Elismerem, a címválasztás nem a legszerencsésebb, de határozottan kifejezi a helyzetet, amiben szegény írünk, spanyolunk, portugálunk benne van.

Jó szórakozást!

Írország, avagy az árnyékszék

Nem siettem felkelteni spanyolékat. Ugyebár már említettem, hogy szívesen szórakoztam volna még egy keveset az öcskössel. Azért mégis meg kellett látogatnom őket reggel étel ügyben, de bár ne tettem volna. Be sem léphettem a sátorba, máris hallottam a hangokat. Nem konyítottam sokat a spanyolhoz - azóta sem – de annyi nekem is átjött, hogy bár Spanyolország nem volt éppen képben a történtekkel kapcsolatban, azért mégsem Portugália beszélgetett magában. Elég vidámnak tűnt a hangja, szóval a spanyol minden bizonnyal elég jó állapotban lehetett az induláshoz. Nekem már mindegy volt, hogy merre, csak takarodjanak az én földemről és hagyjanak nyugtot nekem. E cél érdekében úgy határoztam, hogy nem kínzom tovább Arthurt, hanem megyek és szólok neki.

- Valami gyanús? – kérdeztem a két őrt.

- Csak dobált néhány tárgyat azt kiabálva, hogy éhes. – érkezett a válasz. Valóban elfelejtettem gondoskodni a kosztjáról, ám ezzel kiderült valami nagyon fontos dolog: még az éhsége ellenére sem merészelte kitenni a lábát a sátorból. Vagyis még mindig a gatyájába folyat, ha rólam van szó.

Belépve egy tornádó, szökőár és háború sújtotta terület tárult a szemem elé és a kupleráj közepén feküdt öcsém kiterülve teljes takaratlan testi szépségében néhány kiterített állatbőrön. Mindezt tátott, nyáladzó szájjal és horkolva tette.

Mikor egészen mellé sétáltam sem ébredt fel. Jól lefáraszthatta magát, nekem pedig néhány igen rosszindulatú gondolat ugrott be a fejembe. Kis tőröcskémmel böködni kezdtem a fejét, de még erre sem ébredt fel. Akkor a nyitott szájába dugtam a vékonyka pengét.

- Kedves jó reggelt öcsém! – ordítottam egy nagyot. Ijedtében rugóként ült volna fel, ám hamar észrevette, hogy bizony a torka teljes hossza vasmérgezést kapott volna, melynek egyik tünete, hogy a belső felület egy vagy több helyen felhasad. Legalább könnyű lett volna felállítani a diagnózist… vagy a halál beálltának okát.

- Csak nem megijedtél? Csak azért gondolom, mert elállt a szavad. Jajj, elfelejtettem hozni a ruhádat. – nevettem. Ám mivel nem hazudtam, s valóban el kellett mennem az öltözékéért, elvettem a tőrt a torkából, és elindultam a kijárat felé.

Kigáncsolt. Volt mersze támadást intézni ellenem, és ezzel nagyon felpaprikázta az agyam. Szerencsére pont rá estem, és így neki fájt jobban.

- Kis nyomorult! – nyomtan a nyakához a kést. Sajnos a száját már bezárta, így nem tudtam újra lenyomni a torkán.

- Szállj le rólam! – sziszegte.

- Te kezdted csupaszkám! Amúgy mit csinálsz, ha nem teszem, CSUPASZKÁM? – hangsúlyoztam, hogy kicsit kellemetlen helyzetben van, és nem kellene fölényeskednie.

Fél kézzel a földön támaszkodtam, míg a testsúlyom maradéka belőle próbálta kipréselni a levegőt. Ám az a puhány kölyök csak nem adta fel. Fél kezével igyekezett fékezni a tőrt tartó kezemet, a másikkal pedig kirántotta alólam az én támasztékomat. A végeredmény megint neki vált kellemetlenebbé: az én teljes – s nem pehely – súlyom egésze az ő mellkasán és derekán landolt.

- Remélem jól esett.

- Mit akarsz? – kérdezte, miközben próbált kicsúszni alólam.

- Mit gondolsz? – kérdeztem vissza.

- Hogy egy undorító, fajtalankodó ördög-fattyú vagy! – kiabált vissza, mint egy szűz kislány. Szerintetek mire gondolhatott?

- Pedig csak szólni akartam, hogy a spanyolod méltóztatott felébredni. – álltam fel. – De bevallom, meggondoltam a lehetőséget, hogy így bedoblak közéjük. Vagy – jutott eszembe egy még jobb – cirkuszt csinálunk, és megnézzük, hogy a pucér Arthur, vagy az agyonvert és dühös latin fivérek e a jobbak. Melyik ötlet tetszik? – ragadtam meg az üstökét.

- Nagyon meg fogod még ezt bánni. – fenyegetőzött, de ellenkezni nem mert. Valószínűleg félt, hogy a cirkuszos ötletet komolyan gondoltam. Nekem nem nyerte el tetszésemet a viselkedése, ezért felpofoztam.

- Hogy nekem milyen áldott jó szívem van! – sóhajtottam és elindultam a ruhájáért. Hagytam, hadd öltözzön fel nyugodtam, mert azért én is tartottam a megtorlástól, bár ezzel már akkor jócskán elkéstem.

- Kérem a fegyvereimet! – szólt határozottam kilépve a sátorból. Valahogy így ruhában bátrabb volt, mint anélkül.

- Ugyan minek?

- Nem a te dolgod!

- Az én falumban nem császkálsz fegyverrel, ha mondom! – ordítottam a fülébe, hogy eljusson a tudatáig. Komolyan beszéltem. Hallottam hírét egy spanyol hajónak, amin fogolyként utazott, s amit egymaga küldött a tenger fenekére.

- Te… - emelte fel az ujját fenyegetően, én keményen néztem rá, mire elhallgatott, s egy lemondó sóhaj után másképp folytatta – Hol van itt nálatok az árnyékszék?

- A micsoda? – kerekedett el a szemem az új szó hallatán.

- Istenem, de műveletlen barbár vagy még mindig… - vigye a fene a néha kitörő angol úri modorát. Döntse már el, hogy kalóz vagy lord!

- Az lehet, de még mindig nem tudom, mit akarsz. – válaszoltam viszonylagos türelemmel.

- Hol pisilsz? – kérdezte bántóan lekezelően.

- A természet lágy ölén. – tártam szét a kezem. Nem értettem, miért szükségez ehhez egy szék, pláne ha egy férfiról van szó. Olyan nőies szokásnak tűnt leülni a dolgunk elvégzéséhez.

- Barbár banda. – piszmogta az orra alatt.

- Ezt most inkább nem hallottam. – jegyeztem meg én, ezzel jelezve, hogy ez volt az utolsó sértése, amit eltűrtem, ám ő nem tudta értelmezni az effajta burkolt figyelmeztetéseket. Arra pedig még kevésbé volt képes, hogy felmérje, én megpróbáltam normális hangnemet megütni vele szemben.

- Azt mondtam: BARBÁR BANDA! – kiabálta úgy, hogy a fél tábor meghallotta. A másik fele nem beszélt angolul.

- Takarodj hugyozni, aztán megmutatom, hol vannak. – csattant a tenyerem az arcán. Vissza akart ütni, de megint szembesült termetbeli különbségeinkkel, és fülét-farkát behúzva elkullogott.

Én kint a sátor előtt vártam, hogy visszajöjjön. Úgy kellett higgyem az eltelt idő miatt, hogy egyéb nehezebb elintézendő dolga is akadt. Annyi idő alatt Portugália, meg a kis csipkerózsika akár éhen is halhatott volna.

- Csak nem fosol tőlem, drága testvéröcsém? – köszöntöttem.

- Ne légy nevetséges! – horkantott felháborodottan – Hol vannak?

- Mutatom. – keltem fel a helyemről, s elindultam a megfelelő irányba.

- Ha lehet, az etikettnek megfelelően jelents be érkezésemet. – kérte. Szerintem ennek nem volt semmi értelme, de ez igazán nem nagy ár, ha végre nyugtot hagy nekem.

- Mióta érdekel téged a körítés? – csodálkoztam rá a dologra – Tudod mit? Ne válaszolj, inkább nem érdekel! – szorítottam belé a szót, mikor láttam, hogy egy igen kimerítő magyarázattal akart szolgálni.

Épp időben érkeztünk, hogy elkapjuk a reggelit vivő íremet, s elvettem tőle a két tányért.. Nem volt épp egy fejedelmi étek, valami latyak, kásaszerű folyadék, de egy szavuk nem lehetett, legalább kaptak enni. Bár én személy szerint inkább éheztem volna.

- Örömmel látom, hogy Őspanyolsága is méltóztatott felkelni! – köszöntem jól észrevehetően erőltetett vidámsággal - Épp jókor… - húztam el a szám. Arthur méltó bejelentése nem is kezdődhetett máshogy. Szinte láttam magam előtt öcsémet, ahogy épp a levegőben mutatja, hogyan fojtana meg engem.

- Ez mit jelent? – kérdezte a Portugál gyanakvóan. A spanyol még mindig nem volt teljesen magánál.

- Számomra vagy számotokra? – válaszoltam kérdéssel a kérdésre.

- Felesleges kérdés.

- Semmi jót. – kezdtem – Nem mehettek sehova, legalábbis nem úgy, ahogy azt ígértem, ugyanis… - túrtam a hajamba, de a mondatot már nem fejezhettem be. Arthur megunta a várakozást, valamint érkezésének bejelentése sem lehetett éppen olyan, mint amilyennek ő szerette volna.

- Jó reggelt, kedveskéim! – jött be nyájas mosollyal.

A két latin arca úgy megnyúlt, hogy félő volt, elfolynak. Portugália azon nyomban felugrott testvére mellől, s más fegyvere nem lévén – ugyanis elvettük mindet – megragadta az első kezébe eső tárgyat, a piszkavasat. A spanyol is próbálkozott harcképessé tenni magát, de bizony állapota még mindig nem tette lehetővé, hogy bátyja segítségére siessen. (A portugál az idősebb? Azt hiszem… ők űzték ki hamarabb a mórokat.) Arról nem beszélve, hogy ellátása érdekében őt is lecsupaszítottuk. Komolyan egymásnak kellett volna ereszteni ezt a hármat…

Ekkor jött az a fordulat, amit igazán mellőzhettünk volna. Azzal semmi gondom nem lett volna, ha szépen összekeverednek, s ha minden kötél szakad, megelégelem a dolgot és leütöm a portugált… vagy ha a szívemre hallgatok Angliát. Még kíváncsi is voltam, mit csinál Arthur fegyver nélkül. Hát semmit! Fegyvert rántott. Nem tőlem fosott, hanem az a szemét visszacsórta az ócskavasait.

- Takarodj! – állt védelmezően öccse elé a portugál – Vesztettünk, te nyertél, mit akarsz még?

Szegény Arthur erre már nem tudott választ adni. Minden mérgemet a jobb tenyerembe összpontosítottam, s pofon ütöttem. Épp olyan erősre sikeredett, ahogy szerettem volna: elterült a földön.

- Mi a mennykő ütött beléd? – ordította, mikor kellően elmúlt a feje zúgása. Addig is, míg ez megtörtént a latin fivérek döbbent arcát figyeltem. Portugália továbbra is szorongatta a vasat, Spanyolország félig feltápászkodott testhelyzetben maradt, és próbálták kitalálni, mi is történik. Láthatóan nem sok sikerrel.

- Mit mondtam én a fegyverekről? – fordultam vissza öcsikém felé.

- Nincs az a hülye angol, aki fegyvertelenül mászkálna ír területen. Magadnak köszönheted! – A hangerőt még mindig nem vitte lejjebb.

- Beszélgessünk csak el odakint! – fogtam meg a torkánál fogva és kilöktem a sátorból. Lövés dördült, s el is szállt a levegőbe, kilyukasztva spanyolék sátrának tetejét.

Kár volt kiengedni a kezem közül, mert így bőséges ideje nyílt fegyverhasználatra.

- Ne merj még egyszer hozzám nyúlni! – és máris kardpengét tartott a nyakamnak.

- Te meg ne játszd itt nekem a nagylegényt! – kerültem ki a kardot, nekilódultam és lefogtam a kezét, ne csapkodhasson – Lehetsz te akármilyen kalóz, nekem csak a puhány kisöcsém maradsz.

- Még hogy puhány! – gyomrozott meg a szabad kezével, s pillanatnyi megingásomban le is nyakazott volna, ha nem ugrok el előle, kockáztatva az elesést. Nos, aki mer az nyer! Le sem nyakaztak, talpon is maradtam.

- Kardot! – kiáltottam a mögöttem gyülekező ír tábornak, s máris hármat kaptam kézhez, amiből persze csak egyet használtam. – Megállj! – kiáltottam az Arthurra támadó írjeimre – Az enyém!

- Meg fogod ezt még bánni! – kapott az alkalmon, s nekem rontott.

Meglepően erős csapásai voltak, s kissé észhez is tértem. Nem az a kisgyerek volt már, akivel egykor Scottal labdáztunk. Rúgni, ütni, dobni szabad volt, ő egészen hamar megadta magát. Most nem úgy nézett ki, mint aki csak úgy megtorlatlanul hagyja, hogy megaláztam. Persze én meg az nem tűrhettem, hogy ő győzzön.

- Jobb már, mint volt, de még mindig gyenge! – támadtam vissza, s ő hátrálni kényszerült.

Hamar egyensúlyát vesztette, s nyekkent egyet a földön. Kellemes régi emlékeket idézett fel bennem a jelenet, hogy ott fekszik előttem a porban.

- Támogassátok ide! – szóltam a mögötte állóknak. Mielőtt bármit tehetett volna – mondjuk, hogy felvegye a kardját – felkapták, és elém lökték. Erős volt a kísértés, hogy karomba vegyem, és szépen nézzek rá, mintha jó báty volnék, ezzel összezavarnám, és tőrt döfnék a szívébe. Fizikailag persze. De nem. Egyszerűen kigáncsoltam, majd mikor a lábam előtt földet ért egy nyögés kíséretében, talpammal a koponyáját igyekeztem összeroppantani.

- Hogy tetszik? – kérdeztem.

- Csak várj, amíg én kérdezem ezt tőled, s megtudod.

- Lehet, hogy azt már nem fogod megélni…

- Erre azért ne fogadj! – sziszegte.

Én figyelmetlen nem készültem arra, ami egyértelmű lehetett volna az előző este összegyűjtött fémes színű tapasztalatok után. Valahonnan egy tőrt varázsolt elő – mivel hogy ezernyi zsebe volt annak a kabátnak – s szívfájdalom nélkül a földet taposó lábfejembe szúrta. Maradjunk annyiban, hogy ez nem esett jól, s ezt nagy hangerővel adtam a környezetem tudtára. Emellett nagyobb súlyt helyeztem a másik lábamra, így Arthur fejére. Ettől ő is felordított és pillanatok alatt kirántotta a tőrt a lábfejemből, de ez nem sokat javított egyikünk helyzetén sem. Taktikát változtatott. Mielőtt megüthettem volna, vagy a kardot beledöfhettem volna, ő a másik vádlimmal is megismertette a tőrt. Ép láb híján nem tudtam megállni, s kínok között terültem el a földön. Több sem kellett az írjeimnek, jöttek volna segíteni, de Arthur megkönnyebbült fejjel már gyorsabb volt és rám vetette magát. Szólni akartam, hogy szedjék le rólam. Noha ezt amúgy is felesleges lett volna mondani, nem is tudtam. Ahogy kinyitottam a szám, a drága öcsém a már említett vasat lenyomta a torkomon. Erőssebben, mint ahogy én tettem, nagyobb hévvel ugyebár a harc miatt, épp ezért szerencsém volt, hogy még nem vágott el semmit.

- Megmozdultok, lenyomom a tüdejéig, akkor aztán semmi nem menti meg az életét! – ordította vérben forgó szemekkel. Az alkunk ezennel semmissé vált számára. Hangsúlyozom: számára. Saját hibája, hogy nem hagyta betartani az ígéretemet. Ez persze nem jelentette azt, hogy erről később könnyű volt meggyőzni.

- Olyan nagyon kedvem lenne most, itt helyben megölni téged, kedves bátyám! – fordult felém lihegve. Homok és fű ragadt az arcára, így kezdett egy torzszülöttnek kinézni, ami megveszett, s ezért fújtat, valamint folyamatosan köpködte a szájába jutott nem odavaló dolgokat. Valami valószínűleg a tüdejébe is eljutott, mert egy igen erős köhögés roham után tudott csak újra megszólalni.

- Hozzátok ide a foglyokat! – parancsolta, ám hű írjeim meg sem mozdultak. – Ahogy gondoljátok… - ezzel lejjebb csúsztatta a tőrt a torkomon. Hörögni, nyögni kezdtem, és a kezéhez kaptam, hogy megakadályozzam a bajt. Rossz döntés volt. Megrándult a keze, így a kés is, s bizony valamit megsebzett ott belül. Még nem vészesen, de épp eléggé, hogy fuldokolni kezdjek.

- Csak magadnak köszönheted…

Erre már többen is ugrottak, hogy kihozzák a testvérpárt. Közben a könny is kicsordult a szememből a fájdalomtól. Ettől azonban még láttam valamennyire, s aggódva figyeltem, ahogy ijedt arccal jönnek ki, s mindezt üres kézzel.

- Nincsenek itt… - dadogta az egyik.

- Megkeresni őket! Most! – ordította, s erre mindenki eltűnt az erdőben. Az nem jutott eszükbe, hogy nem kéne engem egyedül hagyni egy őrült angollal.

Arthur, amint elhaltak a hangok, s mi ott maradtunk ketten, kihúzta a tőrt a torkomból, és a jobb szemem belő sarkához illesztette. Én bőszen köhögni kezdtem, s közben vért köptem.

- Köhögj csak, de a mozgást nem ajánlom, különben kivájom a szemed! – fenyegetett tovább. Megtette volna, csak hogy nem szívathassam a szeme miatt.

Ekkor már minden volt a számban: vér, föld, sár, víz, mivel már az eső is eleredt… Ahogy ott köhögtem a földön öcsém súlyától elnyomva, megérkezett a megváltás.

- Engedd el! – szólt egy mély, ismerős és egy számomra nagyon kedves hang Arthurhoz.

- Mert ha nem? – fordult hátra öcsém. Nem zavarta, hogy közben majdnem tényleg kinyomta a szemem.

- Azt a kettőt már hidd el, nem kapják el. Engedd el, különben nm állok jót magamért. – mondta hidegen, de meglepően türelmesen, pedig az életemről, legalábbis a szemem világáról volt szó! Kardot tartott öcsénk torkához, s ő kényszeredetten felállt nekem több levegőt hagyván. Köhögve és valami maszlagot köpködve fordultam hasra, hogy aminek nem bent van a helye, mind ki tudjon jönni.

Továbbra is igényt tartok egy kis ösztönzésre, mert hát visszajelzés nélkül nehéz javulni, és a családon belüli és kívüli ismerőseim túl hosszúnak és túl hetaliának tartják ahhoz, hogy akár egy fejezeten is túljussanak.