- És mi van az Isabelle-el, ha lány?

- Szép, de… volt egy Isabelle nevű lány az osztályban, aki papírgalacsinokkal dobált, amikor a tanár nem nézett oda.

- Akkor nem Isabelle… Na és a Tristan, ha fiú?

- Az első pasimat Tristannak hívták – sóhajtott fel Éponine. – Hetedikesek voltunk, de egy hét után szakítottunk, amikor azon kaptam, hogy kéz a kézben sétál Aubrey Duponttal.

Enjolras megrökönyödve nézett rá egy darabig, aztán megszólalt.

- Oké, akkor Tristan és Aubrey kilőve.

Éponine felsóhajtott és hátradőlt a kanapén. Neveken vitatkoztak már egy órája és egyenlőre semmire se jutottak. Már azon gondolkozott, nem járnának-e nagyobb szerencsével, ha újakat találnának ki.

- És ha Gaston lenne, ha fiú? – viccelődött a lány, és elmosolyodott, ahogy elképzelte az Amis reakcióját. Jehan valószínűleg sírna a boldogságtól, ha megtartanák a Disney témát, amit Enjolras szülei akaratlanul is elkezdtek, mikor fiukat Sebastiannak keresztelték. Enjolras nem válaszolt, és amikor a lány ránézett, látta, hogy a fiú elgondolkodik.

- Enjolras, most ugye nem ezen a néveen gondolkozol, ugye?

A fiú meghökkent.

- Mi? Miért? Te javasoltad. Kellemesen hangzik. Egyedi, de valahogy mégis ismerős.

- Ez azért van, mert egy Disney mesében hallhattad.

- Oh… - sóhajtotta Enjolras és elvörösödött. – Melyikből?

- A szépség és a szörnyeteg! Gaston a rosszfiú. Még sose láttad a mesét? Klasszikus! El se hiszem, hogy mindent tudsz a Kis hableányról de semmit A Szépség és a szörnyről – rázta a fejét szörnyülködve Éponine.

- Csak mert a Kis hableány megkeserítette a gyerekkorom – felelte szenvedve Enjolras. – A szüleim tényleg nem engedtek sokat tévézni, amikor kicsi voltam.

- Az én anyám gyakorlatilag a tévé előtt nevelt fel – mesélte Éponine.

Kínos csend telepedett rájuk. Habár Éponine egyre többet beszélt a gyerekkoráról, ritkán hozta szóba az anyját.

- Várj, van egy ötletem – kiáltott fel Éponine és szme fényesen csillogott. – Miért nem nevezzük el anyukádról a babát, ha lány? Hogy hívták?

Egy percig úgy festett, Enjolras fontolgatja az ötletet, de aztán lefagyott.

- Nem tudom, soha sem szerette a nevét. Melisande-nak hívták… a nagymamáját is így hívták, és ő túl öregesnek találta vagy nem tudom… Mindig azt kérte, hívják csak Melnek. Bár apám mindig a teljes nevén hívta.

- Nagyon szép – jelentette ki Éponine. – Mit jelent?

Enjolras fellapozta a könyvet és megtalálta a keresett részt. Gyorsan végigfutotta. – Méz, méhecske… és erő, meg céltudatosság.

- Huh… nekem tetszik a második része is, de a méhecske is, mert keményen dolgoznak. Tartsuk észben.

Enjolras bólintott és tovább lapozgatott.

- Tudod, ha lány lesz, feltétlenül meg kell nézned a Szépség és a szörnyet, meg a többi hercegnős mesét – jegyezte meg Éponine közömbösen. – Ha fiú, nos akkor is meg kell néznünk az összeset.

Enjolras gunyorosan megjegyezte: - Amíg a Kis hableányt kihagyjuk…

- Pedig meg kell néznünk, hiszen klasszikus. És ha lányunk lesz, vörös hajjal, aki Ariel akar lenni?

- Miért lenne vörös haja? – kérdezte kíváncsian Enjolras. – Egyikünk sem vörös.

- Van egy nagybácsikám, akinek vörös a haja! Bár… ha jobban blegondolok, nem is biztos, hogy a nagybácsim, csak apám egyik haverja – merengett Éponine.

- Nem számít, én nem akarom, hogy a lányom olyan filmet nézzen, ahol a lány eladja a hangját, hogy olyanná váljon, ami nem ő, egy fiú miatt. És olyan filmeket se, ahol a hercegnő megszúrja az ujját és aztán csak várja, hogy a herceg megmentse.

- Húha, te tényleg rengeteget gondolkoztál erről, beszédet is írtál?

- Talán, miért, mi a baj vele? – kérdezte védekezőn Enjolras.

- És akkor mit nézzen a gyerek? Dokumentumfilmet?

- Nem... legalábbis amíg elég nagy nem lesz hozzá. Nézhet olyan filmeket, amik nem rég jöttek ki, ahol a hercegnő tud gondolkozni magától is.

Éponine egy darabig emésztgette a fiú szavait.

- Várj, te honnan ismered az újabb meséket?

Enjolras megmeredt a lapozás közben.

- Olvastam egy cikket róla – nyilvánvalóan hazudott, egyáltalán nem volt meggyőző. Éponine keresztbefont karral nézett rá.

- Jól van, megnéztem egyet nem olyan rég Jehannal. Könyörgött nekem és nem hagyott békén, ráadásul az aznapi melóval is megvoltam, kifogásom se maradt. Nincs semmi baj azzal, ha két felnőtt férfi elmegy megnézni moziban Disney hercegnős filmet.

Éponine nem tudta visszafogni a nevetését.

- Én nem is mondtam ilyet… melyiket láttad?

Enjolras felsóhajtott.

- Asszem… Az Aranyhaj, vagy mi volt.

- Ó, imádom azt a mesét! Na, és tetszett?

Enjolras elgondolkodott.

- Nem igazán élveztem – mondta végül fájdalmasan, mintha mostantól soha többé nem lehetne komolyan venni a véleményét.

- Filmkritikusnak kéne lenned.

Enjolras egy kicsit megsértődött a megjegyzésre, arcán piros foltok jelntek meg és inkább belemerült a baba nevek keresésébe.

- Egyébként – folytatta Éponine. – Hagynunk kell, hogy ő döntsön, milyen meséket akar megnézni, és ha nem ismerjük, az előzetes alapján dönteni, hogy milyen lehet.

Enjolras lapozott.

- Azt hiszem, ez elfogadható – mondta, de nem nézett fel.

Éponine viszont fürkészte az arcát.

Súlyos erőfeszítésébe került figyelmen kívül hagynia a lány szúrós pillantását, de végü feladta.

- Oké, eddig ez a legjobb ötlet, jobb, mint az enyém.

- Igen, emlékszem valakire, aki mindg azt hangoztatta, hogy a cenzúra nem válasz – vágott vissza Éponine.

- Oké, az én ötletem szörnyű volt. Igazad van, tévedtem. Most boldog vagy?

- Tudom, hogy csak ugratsz, de ahogy ezt mondod, tényleg hihetetlenül feldob engem – ábrándozott.

Hátradőlt a kanapén és élvezte, hogy győzedelmeskedett Enjolras fölött egy összecsapásban.

-Most jól érzed magad, mi? – kérdezte kicsit sértetten, csppet sem tapintatosan a fiú.

- Igen, igazán remekül… de sajnos fél óra múlva kezdődik a műszakom, szóval el kell indulnom, hogy el ne késsek – nyögte gyászosan és megpróbált feltápászkodni az ülésből, ami 7 hóapos terhesen nem vol éppenséggel könnyű feladat.

- Hagyd, hozom a kulcsom és elviszlek kocsival – pattant fel gyorsan Enjolras és már indult is volna.

Éponine óvatosan visszanyomta Enjolrast a kanapéra.

- Ha elfelejtetted volna, a baba neveken való gondolkodást csak egy rövid szünetként iktattuk be az esszéírásodhoz, amit holnap kell leadnod. És a Musain amúgy sincs messze, szívesen sétálok, úgyis egész nap bent vagyok.

Enjolras felsóhajtott és hátradőlt. Általában mindig az egyetemi beadandókon pörgött, de most, hogy jön a baba és a diplomaosztó is közeledik, egyre nehezebb koncentrálnia a napi feladataira és a beadanókra.

Éponine nevetett.

- Ha valaki azt mondta volna nekem egy évvel ezelőtt, hogy Sebastian "Tanulás a Társadalom Alapja" Enjolras kifogásokat keres, nem hittem volna neki.

- Egy éve még a keresztnevemet sem tudtad – jegyezte meg komoran Enjolras.

- Nagyon sok minden megváltozott az elmúlt egy évben – merengett Éponine.

- Remélem javára – nézett rá Enjolras könnyeden.

Éponine csak elmosolyodott és lehajolt, hogy adjon neki egy kis búcsú csókot, de mielőtt feleszmélt volna, Enjolras megragadta és kezeivel a lány hajába túrt, miközben elmélyítette a csókot, magára húzva ezzel a lányt a kanapéra.

- Húha, te tényleg nem akarod megírni azt az esszét, ugye? - viccelődött Éponine, amikor elváltak.

- Mi, nem csókolhatom meg a barátnőmet?

- Nem, amikor késésben van a melóból és neked pedig van egy megírandó beadandód.

Most Enjolras tűnt gyászosnak. Éponine majdnem felnevetett, mikor meglátta, milyen arcot vág. Ismét lehajolt és megpuszilta, majd a fülébe súgta. - Talán folytathatjuk innen, amikor visszajöttem… és te persze addigra befejezed az esszét.

Amikor Enjolrasra nézett, a fiú máris eltökéltebbnek látszott.

- Vedd úgy, hogy már kész is van, majd érted megyek – válaszolt gyorsan és magához húzta a könyveit.

Éponine felkacagott és integetve becsukta maga mögött az ajtót.

Sajnos a motiváció egy óráig tartott ki. Míg szegény Enjolras megpróbált mindent, hogy megírja az esszét és rengeteget haladt is vele, hátradőlt a kanapén, hogy szusszanjon öt percet, de elnyomta az álom.

Enjolras csak néhány órával később riadt fel egy autó sziréna hangjára, ami pont az ablak alatt zúgott. Már sötét volt a lakásban és néhány másodpercig eltartott, hogy a fáradt egyetemista magához térjen.

Lepillantott az órájára és megrezzent. Éponine műszakja öt perce véget ért és ő megígérte neki, hogy érte megy. Gyorsan felpattant és az ajtóhoz rohant, amikor észbe kapott, hogy nem ártana kabátot és cipőt húznia. Három perc alatt sikerült elkészülnie, mert a cipőjét hosszas keresés után a kanapé alatt találta meg, de végül elindult.

Tudta, hogy Éponine nem sértődik meg, ha nem megy érte. Már valószínűleg elindult gyalog haza, mikor végzett és nem látta a kocsit, és emiatt Enjolras rosszul érezte magát. Főleg, mert még elég hideg volt a nap, és az este is elég fagyosnak ígérkezett. Amit most tehet az az, hogy elindul a kávézó felé és remélhetőleg félúton fel tudja szedni a lányt és hazahozni.

Annyira elmerült a gondolataiba, hogy amikor kinyitotta a lenti ajtót, alig vette észre a nőt, aki az épület előtt állt és figyelt. Alig két méterre állt tőle, amikor a fiú észrevette és megdermedt a felismeréstől. A nő is megfordult és ránézett, arcán a döbbenet kifejezése jelent meg a fiú láttára, majd visszaváltott kifejezéstelenné. Enjolras a maga részéről nem tudta megállni, de megfeszült a nő láttára és nem tudott úgy tenni, mintha nem ismerné.

Felismerte benne Éponine tekintetét és az arcformáját. Sokkal öregebbnek lászott, mint a fényképen, körülbelül tíz évvel öregebbnek, mint amennyi valójában volt. Rongyos és kopott ruhákban volt, mintha már feladta volna réges régen.

Enjolras azon gondolkodott, vajon Éponine-nak is ilyen lett volna a jövője, ha otthon marad és nem jön egyetemre, és hozzáment volna Montparnasse-hoz. Nem tudta elképzelni. Valami azt súgta neki, hogy az az Éponine jól lett volna, bárhogy is végződjön. De örült, hogy a lány mellette végződőtt.

Néhány másodpercnyi farkasszem nézés után, Éponine anyja szó nélkül sarkon fordult. Ez felébresztette Enjolrast a kábulatból.

- Várjon, nem mehet csak úgy el, ismét – kiáltott utána. A nő megtorpant a kiáltásra.

- Tudom, ki maga, Éponine mutatott egy fényképet - folytatta, miközben a nő után iramodott, mielőtt az megszökhetett volna előle. – Felismertem a múltkori után, szóval Éponine tudja, hogy ott járt és látta. És ha most megint itt van, az azt jelenti, hogy nem csak azért jött, hogy egyszer lássa. Akkor miért van itt? Beszélni akar vele?

A nő vállat vont.

- Nem tudom – felelte rekedten, és a hangja egyértelműen Éponine-ra emlékeztette.

Enjolras érezte, hogy dühe kezd felszínre törni, és próbálta nyugtatni magát.

- Nem tudja… Akkor miért teszi ki magát és őt ennek a nyomasztó kergetőzésnek?

A nő ismét megvonta a vállát.

- Talán mennem kéne - recsegte. – Nem hiszem, hogy a lányom látni akar.

Enjolras nem tudta, hogy ez a nem törődöm viselkedés csak színjáték, vagy valós, de érezte, hogy nem sokáig tudja magában tartani haragját.

- Én viszon beszélni akarok magával – szúrta oda élesen. A szavak maguktól buggyantak ki a száján. Nem is igazán tudta, mit akar mondani barátnője anyjának, csak annyit tudott, hogy haragszik rá Éponine miatt, azokért a történetekért, amiket eddig hallott, és azokért is, amiket még nem.

Éponine anyja egy pillanatig megmeredt, majd keresztbe fonta a karjait maga előtt és kihívóan villantotta tekintetét a fiúra. Enjolras megpróbálta nem észrevenni, mennyire hasonlít mos Éponine-ra ebben a pillanatban.

Nyelt egy nagyot, nem igazán tudva, hogy kezdjen neki a beszélgetésnek. Így csak mondta, ami eszébe jutott.

- Nem volt ott soha, soha amikor kellett volna – kezdte halkan, és a szavak csak törtek fel lelke mélyéről. – Soha nem látta, milyen csodálatos. Így… nem is értheti. Meg se érdemli őt.

Itt megállt, várta a választ, hogy a nő vitatkozzon vele. Nem tudta, hogy jó ötlet-e beszélnie vele, mielőtt Éponine beszélne az anyjával, vagy ez a dolog végképp elijeszti a nőt és soha nem tér vissza. Amit tudott, az csak az, hogy dühös, és azt akarta, hogy ezt a nő is tudja. Ezért várta a válaszát.

A kijelentés után a nő arca kifejezéstelen, csendes volt. Kifejezése semmifajta érzelmet nem árult el, mintha el se jutott volna hozzá. Majf lassan megrázta a fejét és a fiú arcát fürkészte. Ez a mozdulat ismét Éponine-ra emlékeztette, és a fiú kicsit összezavarodott.

- Boldog?

A kérdés meglepte. A nő pedig csak állt egyszerűen és várta a választ. Egy darabig a fiú nem tudta, mit mondjon. Hogy is tehetné? Csak remélte, hogy Éponine boldog, de nem látott bele a fejébe és nem volt benne teljesen biztos, hogy pontosan mit érez. Ki ő, hogy megválaszolja helyette ezt a kérdést? De máskülönben pedig szinte biztos volt benne, hogy tudja a választ.

- Azt hiszem, igen – felelte halkan.

Éponine anyja elégdettnek látszott és halványan elmosolyodott. – Köszönöm – mondta halkan a szemébe nézve. Valamiért ez a válaz újra fellobbantotta a fiú haragját.

- Miért köszöni meg? – tört ki belőle, nem sejtve, hova fog kilyukadni. Éponine anyja felhúzta szemöldökét, de aztán hamar elűntette a meglepődés jeleit az arcáról.

- Nem miattam boldog. Nem én mentettem meg az életétől és az egész szarságtól. Remélem, hogy segíthetek őt boldoggá tenni, és azt hiszem szereti, ahogy most vagyunk. De ne köszönje meg nekem, mintha egyedül én lennék az oka a boldogságának. Maga nem ismeri – vágta hozzá sötéten és hangja fenyegetően csengett.

- A lánya egy csoda, valahogy nem rontották el azok a szarságok, amiken keresztül ment. Azt hiszem, eltartott neki egy ideig, hogy rájöjjön erre, mert maga és a férje teljesen tönkretették és összezavarták. Éponine egy független, okos, szellemes, vagány, csodálatos és gyönyörű nő, épp a maguk ellentéte, maguk ellenére. Egy csodálatos életet teremtett magának, rengetek nagyszerű baráttal. És csak aztán jöttünk össze. Ha boldog, akkor az az ő érdeme. Magát tette boldoggá. Szóval most az egyszer bízzon benne, és adja meg neki, ami az ő érdeme – fejezte be és vett egy nagy levegő, hogy kifújja magát. Nem tudta, honnan jött ez a beszéd, de minden szavát úgy is gondolta, ahogy kimondta.

Amíg beszélt, a nő pillantása valahova a bal válla mögé fókuszált. Először azt hitte, csak kerüli a pillantását. Aztán meghallotta maga mögött a szaggatott lélegzetet.

Enjolras megpördült és Éponine állt mögötte. Elég elesettnek látszott, de más érzelmet nem tudott leolvasni a lány arcáról. Érezte, hogy a szíve a torkában dobog, és újra elöntötte a harag. Már nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de semmi sem jött. Nem tudta, a lány mennyit hallott és mit érez, ha hallotta, amiket az anyjához vágott. Dühös-e miatta, hogy ráordított az anyjára?

Aztán Éponine rámosolygott, és mielőtt viszonozhatta volna, a lány szorosan magához ölelte és arcát a fiú mellkasába temette. Karjait a fiú nyaka köré fonta, mire Enjolras szorosan átölelte.

- Tényleg így gondolod? – suttogta a fülébe.

- Minden egyes szót – válaszolta gyorsan. Meggyőzésképpen mégszorosabban magához vonta.

- Sajnálom, hogy eljöttem – szakította félbe az anyja, és tényleg úgy tűnt, nem akar zavarni. Enjolras érezte, hogy Éponine megfagy, majd lassan elfordul és szembenéz az anyjával, de továbbra is az izmos karok biztonságos ölelésében.

- Megjegyzem, tényleg nem tudom, miért jöttem – folytatta. – Talán kíváncsiság, talán bűntudat, talán bocsánatkérés. És szóval… ez az, bocsánat. Bocsánatot kérek. De most már azt hiszem, mennem kell – vetett egy utolsó pillantást Éponine-ra és megfordult.

- Várj - kiáltott utána Éponine rekedten. Kilépett Enjolras öleléséből, mert ezt most egyedül akarta csinálni.

- Én sem tudom, hogy miért jöttél. De van pár dolog, amit el szeretnék mondani. És pár dolog, amit tudni szeretnék.

Éponine vett egy mély lélegzetet. Már fejben százszor lejátszotta ezt a beszélgetést az anyjával, az álmaiban, de a szavak most mégsem jöttek olyan könnyedén. Mélyen az anyja szemébe nézett, és meglepte, hogy az anyja türelmesen várakozik, szemében csillogó kíváncsisággal. Ezt a tekintetet még soha nem látta és érezte, hogy összeszorul a mellkasa a dühtől.

- Miért most? Már nincs rád szükségem – fakadt ki, és meglepte, milyen keserűen szól a hangja. A hideg kezdte ráfagyasztani arcára a kibuggyanó könnyeket.

- Éveken át azt hittem, nem vagy képes mást szeretni, csak saját magadat. És ez kényelmes és megnyugtató volt, mert ez azt jelentette, hogy nem tudsz szeretni minket. De mikor eldöntötted, hogy idejössz, elkezdtem mást érezni, hogy nem ez az igazi ok. Akkor miért nem voltál ott, amikor szükségünk lett volna rád? Amikor Azelma és Gavroche és Jacques és Pierre számítottak rád? – kérdezte keményen és hangja a sírás határán volt. Szünetet tartott, válaszra várt az anyjától, valami kifogást vagy indokot. De az anyja nem mondott semmit, csak állt mereven, üres tekintettel.

- Miért nem voltál ott soha? – ismételte dühösen Éponine, habár hangjában már több volt a szomorúság, elvesztette a támadó jellegét és csak az értetlen kétségbeesés maradt. A könnyek patakokban folytak az arcán, és nem tudta, milyen érzelmek váltották pontosan ki őket.

- Mer nem voltam kész rá, hogy az anyjuk legyek – felelte halkan, szinte magának.

- Még én sem vagyok kész rá! - motyogta Éponine hangtalanul. Azon kapta magát, hogy kezeivel védelmezőn a hasát öleli már a beszélgetés felétől. A könnyek továbbra is megállíthatatlanul folytak a szeméből a magyarázat óta, és a düh, majd a szomorúság könnyei összekeveredtek az arcán. Egy megnyugtató kezet érzett a vállán és nem kellett hátrafordulnia, hogy tudja, Enjolras az.

Nem volt más, amit mondani akart volna az anyjának, más kérdések vagy dolgok, mert minden amit tudni akart, csak az volt, amit már megkérdezett.

Az anyja sokáig hallgatott, majd felnézett, sarkon fordult, mintha indulni akarna. Éponine egy része pontosan ezt várta el tőle.

Végül csüggedten megrázta a fejét és csak ennyit mondott

- Semmi nem teszi már jóvá a múltat, bármit mondok – kezdte.

- Próbáld meg – felelte Éponine és érezte, hogy dühe visszatér. – Ennyivel tartozol nekem.

Az anyja csendesen elmosolyodott.

- Sokkal többel tartozom ennél.

Éponine nem felelt, csak várakozón figyelte a vele szemben álló nőt. Sok idő telt el hallgatásba burkolózva. Végül szólásra nyitotta a száját, de inkább a földnek beszélt, mint a vele szemben állóknak.

- Amikor fiatal voltam, arról álmodtam, hogy jön valaki, aki elvisz messze mindentől. A mocskos házunkból. A mocskos apámtól. Gyerekkoromban a megmentőm a szőke herceg volt fehér lovon. Amikor idősebb lettem, csak azt akartam, hogy jöjjön valaki, akinek annyi pénze van, hogy egy szebb lakásba vigyen. Végül apád lett ez – mondta egyhangúan, érzelemmentesen.

- Akkor találkoztam apáddal, amikor tizenhat voltam. Nem volt kifejezetten szépfiú. De szeretett engem és elvitt otthonról. Mindig is jól bánt a szavakkal és én annyira akartam, hogy minden elhittem neki – folytatta és egy kis vágyakozás jelent meg a hangjában.

- Az első évek jók voltak. Volt pénzünk és te és a húgod is megszületett. Nem figyeltem a kegyetlenkedésre és a sikkasztásokra. Szerettelek titeket, tényleg De aztán a pénz elfogyott és a dolgok rosszra fordultak. Apád pénzszerzési módjai túlléptek bizonyos határokat és bűncselekedetté váltak a kis átverések is. Bűnöző lett, aki nem csak kirabol embereket. Hanem bántja is őket. Én pedig segítettem neki – vallotta be halkan. Hangában szégyen csengett és nagy sokára végül felemelte tekintetét, hogy a lányára nézzen.

- Mélyen magamba és az életünkre nézve tudtam, hogy az életünk menthetetlen lett. Gyűlöltem érte. Gyűlöltem azt az életet, amibe belerángatott. De legfőképpen magamat, amiért voltam olyan idióta, hogy bíztam benne – lekapta a tekintetét és a kezeit bámulta.

- Túl gyenge voltam, hogy elhagyjam, és titeket meg vele. Egyedül pedig nem tudtam volna gondoskodni rólatok. De egyedül sem hagyhattalak vele titeket. Nem volt jó választás, és annyira fájt belül minden. Ekkor kezdtem el használni… először csak tablettákat, de aztán keményebb dolgokat is. Erről azt hiszem tudsz – szünetet tartott. Éponine észrevette, hogy ökölbe szorítja a kezét és körmei a tenyerébe mélyednek.

- Ettől jobban éreztem magam, mert elfelejtettem mindent. Elfelejtettem a nyomorúságos életemet, elfelejtettem, hogy mennyire gyűlölöm a férjem. És azt is, hogy mennyire szeretem a gyerekeimet – fejezte be alig hallható csuklással.

- Addig nem figyeltem semmire, amíg börtönbe nem kerültem és józan nem lettem, és ahol szembe kellett néznem az életemmel és hogy mivé váltam. Hogy mit tettem. Pontosabban, mit nem tettem.

Éponine nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna sírni az anyját. Most sem sírt, de látta, hogy a szeme elhomályosul és megremeg. Ez több volt annál, mint amire számított és érezte, hogy valami megmozdul benne. Egy része meg akarta ölelni ezt a nőt, aki életet adott neki. De aztán eszébe jutott az a nő, aki hagyta tönkremenni az életét és az övékét is. Ez a nap felkavarta Éponine érzéseit. Egy lépést hátrált és visszabújt Enjolras karjaiba.

Az anyja fájdalmasan nézett rá, majd látható volt, ahogy kifújja a levegőt a hideg éjszakába. Éponine-nak egy gyerekkori emlék villant be, amikor anyja az ágy szélén ülve dohányzott és a füst mentol illatát érezte az orrában.

- Tudom, hogy nem kérhetek bocsánatot és nem várhatom el, hogy megbocsáss. De azt akarom, hogy tudd, mindent sajnálok – mondta végül.

Éponine bólintott és összeszorította fogait. Nem tudta, mit mondjon anyja vallomására. Mostanra a dühe elpárolgott, melynek helyére kimerültség szivárgott. Egy része azt kívánta, menjen el, fejezzék be a beszélgetést, és hagy bújhasson ágyba.

- Másnak látszol… - kezdte habozva Éponine. – De azt kívánom, bár húsz éve jöttél volna rá minderre és nem a börtönben. Nem az az anya vagy, akire emlékszem. És nem is tudom, azt a nőt talán soha nem is ismertem. De emiatt a nő miatt nem tudom elhinni, amit most mondasz. Mert egy részem azt mondja, ez csak egy újabb trükk. És ezek tények, nem tudok benned megbízni. És nem akarlak a babám közelében látni – tette hozzá kurtán.

A könnyei már felszáradtak, mintha ott se lettek volna. Még egyszer erőltette magát, hogy az anyja szemébe nézzen.

- De mindezek ellenére, megbocsájtom azt, amit velem tettél. De azt nem, amit Azelma, Gavroche, Jacques és Pierre kapott tőled. De magamért megbocsájtok.

Anyja arcán szégyen és hitetlenség keveréke látszott.

- Köszönöm, ez… ez több annál, mint amit kérhetek – ajka keskeny mosolyra húzódott. – Megyek, és soha többet nem látsz, ígérem – mondta és lahajtotta a fejét. – Meg tudnád… meg tudnád mondani a többieknek is, hogy sajnálom?

Éponine bólintott.

Anyja még egyszer halványan elmosolyodott, majd bólintott, utoljára Enjolras és Éponine felé nézett, majd sarkon fordult.

Léptei egyre távolibban szóltak, de Éponine fülében egyre hangosabban és hangosabban kopogtak. Ha még egy percet vár, anyja örökre eltűnik az életéből, de valami mégsem ment ki a fejéből. Egy érzés, ami motoszkált benne. Érzés, amit sajnálatnak hívunk.

- Várj – hallotta saját magát kiáltani. A nő felkapta a fejét, és Enjolras is csodálkozva nézett rá.

Éponine az anyja után futott, és kinyitotta a táskáját. Gyorsan elővett egy darab papírt és tollat, majd ráírt valamit. Az anyjára nézett, aki türelmesen várt, pedig nem értette, mi történik. Éponine nem tudta, jó döntést hozott-e, de a papírdarabot a nő kezébe nyomta.

- Itt az email címem. Pár hónap múlva, ha még tiszta vagy és megállsz a lábadon, írj, és mesélj magadról. Én meg majd válaszolok. Aztán meglátjuk, mi lesz utána - tette hozzá.

Anyja szeme elkerekedett a csodálkozástól. Lenézett a papírfecnire és az ujjai közé zárta. Majd fejével a háttérben ácsorgó Enjolras felé bökött, aki nem akart közbeavatkozni, de minden szóra figyelt.

- Igaza volt, tudod, nem érdemellek meg. Azt hiszem ezt már akkor tudtam, amikor megszülettél, amikor először láttam az arcodat. És biztos vagyok benne, hogy te sem egy ilyen szar anyát érdemeltél volna.

Lassan előre hajolt, és amikor Éponine nem húzódott el, óvatosan kezét a lánya vállára tette.

- Nagyszerű anya leszel, hidd el annak, aki viszont borzalmas anya volt.

Éponine nem tudta, hogy ez most megnyugtatja vagy sem. – Köszönöm - motyogta.

Anyja megsimogatta a vállát, majd elengedte. Éponine csodálkozott, mert évek óta ez volt az első kedves gesztus, amit az anyja felé kimutatott.

Madame Thénardier óvatosan összehajtotta a papírdarabot és a zsebébe süllyesztette. Egy utolsó bólintással a lánya felé megfordult és elsétált. Ez alkalommal Éponine nem állította meg és a nőt elnyelte a sötétség.

Éponine az arcához nyúlt, és meglepődve tapasztalta, hogy nedves a könnyektől. Érezte, hogy Enjolras mögé lép. Szembefordult vele, hogy mondjon valamit, de látta, hogy a fiú kifogyott a szavakból, ami nem gyakran szokott előfordulni.

Nem sokat gondolkodott, amikor átölelte a nyakát és magához húzta, ajkát a másikéra tapasztva. A fiú először meglepődött, de aztán ugyanolyan szenvedéllyel viszonozta. Zavarodottan nézett a lányra, mikor végül szétváltak.

- Ez mi volt? Nem mintha panaszkodni akarnék – nyögte egy mosoly kíséretében. Felemelte a kezét és a lány füle mögé simított egy tincset.

- Köszönöm. Azokat a dolgokat, amiket rólam mondtál – felelte gyengéden.

- Az igazság volt – mondta a másik komolyan.

Éponine máris valami viccen törte a fejét, de végül visszafogta magát. Talán néha belefér, hogy elfogadja a bókokat. Ezért most elpirult és kis rózsaszín folt jelent meg az arcán, így karjait ismét Enjolras köré fonta és arcát a fiú mellkasához nyomta.

- Gondolod, hogy olyan lettem volna, mint ő? Ha maradok? – suttogta. Félt barátjára nézni, mert nem akarta látni szemében a sajnálkozást, ami elárulná a választ, amit nem akart hallani.

Enjolras nem habozott. – Nem, nem hiszem – felelte őszintén.

Egy darabig csak álltak, majd ismét Enjolras szólalt meg, még mindig mellkasához szorítva Éponine-t. – Szerinted fog írni?" kérdezte kíváncsian.

Éponine elgondolkodott, de rájött, hogy nem tudja a választ.

- Nem tudom. És őszintén, nem tudom, én akarom-e. De azt hiszem, minden rendben lesz.

Enjolras bólintott, és nem tett hozzá semmit a témához.

Néhány pillanat múlva a lány felnézett rá. – Na és befejezted a beadandód?

Enjolras összerezzent. – Befejeztem… egy részét… aztán elaludtam és… akkor keltem, amikor letelt a munkaidőd. Rohantam, hogy felszedjelek, amikor összefutottam anyáddal.

Éponine lassan bólintott, majd lábujjhegyre állt, megragadta a fiú arcát és magához húzta, hogy mégegyszer megcsókolja. Gyors csók volt, és már el is húzódott, nem hagyva a másiknak, hogy élvezni kezdje.

- És mi volt ez? – kérdezte elakadó lélegzettel.

- Motiváció – hangzott a szemérmes felelet. – Eszem valami nasit, aztán lefürdök és lefekszem. Ha befejezted az írást, mielőtt elaludnék, akkor csatlakozhatsz hozzám az utolsó részhez – sejtelmesen elmosolyodott és már be is sietett az épültbe, mielőtt a fiú válaszolhatott volna.

Enjolras szélesen elmosolyodott, még mindig egy kicsit zavarban volt, de gyorsan összekapta magát és a lány után szaladt. Volt egy olyan érzése, hogy egyéni rekordot dönt a beadandó befejezésének idejével.

Az árnyékból Madame Thénardier figyelte, ahogy a lánya lelkesen egy széles mosoly kíséretében berohan az épületbe. Látszott, hogy nagyon szerelmesek. Nem emlékezett rá, hogy a férje valaha is így nézett volna rá. Egy percig azt kívánta, bárcsak újrakezdhetné az életét és ezúttal jól csinálná. De tudta, már túl késő. A kezében tartott papírdarabbal játszott.

Érezte, hogy a papír égeti a zsebét. Kedves volt Éponine-tól, hogy odaadta neki, meg sem érdemelte. Olyan gesztus volt, amit ő soha nem tett volna saját apja vagy anyja felé. Tényleg nem tudta, hogy a lányából hogy lett ilyen csodálatos nő. Az egyetlen magyarázat, hogy Éponine más lett, az, hogy ő nem vett részt az életében és így túl nagy kárt sem okozott a személyiségében.

Elővette a kis papírdarabot a zsebéből és bámulta az összehajtott fecnit. Elképzelte, hová vezethet a rajta levő email cím. Talán találhat egy jó állás, bérelhet egy kis lakást. Aztán néhány hónap múlva beszélhet újra a lányával, talán még képet is küld a babáról. Pár év múlva talán még találkozhat is az unokájával, és a kezében is tarthatja. Meg a többi gyerekét is.

Annyit kell csak tennie, hogy kinyitja a papírt és memorizálja az email címet. És akkor a szomorú élete megváltozhat, amit nem érdemel meg.

Összegyűrte a papírt.

Mi a jó most Éponine-nak? Az unokájának? Milyen előnye származhat egy exdrogos, börtönviselt nagyitól, aki pitesütés helyett autókat tud feltörni vagy gazdag üzletemberek kizsebelésére tudná megtanítani?

Az első szemetesbe kidobta a papírt.

Először az életében végre a lánya érdekeit kell maga elé helyeznie. Ez a bizonyítéka annak, hogy tényleg szereti.

Úgy, hogy elengedi.

Nézte az ujjait, ahogy elengedik at utolsó lehetőségét a boldogságra, és ünnepélyesen a kukában landol.

Gyorsan elfutott, el a lányától. Egy könnycseppet söpört ki a szeméből, ennyi szomorúságot engedett meg magának, majd elmosolyodott. Végre először életében biztos volt benne, hogy helyesen cselekedett.

Nem állt meg. Csak ment előre, amíg alakját el nem nyelte köd ebben a sötét és hideg éjszakában.