XXXVI.
Cúthalion fázott. Izmai görcsösen feszültek az elfojtott reszketéstől; a láz tüzes ujjai kíméletlenül felkúsztak az arcáig, és minden lépésnél imbolygott, mintha részeg volna. Félájult botorkálása egyre inkább feldühítette. Nem akarta és nem is merte sajnáltatni magát, egy pillanatig sem akart gyengének tűnni...
Elszántságának tüze kialudt, akár a gyertyaláng. Csupán egy távoli ajtócsapódás kellett hozzá, egy hideg légáramlat, egy rezgéshullám, mely megrázta Erebor ódon falait... és elszédült. Jobbja ösztönösen kinyúlt, hogy megtartsa magát. Már várta a fal érdes, nyirkos, hűvös érintését, de nem érzett semmit.
Lassan, tétován simított végig a sziklán, és döbbenete felülemelkedett rosszullétén. A feje végre kitisztult; látta fehér kézfejét, látta reszkető ujjait, ám a tapintás élménye továbbra is elmaradt. Hiába simogatta a sziklát, hiába ütött rá ököllel és hiába karmolászta kétségbeesett dühvel. Semmi.
Körmei alól csillogó vér buggyant ki, és lecsorgott a csuklóján.
-Ada!
Elrond megfordult, és felszisszent, amikor meglátta a vért. Keze eltűnt a köpenye zsebében, kötszer után kutatva.
-A Csillagok Úrnőjére, Thal, vigyázz már magadra!
-Ada – nyögte ki Cúthalion. - Nem érzem... mintha nem is lenne kezem!
-Nem fogod érezni többé – sóhajtott Elrond. - Örökké emlékeztet majd az ostobaságodra.
-De hát hogyan...
-A sárkánytűz különös dolgokra képes. Tekintsd magad szerencsésnek, hogy csupán egy falon keresztül találkoztál vele. - Elrond beszéd közben megfordította Cúthalion kezét, s a fiú lélegzete elakadt, mikor meglátta a tenyerén éktelenkedő fekete heget. - Így akár előnyt is kovácsolhatsz a sebesülésedből.
-Előnyt? - Cúthalion már meg sem próbálta elfojtani reszketését. - Ebből?
-Nem veszed észre, ha kárt teszel benne, ez tény és való. Ám fáradtságot sem érzel a kezedben. A kardpenge sosem fogja lenyúzni a tenyered. Nem tudod megégetni, sem megfagyasztani. Ezer ilyen heget is elfogadnék a sérthetetlenségért cserébe.
Sérthetetlenség.
Cúthalion nem értette. Szmóg támadásának éjjelén a keze hólyagosra égett. Tenyerét mély seb szelte át, és folyton ragacsos, nedves vérrögök váltak le róla. Egy-két napig rongyokba tekerte a sebet, ám fájdalma és szeretteiért való rettegése közepette nem törődött vele többé. Már arra is csak halványan emlékezett, hogy a heg eleinte pokolian fájt, aztán Thranduil gyógyítóinak hála a szenvedés enyhült, egyre tompult... és valóban, amikor csatára készen kitört a sátorból Aragornnal az oldalán, már semmit sem érzett. Ő azt hitte, azért, mert kesztyűt visel. Milyen ostoba volt...
-Miért nem mondtad hamarabb...?
-Volt elég bajod... és most is ez a helyzet. Talán legjobb lenne, ha mégis lefeküdnél.
-Nem lehet! El kell búcsúznom Thorintól.
Érzékei azt súgták, nem sok ideje maradt. Ez elég volt, hogy félretegye a gondolatot: valami örökre megváltozott a testén.
Fürgén lenyomta a kilincset, legyőzve a késztetést, hogy a fal tövébe roskadjon, és ott aludjon az idők végezetéig. Elrond a sarkában maradt, egyik kezét a vállán nyugtatva. Cúthalion hálás volt támogatásáért; semmi sem készíthette fel a látványra, mely Thrór egykori lakosztályban fogadta.
A helyiség közepén, a baldachinos ágy tépett függönye mögött Tölgypajzsos Thorin feküdt. A törp nehezen, hörögve lélegzett, és acélkesztyűs keze úgy szorította Orkrist markolatát, mintha már csak a kard hegyével kapaszkodna az életbe. Számtalan súlyos sérülést szenvedett.
Thorin körül tíz társa, ezen kívül Bilbó, Elladan, Elrohir, Arathorn, Dáin, Thranduil, az esgarothi Bard és – Cúthalion nagy meglepetésére – Gandalf ült némán.
Az ikrek halványan elmosolyodtak, amikor meglátták őt, ám Cúthalion kerülte a tekintetüket; képtelen volt levenni a szemét a haldokló Thorinról. Hiába is próbált volna küzdeni könnyei ellen...
-Gyere közelebb – mondta Gandalf. - Téged szólított.
Cúthalion könnyei függönyén át is látta, hogy Elrond aggódva pillant rá; erre megkeményítette a szívét. Nem akart ennyi nagyúr, és Hegymély Királya szeme előtt gyengének mutatkozni.
Nyelt egyet, és közelebb lépett Thorinhoz. Az ágy széléhez érve megcsapta a vér, a súlyos, nyitott sebek, az elvásott páncél és a sárkánytűztől kormos levegő elegyének kesernyés, fémes illata.
Hullaszag.
-Hívjátok ide a tündét... - motyogta a törp, ahogy a közeledő Cúthalion mozdulatának szele meglibbentette a haját. - Sietve... nincs sok időm.
-Itt vagyok, Thorin – Cúthalion maga is meglepődött, hogy nem remeg a hangja. - Mondd.
A Hegymélyi Király kinyitotta a szemét, s a fiú furcsa viszolygását legyőzve pillantott vissza rá. Tekintetük találkozott, ám Thorin a távolba meredt, mintha olyasmit látna az üres levegőben, amit Cúthalion nem. Hangja azonban tiszta és józan maradt.
-Én most elhagyom Ardát. De örök esküt tettem neked, tünde, és mielőtt elmegyek, el kell ismerned, hogy megtartottam a szavam. Enélkül nem lelek nyugodalmat. És bocsáss meg nekem... a véredért... a fogságért... mindenért.
Cúthalion kinyúlt a baljával, és megszorította a kezét.
-Már megbocsátottam – felelte. - Azt tetted, ami népednek a legjobb... idő előtt hagyod itt azokat, akik szeretnek téged. De ha így kell történnie, menj, és csatlakozz őseidhez Aule csarnokában. Megtartottad esküdet Thrór fia Thráin fia Thorin, a Hegymélyi Király, Durin nemzetségéből. Menj békével.
-Menj békével – ismételte Thorin rekedten. - Menj, fiú... és vedd a kardom. Orkristot... nem azért kovácsolták, hogy egy sírban pihenjen. Te nolda vagy... a noldák erősek. Folytasd, amit... elkezdtem. Az orkok visszatérnek. Öld meg őket. Öld meg mindet!
-Így fogok tenni – felelte Cúthalion büszkén, bár a könnyeit nyelte. - Fejedelmi ajándékot adtál, Hegymélyi Király; igyekszem méltó lenni hozzá. Durin nevére – tette hozzá halkan, és Thorin fénytelen szemébe nézett, olyan mélyen, ahogy csak mert.
A király arcán nyugalom ömlött el e szavakra. Elmosolyodott, és halkan sóhajtott. Cúthalion nem engedte el a kezét; mozdulatlanul állt mellette, és várt, maga sem tudta mire... vagy talán nem akarta tudomásul venni.
Percekig az Orkrist pengéjén játszadozó fáklyafényt nézte, s amikor pillantása újra Thorin arcára tévedt, a törp szemei vakon, üvegesen meredtek a semmibe. Cúthalion egy pillanatra megdermedt; lényének egyik fele ki akart rohanni a szobából, míg a másik zokogva bújt volna Elrond ölébe. Élete legnehezebb pillanataiban feltámadó jeges higgadtsága azonban visszafogta. Gyengéden lezárta Thorin szemeit, összekulcsolta két kezét a mellén, aztán Elrond intelmeit felidézve féltérdre ereszkedett az ágy mellett, és lehajtotta a fejét. Igyekezett semmire sem gondolni.
Elladan és Elrohir szó nélkül mellétérdelt, és átkarolták a vállát. Cúthalion merengve hallgatta szívük ütemes dobolását az övé mellett; a hang lassan békét költöztetett a szívébe.
Hallotta a törpök fojtott zokogását, ahogy királyukat és barátjukat gyászolják, és egyszerre azt kívánta, bár ő is tudna sírni. A könnyek egy perccel azelőtt csupán a lehetőségre vártak, hogy folyni kezdjenek, ám mostanra elapadtak. Mély szomorúság lett úrrá a lelkén: komolyabb és erősebb érzés annál, mintsem sírjon.
-Egy nagy harcost veszítettünk el – szólalt meg nagy sokára Gandalf -, és azt hiszem, remek király lett volna belőle. Jó törpjeim, átérzem bánatotokat, ám meg kell vitatnotok, mi legyen a királyságotokkal.
-Minthogy unokatestvérem meghalt, törvényeink szerint én követem a trónon – felelte rekedten Dáin. - A sárkány halott, de mocska ellepi Erebor minden zegét-zugát. Sokat kell még dolgoznunk, hogy újra lakhatóvá tegyük a Hegyet.
-Nem kétlem, hogy megbirkóztok majd a feladattal – bólintott Gandalf. - Gyászos óra ez mindannyiunknak, mégis van, ami megédesíti. Hiszen győztünk, és e győzelemben Thorinnak is része volt. Mégpedig - ha nem tévedek - igen nagy része, mi azonban nem hallottuk a teljes történetet. Vannak köztünk jó páran, akiknek akad mesélnivalója... ahhoz, hogy további döntéseket hozhassunk, meg kell ismernünk a Társaság útjának eddig homályos részleteit. Miután a hagyományok szerint gondoskodtunk Thorinról, tanácskoznunk kell.
Cúthalion felpillantott. A jelenlévők többsége leplezetlen kíváncsisággal figyelte őt; egy pillanatra pánikba esett. Egyelőre az is meghaladta volna az erejét, hogy halkan félrehívja Thranduilt, ahogy tervezte, és bevallja hazugságát.
Mit fognak gondolni rólam, ha kiderül...? Mi van, ha börtönbe zárnak, vagy száműznek?! Már megint hallgatnom kellett volna adára. Erre még nem állok készen...
Elrondban lett volna annyi tartás, hogy bevallja az igazat, figyelmeztette Aragorn hangjának emléke.
Feszes, határozott mozdulattal felállt, és a jelenlévők felé fordult, ám Thorin társaira nézve hiányérzete támadt. Nem tizenketten voltak, csak tízen...
-Hol van Fili és Kili? - a kérdés akaratlanul is kiszaladt a száján.
-Elestek Thorin védelmében – felelte Dáin. - Az utolsó ütközetben.
Halál, halál és halál.
Egy pillanatra elakadt a lélegzete. A csaták, a holtak, a tűz, a Sasok, az orkok, emberek, tündék, törpök, a végenincs öldöklés... egyszerre mindez végtelenül feleslegesnek tűnt.
Ha hagyjuk Szmógot békén aludni a Hegy alatt, talán sosem ébredt volna fel. Sosem kellett volna ennyi barátunknak meghalnia.
Keserű ízzel telt meg a szája. Nagyon kedvelte Filit is, Kilit is; egy kicsit a bátyjait juttatták eszébe. Ha nem hallgathatja a Kék-hegységről szóló történeteiket az úton, alighanem megölte volna az unalom. És megértette őket; talán jobban, mint bárki. Jól tudta, milyen rendületlen hittel, hűséggel és akarattal követni egy legendát... egy álmot... egy példaképet.
Magába roskadva várta a tanácsba szólító csengőt, a kíváncsi tekinteteket, a kérdéseket. Ám nem történt semmi. Senki sem adta jelét, hogy tanácskozni kívánna, csak ültek, és virrasztottak Thorin fölött. Cúthalion visszagondolt néhány tekercsre, melyeket még Völgyzugolyban olvasott egyik szobafogsága alatt, és megmosolyogta önnön ostobaságát; a virrasztás a törpök ősi halottbúcsúztató szokásai közé tartozott. Jobb módot nem is találhattak volna, hogy megemlékezzenek Thorinról.
Mozdulatlan, néma tisztelettel adóztak az elesett Hegymélyi Királynak; csak ültek és vártak, míg odakinn ki nem reggeledett.
Valóban úgy festett, mintha Elrond fia lenne. Megtisztított, kifényesített vértje napként ragyogott a fáklyák fényében, suhogó mélykék köpenyén meg-megcsillant az aranycsat. Még arra is volt gondja, hogy megfésülködjön; fényes fekete haja lágyan omlott a vállára. Hosszabb volt, mint amire emlékezett.
Büszkén, határozottan állt a Tanács elé (legalábbis próbált annak látszani), s árnyéka hosszúra nyúlt a reszketeg vörös fényben. Nevelőapja pontosan vele szemben foglalt helyet, ám Cúthalion kerülte a tekintetét. Igyekezett úgy tenni, mintha nem zavarná a sok rászegeződő szempár; kihúzta magát, összefonta a karját (gondosan elrejtve a tenyerén éktelenkedő heget), és várt.
A tanácskozás már órák óta folyt; Balin és Dwalin részletesen elmesélték, hogyan fogalmazódott meg bennük és Thorinban a Hegy visszafoglalásának ötlete, hogyan találkoztak Gandalffal, és hogyan ismerték meg Bilbót. Cúthaliont főleg ez a rész érdekelte. Akaratlanul is elmosolyodott, mikor elképzelte a takaros házának küszöbén hajlongó hobbitot, aki inkább tűnt boltosnak, mint betörőnek.
Milyen más lett...! Hiába, a kalandok mindenkit megváltoztatnak.
Vajon én mennyire vagyok más?
Gandalf szavai zökkentették ki mélázásából.
-Balintól megtudtuk tehát, hogy Thorin és társai Zsákos úr kivételével mindannyian fogságba estek Thranduil király palotájában. Mi történt ezután?
Ez volt az a pillanat, amikor felállt és középre sétált, bátran farkasszemet nézve a tanáccsal.
-Erről talán én tudnék a legtöbbet mesélni, uraim – mondta, elfojtva hangja remegését.
Rádöbbent, hogy beszédéből eltűnt a tündékre jellemző dallamos kiejtés, csupán a magánhangzói őriztek meg valami különös, éneklő ízt. A Közös Nyelv szavai épp olyan könnyed természetességgel szöktek ajkára, mint a sindarin.
Ezt Estelnek köszönhetem.
Barátja gondolata nem várt erőt öntött belé, és elszállt a félelme.
Helyette is erősnek kell lennem. Meg kell védenem a becsületünket.
-Halljuk tehát Cúthalionnak, Elrond nevelt fiának beszámolóját – bólintott Gandalf. Volt valami a hangjában, ami gondolkodóba ejtette a fiút.
-Kis rész jut csak Aragornra és rám Thorin történetéből – kezdte végül, nyugalmat erőltetve a hangjára -, hiszen útjuk végső szakaszán csapódtunk a társasághoz, teljesen véletlenül. Legalábbis sokan közülük így gondolták.
-Véletlenül? - Thranduil atyai jóindulattal pillantott rá. - Ugyan, fiam, ne mentegesd őket. Tudom, mit tettek.
A törp küldöttség ingerülten morajlott, és Glóin felpattant.
-Tettünk?! Miért, mit tettünk volna? Sosem bántottuk őket!
-Nem, persze hogy nem, a légynek sem vétettetek, csak éppen elraboltatok két ártatlan gyermeket! - sziszegte Thranduil. Ő is felállt, ami sokkal feltűnőbb jelenségnek bizonyult.
-El... micsoda?!
A törpök felháborodása tetőfokára hágott, és a terem kiabálással telt meg. Cúthalion lehajtotta a fejét; érezte, hogy a szégyen tűzvörösre festi az arcát.
Most megkapod, amit megérdemelsz, idióta.
Rádöbbent, hogy éktelenül dühös magára; talán ebből merített erőt.
-Elég! - közölte határozottan.
Semmi válasz. A tündék és törpök emelt hangú szóváltását egyre ritkábban szakította félbe Arathorn békítő monológja és Bard értetlenkedése. Gandalf botjára támaszkodva figyelte az eseményeket, és Cúthalion meg mert volna rá esküdni, hogy magában remekül mulat... Elrond pedig karba tett kézzel ült a székében, és hűvös nyugalommal lehunyta a szemét. Glorfindel kérdően megrántotta a ruhája ujját; a nevelőapja ekkor alig észrevehetően megrázta a fejét, és Cúthalion megértette, hogy nem fog segíteni.
Nem érdemlem meg.
-Elég! - kiáltotta újra, ekkor már hangosan. - Hagyjátok abba, hadd magyarázzam meg!
Semmi válasz; a szóváltás már-már tettlegességig fajult a tanács egyes tagjai közt, és Cúthalion azon kapta magát, hogy tombol dühében. Miért nem akarják megérteni? Miért nem adják meg a lehetőséget, hogy egyáltalán megszólaljon? Hogy elmondja, amire gondol? Kínszenvedés volt rávennie magát, hogy ekkora közönség előtt vallja be tetteit, de most, hogy végre kész megtenni, senkinek sincs joga elvenni tőle a lehetőséget!
Egész hátralévő életében kereste rá a választ, honnét volt ereje betegen és sebesülten Thranduil és Dáin közé ugrani, és eltolni őket egymástól, ám sosem találta meg.
-ELÉG! - hangja tisztán és élesen szelte át a termet, s a visszhang játékának köszönhetően mintha száz Cúthalion kiabált volna: elég, elég, elég, elég, elég.
Mindkét király megdöbbent a fiú merészségén, Cúthalion pedig érezte, hogy arcát ismét elönti a pír, de nem törődött vele. Leeresztette a kezét, és Thranduilhoz fordult.
-Királyom – sóhajtott. - A törpök igazat mondanak. Sosem bántottak sem engem, sem Aragornt. Alázatosan bocsánatodat kérem, amiért félrevezettelek, de féltem, hogy ha megtudod rólam az igazat, haragodban visszaküldesz Ereborba.
Csend lett a teremben; több kíváncsi szempár szegeződött kettejükre, mint amennyit Cúthalion meg tudott számolni. Thranduil egy percig hallgatott, aztán megrázta a fejét.
-De hát mit tettél, gyermek? Miért és hogyan ártottál volna nekem?
Cúthalion szégyenében lesütötte a szemét, ám ekkor Elrondéval találkozott a pillantása.
Bökd már ki, ezt mondta a nevelőapja kifürkészhetetlen zöld szeme, nyugodt, mély és ősöreg, akár egy hegyi tó.
-...sajnálom, felség – folytatta Cúthalion. - Minden az én művem. Én szöktettem meg a törpöket, én loptam el az őrség készleteit, és hajóid meglékelése is az én lelkemen szárad.
A teremben megfagyott a csend. Thranduil döbbenten meredt a fiúra, aztán megrázta a fejét.
-Te...?! De hát miért? Mikor? Hogyan?
Előző éjjel Cúthalion órákig éberen feküdt, hogy védőbeszédét megírja, vagy csak átgondolja, ám a szűk erebori szoba csendjében egy árva mondatot sem tudott összerakni. Feladta, hogy fennhangon szónokoljon, mint a noldák nagykirályai a régi korokban; szelíden, de határozottan meggyőzze a hallgatóságát ahogy Gandalftól látta; vagy megbabonázza a közönségét, mint Feanor a legendákban. Régen letett róla, hogy bárki is képes legyen megérteni őt, vagy megbocsátani neki. Halk, de átható hangon, lemondó határozottsággal kezdett beszélni, a tényekre szorítkozva.
Észre sem vette, hogy lassanként belelendül, egyre határozottabban cseng a hangja; azzal sem törődött, hogy a szégyen pírját büszkeség és erő váltja fel az arcán. Annak sem volt tudatában, hogy már nem hajókról, élelmiszercsomagokról, kémkedésről és titkokról beszél, hanem a hazájáról, a családjáról, Aragornról és a kószákról, Észak Árnyáról, a második esélyről, melyet a sorstól kapott ajándékba amikor Völgyzugolyba került; féltésről, kíváncsiságról és szeretetről, és mindenről, amit kötelességének érez.
Szauronról beszélt, Szmóg haragjáról, a Boszorkányúrról az erdő sötétjében, és mindarról, ami egyszer már megtörtént Középföldén, ám sosem szabadna megismétlődnie. Legtitkosabb gondolatai kéretlenül az ajkára szöktek, és büszke szózatként szálltak a levegőben.
-Loptam és csaltam, ezt nem tagadom – mondta végül -, sőt, még azt sem hozhatom fel mentségemre, hogy kezdettől nemes célok vezéreltek. Ösztönösen tettem, magam sem tudtam, miért. Akkor nem is gondoltam rá. Azt sem állítom, hogy mindent értek, amin keresztülmentem... de legalább most már tudom, hogy miért harcolok. És eszemben sincs kibújni a büntetés alól... zárjatok börtönbe, száműzzetek vagy dolgoztassatok. Tegyetek velem, amit akartok.
Rég eltűnt belőle a félelem; felszegte a fejét, és dacosan, szinte kihívóan meredt a tanácsra. Döbbenetére senki sem állta sokáig a tekintetét. Előbb vagy utóbb mindenki félrefordult, mintha égetné őket a pillantása, a csend pedig egyre mélyült.
-Üssék lovaggá! - kiáltott fel egy dúnadán a hátsó sorokból.
-És Völgyzugoly őrévé! - felelt rá egy másik.
-Szívesen látják Ereborban is! - kiabált közbe Bifur.
-Én a szolgálatomba fogadom, ha valóban száműzni akarjátok – közölte Bard, Suhatag királya, ami azonnal harsány nemtetszést váltott ki a völgyzugolyiakból, Glorfindellel az élen.
-Sokáig lovagoltál népem színeiben, Cúthalion Völgyzugolyból – szólalt meg Arathorn -, de szomorú a szívem, amiért álruhaként kellett használnod Észak Csillagát. Ha kívánod, magammal viszlek Arnorba. Ott is lesz miért harcolnod, és tetteidért lovaggá ütnek.
Cúthalion elfojtott egy vigyort. Maga sem hitte el, ami történik, ám az ajánlatok egyre jobban tetszettek neki.
-Dönts hát, fiam – Elrond dallamos hangja késként vágta ketté a vitatkozók moraját -, és válassz büntetést magadnak. Arnor Elveszett Lovagja akarsz lenni, vagy talán Suhatag kapitánya? Esetleg erebori kovács? Vagy hű maradsz a hazádhoz, amit annyira szeretsz, és Völgyzugoly Őre leszel?
Völgyzugoly Őre.
Ez több volt, mint amit megérdemeltnek érzett. Ez volt minden, amire vágyott, és Elrond tudta ezt.
-Én... - ismét zavarni kezdte, hogy mindenki őt nézi. - Nem ilyen büntetésre számítottam.
Thranduil szürke szeme hosszú ideig időzött az arcán.
-Felnőttél – mondta a király. - Ráadásul hamarabb, mint bárki, akivel eddig találkoztam. El sem tudnék képzelni nagyobb büntetést.
-Büszke vagyok rád – mondta Elrond, mikor végre kettesben maradtak.
-Mindig vágytam rá, hogy büszke légy – felelte Cúthalion elmosolyodva.
-És többet is tettél érte, mint kellene – bólintott a nevelőapja. - Thranduilnak igaza volt... felnőttél. Balszerencsédre.
-Miért mondod ezt?
-Mintha csak tegnap lett volna, hogy járni tanítottalak... elfelejtettem, milyen gyorsan nő egy gyermek. Gondolnom kellett volna rá, hogy egyet pislantok, és te már a magad útját járod. Ha pedig rosszkor pislogok, túl messzire jutsz, és az életed megtelik hősies ostobaságokkal.
-Szerinted ostobaság volt, amit tettem? - tűnődött Cúthalion. - Én úgy éreztem, nincs is más választásom.
Elrondból kitört a nevetés.
-Hát persze, hogy úgy érezted! A noldák körében ez valami ragályos kór. Mindenkit megöl.
Cúthalion értetlenül nézett a nevelőapjára, aki tűnődve pillantott vissza rá, mintha azt latolgatná, mennyi elszántság van benne.
-Gyere – mondta váratlanul -, mutatok valamit.
Cúthalion kíváncsian követte; Elrond nagy megdöbbenésére Erebor kapuja felé vette az irányt. A folyosó végén két törp őr állt, s a tünde-úr halk szavára kaput nyitottak. Elrond fürge léptekkel indult kifelé, maga előtt terelve Cúthaliont.
A fiú elmosolyodott, amikor három nap kihagyás után ismét szabad levegő érte az arcát, ám körülpillantva elakadt a lélegzete.
A környező dombok kietlenül, némán magasodtak az elesettek tengerében, s Erebor falai alól kilátás nyílt Esgaroth távoli romjaira. Szmóg hullája lassan teljesen alámerült a vérszennyezte vízben, ám borzalmas feje még holtában is fenyegetően domborult a horizonton.
Elrond egykedvűen vágott át a lefejezett orkok halmain, egy pillantásra sem méltatva a lassan oszlásnak induló, felfúvódott tetemeket. Saját katonái holttesteinek sem szentelt több figyelmet. Cúthalion konokul nevelőapja hátára irányította a tekintetét, és némán lépdelt a nyomában.
A halál bűze fémesen, kesernyésen, áthatóan terjengett a levegőben, mint holmi mérges gáz. Cúthalion szinte érezte, ahogy az elmúlás beszivárog a bőre alá, mintegy emlékeztetőül: a földi élet még a tündék számára sem tart örökké.
Kedvenc dalait ismételgette magában, hogy elvonja figyelmét a holtakról, ám a beesett, vak arcok mágnesként vonzották a tekintetét. Felfordult a gyomra, ha az alvadt vérrel borított, sokszor felismerhetetlen, kar, láb vagy fej nélküli testekre nézett. Szíve hevesen dobogott; már-már úgy tűnt, a holtak kinyújtják felé a kezüket, hogy magukkal ragadják őt a semmibe.
-Meddig megyünk még? - kérdezte vékony hangon, ami mintha nem is a sajátja lett volna.
Elrond megfordult.
-Gondoltam, megmutatom a dicsőségünket – felelte. - Tán nem tetszik?
Cúthalion erőt vett magán, és ismét körülnézett.
-Én sehol sem látok dicsőséget – felelte. - Csak vért, oszlást és halált.
-De hiszen győztünk – vont vállat Elrond.
-Ez akkor sem dicsőség! - tiltakozott Cúthalion. - Csak holtak halmai. És... - remegés futott végig a gerincén, ahogy visszafordult a Hegy felé -, nem érzem jól magam.
Elrond gyengéden megfogta a vállát – és ekkor kitört belőle a zokogás, maga sem tudta miért. A nevelőapja átölelte, aztán a szemébe nézett.
-Nem akartam fájdalmat okozni neked – mondta -, de most már talán nem fogsz ostobának tartani, ha azt mondom: nem az a dicsőség, ha ölsz, hanem az, ha meghagysz egy életet. Most már érted?
Cúthalion kitörölte a könnyeket a szeméből.
-Igen, azt hiszem – felelte, de akaratlanul is megborzongott, ha az elesettekre nézett. Ahogy visszaindultak Ereborba, úgy érezte, üveges tekintetek százai kísérik, amerre megy.