XXXVII.
Az ecset egy pillanatra sem rezzent meg a kezében, ahogy két széles, lendületes mozdulattal meghúzta az utolsó rúnát – a karcsú, kecses tinco volt az, három vékony a-vonással koronázva* - , s elégedetten hátralépett, hogy megszemlélje kész művét. Eleinte azt hitte, ezer év alatt sem lesz képes befejezni.
Formás, tizenkét evezős vitorláshajó állt az összeboruló fenyőlombok alatt pihenő száraz farönkökön, melyek műhelyéül szolgáltak. Teste karcsú volt és áramvonalas, mintha hozzáértő mesterek keze faragta volna, s orrán-tatján még nem száradt meg az aranyfestékkel írt felirat, mely az egész világgal tudatta, hogy készítője a Hwesta** névvel illette a hajót.
Az árboc, a kötélzet, a vitorlák, a horgony és számtalan egyéb tartozék elfektetve hevert a hajó mellett; teljes magasságukban nem fértek volna be a műhelybe. A vitorlás fedélzetén néhány gerenda mozgott és nyikorgott, az evezők fogói nem álltak biztosan a helyükön és a kormány kissé nehezen forgott, ám Cúthalion úgy érezte, ez a legtöbb, amire képes.
Aragorn és ő hat vitorláshajóval és egyhavi készlettel károsították meg Thranduil kincstárát. A király nagyvonalúan eltekintett a büntetéstől, Elrond és Arathorn azonban hajthatatlan maradt: kijelentették, hogy a fiúknak saját kezük munkájával kell megtéríteniük a kárt. Aragornnak a palota téli készleteinek ellenőrzésében és számbavételében kellett segítenie, Cúthalion pedig azt a feladatot kapta, hogy építsen egy vitorlást ahelyett, amit ellopott, és a másik hat helyett, amely az ő parancsára lett tönkretéve.
Matematikai szemmel nézve a büntetés nem volt súlyos – a fiú bele sem mert gondolni, mi történne, ha hét vitorlást kellene elkészítenie -, ám a munka kegyetlenül nehéznek bizonyult. Cúthalion kezdetben azt sem tudta, hogyan fogjon hozzá a feladathoz. Tudását részben régi tekercsekből, részben egy tünde mester műhelyében szerezte, aki bár készségesen megosztotta vele a tudását, egy deszkát sem volt hajlandó legyalulni helyette. Elladan és Elrohir azonban esténként meglátogatták hevenyészett műhelyében, és csinos deszkákra vágták a legnagyobb fadarabokat, amiket meg sem tudott mozdítani.
Alaposan megnehezítette a dolgát, hogy a tél abban az évben szokatlanul korán megmutatta a foga fehérét. Még a Bakacsinerdő sűrűjében is bokáig ért a hó, a szabad ég alatt pedig a gyanútlan sétáló azon kaphatta magát, hogy derékig, sőt, néhol mellig áll benne.
Cúthalion letelepedett a hideg földre, hátát a hajó oldalának vetve, és lehunyta a szemét. Próbaképpen megforgatta csuklóját; az izmok, inak és csontok bonyolult kötege halk roppanással felelt ki nem mondott kérdésére. Nem... balja a legkevésbé sem volt tökéletes. Nem tört el, mint eleinte hitte, de csúnyán összezúzódott, és egyelőre nem tudott vele harcolni. Jobb tenyerében pedig csúfondárosan virított a fekete heg: Szmóg búcsúajándéka. Ahogy próbaképp végigsimított rajta az ujjával, megborzongott az elszenesedett bőr halott, durva érintésétől.
Örökké emlékeztetni fog a butaságodra, mondta neki Elrond nem is olyan régen.
Az emlékre összerezzent, és felkavarodott a gyomra. Persze rosszabbul is járhatott volna... az egész keze megéghetett volna, vagy akár a karjai, a lábai, az arca... egyébként is, a csuklója mozgott. Az ujjai mozogtak. Be tudta hajlítani őket. Épp úgy használhatta a kezét, mint annak előtte, csak... nem érzett vele semmit. A heg éppúgy eltompította a fájdalom, a forróság, a hideg érzetét, mint egy fűszál, egy toll vagy egy pillangó gyengéd érintését, vagy akár Elrond ujjainak óvatos vizsgálódását a bőrén.
A tudat, hogy valami végleg megváltozott a testén, egyszerre volt rémes és felemelő. Büszkeséggel töltötte el a tény, hogy szerzett egy valódi háborús heget, és csakhamar felfedezte egy fontos előnyét: bármeddig vívott, nem érzett fájdalmat. Nem fáradt el. A bőre nem kezdett forrón, lázasan égni, mint oly sokszor azelőtt.
Mégis... a heg vészjóslóan, gonoszul feketedett alabástromfehér bőrén, mint holmi fogatlan szájú szörnyeteg. Örökké gúnyosan nevetett rá... már gyűlölt ránézni. Egy kicsit még félt is tőle.
Amikor egy ág roppant mögötte, összerezzent, és kivonta Orkristot a hüvelyéből; ugyanebben a pillanatban nevetést hallott.
-Láttad ezt? Majdnem elhasalt nagy izgalmában.
-Ugyan! Ez csak egy új trükk. Elnevezhetnénk Thally-vetődésnek. A halálba szédíti az ellenséget...
-...főleg roncshajók fedélzetén alkalmazható. Adának tetszeni fog.
Cúthalion bosszúsan felsóhajtott.
-Ha már ekkora a szád, Dan, legalább ne bujkálj előlem!
Az idősebbik iker kísértetiesen fürge mozdulattal suhant elő a fák közül.
-Miért mindig én? - panaszolta mártírhangon. - A Thally-vetődés sem az én ötletem volt.
-De leroncsoztad a hajómat! - Cúthalion dühösen toppantott. - Pedig igazán nem olyan rossz!
-Több, mint amit vártunk tőled, ez kétségtelen – vigyorodott el a bátyja, és Cúthalion rádöbbent: nagy hibát követ el, amikor minden figyelmét Elladannak szenteli. Hiszen ha a fivérei ugratni akarják, és az egyik nyíltan eléáll, a másik minden valószínűség szerint ott van...
-MÖGÖTTEM! - ordított fel, mikor valami elkapta a lábát, és szédítő sebességgel a közeli tisztás hóbuckái közé repítette. Elladan és Elrohir harsogó nevetéssel eredtek a nyomába, és amint megpróbált felkelni, hógolyózáport zúdítottak rá. Cúthalion egy fenyőfa mögött keresett menedéket; amikor rárontottak, fürgén az ágai közé szökkent, és fivérei nyakába rázta a lombok közt felgyülemlett összes havat. Most Elladanon és Elrohiron volt a köhögés, prüszkölés és káromkodás sora.
Cúthalion nevetve szökkent le a fáról, ám ebben a pillanatban apró fémtárgy csusszant ki a zsebéből, és tompán puffant a hóban. Elrohir meglepve hajolt le érte; egy apró, ovális aranymedál volt az, melyet szálkás törp-rúna díszített.
-Add vissza – mordult Cúthalion, egy csapásra elvesztve tréfálkozó kedvét. Amikor azonban a medál után nyúlt, Elrohir elhúzta a kezét. Az arcán döbbenet ült.
-A Valákra, Dan! Idenézz! - kiáltott fel. - Thallynak sikerült! Ellopta!
-Nem loptam! - tiltakozott Cúthalion. - Kaptam!
-Na persze! Nem hiszem el, hogy ada csak úgy odaadta neked...
Elladan csupán egy pillantásra méltatta a medált.
-Ez nem az – jelentette ki. - Sokkal nagyobb volt ennél. Csak nem hiszed, hogy ada valaha is kivenné a drágalátos szekrényéből...?
-Miről beszéltek? - csattant fel Cúthalion.
-Apánknak van egy ilyen medálja – kezdte suttogva Elrohir. - Épp ugyanilyen!
-Megmondtam, hogy nagyobb!
-Nem érdekes! Épp így néz ki, csak a másik oldalán van egy fura csillag. Hol szerezted?
-Dáintól kaptam, amikor elhagytuk Erebort – felelte vonakodva Cúthalion. - Azt mondta, ha valaha törpökkel találkozom, lakjanak a világ bármely szegletében, ezt a medált látva segítségemre lesznek.
Az ikrek értetlen pillantást váltottak.
-Hát ez nagyon furcsa – jelentette ki Elladan.
-Hogy adának is van ilyen? Szerintem egyáltalán nem furcsa – jelentette ki Cúthalion. -Megérdemli, hisz minden népet már legalább százszor megmentett.
-Nem erről van szó – Elrohir türelmetlenül legyintett. - Hanem arról, hogy vajon miért olyan titkos...
-Hát azért, hogy ne próbáljátok meg bevetni az erebori kocsmákban arany helyett – vigyorgott Cúthalion. Elladan vele nevetett, ám Elrohir arca gondterhelt maradt.
-Véletlenül találtuk meg azt a medált – kezdte fojtott hangon. - Alig voltunk idősebbek, mint most te. Büntetésből Númenor gazdaságával foglalkozó tekercseket kellett másolnunk...
-Szörnyű volt! - Elladan még a tekercsek említésére is megborzongott.
-Rémes, de nem ez a lényeg. Egy időre egyedül maradtunk, az az izé meg ada íróasztalán hevert, szóval kitaláltuk, hogy célbadobunk vele. Elég keménynek tűnt... de aztán felfedeztük, hogy ki lehet nyitni. Volt rajta egy apró retesz. Percekig csavargattuk, de meg se mozdult, ráadásul közben visszajött ada is, észrevette, mit csinálunk...
-Szörnyen dühös lett – Elladan megborzongott. - Azóta csak egyszer láttam ilyennek: amikor megtudta, hogy utánunk szöktél.
-Azonnal elvette tőlünk azt a valamit, és bezárta az egyik szekrénybe. Soha többé nem láttuk.
Cúthalion a homlokát ráncolta.
-De hát miért lett ilyen dühös? Nem mondta?
-Nos... - Elladan elvigyorodott. - Ami azt illeti, kicsit megrepedt, miközben dobáltuk. De igazán nem volt vészes, nem is értettük, mit van úgy oda... azóta sem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy a medál varázserejű volt. Ha sikerült volna kinyitnunk, talán...
-Talán békává változtatok volna, ahogy én a mágiát ismerem – gúnyolódott Cúthalion. - Szemfényvesztés az egész. Gandalf, Szarumán és Radagast... ők tényleg mágusok. És nem tudom, észrevettétek-e, de sosem dobálóznak medálokkal meg elátkozott fegyverekkel. Szerintem adának egyszerűen csak elege volt Daeronból, Lindírből vagy a lórieni követekből és ti még ráadásul eltörtétek valamelyik antik csecsebecséjét. Tudjátok, mekkora becsben tartja őket...
-Igen, lehet... - dünnyögte Elrohir, de a szeme rendületlenül követte Cúthalion kezét, miközben a fiú a zsebébe csúsztatta Dáin ajándékát.
Elladan és Elrohir hamarosan elbúcsúztak tőle, esküdözve, hogy az összes mézes süteményt elpusztítják, mire a vacsoraasztalhoz ér. Cúthalion legyőzte a kísértést, hogy a nyomukba eredjen – a mézes sütemény volt a kedvence -, és hozzálátott, hogy hajója minden szegletét gondosan letakarja. Összerezzent, amikor puha lépteket hallott a háta mögött, aztán bosszúsan fújt egyet – egy órán belül immár másodszor hagyta magát meglepni.
-Nocsak. Elkészültél?
Elrond állt mögötte.
-Azt hiszem – felelte Cúthalion. - Persze nem mondható mesterműnek, de... megtettem, amit tudtam. Remélem, nem süllyed el már az első útján.
-Attól tartok, a próbája várhat tavaszig – közölte Elrond. - A tisztáson derékig ér a hó... talán nem ártana bejönnöd, mielőtt csontig átfagysz.
Cúthalion engedelmesen felállt, ám azonnal visszafordult.
-Mit gondolsz, nem árt neki a fagy? - kérdezte, a vitorlásra pillantva.
-Itt jóval melegebb van, mint odakinn – szögezte le Elrond. - Nem lesz baja.
Cúthalion kilépve kénytelen volt elismerni, hogy a tünde igazat mondott. A hideg nem várt erővel csapta meg, csontjáig hatolva. Összébb húzta magán a köpönyegét, és gyorsabban kezdte taposni a havat.
Félúton járhattak Thranduil palotája felé, amikor Cúthaliont legyőzte a kíváncsiság. Lopva rántott egyet köpenyén; a medál csilingelve kifordult a béléséből, és tompán puffant a hóban, épp mint egy órával azelőtt. Elrond lehajolt érte, hogy megvizsgálja.
-Dáintól kaptam, amikor elhagytuk Erebort – magyarázta Cúthalion, meg sem várva a kérdést. - Azt mondta, ha valaha törpökkel találkozom, lakjanak a világ bármely szegletében, ezt a medált látva segítségemre lesznek.
-Igazat mondott – Elrond halványan elmosolyodott, és a fiú zsebébe csúsztatta a medált. - Vigyázz rá, mint a szemed világára. Jól jöhet még.
Cúthalion kíváncsi pillantást vetett rá.
-Nem ez az első ilyen medál, amit látsz... igaz?
-Nem, de valószínűleg az utolsó – felelte könnyedén Elrond. - Manapság már nem adják könnyű szívvel az ilyesmit; ám te akkora szolgálatot tettél a törpöknek, ami megkövetelte ezt a kiváltságot.
-Neked is van ilyened? - Cúthalion képtelen volt lenyelni a kérdést.
-Nem. A törpök sosem bíztak bennem igazán... ám ismertem valakit, aki egyszer kapott egyet ajándékba, és egy pillanatig sem habozott kihasználni a törp-barátság előnyeit. Ám mindez nagyon régen történt, egy távoli korban... és egy távoli földön, ami mára a Tenger mélyén pihen.
Cúthalion nem mert Elrond szemébe nézni, nehogy pillantása elárulja izgatott kíváncsiságát.
Nem azért volt dühös, mert antik darab... hanem mert nem is az övé!
De akkor kié lehet?
Túl későn döbbent rá, hogy nevelőapja őt nézi.
-Mi jár a fejedben?
Csak képzelte volna, hogy gyanakvást hall a hangjában...? A téli alkony azonban jótékonyan elrejtette a Cúthalion arcán vöröslő pírt; csupán arra kellett ügyelnie, hogy őszintén csengjen a hangja. Rájött, hogy Elrondot csak úgy tudja egy időre félrevezetni, ha hazugság helyett igazságokat mond; apró, egyszerű, talán érdektelen igazságokat, melyek csupán felületes választ adnak nevelőapja eredeti kérdésére.
-A törpök néha nagyon különösek – bökte ki gyorsan. - Thorin kezdetben egy szavamat sem hitte, aztán foglyul ejtett, végül azonban megmentette az életem, és még a kardjával is megajándékozott. Mintha sosem tudta volna eldönteni, megbízhat-e bennem vagy sem.
-Pontosan ez volt a helyzet – bólintott Elrond. - A törpök talán a legkövetkezetesebb lények a világon. Jótettre jótettel fizetnek, a hűtlenségre azonban kegyetlen bosszú a válaszuk. Amint Thorin megbizonyosodott róla, hogy az ő oldalán állsz és megtartod esküdet, bajtársaként bánt veled. A törpök körében bevett szokás, hogy halálos ágyukon elajándékozzák fegyvereiket; ők úgy tartják, a fejszék, kardok, pajzsok és lándzsák nem arra készültek, hogy örökké ugyanabban az övben függjenek. Ők a fegyvereknek tulajdonítanak hírnevet, nem pedig az őket forgató kezeknek. Ezt a szokást forgatták ki és csúfították el az orkok azzal, hogy gyalázó rigmusokat kreáltak a tündék híres kardjaira. Így lett a szép Glamdring csúfneve Maró, Orkristé pedig Verő.
-Olyan híres kard ez? - tudakolta Cúthalion.
-A leghíresebbek egyike, már ha a hírnevet az alapján méred, hány csatában fordult meg. Orkrist már évezredek óta kézről kézre vándorol; Gondolinban kovácsolták, ám a birodalom bukásakor hosszú időre elveszett. Amikor először láttam, egy nagy királynál volt. A kard, mint mondta, hosszú évekig híven védelmezte őt. Minden csata győzelemmel végződött, amiben Orkrist részt vett... Nem sokkal később aztán úgy hozta a sors, hogy vállt vállnak vetve harcoltam ugyanezzel a királlyal, és a kard ezúttal sem hagyta őt cserben. Jóformán a földbe döngöltük az ellenséget, s a jutalmunk egy nagy város volt, melyet még gyermekkoromban foglaltak el az orkok... a város, és rengeteg ősi kincs.
-A király aztán új kardot kovácsoltatott magának, engem pedig meg akart jutalmazni, amiért az oldalán küzdöttem. Azt mondta, válasszak valamit a kincstárából, mielőtt utamra enged, s én Orkristot választottam, de nem magamnak. A fivéremnek, Elrosnak adtam, hátha őt is győzelemre vezeti. Így is történt. Végül a fia helyett rám hagyta örökül, valamiért mégis ódzkodtam attól, hogy magamhoz vegyem. - Elrond tűnődve nézte az eget, Cúthalion pedig még levegőt venni is alig mert, nehogy kizökkentse töprengéséből. - Gil-Galadnak akartam adni. Egy ideig használta is, de jobban szerette a lándzsáját... később, amikor letelepedtünk Lindonban, Orkrist eltűnt, és mi nem kerestük többé. Sejtelmem sincs, hogyan került a trollok barlangjába.
Cúthalion az övében függő kardhoz kapott; hihetetlennek tűnt a gondolat, hogy ennyi híres harcos kezében megfordult már.
-De hát akkor ez téged illet! - kiáltott fel megilletődve. - Téged, vagy Arathornt.
-Téged illet, és senki mást. Előző tulajdonosa neked ajándékozta.
Cúthalion fürkésző pillantást vetett Elrondra.
-Miért hagytad, hogy Thoriné legyen?
A nevelőapja szomorúan elmosolyodott.
-Talán babonaság – felelte -, de reménykedtem benne, hogy Orkristtal az övében ő is sikerrel jár majd. És annak is örülök, hogy te vagy az új tulajdonosa... talán szerencsét hoz. Becsüld meg, és vigyázz rá nagyon; a legapróbb porszemet is töröld le róla, és eszedbe ne jusson elajándékozni! Orkrist megjegyez magának minden kezet, ami forgatja. Nem szereti, ha túladnak rajta. Ha a bátyám a fiára hagyja, mint tanácsoltam, Númenor talán sok bajt elkerülhetett volna...
Cúthalion még sosem hallotta a nevelőapját Elrosról beszélni, s biztos volt benne, hogy nem véletlenül; amint rápillantott, Elrond szorosan összehúzta magán a köpönyegét, és zárkózottan elfordult. Cúthalion nem kérdezte többé.
Narwain*** ötödik napjának reggelén Völgyzugoly és Arnor egyesült seregei elhagyták a Bakacsinerdő királyságát; velük tartott Szürke Gandalf és a hazatérni vágyó Zsákos Bilbó is. A Magányos Hegy tárnáit ekkor már másfél hónapja uralta I. Dáin király, aki később bőkezű és nyájas, ám háborús időkben harcias és határozott uralkodóként vonult be a történelembe. A törpök és az esgarothiak szoros szövetséget kötöttek, később újjáépítették Suhatag városát, s a környező földeken Sárkányölő Bard király, később utódai uralkodtak. A törpök és erdőtündék között hosszú időre megszűnt a háborúskodás, Thranduil király és Dáin király őszinte barátságot kötöttek. Tölgypajzsos Thorint a Hegy Szívénél temették el, mellén az Arkenkővel; a kincs így visszakerült arra a helyre, ahol egykor ráleltek a törpök kalandvágyó bányászai.
Thorin tizenhárom bajtársából Fili és Kili halálával, s Bilbó eltávozásával tízen maradtak; örömmel keveredett gyászuk azonban egy pillanatra sem hajszolta őket semmittevésbe. Fáradhatatlanul munkálkodtak otthonuk újjáépítésén.
Cúthaliont, Elrond nevelt fiát és Arathorn fia Aragornt gwaeron**** negyedik napján Arnor Elveszett Lovagjaivá ütötték Annúminas várában, s a két fiú csak ezután döbbent rá, hogy cseppet sem akaródzik elválniuk egymástól. Az idő azonban sürgette a völgyzugolyiak távozását, s a tündék végül március ötödikén útnak indultak. Ekkor már közeledett a tavasz, ám a tél utolsó ostroma puha hótakarót borított Eriador földjeire, épp mikor Cúthalion meglátta hazája hegyeit a távolban.
A tünde-nyelvű szavak és kifejezések (2013-as) magyarázata
*A tinco rúna a mi ábécénk t betűjét jelöli, és általában az ejtése is ezzel egyenértékű. A „három a-vonás" arra vonatkozik, hogy az írott tünde-nyelvekben a magánhangzókat rúnák helyett ékezetek (tehták) jelölik a mássalhangzók fölött. A sindarin nyelvben a tehtákat kell először kiolvasni, az alatta lévő rúnákat csak utána (a quenyában ez fordítva van).
**Hwesta [Quenya] – Szellő
***Narwain – Január tünde (sindarin) neve, szó szerinti fordításban "Az új nap", ami ez esetben az újév kezdetére utal. (A naur és gwain gyökökből származik)
****Gwaeron – Március tünde (sindarin) neve, jelentése nagyjából: "A szeles hónap".