Félelem: Alapvető, emberi érzés egy valós vagy nem valós fenyegetéssel szemben. Össze játszik a menekülési vággyal ami az érzelem kiváltójától minél messzebbre akarja vinni az egyént.

Halo, itt a következő rész, kellemes olvasást kívánok.

Nincs mesélő

Miután elmenekült az ikrek elől, Lokh átmászott a szűk alagúton és egy sötét folyosón találta magát. Idegesen elindult amerre a vérnyomok vezetnek, „Kövessétek a vért.". Hirtelen füstöt érzett és a folyosó végén tüzet látott, „Nem tudom akarom-e látni.".

Behajolt az ajtón és az egész terem lángokban állt. Narancs és vörös lángok csapdostak mindenfelé, elnyelve minden berendezést amit találtak. A földön rengeteg elszenesedett holttest hevert, ami a tűz martaléka lett.

- Meg kellett tennem. - Egy torz, kicsavarodott, elf szerű lény, bánatosan, megtörve és legyengülve kuporgott egy sarokban, várva hogy a tűz őt is eleméssze. - Fel kellett gyújtanom mindent. - Lokh megpróbálta felhúzni, de nem reagált, nem mozdult és csak várta a tűzhalált. - Kadexedas tönkretette az életünk és elvett tőlünk mindent. - Elkezdett pityeregni, majd sírni. - Kitudja mennyi éve vagyunk ilyen szörnyek?! Csak a rabszolgái vagyunk! Vártunk rátok! Olyan régóta hogy megmentetek minket! De ti nem jöttetek. Senkit sem érdekeltünk és senki sem emlékezett ránk. - Vett egy mély levegőt, örült Lokh-nak. Örült hogy nem kell egyedül meghalnia, hogy van aki hallja az utolsó szavait. Félt volna egyedül meghalni. - Had égjen le az egész kastély. Tűnjön el Nirn színéről. - Az orgyilkosra nézett. - Neked még feladatod van. Arra, - a fejével egy nyitott ablak felé mutatott. - kijuthatsz a hátsó kertbe. Mássz fel a második létrán, be a harmadik emelet ablakán. Ott vannak a többiek és útba igazítanak. Vigyázz az ikrekkel, odakint vannak.

Lokh nem próbálta meg még egyszer kivinni a motyogó elf lényt. Otthagyta mert most jutott el a tudatáig, nem ő és Elyna az egyetlen áldozat ebben a kastélyban. Az a lény, inkább elégette magát és a barátait hogy többet ne kelljen Kadexedas uralma alatt élnie. Lokh nem tudott fájdalmasabbat elképzelni a tűzhalálnál, de amint a lángok elérték a lényt, sikoltozott, kiabált, vergődött és meghalt. Az utolsó nyögése boldogságot árasztott, mintha több évnyi szenvedésnek vetett volna véget a tűz.

Nem volt ideje ezen elmélkedni, ki kellett jutnia mielőtt az ittlévők sorsára jut. Kimászott az ablakon, de megtorpant. Az ikrek a hátsó kertben várnak rá. A legutóbb is csak szerencsével menekült meg előlük, de nem volt választása, a lángok már majdnem elérték őt is. Óvatosan, csendben lopakodott, már amennyire tőle telt.

Látta a létrát amin fel kell másznia és az ablakban amit el kell érnie, valami világított. Nem tudta mi van ott, de azt tudta mi van idekint. A kertben a bokrok és a virágágyások kiválóan voltak gondozva, valószínűleg a szolgák intézik.

A bokrokból mozgást hallott és egyből azon volt hogy rohanjon. Előjött ami rejtőzött és a szíve is megállt egy pillanatra. Egy nyuszi, majdnem halálra rémítette, „A mai este után, szerintem ez normális.".

Megfordult, de az arca előtt, közvetlenül az egyik iker jelent meg. Nem volt ideje sikítani mert a hatalmas, karmos kezét a szájára tapasztotta, a karmai belemartak az arcába és a földhöz vágta.

- Egy kicsit megfuttattál minket. - Kezdte az egyik.

- De szeretjük a prédánk gyors. - Jelent meg a másik.

Lokh elkábulva próbált felállni, de elvesztette az egyensúlyát és a földön maradt. A két vadász szörny körbe vette, megpróbálta elővenni a tőrét, de az egyik ráugrott, meggátolva hogy akár védekezni tudjon. Érezte hogy elérkezett a vég, innen nem menekülhet és Elyna nem fog a segítségére sietni.

Látta Elynát és tudta hogy az ő hibája miatt keveredett bele ő is ebbe a rémálomba és a szíve mélyén már rájött hogy mennyire szereti őt.

A lény lesújtott, de valami láthatatlan erő megragadta és meggátolta. Lokh kinyitotta a szemét és látta hogy az egyik szörnyet, egy másik, egy nagyobb és erősebb, láthatatlan teremtmény emelte fel. A másik fenevad menekülőre fogta, de ugyanúgy elkapta mint a testvérét.

Az ikrek rettegtek, tudták mi az ami elkapta őket. Akármi is volt a foglyul ejtőjük, kinyomta mindkettőjük szemgolyóit és a szemgödrükön keresztül, összezúzta az agyukat, majd eltűnt.

Lokh rémülten rohant a létra felé, vissza se nézett, meg volt győződve róla hogy akármi is intézte el az ikreket, a nyomában lohol.

„Azt hiszem, most láttam Kadexedas-Shardenakot!"

Elyna

Elértem Thenric azon lényeinek a gyűjtőkamráját, amiknek már nem veszi hasznát. Egy egész terem, tele rothadó, megcsonkított testekkel és végtagokkal, annyi vér folyt a kupac alatt mintha egy folyó lenne. Gyorsan át kellett mennem mielőtt valami betegséget kapok el.

A holttestek, ahogy lépkedtem rajtuk, a dögbogarak elkezdtek hemzsegni és menekülni előlem, „Szerinted messze van a kijárat?", kérdezte Kintyra, a fejemben. „Nem tudom, csak azt hogy meg kell próbálnunk.", válaszoltam, szintén gondolatban.

Kijutottam a fertőből, de a soron következő szoba, nem volt olyan büdös és fertőző, de éppoly hátborzongató volt. Az emberi tetemek, kibelezve, megnyúzva és megcsonkítva lógtak, mint a füstölt húsok. A belső szerveket külön rakták kicsi befőttes üvegekbe egy polcra. Már engem is elfogott a rosszullét, de megtaláltam a kijáratot és egy folyosóra értem.

Nem tudtam hogy merre lehet a kijárat és egyetlen nyomot sem találtam, de engem valaki megtalált.

- FRISS HUSI! BRUNKO MEGESZ! - Brunko, azaz agyatlan, nord izomkolosszus egyszerűen nem szállt le rólam.

„Elintézzük?", kérdezem Kintyrát. „Nem biztos hogy van elég erőm!", válaszolta és menekülőre fogtam, de egyből a nyomomba eredt, pont ahogy számítottam.

Lassítottam a tempón, had érjen be és amikor már csak egy karnyújtásnyira voltam tőle és hirtelen megálltam hogy ne csak túl fusson rajtam, de az oldalába vágjam a fekete pengém. A vére vörös volt és patakokban folyt a friss, mély és széles nyílt sebén, de úgy kezelte mintha csak egy karcolás lenne.

Rám morgott, majd ismét támadásba lendült. Az agyatlan hústorony hiába volt erősebb nálam, én könnyen kitértem előle és elgáncsoltam. Ismét belé szúrtam a pengém, a hátába, 3-szor egymás után.

Nem próbáltam 4-szerre is leszúrni, mert a hatalmas karjával felém csapott, de kiértem előle, ő azt sem tudva hogy merre nézzen, a másik oldalát is megszúrtam. Fájdalmasan és dühösen kiáltott fel, a pengém beleszorult a vállába és fegyvertelen lettem. A varázs erőm még nem töltött fel rendesen, így nem tudtam tűzlabdát indítani felé és ismét támadásba lendült.

Nem voltam elég gyors hogy kitérjek előle, de Kintyra egy villámdárdája szúrta át a mellkasát amitől megtántorodott és térdre rogyott. A szellemhölgy megmentette az életem, az utolsó csepp varázs erejével, majd visszaszereztem a tőröm, a torkához szegeztem a pengét, hogy véget vessek az életének.

Egy hatalmas ököllel gyomron vágott, majd képen törölt amitől a falhoz csapódtam. Teljesen megszédültem, a látásom homályos lett és nem bírtam talpra állni.

- FRISS HUSI MOST NEM MENEKÜL! - Kintyra nem tudott mit tenni, hiába próbálkozott, nem jött elő a varázs ereje.

Brunko fölém tornyosult, az egyik, hatalmas kezébe elfért az egész fejem és úgy emelt fel. A másik kezével a két lábamat fogta össze a bokáimnál és megpróbált szétszakítani. Abban a pillanatban lepergett az életem a szemem előtt. Láttam az apámat, ahogy kiképzett engem, a Szervezet összes tagját, láttam Marshalt ahogy gonoszul vigyorog rám, de még fontosabb amit láttam. Lokhot, ahogy törődött velem és nem akarta hogy kilépjek az életéből. Lokh számára fontos vagyok és nem akar elveszíteni. Már egy ideje tudtam hogy hasonlóképpen érez, de nem tudtam hogyan reagáljak rá.

A szorítás hirtelen abbamaradt és Brunko elejtett. A fenekemre huppanva, megpróbáltam felállni, de az egész testemet fájdalom járta át. Sötét volt és a látásom is homályos lett, de láttam ahogy Brunko viaskodik valamivel és vesztésre állt.

Nem láttam jól, de a sötétben valami nyálkás és pikkelyes teremtménnyel küzdött aminek 4 izmos karja volt. Brunko legalább 400kg színtiszta izom volt, de az valami úgy csapdosta az egyik majd a másik falhoz mint egy rongybabát. A nord lény már menekülőre fogta amikor az a 4 karú valami apró cafatokra tépte.

- Jobb ha futsz, félelem és shisno. - Éreztem hogy nekem beszél, nem tudom mi lehetett, de nem kellett kétszer mondani. A lényem teljes egészében megremegtem és úgy rohantam mint még soha, féltve az életemet.

„Mi volt ez?!", Kintyra is látta, valószínűleg többet látott belőle mint én, „Nem tudom! De most ki kell innen jutnunk!". Futottam és futottam, mint egy őrült, az első ajtón amit láttam berontottam, de megbotlottam és egy ismerős alakra estem rá.

- Megadom magam! - Kiabálta és innen tudtam hogy biztosan ő az.

- Lokh?!

- Elyna?! - Mindketten felálltunk és leporoltuk magunkat. - Úgy örülök hogy látlak! - Rám ugrott és átölelt, szorosan.

- Jól van, eressz el! - Lefejtettem magamról. - Elég különös dolgok folynak ebben a kastélyban.

- Nekem mondod?! Egy szörnyeteggé vált ragada ikerpár majdnem megölt!

- Én arra gondoltam hogy egyedül is túlélted ezt az egészet. - Ezen egy kicsit ideges lett. - De jobb ha találkozol a legújabb társunkkal. - Kíváncsian nézelődött. - Kintyra, mutatkozz be. - Utasítottam.

- Üdv, - A szellemhölgy előjött és bemutatkozott. - a nevem Kintyra Septim, második ezen a néven.

- Tudom, Lokh, egy kicsit ijesztő lehet…

- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁRRRRRRRRRRRRRRGGGGGGGGGGGGGHHHHHHHHHHHH! - Lokh úgy üvöltött fel a szellemhölgy láttán mint egy újszülött.

- Lokh, állj le. - Kértem, de nem állt le és tovább ordibált.

- Elyna, állítsd le mielőtt olyat teszek amit mindketten megbánunk. - Kért meg Kintyra mire Lokh egyik vállára tettem az egyik kezem.

- Lokh, - Amint megszólítottam, leállt. - ha csak egy parányi esélyt is akarsz arra hogy élve jussunk ki innen, ajánlom hogy fogd be. - Nem kiabált többet.

- De micsoda ő?

- Nem tudom, de segített nekem, a barátunk. - Lokh ijedten nézett az apró szellemhölgyre, megpróbálta a kezébe venni, de a keze átment rajta.

- Ez… elég fura. - Tudtam hogy a gyűrűmhöz van köze, de ha számításba vesszük a tényt hogy mennyire megijedt Kintyrától, egyértelműen gyanakodni kezd hogy közöm van a feltámasztásához.

- Szerintem is, - Gondoltam ideje visszatérni a lényegre. - de hogy kerültél ide?

- Követtem a vérnyomokat, egy csapat olyan lény amik eddig ránk vadásztak, pontosabban csak kettő, de két főből is állhat egy csapat, a nyomomban volt és idáig üldöztek. Te hogyan?

- Egy őrült mágus elrabolt, elvette a kesztyűmet és a kámzsámat, kishíján megcsonkított, de Kintyra megmentett, megütköztem Brunkoval, de egy különös lény megmentett.

- Téged is?

- Hogy?

- Engem is megmentett egy különös lény, de inkább fenyegetőnek tartottam mintsem barátinak. - Akármi is volt, nem a barátunk és nem szívjóságból mentett meg minket, ugyanaz a lény.

- Ti vagytok! - Egy eltorzult és deformált elf lény szólított meg minket. - Tényleg eljöttetek! Ahogy a prófécia megígérte! - Lokh-al összenéztünk.

- Prófécia?

- Gyertek! A szertartás mindjárt elkezdődik! - Mutatta az utat, jobb ötlet híján, követtük.

Végigvezetett minket egy kivilágított folyosón, ahol mindenfelé a Sötétség Testvériségének a címere volt vagy kiakasztva, vagy vérrel lefestve. Ahogy haladtunk, egyre többen csatlakoztak hozzánk, ugyanolyan torz lények és már egyre kíváncsibb lettem erre a „szertartásra".

Lokh-al követtük őket és egy terembe érve, láttuk ahogy az öreg, kopasz szerzetest egy máglyára kötözik és a Sötétség Testvérisége rituáléját ismételgetve, arra készülnek hogy meggyújtsák.

- Édes anya, édes anya, küld el a gyermekedet hozzánk, a gonoszok és az életre méltatlanok bűnét csak a vér és félelem moshatja el. - Úgy kántálták ezt mint valami imát, a máglya felett egy Sithis-t ábrázoló koponya volt.

- Készen állok. - Jelentette ki az öreg akit a máglyára kötöztek, de meglátott minket. - Várjatok! - Utasította a többieket. - Ti ott, Sithis nagyúr titeket küldött! Hamarosan egyesülök a halál és az üresség urával, ezáltal feláldozva magam az embereim biztonságáért. - Egyértelműen vallási okból teszi azt amire készül. - A feladatom, hogy megvédjelek titeket, testvéreim, véget ért. - Megkönnyebbülve bámult a mennyezetre. - Most hogy Sithis elküldte a gyermekeiket, Elynát és Lokh-ot, már az ő kezükben van a sorsotok. - Ránk nézett. - Nektek kell végeznetek Kadexedas-Shardekkal. Ezennel én leszek az áldozat ami megerősíti a szerződést. Sajnos nem tudtunk semmit sem szerezni Kadexedas földi maradványaiból, ezért magamat ajánlom az ürességbe. Ezennel én és a testvéreim… szabadok lesznek! Végezzetek vele. Mentsétek meg a többieket és ne hagyjátok hogy az áldozatom kárba vesszen. - Becsukta a szemét és a fáklyát tartó társa felé fordult. - Gyújtsd meg. Itt az idő!

A lángok gyorsan tűzre kaptak, elérték az öreget aki sikoltozva lett a tűz martaléka, a társai csak imádkoztak és egyszerre kántálták a Testvériség imáját.

- Édes anya, édes anya, küld el a gyermekedet hozzánk, a gonoszok és az életre méltatlanok bűnét csak a vér és félelem moshatja el.

Nem mondanám hogy hiányozni fog, de nem hibáztatom amiért itt tartott minket. Kadexedas már ki tudja mióta terrorizálta a népét és várták a Testvériséget hogy megmenti őket.

- Azt hiszem, ez a legkegyetlenebb halál amit valaha láttam! - Lokh-ot teljesen megrázta a dolog, nem látta amit én láttam. - Egy fickó, nemrég elégette önmagát, de ő valami isteni csodában reménykedik.

- Ostobának, ostoba döntés, - Nem tudom miért, de szánalmat éreztem iránta. - de meg tudom érteni. A hit tartotta őket eddig életben.

- Egy fontos kérdés, - Kintyra rátért a lényegre. - hogy győzzük le Kadexedast? - Az egyik imádkozó felállt a helyéről és egy poros és feslett papírt adott át nekem.

- Ezt nektek szánta, - A torz, elf lény úgy nézett ránk mintha istenek lennénk. - az ő utolsó szavai amikkel segít titeket legyőzni Kadexedas-Shardenak urat. Az utolsó reményünk. Könyörgök, mindannyiunk nevében, végezzetek vele. - Elvettem a papírt és olvasni kezdtem.

- Mit ír?

- „Ha ezt olvassátok, akkor a Sötétség Testvérisége meghallotta a könyörgésünket és felajánlottam a lelkem Sithisnek. Kadexedas-Shardenak nem Tamrielről származik, egy nagyon messzi vidékről származik, a társai is akik el akarták foglalni Tamrielt, de a császár, Reman legyőzte őket és legjobb tudása szerint, elűzte őket Tamrielről. Tévedett, Kadexedas ebben a barlangban építette fel a rejtekhelyét, minket használva rabszolgaként. A két gyermekem, a fiam és a lányom megszöktek és hívták a Testvériséget. Az orgyilkos rend legyilkolta Kadexedast és a többi hüllő társát, de arra nem számítottak hogy Kadexedas túllépett a halálon, megszállta a fiam testét és azt használva marad ebben a világban. Az egyetlen megoldás, ha megölitek a fiam, Sidale földi maradványát amit Kadexedas szállt meg.".

- Az öreg fia miatt történt ez az egész?

- Nem hiszem, hogy szándékosan hagyta. - Ezzel a teherrel élt, a fia halála lenne a megváltás. - Biztos nehéz lehetett neki.

- Akkor, merre Sidale? - Lokh első értelmes kérdése volt. A deformált elf lény elvezetett.

- Mutatom az utat. - Követtük, elvezetett minket a nagyterembe, ahol tudomást szereztünk erről az egész helyzetről. Egy pinceajtónál megállt. - Ez az ajtó le visz Sidale maradványaihoz és Kadexedas-Shardek tróntermébe. - A kijárat felé pillantott. - A kijárat nyitva, a mester kérésére megjavítottuk és a kijárati kapu is nyitva. El is mehettek.

- Várjunk, nincs egy védőburok a kastély körül ami meggátol mindent hogy távozzon?

- De igen, csak azokat akik már itt élnek egy ideje. Ti nyugodtan elmehettek, azonban, akkor a mester áldozata semmivé lesz és Kadexedas örökké a rabszolgáiként fog itt tartani minket. - Azonnal megragadtam Lokh-ot és elkezdtem kihúzni a kijárat felé.

- Ely, - Ez volt az első alkalom hogy így hívott. - hova megyünk?! Le kell győznünk Kadexedast!

- Te nem figyeltél? Azt mondta elmehetünk. - Lokh egy kicsit vonakodott, de nem ellenkezett.

- Egyetértek. - Kintyra is velem volt. - Nem tudom milyen ez a világ a jövőben, de nekem a második életre is elegem volt belőle.

Kimentünk a kastély udvarára, a kapuk nyitva voltak és ahogy átmentünk rajtuk, senki és semmi sem állta az utunkat. Egészen addig amíg egy láthatatlan erőtérbe vertem a homlokom.

- Áu! - Talpon maradtam, de rettenetesen bevertem a fejem. - Ez meg… - A torz, elf lény jött oda hogy választ adjon.

- Igazából, amit az előbb mondtam az erőtérről, hazugság volt. Tényleg senki sem mehet ki, függetlenül attól hogy milyen régóta van itt. Csak azt akartam hogy szabad akaratotokból is maradjatok hogy megtudjam milyen az erkölcsi beállítottságotok. - Mintha alapvető dolog lett volna hogy maradjunk.

- Ez egy nagyon szemtelen húzás volt. - Visszafordultunk, húztam magam után Lokh-ot.

A pincébe vezető lépcső ki volt világítva, tiszta és rendezett volt és ahogy lépdestünk rajta, egyáltalán nem nyikorgott. Tökéletes ellentéte volt annak amire a mai este után számítottam.

- Tényleg elmentünk volna, - Vetette fel Lokh. - ha nem lenne a védőpajzs?

- Igen. - Válaszoltam. - Ez nem a mi problémánk.

- De hát évezredek óta vártak ránk.

- Akkor már hozzászoktak ehhez a lényhez a pincében. - Ezúttal Kintyra válaszolt.

Órákig sétáltunk a föld alá, a pincében mire egy hatalmas, márványozott, sötétzöld terembe értünk. Egy trónterem volt, ugyanolyan, félig sárkány, félig emberszerű lény szobrok sorakoztak a trón felé vezető úton.

A trónban ülve megláttuk Sidale, megnyomorodott, csontsovány és eldeformálódott testét amit egy különös, fehér aura vett körbe.

- Szerinted, azaz? - Lokh kérdezte.

- Igen, csak azt nem tudom, él-e még egyáltalán.

Hirtelen, egy ismerős sziszegést hallottam, ugyanazt amit a kalandunk elején is. Egyértelmű, ez volt Kadexedas.

- Ti shisno-k semmiből sem tanultok. - Mindhárman összerezzentünk. - Ha azt hiszitek, egy dovahkiin félelme elég ahhoz hogy legyőzhessen engem, nagyobb bolondok vagytok mint amekkorának eddig hittelek titeket. - Nem mutatta magát, az árnyak között csúszott-mászott. - Nem vagytok kihívás a számomra.

- Igen?! - Próbáltam előcsalogatni. - Ha nem félsz tőlünk, akkor mutasd magad, te gyáva!

Síri csend lett úrrá a helységen, lélegzetvisszafojtva, egymás hátának feszültünk, elővettük a fegyvereinket és vártuk az első támadást. A trón előtt egy forgószél jelent meg és amilyen gyorsan elkezdődött, véget is ért és megjelent, Kadexedas-Shardek teljes testének az átlátszó kivetülése. Egy 3m magas, az alsó teste valami tüskés, tengeri kígyóé volt, a felső teste emberi, meztelen, izmos. 4 hatalmas karja, a haja fekete, a szája groteszkül széles és a szeme üres és átlátszó, csak két zöld lángpötty égett a helyükön. Valamiért jóképűnek és félelmetesnek találtam. Lokh csak félelmetesnek.

- Te kérted hogy mutassa meg magát. - Súgta oda a társam.

- Fogd be!

- Most megtanuljátok, hol a helyetek, mocskos shisno-k! - Felénk támadott, védekező állást vettünk fel, de átrepült rajtunk keresztül.

Megfordultunk, de nem találtuk sehol. Óvatosan araszolgattunk, az ellenséget keresve. Továbbra is háttal voltunk egymásnak. Kadexedas a hátam mögötti padlóból bújt elő, de éreztem hogy mögöttem van és egy másodperc töredéke alatt megfordultam és belé mártottam a fekete tőröm, de úgy átment rajta, mintha csak a levegőbe vágtam volna és kibillentem az egyensúlyomból.

Nincs mesélő

Kadexedas elkapta Elyna karját és az egyik kezével, egy másikat az arcára tapasztott, a két alsóval a lábait kapta el és emelte fel. Ez egy rémisztő ellenfél volt, Elyna pengéje csak úgy átment rajta, a legkisebb karcolás nélkül.

Lokh-ot megbénította a félelem, de ahogy meghallotta Elyna fájdalmas kiáltását, egyszerűen nem gondolkodott és nem félt. Egyenesen a szörnyre támadt a fegyverével amit beleszúrt a hátába. Kadexedas felszisszen és vérzett ott ahol a penge megsebesítette.

Eldobta a sötét elfet és a nordra támadott. Úgy emelte fel mint egy darab rongyot és vágta a földhöz. Elyna, miután feleszmélt, kábán felállt, megragadta a tőrét és higgadtan, orgyilkosként kezdett gondolkodni. Amikor meg akarta vágni a lényt, a penge egyértelműen átment rajta, de ő megragadta és ha Lokh, nem sebesítette volna meg, már halott lenne.

Lokh elég komoly bajban volt, Kadexedas nem volt messze attól hogy végezzen vele. Az egyik karjával felemelte hogy összeroppanthassa a nyakát, akár egy száraz faágat. Elyna a saját, fekete tőrét dobta a kígyóember karjához, ami egy vágást ejtett rajta, ezzel megmentve Lokh-ot.

- Rájöttem a gyenge pontodra, Kadexedas. - Elyna, Lokh emlékei szerint, először mosolygott, alattomosan, mint aki csapdába csalta az áldozatát.

- Akkor okosan halsz meg!

Ismét eltűnt, a sötét elf orgyilkos felsegítette a nordot, aki egy fájdalmas nyögést adott válaszul.

- Nem tudtál volna egy kicsit sietni?

- Örülj hogy megmentettelek. - A trónon ülő, vézna és megnyomorodott alakra bámult. - Azt mondták, Sidale testét kell megölnünk hogy elűzzük.

- Akkor mire várunk?

- Szerintem ezt ő is tudja és egyértelműen csapdába csalna minket. - Ely nem akarta hogy Kadexedas, akárcsak véletlenül is meghallja, ezért gondolatban kért segítséget. „Kintyra, itt vagy?", „Igen, nem hiszem hogy tudok segíteni, a varázs erőm lemerült.", „Az nem jó, de van ötleted?", „Talán csak egy. Mennyire vagy jó ugró?", „Kiváló.", „Akkor van is egy ötletem.", Elkezdte magyarázni az ötletét, de Lokh-ot nem volt idő tájékoztatni. Kadexedas előbújt, ismét a föld alól és támadásba lendült.

Elyna kitért és egyenesen a trónhoz kezdett rohanni. A szellemkígyó utána eredt, de mint legutóbb, Brunko-val, itt is hirtelen állt meg, az utolsó pillanatban hogy a támadni készülő lényt, leszúrhassa, de Kadexedas elkapta.

A két bal kezével a jobb karját, a két jobbal a bal karját fogta lé és két különböző irányba kezdte húzni hogy eltörje. Elyna a 4, őt fogságba ejtő izmos kart használva támasznak, felugrott és egyenesen képen törölte mindkét csizmája talpával. A lény egyik jobb és bal karja elengedte az ő karjait, de csak azért hogy a lábait fogja le. Azon volt hogy 4 felé szakítsa, amikor Lokh ismét támadott, de a támadás félbe lett szakítva amikor a sötét elfet nekihajította.

- Úgy fest, a félelem ezen a helyen töltődött fel. - Kadexedas meglepettnek hangzott, de nem boldogtalannak. - Felteszem ezért nem tud segíteni. A vezéred védelem nélkül küldött ide? - Úgy beszélt a gyűrűről, mintha tudná mi az.

- Te… tudod mi ez?! - Elyna felé tartotta a zöldeskéken világító gyűrűt.

- Igen, tudom jól mi az. Azt is hogy a vezéred biztosan ellopta a testvéreimtől! - Elynának megütötte a fülét a „vezér" szó. Fogalma sem volt róla ki vagy mi lehetett ez a lény, de tudott néhány dolgot a Szervezetről és a gyűrűikről. - A vezéred eltitkolt néhány dolgot előled. Igazam van? - Nem válaszolt, csak figyelte, nem-e támad. - Alkut ajánlok, egyikőtök nekem adja a testét és én cserébe elmondok mindent arról a gyűrűről.

- Mi szükséged van valamelyikünk testére?

- Hiszed vagy nem, Sidale teste nincs a legjobb formában és teljesen gyenge. Nem tudom egyik itt élő shisno testét használni, így egyikőtöké fog kelleni. - A sötét elf lány még csak el sem gondolkodott ezen az ajánlaton, tudta hogy semmi sem kötelezné a szava betartására.

- Akkor várakozz tovább. A miénket nem kapod meg! - Kadexedas elvigyorodott és vörös varázserő borította el a kezét.

- Egy szóval sem mondtam, hogy visszautasíthatod! Csak betartani nem fogom! - Elyna és Lokh is egy erős szorítást éreztek a torkuk körül és a kígyóember a mágiájával felemelte őket a levegőbe.

Nem bírtak kiszabadulni, ekkor az orgyilkos lány jelzett a gyűrűjében lévő szellemhölgynek hogy „Elérkezett az idő!". Kintyra előjött a gyűrűjéből, de úgy hogy Kadexedas ne láthassa, a föld alá ment, átlebegett a padlón keresztül, egyenesen Kadexedas mögé és megszállta a manifesztálódott testét.

Kintyrának nem volt elég varázs ereje hogy megszállva tartsa, de ahhoz elég hogy megzavarja a fojtogatást és a 2 orgyilkos kiszabaduljon. Elyna a megzavarodott ellenfelére rontott, Lokh épphogy csak feleszmélt, látta ahogy a társa élet-halál harcot vív a fenevaddal, az ő lába csak gyökeret vert a félelemtől.

„Mozdulj!" kiáltott rá Kintyra a fejében amitől villámgyorsan a két párbajozó felé ment hogy Elyna segítségére siessen. Kadexedas kiütötte Elyna kezéből a tőrt, magához szorította és egy sötét sarokba húzta.

Lokh a segítségére rohant, de nem látta Kadexedast, csak Elynát ahogy eszméletlenül fekszik a padlón.

- Jaj, ne! Ely! - Gyorsan odarohant hozzá hogy felsegítse. - Jól vagy?! - Nem mozdult és nem válaszolt. Magához ölelte a fejét, de Elyna ébredezni kezdett.

- Lokh? Te vagy az?

- Nem esett bajod?! - Elyna végig simított Lokh arcán és rámosolygott.

- Nem, hála neked. - Átölelte Lokh-ot és felkészült rá hogy megcsókolja.

Lokh teljesen ideges lett és ahelyett hogy megcsókolta volna Elynát, a tőrét a gyomrába szúrta. Elyna vért köhögött fel és megdöbbent.

- Mit…

- Leállhatsz, Kadexedas. - Súgta oda. - Tudom hogy te vagy az! - Az előtte lévő Elyna egy pillanat alatt Kadexedassá vált.

- Ezért megfizetsz, te shisno! - A kígyóember kicsavarta Lokh kezéből a tőrt és a karmával beleszúrt a gyomrába, ugyanoda ahova ő is szúrt az előbb.

Kadexedas mellkasa vérezni kezdett és elejtette Lokh-ot. A testén semmi sem ejtett sebet, de a mellkasát, mintha egy tőrrel szúrták volna át.

- Őrizetlenül hagytad. - Az igazi Elyna, a saját fegyverével szúrta át a trónon lévő Sidale mellkasát.

Kadexedas a falhoz vágta Lokhot és gondolkodás nélkül Elynára rontott, aki beleszúrta a pengét Sidale szívébe. A kígyóember fájdalmasan felordított ettől, de nem lassított. Nem törődve a sérüléseivel, megragadta Elynát, felemelte és a hatalmas kezét belenyomta a szájába. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt, meg akarta szállni a testét.

Lokh már alig állt és alig élt, de nagy nehezen sikerült felállnia, felvenni a tőrt amit Elyna elejtett és sántikálva, elérnie Sidale testét. A fekete tőrt, a nyaka hátuljába szúrta és egyenesen az agytörzsbe állította.

Kadexedas már csak egy karnyújtásnyira volt hogy Elyna legyen az új gazdateste, mindketten a trónterem mennyezeténél lebegtek, de Kintyra, ha csak egy másodpercre is, de meg tudta állítani, majd eltűnt és nem bírt előjönni. Kadexedas folytatta a lány testének a megszállását, amikor Sidale végleg meghalt és ezzel Kadexedast már nem volt ami itt tarthatta volna a halandó világban. Miután eltűnt, Elyna lezuhant a mennyezetről és teljes erővel a márvány padlózatba csapódott amitől hangosan felkiáltott.

Lokh eleresztette Sidale koponyáját és támolyogva, szédülve és sérülten Elynához ment hogy él-e még egyáltalán.

- É…élsz… még? - Ennyit tudott kérdezni, majd összerogyott és mellette terült el. - Nem… gondoltam hogy ez lesz belőle. - Amint meghallotta a lány fájdalmas nyögését, erőre kapott, és gyengén, de maga felé fordította az arcát. - Meg ne halj itt nekem. - Könyörgött, de Elyna megragadta a karját és magához húzta.

- Honnan... - Nem bírt mozogni, teljesen tehetetlenül fetrengett a földön. - tudtad hogy nem én vagyok az előbb? - Lokh fájdalmasan, de elvigyorodott.

- Te... nem szoktál olyanokat mondani. Kérlek, maradj életben.

- Van egy ember… - A hangja inkább suttogás volt és fájdalommal teli, érezte hogy most milyen közel jár a halálhoz. - a neve… Marshal. Nem… halhatok meg amíg ő él!

- Nem halsz meg! - Lokh-nak rettentő fájdalom árán, de sikerült felállnia. - Ki viszlek! - A bal karjával felültette, a jobbal a térdei alá nyúlt és a karjaiba vette hogy kivigye a kastélyból.

Nem tudta mennyi ereje van, hogy fel tud-e menni a hosszú lépcsősoron vagy hogy bármelyikük túléli azt ami itt történt, de nem hagyta hogy ezek a gondolatok visszatartsák, csak ment tovább, Elynát a karjaiban cipelve.

Hosszú, végtelennek tűnő és borzasztóan kimerítő lépcsőzés után, Lokh elérte a tetejét, de amint kilépett az ajtón, még látta hogy a nagytermen, az udvaron és a barlangon is át kell mennie.

Az útját a kastélyban élő összes meggyötört, megcsonkított, torz elf lény állta akik ledöbbenve bámultak a két sérült, halálán lévő orgyilkosra. A egyikük lépett előre.

- Köszönjük. - Csak ennyit mondott, a szeme teljesen befordult, a hús lemállott a csontjairól, a vére elporladt és csak egy halom, öreg csont lett belőle és a többiekből is. Egyedül maradtak.

- Ezzel vége. - Nyugtatta magát és Elynát.

Nem tudta honnan nyert erőt, de mire kiértek a kastélyból és elérték a barlang kijáratát, napfény szűrődött be. A felkelő nap kellemesen bevilágította Lokh arcát, gyönyörrel és boldogsággal töltötte el hogy végre véget ért a rémálom.

Elyna nyugtalanul kezdett fészkelődni a nord társa karjaiban, de amint az ő sötét szürkés lilás arcát is bevilágította a hajnali napsugár, kinyitotta a vörös szemét és mosolyra, őszinte, boldog mosolyra húzta a száját.

- Gyönyörű vagy… amikor így mosolyogsz. - Lokh azt hitte hallucinál a vérveszteségtől és a sérüléseitől, még sose látta a sötét elf lányt így mosolyogni.

- Én… - Elynát ismét elragadta az eszméletlenség.

Lokh nem bírt tovább menni. Leült a barlang bejáratához, a lánnyal a karjaiban, magához ölelte, beleszagolt a fekete hajába. A reggeli fagyos, friss levegővel együtt, kellemes verejték szaga volt. Tetszett neki és a lányhoz bújva, elnyomta az álom.

Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelöld be a kedvenceid közé és követésre és ne felejts el kritikát írni. Ha érdekel, a többi történetemet is elolvashatod:

- Elfen Lied, ahogyan még nem láttad

- Egy történet Myrtanából

- Fable: A szükséges rossz