó néhány mérfölddel.

Harry megriadt, amikor Voldemort hangja újfent belehasított a sötétségbe.

És Harry váratlanul rádöbbent, nem találta ki a dolgok lényegét. Annyira jól kiterveltnek látszott a módszer… a jelenetek nagyon pontosak, fájdalmasak voltak, de nem csak fizikailag, ennél többről volt szó. Ezek kulcsfontosságú pillanatok voltak – jött rá -, azok, amik azzá tették Perselus, akivé lett. A választásai, a döntései… mindaz, ami megváltoztatta a dolgokhoz való hozzáállását, azt tette azzá a megkeseredett tanárrá, akit Harry ismert. Már csak az maradt, hogy megtudja, merrefelé lép tovább elvileg ez a film, és hogyan juttatja ki Perselust ebből az átkozott emlék-körforgásból. Hasonló volt ahhoz, amit ő élt át a Malfoy-kúriában… kivéve, hogy ezek az emlékek valósak. Túlságosan valódiak.

-… hatalmas tévedés, Perselus! Sokkal nagyobb annál, ami még megbocsátható!

- Nagyúr, azt hittem, ez volt a helyes…

- Megölni egy másik Halálfalót? – kérdezte Voldemort hűvösen.

- Nagy eséllyel kompromittálhatta volna az egész műveletet. Nem követte az utasításaid, uram, és ez elkerülhetetlen volt – tiltakozott Perselus.

- Olyan elkerülhetetlen, mint a büntetésed, gondolom – felelte a Sötét Nagyúr lassan. Perselus mély levegőt vett, határozottan érezte, hogy semmit nem tehetne.

- Igen, Nagyuram.

- Lucius, milyen varázslatot használt Perselus Trevisen?

- A Sectumsemprát, Uram – felelte Malfoy mézes-mázos hangon. Harry érezte, hogy elméje életre kel. Sectumsempra. A varázsige, amire Perselus tanította őt? Tudva, hogy a varázslat mit művel egy fával, nem igazán akarta látni annak hatását emberi lényen.

- Rendben. Tudjátok, mit kell tennetek! Mindnyájatoknak! – utasította Voldemort a jelenlevő Halálfalók körét. – Gondoskodjatok róla! Lássátok, hogy megtanulja a leckéjét… de hagyjátok őt eléggé épségben ahhoz, hogy elhozhassa holnap este a bájitalom. Megértettétek?

- Örömmel, Nagyuram – felelték a Halálfalók. És valóban örültek – eszmélt rá Harry, látva, ahogy mohó tekintetük Pitonra szegezik. Malfoy volt az első, aki előhúzta a pálcáját, és az ő Sectumsempráját gyorsan követték a többieké. Néhány percen belül Perselus véres masszává redukálódott, a vágások látszólag bőrének egyetlen felületét sem kímélték.

Nem fog meghalni. Perselus tudta, hogy Voldemort az nem fogja megengedni… bájitalmesteri képessége túlságosan is értékes volt. De ó, Merlin, mennyivel könnyebb lenne a halál.

Harry a rosszullét határán szinte ugyanezt gondolta. Ennek véget kell vetnie, méghozzá gyorsan, mielőtt elveszti józan eszét, és vele együtt Perselus is.

Bárcsak előrukkolhatna egy ötlettel, egy módszerrel, amiből kiránthatná Pitont a révületéből…

De az új jelenet máris formálódott. Harry ezúttal felismerte a Piton család házát… a gyér díszítésről és a hideg, elhanyagolt benyomásról. Perselus most már idősebb volt, valószínűleg vele egykorú – vélte Harry. Kalapáló szívvel nyitotta ki a külső ajtót, pálcája a kezében volt, és torka elszorult a nyugtalanságtól. És nem ok nélkül – gondolta Harry.

Ott az apró nappaliban, ami annyi családi dráma tanúja volt, két test hevert, elkülönülve a halálban, pont úgy, mint az életben. Perselus előbb Tobiashoz ment, aki a könyvespolc közelében feküdt. A vén vadbarom megpróbálta elérni a fiókban tartott fegyverét… elkésett. Tágra nyílt és kifejezéstelen szeme a függönyre meredt, és haragja maradéka, amit Perselus mindig felismert, az arcára fagyott.

Túl késő, apám. Mindig, mindig túl késő.

Lassan elindult a másik testhez, ami a szőnyegen feküdt, fehér pálcája mellette hevert. Túl késő neked is, anyám – gondolta a kamasz. Eileen Piton fekete, kifürkészhetetlen tekintete immáron semmi többet nem árul el… sem megbánást, sem a keserűséget, ami mindig benne volt.

A nőnek végül igaza lett – gondolta Perselus. Végül minden az ő hibája volt. Arrébb rúgta a pálcát a lábával… újabb elszalasztott lehetőség, anyám. Újabb rossz választás. Sajnálom. Sajnálom, hogy nem sajnálom.

Valószínűleg lezárta a szemüket vagy az ágyukba lebegtette őket, szalonképessé tette őket… de mire? Már végzett velük. Végzett ezzel a hellyel. Ezzel az élettel. Természetesen Lilyvel szintúgy. Már nem volt több választása, nemde? Néhány percen belül Lily átlép az Evans ajtón, és felfedezi ugyanezt a kaotikus jelenetet. Két Avada Kedavra, két test, két figyelmeztetés. Persze nem az ő számára.

Egy utolsó pillantást vetett a nappalira… átok és pokol, egykor olyan nagynak tűnt… Perselus az ajtóhoz lépett, és otthagyta szülei holttestét. Egy pillanatnyi tétovázás után visszalépett a kandallóhoz, hogy megfogja a porcelán pásztorlányt, az egyetlen értékes tárgyat a házban, ami túlélte Tobias Pitont, és az egyetlent, ami mágikus tárgynak számított. Az egyetlen dolgot, amit valaha látott, hogy Eileen Piton – egykori Prince – dédelgetett.

Anélkül, hogy visszanézett volna, Perselus a zsebébe csúsztatta a szobrocskát, és halkan bezárta maga mögött az ajtót. Örökre.

Mihelyt odakinn volt, lépett egyet és mélyet lélegzett. Tekintetét a zsákutca végére szegezte. Az élet egy hatalmas zsákutca – gondolta… akármi történt, mindig egyetlen út létezett… az egy, amelyikre rálépni kényszerült. Tobias és Eileen mostanra halottak, és nem fogja azzal vesztegetni az idejét, hogy sajnálja. Innen néhány lépésre azok az egyetlen felnőttek, aki gyerekként kedvesek voltak hozzá szintén halottak, és mind a négyet kérhetetlenül letérítették az útjáról.

Holnap vagy egy héten belül szakít Lilyvel. Őt mindenáron meg kell védenie, magától éppúgy, mint Voldemorttól. És amikor vége lesz a roxforti tanévnek, felveszi a Sötét Jegyet és követ az utat, amit kijelöltek neki.

Nem lényeges – próbálta bemesélni magának. És a nagyobb jóért teszi. Mindenesetre a kevésbé rosszért. Csak ezt tudta remélni.

Újból a feketeség. Harry kábultan a jelenettől, aminek tanúja volt, egy pillanatig képtelen volt gondolkodni. Hogy érezhet ilyen sok fatalizmust? Bánatot? Nem, nem is bánatot – javította ki magát. A remény totális hiányát és teljes ürességet?

Megijedt, amikor átható sikolyt hallott a sötétségben, a ráolvasások sértésekkel keveredtek, egy zajos csetepaté jellegzetes hangjai… nem, egy csatáé – döntötte el. Fekete, álarcos alakok harcoltak más varázslók ellen, és úgy tűnt, ez egy előre elvesztett csata.

- Öljétek meg őket – érkezett Voldemort engesztelhetetlen hangja. Körülöttük zöld sugarak olvadtak össze, és számos test hullott a földre, csak egy maroknyi, pálca nélküli varázslót hagyva, hogy szembenézzenek a Halálfalókkal.

- Mind sárvérűek – sziszegte a Sötét Nagyúr dölyfös hangon. – Mind érdemtelen a varázserejére. Szórakozzátok ki magatok, Halálfalók, fizettessétek meg velük az árulásukat!

Anélkül, hogy többet mondott volna, a legtöbb álarcot viselő varázsló célba vette lefegyverzett célpontját, és átkok sortüzét szórták ki rájuk, egyikük fantáziadúsabb, mint a másik. Egyedül Perselus maradt hátra, ünnepelte a látványt, anélkül, hogy részt vett volna benne… amit Voldemort késedelem nélkül észre is vett.

- Mire vársz, Perselus? Az a nő egyedül van, senki nem gondoskodik róla megfelelően. Nem akarhatod, hogy tovább várjon, nem igaz? Jobban ismerem, mint bárki… a leleményességed, amikor átkokra kerül sor – suttogta.

- Köszönöm, uram, de attól tartok, ezek a tevékenységek veszélyeztetnek bizonyos bájitalokat, amik azt igénylik a készítőjétől, hogy ne tapadjon vér a kezéhez – hárította el Piton.

- Badarság. Nem lesz vér a kezeiden. Ez csak egy kis időtöltés… ráhagyhatod Luciusra a végső érintést… ő különösképpen rajong azért. – Majd jóval lassabban folytatta. – Menj, Perselus! Ugye nem akarod, hogy csalódjak benned?

Harry érezte, hogy Piton a fogát csikorgatja a maszk alatt. A csel nem sikerült.

- Nem, uram, hát persze, hogy nem. Crucio!

A célba vett boszorkány a földre zuhant, sikoltozott a fájdalomtól, miközben Perselus azon igyekezett, hogy teljes Okklumenciapajzsát olyan magasba húzza, amilyenre csak tudja. Nem fogja elárulni magát. Marad a maszk mögött, és örömet szerez Voldemortnak.

A nő elvesztette az eszméletét, és egy csontos kéz érintette meg Piton vállát.

- Tudtam, hogy van tehetséged ezekhez az átkokhoz, Perselus. Nehogy elfelejtselek elvinni a következő mugli rajtaütésre… segítséged felbecsülhetetlen.

Egy apró nevetés hangzott fel Voldemort szájáról, miközben előrement a többi Halálfalóhoz, és azzal foglalta el magát, hogy felvonultatta az értéküket.

A nevetés még mindig zengett, amikor a sötétség újra elkezdődött, Perselus kétségbeesetten kapaszkodott az ürességbe, a pajzsba, hogy ne hányja le a fekete csizmáját áldozata ott heverő teste előtt.

Cselekedni, muszáj cselekedni – utasította magát Harry. Itt és most, mielőtt egy újabb emlék kezdődik. Meg kell találnia a módját… beszúrni saját emlékeit Perselus elméjébe, találni egy gyenge pontot, valamit, amiért kitarthat.

De már elkésett. És az új jelenet máris elkezdődött. De ez nem volt annyira más, mint az előző…

Ismét a Halálfaló kör. És közepén Perselus állt, bal karja lecsupaszítva, miközben Voldemort ünnepélyesen lépett egyet felé.

- Perselus Piton – kezdte erőteljes hangon. -, ma az én nevemben öltél és kínoztál. Készen állsz csatlakozni a seregemhez, és egyesíteni magad a hatalmamhoz?

Harry megborzongott, de Perselus nem.

- Készen állok – felelte határozottan. És az volt – döbbent rá Harry. A bájitalmester elméjében semmilyen bizonytalanság vagy ingadozás nem látszott. Egy jégtömb volt, elrejtőzött pajzsának mélységes mélyén, elnyomott minden érzelmet, akármik is voltak azok.

- Ezzel a Jeggyel a szolgálómmá teszlek téged mindenben és mindörökké. Legyen ez a jel a tagságod és a meggyőződésed szimbóluma. Legyen ez az irántam érzett hűséged területe, és a többi elkötelezettséged iránti hűtlenségedé. Ez legyen a kulcs, ami a Mesteredhez és az ő Halálfalóihoz kapcsol téged, eszköz a dicsőségedhez, ahogy a büntetésedhez is, egy kitörölhetetlen eszköz, melyet senki nem képes eltüntetni. Mai napon a szolgálatomba lépsz, és lemondasz minden más kapcsolatról, minden máshoz fűződő hűségről és szolgálatról, kivéve a sajátomat.

Perselus szó nélkül meghajtotta a fejét, és előretartotta a karját. Voldemort a szertartást megillető lassúsággal megfogta azt, és tenyerét Piton alkarjának belső oldalára nyomta, ami gyors iramban feketés füstöt kezdett árasztani.

Harry érezte a szúró fájdalmat, az intenzív égést, ami kínozta a férfit, aki ott állt mereven, de mozdulatlanul és némán. Egyedül arcának feszültsége és a homlokáról csepegő izzadtság árulta el szenvedését. A kínzás úgy tűnt, örökké tart, míg Piton végül térdre hullott, amikor ereje elhagyta őt.

Voldemort egyértelműen elégedettnek látszott, és végül eleresztette a karját, egy nagy vörös, jellegzetes beégetett jelet hagyva a férfin. Harry összerezzent. Egy fej, egy kígyó… Épp a Sötét Jegyet égették Perselus karjába.

- Halálfaló – folytatta Voldemort –, engedelmességed legyen hiba nélküli, hűséged sose ingadozzon! Teljes mértékben hozzám tartozol, és mindent, ami a birtokodban van, elveszítesz, ha csalódottá teszel. Okozz elégedettséget, és megjutalmazlak mindennel, amire csak vágysz. Tétovázás nélkül kövess a győzelem felé, és végül igaz érdemed szerint leszel elismerve. Állj fel, Perselus! Foglald el helyed az új családod körében!

Perselus összeszedte erejét, és reszketve felállt, ellenállva a kényszernek, hogy kezét a rémes sebhely fölé szorítsa, hogy csillapítsa a fájdalmat.

A pajzsok még mindig a helyükön voltak – vette észre Harry -, de már Perselus érzelmeit is érezhette. Voldemort elővigyázatosan választotta meg szavait… dicsőség, elismerés, egy család, amelyik támogatja… minden olyasmi, amit a kamasz fiú mindig is akart. Ám amikor Perselus visszalépett a helyére, még akkor is érezte, hogy a férfi utolsó reménye is a semmibe tűnik. Nem akart ehhez a mániákus alakhoz tartozni, aki megölte a szüleit és Evansékat. Nem a Halálfalóként elkövetett gaztetteivel akart ismertté válni. Nem ezt a dicsőséget, és nem ezt a családot akarta.

Lilyt akarta; hozzá akart rohanni újból a Magnus térre, vele akart házat építeni, vele akart nevetni, és lepihenni, talán egyszerűen boldog lenni.

De már túl késő. Nagyon késő. Választott. Zsákutcába került, cipője nekiütődött a macskaköveknek az utca végén, és most itt áll, csapdába esve.

Vége.

Harry képtelen volt kimenekülni Perselus érzelmeiből, így megpróbálta összegyűjteni szétszóródott gondolatait. Hogy érezhet valaki ennyi mindent egyszerre? Merlinre, hogy tud ekkora terhet cipelni anélkül, hogy összeroskadna és sikoltozna, anélkül, hogy ellenszegül, és mindent összetör maga körül? Miért nem fogta fel Piton korábban, miért nem vonta ki magát korábban ebből a hitvány, színlelt szerepből? Az a tántoríthatatlan fatalizmus… Harry már szétrobbant volna… vagy szétrobbantott volna valamit… például Dumbledore irodáját. Miért nem fordult Perselus Dumbledore-hoz?

Mintha a kérdésére adná meg a választ, a sötétségből egy új jelenet bontakozott ki. Albus! Egy hegytető… Dumbledore és Perselus, aki az idős férfi lábaihoz vetette magát, és határozottan páni félelem látszott rajta. A pillantástól - amivel az igazgató Perselust sújtotta – Harry szíve megdermedt.

- Ne öljön meg!

- Nem állt szándékomban.

Perselus alig látszott valamivel meggyőzöttebbnek, mint Harry, és igen jó okkal. Azért jött, hogy elárulja az Urát – értette meg. Azért jött, hogy felajánlja magát Dumbledore-nak. De az igazgató aligha tűnt úgy, mint aki tárt karokkal üdvözli leendő bájitalmesterét.

- Undorodom magától.

A szavak, valamint Albus hangsúlya olyan volt, mintha kést döfnének Perselus mellkasába. Mégis mit várt? Akárhova is ment, akármit is tett, mindig megvetés követte. Akárhogyan választ. Mindig túl késő…

Ám Dumbledore nem adott neki időt, hogy engedjen keserűségének vagy félelmének. Néhány percen belül kihúzta az összes szükséges információt és kinyilvánította meggyőződését, hogy Lily védve van. Néhány percen belül Perselusnak is garantált egy menedékhez hasonlót, majd elkerülhetetlenül visszaküldte őt a mesteréhez.

Perselus nagyot nyelt. Kémkedni fog Dumbledore-nak. Kémkedni Voldemort ellen, a világ ismert, legnagyobb pszichopata őrültje ellen. Az életét fogja kockáztatni, méghozzá… minden nap minden egyes percében. Lilyért. És a megváltásáért, ha ez még egyáltalán lehetséges.

Albus Dumbledore jeges, minden szánalomtól mentes tekintete zárta az emléket, és az áldott sötétség ismét visszatért.

Harry korábban sosem látta ezt a kifejezést az igazgató tekintetében. Szigorúságot igen, néha szomorúságot, de azt a keménységet? Bár azzal is tisztában volt, hogy most mély barátság fűzi össze az igazgatót és a bájitalmestert… Mi történhetett vajon mindazon évek alatt? De Perselus csak húsz éves volt, amikor ez a jelenet lejátszódott, és azóta sok víz lefolyt a híd alatt… de mégis… Miután meglátta Perselus elkínzott arcát a találkozó alatt, nehéz volt megérteni, miért került olyan közel egymáshoz a tanár és Dumbledore. Harrynek is nehezére esett elfelejteni azt a tekintetet. És hogy visszaküldték a biztos halálba.

Gondolatai elkószálhattak, mert alig volt tudatában az új jelenetnek, ami előtte formálódott.
Ismét egy csata. Ám ezúttal nem közönséges varázslók ellen. Nyilvánvalóan Perselus emlékei követni látszottak a kérdéseit, mert egy Halálfaló és a Főnix Rendje között lejátszódó szembesítés során találta magát. Némelyikükek könnyedén felismerte, de mivel nem látta a szülei arcát a tömegben, pont annyira megkönnyebbült, mint amilyennek Perselus tűnt.

Természetesen a Főnix Rendje tudott kettős szerepéről; sokan alig hitték el, de Dumbledore szavainak elégnek kellett lenni számukra. Ám a vele kapcsolatos utasítások ettől még ugyanazok maradtak: ne kíméljétek Pitont… egyszerűen biztosítsátok, hogy életben maradjon… ha lehetséges.

Ennek a két tábornak sem barátja, sem ellensége nem volt. A Halálfalók nem bíztak benne amióta bájitaltanárként visszatért Roxfortba, és egyetlen Rend-tag nem látszott készen, hogy olyan könnyedén elfogadja pálfordulását. Voldemort rövid pórázon fogta, Dumbledore pedig alapos megfigyelés alatt tartotta.

Perselus Piton ismételten csakis saját magára számíthatott. Egyetlen gondolat – hogy megmenti Lilyt – engedte arcára halvány mosoly csalni. Ám az olyan felsőrendű és kiszámított volt, hogy egyaránt irritálta a Halálfalókat és a Rend tagjait, és automatikusan arra késztette bármely diákot, hogy megalázkodjon, nem számít hány éves is volt.

De ez sem volt elég, hogy megkímélje őt a harci sérülésektől – vette észre -, amikor egy varázslat átfúrta a vállát. Megesküdött volna, hogy egy Halálfaló küldte rá. Mit számított? – gondolta, miközben fáradtan folyatta a csatát, és színlelte, hogy a Rend elleni buzgalma tovább növekszik.

Holnap le kell vezényelnie az óráit és elkészíteni ura bájitalát. Urainak – ez jóval precízebb. És biztos, hogy egyikük sem fogadja el mentségként a sebesülését. Ő egy bájitalmester végül is, ahogy erre McGalagony szárazon rámutatott utolsó alkalommal, amikor zöld, véráztatta talárjában visszatért Roxfortba.

Pont ebből a nézőpontból kiindulva döntött úgy, hogy ezentúl csakis feketét hord. Az legalább megspórolja a soron kívüli még több megalázást.

Könyörtelenség – gondolta Harry. Pont azt a szót kereste. Az élet abszolút könyörtelennek bizonyult Pitonnal. Hát senki nem adott neki egyetlen esélyt neki?

A látomás ismét átmenet nélkül mozdult el, mintha csak Harry impulzusaira válaszolna. De a fiú érezte, hogy szíve csaknem leáll az előtte formálódó látványra, és nem csak Piton miatt.

Az édesanyja. Lily. Annyira gyönyörű… és nevet, keze egy barna hajú, szemüveges fiú vállán van. A fiú úgy tűnt szemével issza be a lány látványát. Féltékenység ragadta meg Perselust, és pont annyira égette őt, mint a Jegy.

- Lily?

A lány meglepetten megfordult, és villanásnyi szomorúság tűnt fel tekintetében, amikor beazonosította megszólítóját.

- Beszélhetnék veled? – kérdezte Perselus a tőle telhető legvisszafogottabb hangon. Egy jóval fiatalabb Perselus – eszmélt rá Harry. Most megint visszamentek az időben.

Egy pillanatnyi tétovázás után Lily megfordult, mormogott valamit Jamesnek, és a fiú mogorván arrébb sétált.

- Mit akarsz? – kérdezte Lily hűvösen Perselustól, aki megborzongott a jeges tekintet láttán.

- Beszélni veled – válaszolta halkan.

- Rendben, itt vagyok.

- Igazán? – kérdezte szelíden a fiú.

- Mit akarsz? – türelmetlenkedett Lily. – James rám vár.

Ez biztos fájt – gondolta Harry. Igazán. Jobban, mint ahogy Perselus bevallotta.

- Lily, a dolgok megváltoztak…

- Ó, tényleg? Hogyan? – kérdezte a lány feszülten.

- A helyzetem megváltozott, többé már nincs mitől félnem – mondta grimaszolva. – A Sötét Nagyúrnak túl nagy szüksége van rám, és…

Lily erőltetetten felnevetett.

- Szüksége? Rád, Pers? Voldemortnak? Te tényleg elhiszed ezt az ostobaságot?

- Te nem érted – válaszolt Perselus, és ahogy türelmetlenséges nőtt, arca váratlanul vörös színt öltött. – Én leszek Nagy Britannia legfiatalabb bájitalmestere, és ő tudja, hogy képességeim értékesek. Mostantól már semmit nem tesz majd ellenem és azok ellen, akik közel állnak hozzám… Én tudnék… Mi tudnánk… - zavartan elnémult.

Lily egyértelműen meghökkenten a fejét rázta.

- Perselus Piton, az javaslod, hogy ismét barátkozzunk egymással?

- Én… igen, Lily. Tudom, hogy a dolgok nem mentek könnyen, de kedvellek, és minden, ami történt…

- Hogy merészeled! - kiáltott a lány, és ezúttal ő vörösödött el a felháborodástól.

- Azok után, amiket nekem mondtál? Azok után, ahogy elhagytál? Van egyáltalán fogalmad arról, hogy min mentem keresztül? Felfogtad akár egy pillanatra is, hogy mit tettél velem?

Perselus elsápadt.

- Sajnálom, Lily… Meg kellett tennem… Nem volt választásom.

- Mindig van választásod – felelte Lily és hátradobta a haját.

- Azt tettem, amit tennem kellett, hogy te biztonságban légy – bizonygatta komoran Perselus. – Érted tettem!

Ezt nem volt helyes mondani – döbbent rá Harry Perselusszal egyidőben. A lány állkapcsa megfeszült, és tett egy lépést hátra, mintha elsétálna, majd ismét a fiú elé lépett és megragadta annak bal karját. Mielőtt a fiú tiltakozhatott volna, a lány csupasszá tette alkarját és felfedte a Sötét jegyet. Majd undorodó mozdulattal ellökte magától, és tekintetében tisztán látszott a megvetés és a fájdalom.

- Ezzel ne engem vádolj, Perselus Piton – közölt nyugodtan. Túl nyugodtan. – Soha ne próbáld az én nevemmel igazolni tetteidet. Meghoztad a döntésed… azt az oldal választottad, amelyik megölte a szüleimet és a tieid is. Nem értem ugyan, hogyan… de ez az, amit te akarsz. És én nem vagyok egyéb, mint egy sárvérű, emlékszel?

- Lily, ne – motyogta Perselus. Ám most az egyszer igaza volt – mondta magában Harry. Már túl késő volt.

- Elég – közölte határozottan Lily, talán túlzottan is metsző hangon. – Soha többé nem akarok beszélni veled. Maradj távol tőlem! Nem is szólj hozzám! Mai naptól fogva nekünk nincs többé semmi dolgunk egymással.

Perselus összeszorította a fogát, ezúttal képtelen volt eltitkolni a fájdalmat, ami a belsőjébe nyilallt. Olyan, mint egy Sectumsempra… csak még rosszabb.

- Szereted őt, igaz? Pottert?

Lily smaragd színű szeme megkeményedett.

- Semmi közöd hozzá, de igen. Maradj tőlünk távol, Perselus. Ez az egyetlen tanács, amit adhatok neked… Maradj a magad fajtánál.

És ezzel Lily Evans sarkon fordult és a közelben várakozó alak felé sietett. A kócos hajú James Potterhez, akinek – nyilvánvalóan a sírás szélén állva – a karjai közé vetette magát. James, az arcán gyilkos tekintettel, az ösvény felé irányította Lilyt, ami egy fa mögött húzódott, Roxfort falain túl… és eltűntek Perselus szeme elől, aki egyedül maradt, és a szél az arcába fújta a haját.

Egyedül. Egyedül az utolsó reményeivel, az utolsó illúzióival, amit Lily és James Potter a sárba taposott, és a szél elfújta azokat a lehulló levelekkel együtt.

És minden hasonló szembesítés során úgy tűnt, ugyanazt a frázist halja, azt, ami újra és újra megrengette egész gyerekkorát. A te hibád. Rossz választás. Minden a te hibád. Félvér, átkozott fattyú, egyik csoporthoz sem tartozol, nem tartozol senkihez.

Egyedül az egész világ ellen.

És valószínűleg sosem volt esélye kibékülni Lilyvel – gondolta Harry keserűen. Nem eléggé ahhoz, hogy kiürítse nyomorának kútját, amibe a lány beletaszította.

Lassan, akár egy film, amelyik túl hosszú ideje tart, a jelenet ismét változott, lassan, akár egy lassított felvétel, annyira nehéz volt a kétségbeeséstől, a fájdalomtól és a gyötrelemtől, hogy Harry minden erejével megpróbáltja arrébb taszítani. Irányítani akarta az emlékek áradatát, igen, de nem így.

- Azt hittem… az ígérte, hogy megvédi őt! – kiáltott Perselus Dumbledore-ra, és arcát harag és szenvedés torzította el. – Megígérte!

- Elárulták őket – felelte Albus nyugodtan, nyilvánvalóan érzéketlenül a fiatalember fájdalmára. – De Harry túlélte, és Voldemort eltűnt.

- Nem számít – nyöszörgött a bájitalmester és fejét a kezébe hajtotta. – Azt kívánom, bárcsak én haltam volna meg…

És az igazat mondta – érzékelte Harry. Ő maga is szeretett volna akkor halott lenni, annyira elárasztották a tanár érzelmei… és a sajátjai… az a vég nélküli sajnálkozás mindenért, amit elhibázott, csakúgy, mint Perselus, amiket megkaphatott volna, mint Perselus, amiket mondani szeretett volna… megváltoztatni dolgokat… megjavítani.

De már túl késő, motyogta a visszhang Perselus emlékének mélyéről.

Mindig túl késő volt, még mielőtt ő megszületett volna.

Harry egy pillanatig hagyta magát lebegni ebben a reménytelen érzésben, mielőtt magában megrázta magát. Nem. Nem, nincs késő, nincs mindenre késő, nem arra, mit még mindig megszerezhetnek… a kapcsolatra, amin most osztoznak, és ami a kulcs lehet.

- Perselus – mormogta Harry. Érezte, hogy Piton öntudata megugrik.

- Harry… - felelte a tanár révületének mélyéről. – Megtartottam a szavam. Megvédtelek. Az ő kedvéért, ennyi időn keresztül.

- De nem csak az ő kedvéért, Perselus, igaz? – kérdezte Harry reménnyel telve. Emlékeztetnie kellett őt. Elő kellett hoznia a felszínre az utolsó hónapok boldog emlékeit. A saját emlékeit, ha muszáj. Megpróbálva magát kiemelni Piton érzelmeiből és emlékeiből, Harry előtérbe nyomta az első eszébe jutó emléket.

A karosszék, Perselus, Shadow dorombolása. A csodálatos érzés, hogy otthonra lelt, hogy valaki, akire vigyázhat, valaki, aki vigyáz rá.

Lassan, nehézségek árán formát öntött előtte a jelenet, és Harry visszatartotta győzedelmes kiáltását: tessék, itt van! Meg tudta tenni!

Érezte Piton jelenlétét, mintha kábulatban figyelte volna az eseményeket, amik az ő – Harry – oldaláról játszódtak le. Igen, a laborban eltöltött jó idők… de nem csak azok. A jó időket is az emberi alakjában. Azt, amikor a parkban Perselus a vállára tette a kezét, a büszkeséget is, ahogy kontaktus melegségét, az érzést, hogy nincs többé egyedül… és az ablaknál folytatott beszélgetést aznap éjjel, amikor Piton felajánlotta, hogy legyenek egy család, hogy ott lesz neki.

Mindez valóságos… és Piton számára is az volt – érzékelte. A bájitalmester küzdött, hogy a felszínre emelkedjen, hogy megszökjön az ördögi forgószél elől, amit Voldemort rákényszerített. Harry felbátorodva húzott elő egy újabb az emlékei közül. Jóval pontosabban az érzelmeiből.

Egy kéz a homlokán, és gyengédség érzése, a tudat, hogy valaki vigyáz rá. Most ismét Piton emlékei kerültek az előtérbe, de ezúttal más emlékek. Azok az éjszakák, amikor Harrynek rémálmai voltak, és Perselus jött, hogy vigasztalja őt, anélkül, hogy tudott volna róluk, gyengéden simogatva a fiú haját és megnyugtató szavakat mormolt.

Harry érezte, hogy akarata ellenére elmosolyodik. Szóval innen jött… az érzés, hogy megvédik, miközben aludt… és itt még nem ért véget minden.

Protego. Perselus feláldozta magát érte, hogy megvédje őt. A tudat, hogy mindenki közül pont Piton, a Fekete Ember kedvelte őt. Perselus válasza nem késett sokáig saját emléke visszhangjában.

Megvédeni Harryt, igen, minden áron, mert a fiú fontos, és nem csak az ok miatt… hanem mert ragaszkodott hozzá, jobban, mint a saját életéhez. A szeretet és az aggódás keveréke, a vágy, hogy megvédje, hogy boldoggá tegye… és igen, az apai szeretet is, amit iránta érzett – érezte Harry, és ez kitöltötte őt, védelmező melegséggel ölelte körül, megvédte attól a széltől, ami körülöttük örvénylett.

Mint amikor Shadowként Piton a karjaiba vette. Amikor a férfi vállán utazott, büszkén, akár egy oroszlánkirály. És Perselus is az volt – vette észre Harry, amikor érzékelte a férfi nézőpontját, hogy mennyire szórakoztatta és milyen büszke volt rá, hogy egy macska ült a vállán. Az ő macskája. Nem vette észre, hogy ennyire birtoklóan érzett a bájitalmester vele kapcsolatban… és mennyire félt, hogy elveszíti őt.

De az nem fog megtörténni – erősítette meg újra Harry. Szüksége volt Perselusra. Érzékelt valami melegséget magán, és kinyitotta a szemét. Ott állt pont előtte, homloka még mindig a bájitalmester mellkasán pihent, akinek sziluettje most pontosan kivehető volt. Még mindig viselte a maszkot– vette észre, de már látta a férfi szemét, és Perselus keze az ő vállán nyugodott.

- Nem foglak elhagyni. Kérlek, szükségem van rád… megígérted!

Piton lassan bólintott, tekintete megtelt megbánással. Küzdött – észlelte Harry -, érte küzdött, de csapdában ragadt, Voldemort foglya volt. Ismét kinyúlt a vészjósló, fehér maszk után. Meg kell tennie, most, és ki kell juttatnia magukat ebből a pokolból.

Perselus lehajtotta a fejét, és tekintetét Harryébe fúrta. Annyira szerette volna… de meg kell vele értetni, hogy nem követheti Harryt. Ő Voldemorté, és nincs semmi, amit tehetne ez ellen. Hosszú idővel ezelőtt hűséget esküdött neki.

- Menj el, Harry. Ne maradj itt, ez veszélyes.

- Nélküled nem. Kérlek, fel kell ébredned!

- Lehetetlen. Nem fogja megengedni, hogy elmenjek. Menj haza, Harry. Igyekezz! Voldemort téged bizonyára nem érzékel.

- Tudja, hogy itt vagyok, és tudja, hogy nem hagylak neki téged. Kérlek, szükségem van rád… hadd próbáljam meg!

Harry inkább érzékelte semmint látta Perselus bólintását, és automatikusan megpróbálta levenni az álarcot. Sikertelenül, de elutasította, hogy elengedje fogását Pitonon… emlékek, még több emlék kell!

Nem – javította ki magát -, nem emlékek. Nem arra volt szükségük… Összpontosított és előhúzta magából a kúria képeit. Az elkövetkező telet, a kandallóban égő tüzet, és egy macskát… egy hosszú sétát a hóban Perselusszal, nevetést, a bizonyosságot, hogy van egy helye valahol, ahova mehet, valakije, akinél menedékre lelhet.

Segíteni Pitonnak a bájitalkészítésben, a békességet a laboratóriumban. A láthatatlanná tévő köpenyének segítségével titokban meglátogatni a férfit Roxfortban, mert szüksége volt egy késő éji tanácsra.

- Szükségem van rád. Kérlek.

Lassan, centiről centire érezte, hogy az álarc leválik, és szabaddá teszi Perselus arcát. Harry a hatalmára és erejére koncentrált, és tovább fáradozott.

Csatangolás Roxfort folyosóin a tanár vállán. Lekaparni a tapétát a Mardekár klubhelyiségének bejárati ajtajáról, és látni, hogy a diákok panaszkodnak a házvezetőjüknek, mert a macskája megpróbálta megjelölni a territóriumát a pincében. És talán még – ki tudja – levizelni Malfoy értékes cipőjét.

Kérlek – mormogta magában -, te vagy az én Fekete Emberem. Ne hagyj el, ne a történtek után. Ne most.

És hirtelen sikerült. Ujjai között tartotta a rémes álarcot, mereven és üresen - akár egy dermedt, halott fejet. Harry késlekedés nélkül messzire hajította, mielőtt megfordult és nyugtalanul Perselusra nézett. A varázsló nem mozdult, alakja most már tökéletesen kivehető volt, és sápadt, fáradt arcát Harry felé fordította.

Perselus lassan kinyúlt, és kezeit a fiú vállára helyezte, aki úgy fogta, mintha az élete múlna rajta. Voldemort ezúttal nem fog győzni; nem visz el még egy személyt, akivel törődik!

- Nem, nem fog győzni. Nem engedem – felelte Perselus egyszerűen és Harryt egy védelmi aura burkolta körbe, ami ismét eltaszította a szelet, és otthagyta őket a gyengülő vihar közepén. Valamilyen oknál fogva, amit Perselus nem tudott felfogni, Harry eljött, hogy megkeresse őt, és visszavigye az ő oldalára.

Valószínűleg ez volt az első alkalom, amikor valaki az ő megmentésére érkezett. És ez volt az első eset, amikor valakinek rá volt szüksége. Rá! Perselus Pitonra, és nem csak a bájitalmesterre vagy a kémre. A fiúnak szüksége volt valakire mellette, hogy segítsen neki felnőni, és egyszerűen azért, hogy életben maradjon a világban, ahova született, valakire, aki vezeti, akitől függhet. Valakire, aki csakis az övé.

Perselus sosem hitte volna, hogy egy nap… Miután életét Tobias Piton szigorú fennhatósága alatt élte, csakhogy gyorsan a Sötét Nagyúr karmaiba essen, miután két urat szolgált, utálva az érzést, hogy újabb személyhez tartozik. Miután megtagadta a családját és a barátait, elutasította, hogy bárkit is közel engedjen magához csaknem két évtizeden keresztül… Igen, mindezek ellenére Perselus Piton késznek érezte magát, hogy egyszer és mindenkorra beengedje Harry Pottert az életébe. Hogy ő legyen az a megbízható felnőtt, akit a fiú kétségbeesetten keres, hogy a fiú jóllétének szentelje magát, akármi is jön.

Hogy testestől és lelkestől a fiú sorsához kösse magát.

Ekkor mélyen a fiú szemébe nézett, hogy láthassa benne az eltökéltségét, és úgy tűnt, az a sötét zöld fény, ami körülöleli őket, eltaszítja a vihar maradékát is. Egy pillanattal később vakító fény villanása ütötte meg Perselust, ami erősen hátravetette őt, és a fájdalom intenzív volt annak ellenére, hogy ez csak egy álom volt. Miközben egy újabb öntudatlan állapot felé úszott, utolsó gondolata Harry volt… és remélte, hogy ezúttal megkímélik őt; azt mondják, hogy a villám nem sújt le kétszer ugyanazon a helyen.

Úgy tűnt, két másodperc telt csupán el (vagy talán egy egész hét – ebben nem volt teljesen biztos), de Perselus küzdött, hogy kinyissa a szemét. Ezúttal a valóban – eszmélt rá, amikor megérezte, hogy minden sajgó izma felkiált. Merlinre, kezd öregedni, ami nem jó dolog… Mindössze egyetlen pillanatába telt, hogy visszaemlékezzen az utóbbi események láncolatára.

Az igazgató irodája. A varázslat. Dumbledore, az a vén bolond, az az áruló… Tomboló harag kerítette hatalmába. Hogy tehette? Ennyi idő után…

Végre sikerült fókuszálnia a tekintetét, és az első dolog, amit meglátott, a felvillanó aggodalom volt Harry zöld szemében, miközben összekuporodott mellette. Tehát a fiú az egész időt az ő ágyán töltötte? Perselus azonban nem tudott neheztelni rá. Nem az imént történtek után…

Merlinre, mi is történt az imént? Milyen sokáig volt bebörtönözve abban a személyesen reá szabott pokolban?

A dühkitöréstől görcsbe csavarodott a gyomra, miközben gyorsan körülpillantott a szobában, ahol volt. Roxfort. Az ő hálószobája. De nem volt egyedül, és bár semmi ellenvetése nem volt a fiú jelenléte ellen… Más részről mit keres McGalagony az ő lakosztályában, az ő hálószobájában azzal az aggódó bizonytalanul érzelmes pillantással az arcán? Ez teljességgel borzasztó! Összehúzta szemét, hogy beazonosítsa a másik alakot. Poppy Pomfrey. A javasasszony túlságosan gyakran gondoskodott róla ahhoz, hogy betolakodását felrója neki.

Az utolsó jelenlét ugyanakkor… magas termet, süveggel fedett fej, lila talár, hosszú, fehér szakáll és az az erős aura, ami egyetlen személyhez tartozott, ahhoz az utolsó személyhez, akit most, ebben a pillanatban látni akart.

Izmait olyan harag feszítette, amit már évek óta nem érzett. Perselus talpra állt, és ökölbe szorított kézzel elindult a férfi felé.

- Hogy tehetted?

Hangja berekedt, de ez most rendjén volt, és ez volt az egyetlen módja, amivel kifejezésre tudta juttatni a szavait. Mögötte a két boszorkány felsikoltott, de ő nem is hallotta őket, nem jobban, mint azt, hogy Harry macskává változott az ágyán, és aztán elindult felé. Pálcájának diszkrét intésével McGalagony egy halk varázsigét mormolt, és Perselus fekete pizsamája ismét visszaváltozott a varázsló talárjává. A férfi még ezt sem látszott észrevenni…

- Perselus, fiam – mormogta Dumbledore, hangsúlya megnyugtatónak és némileg szomorkásnak tűnt. Semmi nem tudta most enyhíteni a bájitalmester dühét.

- Nem – Piton hangja ezúttal remegett, de volt benne valami végső, ami megdermesztette az összegyűlteket. – Ennyi év után, Albus? Nem ezt érdemeltem. Nem, ezt nem érdemeltem meg.

Anélkül, hogy félrenézett volna, Piton lépet egyet hátra.

- Perselus…

- Soha többé ne gyere a közelembe… - A fekete szempár egy pillanatra elmozdult és megpihent a macskán, aki elragadtatottan figyelte őt. Piton úgy tűnt hozzátesz még valamit, majd meggondolta magát. – Viszlát, Albus.

A bájitalmester sarkon fordult, céltudatosan megindult a nappalija és a kandalló felé, és talárja dühösen örvénylett mögötte.

Shadow egy pillanatra lemerevedett a döbbenettől a szeme előtt lejátszódott drámától, és bele telt egy kis időbe, hogy rájöjjön… Piton távozik. És ha hinnie lehetett annak, amit az imént mondott, akkor örökre. Másodperceken belül a tanár belép a kandallóba, és eltűnik e szeme elől, a zöld lángok elragadják előle.

Shadow gyorsan körülnézett. Poppy Pomfrey tátott szájjal figyelte, hogy páciense távozik, és képtelen visszatartani őt. McGalagony, aki úgy tűnt, húsz évet öregedett, miközben a macska és a bájitalmester hasonlatosságát tanulmányozta, és úgy tűnt megérti a helyzetet. Ami Dumbledore-t illeti, ő a mindig barátságos tekintetét a macskára szegezte, és szemében egészséges adagnyi szomorúság úszott. Nem szólalt meg, de állával enyhén intett Shadownak.

Ez azonban szükségtelen volt. A macska várakozás nélkül a Fekete Ember felé ugrott és a vállán landolt, pont akkor, amikor a férfi egy marék hopp-port szórt a kandallóba.

Piton nem ijedt meg, és a legcsekélyebb pillantásra sem méltatta a mögötte levőket, amikor kijelentette uticélját.

- Piton-kúria.

A kandalló elnyelte őt, és maga mögött hagyta Roxfortot és a három tehetetlen embert.

Shadow ugyanakkor nem tehetett róla, de megfordult, hogy visszanézzen, és amit azokon az arcokon látott, arra késztette, hogy úgy vélje, Perselus hibázott. Most az egyszer az életében Perselusnak vissza kellett volna néznie.