35. Fejezet
Ahova a szíved húz
Shadow a másodperc törtrésze alatt megpróbálta bevésni emlékébe az előtte lejátszódó jelenetet: a fájdalmat és a beletörődést Dumbledore arcán, aki hirtelenjében tíz évvel idősebbnek látszott, a nyugtalan bűntudatos McGalagonyt, aki tétovázni látszott, vajon visszatartsa-e a bájitalmestert, és Poppy Pomfrey, aki egyszerre tűnt felháborodottnak és kétségbeesettnek, hogy végignézi páciense távozását. Mindhárman szomorúan és elveszetten álltak ott, és Harry szerette volna megvigasztalni őket… de nem volt rá esélye. Egy pillanattal később a zöld lángok felvillantak, ami elhomályosította látását, és a kúria laborjának ismerős díszlete felváltotta a Roxfort képét.
Nem hitte, hogy ilyen hamar visszatér ide, de jó érzés – gondolta -, olyan, mint hazaérkezni. Ha visszatérésük kevésbé drámai körülmények között zajlik, maradéktalanul boldog lett volna.
Ami ugyanakkor szokatlannak tűnt, a mód, ahogy Piton kibotladozott a pincébe, és utasa csaknem leesett a válláról. A macska óvatosan a földre ugrott; a hopp-utazás őt szokás szerint mindig megviselte, na de Perselust? Valójában ez volt az első alkalom, amikor látta a varázslót ilyen méltóságához nem illően kilépni a kandallóból.
Piton vonásai megfeszültek, összekapta magát és reszkető kézzel a kandalló felé mutatott. Egy sor olyan mozdulatot vetett felé a pálcájával, amit Harry nem ismert fel, de amik gyorsan megmutatták jelentőségüket: a bájitalmester úgy állította be a hopp-hálózat védelmét, hogy senki ne léphessen be a Kúriába… Elsősorban és leginkább valószínű módon ez Dumbledore-t jelentette, ami nem sok jót ígért. Piton ezúttal igazán dühös volt, és kimerült is, ahogy azt Harry észrevette, miközben figyelte, hogy a tanár előredülöngél, és nehézkesen belerogy az egyik karosszékébe. Szaggatottan lélegzett, fejét hátravetette, és úgy tűnt nehezére esik visszaszerezni méltóságát és lelki nyugalmát. Nyilvánvaló, hogy ez a látványos kivonulás Roxfortból és a kis előadása kimerítette az erejét. Nagy valószínűséggel egyedül az őt emésztő harag tette képessé arra, hogy idáig is eljusson.
Shadow aggódva lépett közelebb. Alkalmas az idő arra, hogy vigasztalni kezdje a Fekete Embert? Vagy… Perselus gúnyos tekintete megállapodott rajta, majd továbblépett anélkül, hogy látszólag észrevette volna. Képtelenül arra, hogy tovább várjon, Harry visszaváltozott.
- Tanár úr? Jól van?
Egy nyögés válaszolt neki, és Piton a kezébe temette fejét, mintha erős fejfájás gyötörné. Ez egy rossz álom… és ő még nem igazán ébredt fel.
Shadow. Harry. Potter. Követte őt, hát persze. Shadow. Harry. Mindig ott van, ahol a zűrzavar, mindig kész fejest ugrani a galibába. És Piton nem képes megállítani őt. Ismét nem volt rá képes, hogy bármit is megakadályozzon. És most itt áll előtte és őt kérdezgeti…
- Potter! – sziszegte, mielőtt a fiú megbántott arckifejezésétől összekapta magát. – Harry. Mindig te kell legyél, nemde?
Nézte, hogy a fiú összerezzen, és nem egészen tudja, mire számítson. Piton tovább folytatta, képtelenül arra, hogy kiszűrje a szavaiból a mérget. Jelenlegi bűnrészességük ellenére a Merengős eset még mindig frissen és fájdalmasan köztük maradt… de ez ellen nem tudott semmit sem tenni, sem a pillanatnyilag benne forró harag ellen.
- Mindig rossz időben a rossz helyen – csikorogta. – És lehetőség szerint az én emlékeimben. Van erre ésszerű magyarázata, Mr. Potter?
- Én ezt nem akartam – tiltakozott a fiú. - Azért mentem oda, hogy kihozzam, mert nem ébredt fel. Voldemort…
- Köszönöm, tökéletesen tisztában vagyok a Sötét Nagyúr szerepével az ügyben – közölte Piton szárazan. – És szabad megtudnom, mi ütött beléd, hogy ismét ellenszegülj neki? Valóban azt hiszed, hogy sokkal erősebb vagy nála, igaz?
Harry megrándult a támadásra. A hangok tónusától, a szavaktól. A férfi ismét… Piton professzor volt. Ugye biztosan nem fejlődhettek vissza ennyire?
- De hát az vagyok, úgy értem pillanatnyilag. Maga mondta: ő most meggyengült, mert elvettem az erejét!
- A nagyobb hatalom semmit nem jelent, amíg nem tudod, hogyan használd! – ordított Piton. – Van legalább halvány fogalmad róla, hogy Voldemort mennyire felkészült sötét mágiából, hogy készen áll a használatára és a legcsekélyebb mértékben sem habozik használni, hogy megvalósítsa a céljait? Még csak nem is számít igazán élőnek! Mit gondolsz, mit veszíthet? Azok után, amiket veled tett, hogy tudsz úgy viselkedni, mintha ez az egész nem lenne más, csak valami szórakoztató tréfa?
- Nem úgy gondolom! – tiltakozott gyorsan Harry. – Nem azért tettem, hogy magamat szórakoztassam, és sosem azért, hogy szórakozzak egy jót! Én csak magán akartam segíteni. Dumbledore is egyetértett, hogy ez az egyetlen megoldás.
- Dumbledore – mordult Piton -, hát ki más? Aki nélkül ez az egész meg sem történt volna. Aki tizenkét évesen egy, a Roxfort csőrendszerében élő baziliskus ellen küldött harcolni. Remek ajánló. Tényleg szeretném tudni, hogyan kellene elvileg megvédenem téged, amikor az a vén bolond folyton-folyvást behajít téged az oroszlánbarlangba!
- Segíteni akartam! Én nem akartam… - Harry elbizonytalanodott. Hogyan kellene ezt elmondania?
- Mit? Megsérteni a magánéletem? – javasolta Perselus fanyarul. – Ismételten átfésülni az emlékeim?
- Azért tettem, hogy megmentsem – ismételte Harry megrémülve attól, milyen fordulatot vett a párbeszédük. Arra nem számított, hogy Perselus örül majd annak, hogy tanúja volt azoknak a jeleneteknek, amiket elméjének ingoványából húztak elő, de hogy rá legyen mérges… - Amikor macskaként elaludtam maga mellett, álmodtam egy helyről, a viharról, magáról – magyarázta. A pillantás, amit ezekre a szavakra Pitontól kapott, csontig dermesztette, de tovább folytatta.
- Első alkalommal működött. Képes voltam elhajtani a szelet, mármint Voldemortot. Tehát úgy gondoltam, ha tényleg megpróbálom, akkor ki tudom hozni onnan. Én nem tudtam, hogy azok… az emlékei.
Harry ezúttal nem tudott mást tenni, mint lesütött szemmel meredni a padlóra. Szinte érezte a tőle néhány lépéssel távolabb álló Pitonból előtörő haraghullámokat.
- És soha nem gondoltad úgy, hogy sarkon kellene fordulnod, ugye? – kérdezte a férfi komolyan.
- Én… nem – válaszolt Harry. – Be akartam fejezni, amiért jöttem. Nem hagyhattam ott magát, de nem tudtam, hogyan tegyem, és beletelt egy kis időbe, hogy az emlékek elkezdték követni az öhm… én gondolataimat. – Ha innen nézte, muszáj volt rádöbbennie, hogy a helyzet nem tűnt jónak. Legalábbis olyasvalaki nézőpontjából, aki annyira védelmezi a magánéletét, mint Perselus.
- Nekem úgy rémlik, Mr. Potter, hogy tett nekem egy ígéretet – kezdte újra Piton. – Egy ígéretet, ami pontosan a gondolataimba való behatolásnak erre a módjára vonatkozott.
- Tényleg sajnálom, tanár úr, de nem volt választásom!
- Nem volt választásod! – tört ki ismét Perselus. – Nem volt választásod, hogy szándékosan veszélybe sodortad magad, szánt szándékkal behatoltál az emlékeimbe, és ismét szembeszálltál a Sötét Nagyúrral mindenféle védelem nélkül?
A tanár felpattant a székéből, megragadta a fiút a vállánál fogva és hevesen megrázta.
- Nem muszáj így veszélybe sodorni magad, világos? Mit kell tennem, hogy beleverjem ez a dolgot abba a kemény koponyádba? Te csak egy gyerek vagy, aki nem tudja irányítani az erejét, és akinek halvány fogalma sincs, mivel néz szembe! Folyton fejjel rohansz előre az egyik katasztrofálisabb helyzetből a másikba, mielőtt egy pillanatig is gondolkodnál!
- De hát én gondolkodtam! – tiltakozott Harry, és igyekezett megszökni a tanár szorításából. – Tudtam, mit akarok tenni, és meg kellett tennem! Nem hagyhattam ott magát! És nem voltam egyedül… Dumbledore, McGalagony és Madam Pomfrey is ott voltak.
- Meggondolatlan vagy! – ordított Piton. – Volt arról némi elképzelésed, hogyan fogod majd megtenni? Hogy hogyan fogsz elmenekülni, ha a dolgok rosszul alakulnak?
- Én… nem – ismerte be a fiú immáron kicsit szégyenkezve. – Csak vissza akartam hozni magát.
Harry annyi szánalmasnak látszott abban a pillanatban, tekintete olyan esdeklő volt, hogy Piton érezte, amint haragja elpárolog, és ismét elég erő nélkül hagyja, ami támogatni tudná. Összegyűjtötte minden méltóságát, amit csak találni tudott, és újból belerogyott a székébe. Merlinre, annyira fáradt volt… de a fiú… most nem akart róla gondolkodni.
- Menj el, Harry! Hagyj magamra!
A fiú legyőzötten nézett rá. Nem, nem kérheti tőle, hogy ezt tegye, most nem. Itt akart maradni vele, a Fekete Emberrel, és meggyőződni róla, hogy a férfi jól van. Harry körül minden, az egész labor pörögni kezdett. A kúria. Már majdnem eljutott arra a pontra, hogy otthonaként tekintsen rá, tényleg, de hát mindig is tudta, hogy végül sikerül majd arra a pontra eljuttatnia Perselust, ahol a férfi rádöbben, hogy Harry nem érdemli meg, hogy itt maradjon, és el fogja küldeni. Szomorúan nézett a kandallóra, ami most a baljós végítéletet testesítette meg. Amint elmegy, biztos, hogy soha többé nem tud visszajönni…
Ám mielőtt még egy lépést is tehetett volna, a professzor kimerült hangon utána szólt.
- Menj fel a szobádba, vagy még inkább eredj, készíts magadnak valamit enni; legalább egy étkezést biztosan kihagytál. Tégy, amit akarsz, Harry, de most indulj. Egyedül akarok maradni.
Megkönnyebbültség öntötte el a fiút. Nem lett száműzve. Perselus csak egy kis békességet akart, hogy felépüljön és pihenjen. Harry nem örült ennek, de meg tudta érteni. Bárcsak meg tudta volta értetni a bájitalmesterrel…
- Professzor, sajnálom amiért… Nos, nem akartam befurakodni az emlékeibe, csak meg akartam találni a módját, hogy meggátoljam Voldemortot, fogolyként ott tartsa magát. Sajnálom, hogy… - intett bizonytalanul a kezével.
- Harry, majd később beszélünk róla – mondta Perselus egyértelműen az ereje végét járva. – Tedd, amit kértem! Merlin szerelmére, most az egyszer tedd azt, amit kértem!
Harry beletörődve feladta és a lépcső felé indult. Óvatosan bezárta maga mögött a nehéz faajtót, és elcsoszogott a konyha felé. Alig volt ugyan éhes, de bármi más híján készít valamit enni, hogy lefoglalja elméjét. Nem tudta, mi fog történni, amikor Perselusnak lesz ideje gondolkodni. Minden annyira gyorsan történt… az ő döntése, hogy követi a tanárt, az egyszerű volt, és látszólag most pont nem akarja Piton, hogy ő itt legyen. Talán, ha a macska alakjában maradt volna?
Felsóhajtott. Shadowra gondolva úgy döntött, halat akar.
A bájitalmester hallgatta, ahogy a fiú léptei elhalnak. Harry. Merlinre, mit fog kezdeni vele? A fiú ismételten kihúzta Perselust a Sötét Nagyúr markából, és eközben a saját életét kockáztatta. Szó szerint oda-vissza megjárta a poklot, hogy érte jöjjön és megkeresse. És e pillanatban a fiú hűsége megrémítette.
Akármit is képzelt, akárhogy is gondolkodott előre, a valóság mindig sikeresen bebizonyította, hogy nem látja előre a legrosszabbat. Harry az életével és a lelkével játszott, hogy őt megmentse, miközben Perselus volt a tanára és mentora, akinek elvileg gondoskodni kellett volna róla. Tévedett… ő nem egy ütközőpont a fiú és a Sötét Nagyúr között. Épp ellenkezőleg, ő egy újabb veszélyforrás, egy célpont. Sosem kellett volna engednie, hogy Harry ragaszkodni kezdjen hozzá. Ez a kezdetektől fogva képtelenség, és óriási stratégiai hiba.
Ami a fiút illeti, az ő ítélőképességét is szigorúan befolyásolta… és útközben elbukott a stratégiája. Tévedett. Távolságot kell tartania Harrytől. Le kell állítania ezt az örökbefogadást. Csak még nagyobb gondot okozna neki a mostaninál. Ez olyan nyilvánvaló volt, hogy azonnal látnia kellett volna… ha nem vakította volna el a saját érzelgőssége.
Arról nem is beszélve, amit a fiú látott… Merlinre. Perselus érezte, hogy elsápad azoknak a jeleneteknek a gondolatára, amik lejátszódtak az emlékében, és amiknek a fiú a szemtanúja volt. A legrosszabb emlékei, a rossz döntései, a legsivárabb pillanatai… a borzalom, amik egyenesen életének legsötétebb óráiból származtak, azok, amiket szívből remélte, hogy Harry sosem fog megtapasztalni. Eileen és Tobias. Szánalmas volt és Perselus elutasította, hogy szánalmas legyen. De volt ott rosszabb, sokkal rosszabb is, mint a brutális tett, amit Sötét Nagyúr nevében követett el azon a napon, amikor önszántából felvette a Jegyet, beleegyezett, hogy öl és kínoz ugyanazért a személyért, akivel most Harry harcol.
Hogy is tolerálhatná a fiú még mindig az ő jelenlétét? Hogy meg akarja őt menteni és követni őt ide vissza ebbe az elátkozott Kúriába? Hogyan tisztelhetné még őt, és hogyan tudna Perselus ezek után még mindig az arcába nézni? A jelenet, amit Harry a Merengőben látott, megalázó volt… de összehasonlítva az imént látottakkal? A fogát csikorgatta. Nem volt benne biztos, hogy el tudná viselni, ha látná Harry megvetését, vagy még rosszabbat... A szánalmat a fiú szemében. Azt elég volt Lily szemében látni, hogy maradandóan megsebezze.
Meglepő módon nem ezt olvasta ki Harry tekintetéből néhány perccel korábban, de talán még túl korai volt. Merlinre, még tíz perc sem telt el, mióta elhagyta azt a poklot. Holnap a fiúnak lesz ideje gondolkodnia mindenen, amit látott, és valószínűleg soha többet nem akar majd vele szóba állni.
Ismét mindent elrontott. És megint Dumbledore miatt. A gyűlöletroham csomóba szorította a torkát. Mindig tisztelte az idős férfit, még Lily halála után is, még akkor is, ha nem helyeselte a módot, ahogy bátorította az ifjabb Pottert, hogy veszélyes helyzetekbe sodorja bele magát. Tudta, hogy tartozik Albusnak. De pillanatnyilag még az idős varázsló gondolatainak és mesterkedéseinek egyszerű gondolatát sem bírta elviselni. Mindig olyan biztos, hogy neki van igaza… hogy tudja, mi a jó mindenkinek. Most már nincs többé egyedül, és gondolkodnia kell…
Harryről. Perselus megígérte. És őszintén akarta a fiút az életében. De már túl későn. És fáradt volt, annyira fáradt. Nehéz és fájdalmas gondolatok keveredtek össze a fejében, és nem tudott semmilyen logikus megoldást találni.
Nem, ez idő szerint az egyetlen megoldás egy bájital. Egy Álomnélküli Álom, a legerősebb dózis, amit el tud viselni, és egy hosszú pihenés távol mindkét urától.
Elviselhetetlen lassúsággal felállt a fotelből és a lépcső felé fordult. Távolról hallotta, hogy Harry a konyhában szöszmötöl. Elszorult a szíve. A kúria hamarosan ismét elcsendesedik, és a sajátjával szemközti szoba ismét üressé válik.
Akárcsak ő maga.
Elutasítva, hogy még mélyebbre belemerüljön saját szentimentalizmusába, becsukta maga mögött szobája ajtaját és elnyúlt az ágyán, ahogy mindig is tette: pálcával a kezében. Majd megemelte mentális falait, megragadta az éjjeli szekrényén levő fiolát és lenyelte a tartalmát.
Mielőtt még feje a párnát érintette, a bájitalmester álomtalan álomba zuhant.
Néhány tucat lépéssel arrébb Harry a tűzhely körül tüsténkedett, ám elméje máshol járt. Perselus felment a szobájába, és még csak nem is jött, hogy megnézze őt. Természetesen nem is számított rá, de nem tudta megakadályozni, hogy akarata ellenére a gyomra nem csavarodjon össze.
És mi van, ha Piton meggondolta magát? Ha úgy vélte, Harry ezúttal túl messzire ment, amikor azoknak az emlékeknek a szemtanúja lett, ha úgy dönt, visszavonja ígéretét, hogy ott lesz neki, hogy megengedi, hogy a kúriába jöjjön, hogy olyanok legyenek, ami hasonlít egy családhoz?
Egy család. De bizonyos módon Remus személyében már szert tett rá. Akkor mért olyan kétségbeesett az elképzeléstől, hogy visszautasítja a bájitalmester? Mert átok és pokol, ez nem tisztességes, ennek elvileg nem így kellene lennie. Régebben, ha kitalálta volna, hogy ő Remus fia, hogy bárki élő személy fia, veszett boldogsággal töltötte volna el, de mostanra megváltoztak a dolgok. Perselus is felfogta ezt. Méghozzá jó okkal – gondolta azokon merengve, amiket a tanár emlékeiben látott. Piton szintén tudta, milyen az, amikor valakinek a családja kitaszítja; ismerte, milyen az, amikor valaki csakis magára számíthat.
Remus minden nyugodtsága és szelídsége ellenére egyáltalán nem olyan, mint ő. Vajon mit örökölt tőle Harry? Talán a makacsságát. A vérfarkasnak bizonyosan be kellett bizonyítania, milyen türelmes is volt, miközben egész életében mások elfogadását kereste. Még mit? Testileg nem hasonlít rá – töprengett Harry céltalanul. James Potter kiköpött mása volt… mindenki ezt mondta neki. Talán egy bűbáj miatt, amit az édesanyja szórt rá?
Igen, Remus bátor. És kedves. És hűséges. Ám mindezek ellenére Harry nem látta magát a férfiben, és még kevésbé fogadta el ezt az új kapcsolatot. Az egész annyira… hamis volt neki.
Másrészről ott volt Perselus. A gyűlölködéssel eltöltött évek ellenére volt valami természetes abban, hogy a barátságtalan bájitalmester oldalán találta magát. Emellett Lily is bizonyára ezt gondolta; az édesanyja Perselushoz vezette őt és nem Remushoz!
Nagyot sóhajtott. Amint lehet, beszélnie kell erről Pitonnal. Már, ha Piton akarja. Ó, Merlinre… és mi van, ha nem akar tudni Remusról? És ha úgy dönt, hogy Harrynek az apjával kell menni, ha Perselus úgy dönt, hogy emiatt semmi köze nincs már hozzá? És ha…
Egy sistergő hang és az égett szag húzta ki őt a gondolataiból. Szíve sebesebben kezdett dobogni. Az étel odaégett… szokás szerint. Mit mondott korábban Piton? Á, igen, hogy tegye jóval óvatosabban. Nem, ma jobb, ha mugli módon főz, és igen sajnálatos, ha tovább tart. Azután hozzájuthat egy kis alváshoz; tényleg szüksége van rá.
De nem, most nem aludhat. Rémálmai lesznek. És nem akarta Perselust felébreszteni. De kivel beszéljen? Valójában csak egyetlen személyre tudott gondolni, még ha kételkedett is abban, hogy ez jó ötlet. A jelenlegi események ellenére, akkor is be kellett ismernie, hogy a múltban mindig Dumbledore jelentette a vigaszt és a tanácsok forrását. Ő Piton ellenében is támogatta őt, még amikor hibázott is. És a saját elnéző, nagyapai viselkedésével őt volt az első személy, akire Harry támaszkodhatott… és a férfi értékelte Perselust; tudta, mit gondoljon a helyzetről. Majd ő megmondja neki, ha a professzornak szüksége van a segítségére. Piton nyilvánvalóan nem volt olyan hangulatban, hogy ma este rá figyeljen.
Csak azt remélte, hogy a férfi elérhető. Piton felment a szobájába, így a laboratórium szabad és a hopp-por is…
Levette a tűzről a serpenyőt, kiszolgálta magát egy tányérral, és a többit melegítő bűbáj alá helyezte. Egy pár másodperccel később lenyelte az adagját, majd eltökélten elindult az alagsor felé. Lábujjhegyen elment Piton ajtaja mellett. Nem tetszett, hogy rejtőzködni kell, de Piton dühös lenne, ha megtudná, mire készül Harry.
Az ajtó még csak meg sem nyikordult mögötte, és az óriási kőkandalló előtt találta magát. Enyhe bűntudatot érzett, és csalódottságot is, hogy Piton nem jött utána. Egy maréknyi hopp-port szórt a rostélyra.
- Roxfort, Dumbledore irodája!
A zöld lángok hevesen fellobbantak, és ő bedugta felső testét a kandallóba, bizonytalanul, hogy vajon, mit talál.
- Harry! – A megkönnyebbültség tisztán kihallatszott az igazgató hangjából, és Harry megnyugodott… – Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar látlak, fiam.
- Ne hívjon így – mordult Harry, mielőtt azonnal megbánta ingerültségét. Ez nem jó kezdet. – Nézze, nem azért jöttem, hogy vitatkozzak magával, és vissza sem jövök, pillanatnyilag biztosan nem.
- Ah, azt kell mondjam, számítottam erre – kezdte Dumbledore némi keserűséggel. – Örülök, hogy hívtál, Harry. Fontos, hogy beszéljünk.
- Miről? – kérdezte a fiú bizalmatlanul.
- Harry, én nem hiszem, hogy elfelejtetted, mi történt Ollivander boltjában, sem a miniszter látogatása alatt, igaz?
Harry elfintorodott; hogy is felejthette volna el?
- Azt hittem, az pillanatnyilag megoldódott.
- Pillanatnyilag igen – értett egyet Dumbledore. – De nem kétlem, hogy emlékszel a Miniszter úr feltételeire, amiket felállított, igaz?
- Hogy maradjak Roxfortban – mormogta Harry. – De nem tehetem, most nem. Nem hagyhatom őt magára.
Még akkor sem, ha Perselus pontosan ezt kérte tőle…
- Megértem, hogy nehéz helyzetben vagy, de ez csak még rosszabb lesz, ha nem térsz vissza – közölte az igazgató. – És Piton tanár úr helyzete is.
Harry érezte, hogy kezd mérgesedni. Ez egy zsarolás, egy színtiszta, közönséges zsarolás!
- Hagyja ki ebből Perselus! Elsősorban a maga hibája; nem tudom, mit tett vele azzal a varázslattal, de anélkül semmi nem történt volna!
Dumbledore sóhajtott.
- Félek, valóban igazad van. De ez akkor sem változtat semmin. Piton tanár úr az emberrablás vádját kockáztatja, ha a Minisztérium megtudja, hogy Roxfort határain túl vagy.
- És a papír, ami azt tanúsítja, hogy hozzá tartozom?
- Az egy csalás, Harry. Semmi nem tudná alátámasztani, ha eltűnsz.
Természetesen ezt ő is tudta. De most nem tudott ezzel szembenézni.
- Szüksége van rám. Én nem fogom őt cserbenhagyni, ahogy maga tette – mondta Harry eltökélten.
Ezúttal biztosan látta, amint a fájdalom megvillan a kék szempárban. Az igazgató manapság kezd kimondottan érzelgőssé válni.
- Perselus ezt gondolja? – kérdezte a férfi véletlenszerűen.
- Azt gondolja, hogy elárulta őt, és én egyetértek vele – vágott vissza Harry.
- És nekem mégis úgy tűnik, megérted az okokat, amik rákényszerítettek, hogy…
- Én nem a varázslatról beszélek – szakította félbe ingerülten Harry. – Az árulás volt. És ostobaság. – Egy pillanatra megállt, hirtelen rájött, hogy az igazgatóval beszél. De már túl késő volt most abbahagyni, és valójában nem is akarta. – Láttam az emlékeit. Voldemort kezében volt… Nem is tudom, bebörtönözte őt a saját elméjében, és újra át kellett élnie a legrosszabb emlékeit. És maga is ott volt – vádolta. – Nem maga volt a legrosszabb, de ott volt.
- Beismerem, nagyot tévedtem Piton professzor úrral kapcsolatban – ismerte be Dumbledore nyugodtan. – De Harry, mint te magad is mondtad, láttad a legrosszabb emlékeit. Perselusnak és nekem hosszú múltunk van, amik túlszárnyalják azokat a rossz pillanatokat, amiket láthattál.
-… és ő sem teljesen ártatlan, tudom – tette hozzá Harry. – De mindent egybevetve, maga elárulta a bizalmát, és én nem követem el ugyanazt a hibát… - Megállt. Szerette volna, ha képes maradni, és Piton is ott tartani magával, de most nem azért jött, hogy erről beszéljen. – Mellesleg ne próbáljon átjönni a kúriába. Perselus megváltoztatta a kandalló védelmét. Nem fog rajta átjutni.
- Ez kellemetlen, hogy a legkisebbet említsem – mormogta Dumbledore. – Gondolom, pillanatnyilag iszonyúan mérges rám.
- Nos, pillanatnyilag azt hiszem, alszik akár egy hulla – felelte Harry -, de igen, haragszik magára. Ó, és rám is.
- Szabad megkérdeznem, mi történt, miután elaludtál? Az világos, hogy a küldetésedet siker koronázta.
- Ó, sikerült megtalálnom őt – kezdte Harry és megborzongott az emléktől. – Voldemort tette. Nem tudom, hogyan tette, amit tett, de hatalmába kerítette Perselus emlékeit, és rákényszerítette, hogy újra átélje a legrosszabb pillanatait, rengeteg dolgot a Halálfalókkal és magával Voldemorttal kapcsolatban. Rémes volt… mind az emlékek, mind az, hogy Tom is ott volt; nem akarta elereszteni Pitont, és azt akarta, hogy megfizessen…
- A Sötét Jegy – értett egyet Dumbledore. – Még ha Voldemort jelenleg gyenge is, ettől nem kevésbé aktív. Úgy sejtem, a varázslatom destabilizálta Perselust, és megengedte korábbi urának, hogy irányítása alá hajtsa az álmait. Viszont nem értem, hogy sikerült őt élve kihoznod onnan?
- Nem igazán tudom – vallotta be Harry. – Egy idő után az emlékek véget értek, öhm… és valahogy nekem engedelmeskedtek. Az én gondolataimat követték. És így képes voltam őt kivezetni a víziókból, és az után… - Megállt. – Ez egy kicsit zavarba ejtő.
Dumbledore eltűnődve bólintott.
- Gondolom, Perselus az eseménydús alvása ellenére nagyon fáradt?
- Azt hiszem – válaszolt Harry. – Még az is gondot okozott neki, hogy talpon maradjon. Egyenesen elment lefeküdni. És úgy tűnt… idegei a végét járták.
- Harry – folytatta az igazgató nyugtalanul – nem szabad megbántva érezned magad attól, amit esetleg Perselus mondhatott neked, miután visszatértetek. Piton tanár úr egyértelműen sokkban volt a történtek miatt, és emellett nem volt önmaga. Határozottan nem úgy gondolta, amit mondott.
- Honnan tudja, hogy mit mondhatott? – vágott vissza Harry félig bosszúsan, félig megnyugodva.
- Ó mondjuk úgy, hogy jól ismerem Perselust, és kettőtökben nagyon sok a közös vonás – mosolyodott el Dumbledore.
Harry érezte, hogy elpirul. Az utolsó néhány percet gyakorlatilag az igazgatóval kiabálva töltötte el.
- Sajnálom – jegyezte meg. – Nem akartam olyan udvariatlan lenni. Igaza van, Perselus egy kicsit… Piton volt. De nem kiabált sokáig, és azt mondta, hogy majd holnap beszélünk, de akkorra gondolom, már kipiheni magát.
- Ez bölcs döntés – mondta Dumbledore tisztán elégedetten. – És te, Harry, hogy érzed magad ez után a felfordulás után?
A férfi hangja szelíd és aggódó volt, és Harry még jobban megnyugodott. A helyes dolgot tette azzal, hogy eljött az igazgatóval beszélni.
- Kicsit kábán, azt hiszem – felelte. – Minden olyan gyorsan történt, és azok a rémálmok, amiket Voldemort küldött…
- Igen, valóban. Feltételezésem szerint az a látogatás Perselus emlékeiben nem lehetett egy piknik – értett egyet. – Talán neked is pihenned kellene egy keveset, ha úgy véled, hogy minden rendben lesz a kúriában. Természetesen bármikor visszatérhetsz Roxfortba.
- Nem akartam elaludni, mielőtt beszélek… magával – mondta Harry.
Az igazgató nyájasan bólintott és tekintete ellágyult.
- Van valami, amit különösképpen meg akartál velem beszélni?
- Igen… talán… Nem is tudom… - Mély levegőt vett. – Remusról van szó.
Mozgást hallott a helyiség sarkából, és Harry összehúzta szemét, hogy jobban lásson. A kandalló előtti helyéről a látómező korlátozott volt, és nem is próbált messzebb nézni. De annak ellenére, amit gondolt, Dumbledore nem volt egyedül az irodájában. Egy nyugodt, ismerős hang szólalt meg.
- Talán az lenne a legjobb, ha magatokra hagynálak benneteket… hacsak nem velem akarsz beszélni, Harry?
Nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor az iroda ajtajának nyikorgását hallott; ösztönösen hátrább húzta magát, mikor meghallotta McGalagony ismerős hangját.
- Albus, van… - A boszorkány félbehagyta a mondatot, amikor észrevette Harry arcát a lángokban. – Mr. Potter! Pont időben érkezett. Volna olyan kedves, és elvinné ezeket magával Piton professzornak? Úgy látszik, Poppy Pomfrey nem volt képes ezeket eljuttatni magához a Kúriába.
- A kandalló védelme megváltozott – mondta Harry a nőnek, miközben a bájitalokat nézte, amiket McGalagony nyújtott felé. – Nem vagyok benne biztos, de nem hiszem, hogy bárki is be tudna jönni ide többé.
A boszorkány összeráncolta a homlokát, egyszerre tűnt nyugtalannak és bosszúsnak.
- Harry… hogy van Perselus? – kérdezte.
- Pihen. Jelenleg nehéz megmondani. De biztos vagyok benne, hogy a bájitalok segíteni fognak. Köszönöm, tanárnő.
McGalagony elhessegette kezével a köszönetnyilvánítást.
- Ez nem ésszerű – mormogta. – Nem mondhatom, hogy nem értem meg, de… Harry, megkérné, hogy állítsa be úgy a kandallót, hogy engem átengedjen rajta?
Harry némileg meglepetten felhördült.
- Nem tudom, tanárnő. Nem vagyok benne biztos, hogy Perselus hallgat-e rám és anélkül, hogy megbántanám… - vágott egy grimaszt. – Nem tudom, hogy mennyire örülne a maga látogatásának. Bocsásson meg, de az a benyomásom, hogy nem maga a kedvenc személye Roxfortban.
- A látszat néha csal, fiatalember – közölte szigorúan McGalagony, mielőtt egy gyors, elnéző pillantást vetett Dumbledore-ra. – Perselus tudja, hogy nem mindig vagyok egy véleményen az igazgatóval, és nem minden esetben követem az utasításait. Vagy legalábbis szeretném, ha emlékezne erre… és azt akarom, hogy tudja, egyáltalán nem helyeslem azt, amit Albus tett.
A nő merev, büszke viselkedése ellentétben áll az érzelmekkel, amiket Harry leolvasott az arcáról. A nő ismét az igazgató felé fordult.
- Ez teljes egészében mardekáros volt tőled, Albus – közölte szemrehányóan.
- Á, nos – válaszolt Dumbledore bűnbánóan, és nyilvánvalóan érzékenyen érintette a nő kifogása. – Remélem, Perselus értékelni fogja ezt a trükköt, és megbocsátja a pimaszságom. A dolgok jóval drámaibbra fordultak, mint ahogy azt én előre láttam, ez nyilvánvaló.
- Akárhogyan is – folytatta McGalagony -, griffendéles becsületszavam adom Piton professzornak, hogy én semmi olyasmivel nem fogok megpróbálkozni. Egyszerűen szeretném, ha beszélhetnék vele.
- Beszélek vele erről – szólalt meg Harry -, de semmit nem tudok megígérni. Köszönöm a bájitalokat, tanárnő, és kérem, köszönje meg a nevemben Madam Pomfreynek is.
- Harry, minden rendben van? – kérdezte a Griffendél házvezető tanára szelíden.
- Azt hiszem… - felelt a fiú. – A legrosszabbon már túl vagyunk, nem?
De kijelentése után leolvashatta a jelenlevő varázsló és boszorkány arcáról a kétséget.
- Tanár úr – mondta Dumbledore-nak. – Holnap tudatom, hogyan döntöttem. Gondolja, hogy az rendben lesz?
- Kétlem, hogy egyébként megváltoztatnád az elhatározásod, Harry. Nem tévedek, igaz? – kérdezte az igazgató szikrázó szemmel.
Harry elmosolyodott és megrázta a fejét.
- Akkor a holnapi viszontlátásig. És ne hezitálj jönni és beszélni velem, ha bármire szükséged van.
- Így lesz – bíztatta a fiú. – Köszönöm, tanár úr. És neked is Remus, és magának is tanárnő – fordult McGalagonynak.
- Viszlát, Harry – búcsúzott a boszorkány. – És vigyázz az új gazdádra!
Harry ismét visszahúzódott a lángokból, de megesküdött volna, hogy McGalagony épp az imént kacsintott rá.
A laboratórium még mindig sötét volt, csak néhány fáklya világította meg. Egyetlen bájital sem főtt a tűzön, és minden olyan csendesnek tűnt. A parázs a kandallóban kellemes meleget árasztott, és mielőtt gondolkodni tudott volna, Harry kényelmesen összegömbölyödve, macskaalakját magára öltve a karosszékben találta magát.
Valószínűleg fel kellett volna mennie aludni a szobájába, de sem kedve, sem bátorsága nem volt hozzá. Ma éjjel csak egy gondtalan macska akart lenni a tűz előtt, és semmin nem gondolkodni, csak boldog lenni, hogy otthon van, és a Fekete ember tőle nem messze alszik.
Hosszú és fárasztó napja ellenére Shadow dorombolva aludt el.
Perselus azzal a bizonytalan érzéssel ébredt, mintha eltaposta volna rajta egy csorda hippogriff. Testét látszólag egyszerre érezte zsibbadtnak, fájónak, merevnek és furcsa módon kipihentnek. Mennyi ideig aludhatott? Egy gyors Tempus bűbáj tájékoztatta, hogy több mint tizenkét órát aludt, amióta bevette az Álomtalan Álom főzetet. Rekord! Ami megmagyarázta, miért álmodott a vége felé, és hogy miért érzi magát jóval pihentebbnek, mint mióta… óh, mindenesetre már nagyon hosszú ideje. Nyilvánvaló, hogy az a tizenkét óra azzal a két nappal is bővült, amíg a teste nyugalomban volt, noha elméje nem.
Felnyögött, amikor felült. Merlinre, mindezt csak álmodta, vagy tényleg megtörtént? Összezavarodott elméje látszólag nem volt hajlandó ezen a reggelen működésbe lépni.
Nem, nem álmodott – döntötte el, a Sötét Nagyúr valóban az elméjébe zárta; tényleg Harry mentette meg, és a fiú nagyon is valóságosan ott volt abban a rémálom felvonulásban.
Perselus behunyta a szemét, és kezébe temette a fejét. Mi az ördögért olyan nehéz ez ma reggel? Minden akaraterejét latba kellett vetnie, hogy úgy döntsön, akcióba lép. Vajon azért, hogy megtartsa Harryt, hogy megesküdjön neki, ő megváltozott, és a hűsége nem ingadozik… vagy hogy eltaszítsa, hogy megértesse a fiúval, hogy nincs vele biztonságban, és hogy távolról figyelni fog rá, és hogy ez az egész egy óriási tévedés volt…
De ezt nem tudta megtenni. Harry… A fiúnak szüksége volt rá. És ő megígérte neki, hogy ott lesz mellette, pont egy éjszakával korábban ott, abban az álomban. Beleegyezett, hogy életébe engedi a fiút, és elfogadta annak felelősségét. Hogy figyel rá.
Valószínűleg ez volt életében az első alkalom, amikor meg volt róla győződve, hogy helyesen döntött, úgy, ahogy kellett. Már csak az maradt, hogy kitalálja, hogyan hajtsa ezt végre… a Sötét Nagyúr bizonyosan nem fog itt megállni. Az előző éjjeli támadása ellene és csakis ellene irányult, de Harry mindenek ellenére sikeresen veszélybe sodorta magát. Mi fog történni, amikor Voldemort visszanyeri az erejét és visszaszerzi a hatalmát?
Keze automatikus indult alkarjára. A Jegy ma érdekes módon csendes volt. A történtek után arra számított, hogy a fájdalom ismét feltámad. Arcvonásai megfeszültek a várakozástól, és felhúzta ingének ujját. Sosem volt képes sebhelyének látványát elviselni, legalábbis Lily halála óta nem. A sebhely, bűnösségének égbekiáltó bizonyítéka annyira megváltoztathatatlan és határozottan kivehető volt.
Határozottan kivehető?
Nem, ma nem. Perselus érezte, hogy lélegzete elakad döbbenettől. A sebhely, amit fejből ismert, az, ami oly sok éven keresztül szabályozta életét, hirtelen megváltoztatta kinézetét. A koponyás, kígyós Jegy valójában még mindig látható volt, ha valaki tudta, hogy ott volt korábban. Mostanra azonban átalakult, halvány jelzés gyűrűzött a bőrén… most még halvány – gondolta, de ki tudta venni a másik szimbólumot a rajzolatban, ami pont olyan felismerhető volt.
A szoba pörögni kezdett körülötte. Nem, ez lehetetlen… Nem tehette… Egy aranycikesz sebességével cikáztak keresztül-kasul a gondolatok fejében, ide-oda pattogtak, és egymásnak ütődtek. Igen, egy lehetőség fennállt, az egyetlen egy, amit kézenfekvőnek vélt, amelyik egyszerre jelentette a mennyet és a poklot. A szabadságot és a kárhozatot.
És ami mindent meg tudna változtatni.
Felállt, kissé tántorgott, majd lassan, szinte félve követte végig ujjbegyeivel az átalakult Jegyet az alkarján. Amennyiben igaza van… De hogy tud erről megbizonyosodni? Csak egyetlen személyre tudott gondolni, aki el tudná mondani, és az elképzelhetetlen volt, hogy odamegy, kedvesen bekopog a Sötét Nagyúr ajtaján, és kikéri a véleményét.
Másfelől ugyanakkor sosem az urához ment tanácsot kérni, vagy mindenesetre nem ahhoz. Dumbledore. Beszélnie kell vele, egyedül ő tudhatná, mit kezdjenek az események ilyen alakulásával.
Összeszorította állkapcsát. Még huszonnégy óra sem telt el, mióta rácsapta az ajtót az igazgató arcára, és máris rohan vissza hozzá, mint egy ijedt kisgyerek. Nos, a pokolba a büszkeséggel… ez túlságosan is fontos.
Úgy döntött a fürdés még várhat, így elvégzett néhány frissítő bűbájt, majd sietősen átöltözött.
Merlinre, már ettől a néhány varázslat elvégzésétől is érezte az igénybevételt a varázserejében. Megrázta a fejét, és csomót érzett a gyomrában. Hasztalan siránkozni a kidőlt tej fölött. És ma reggel új hallal kell próbálkoznia.
És ha már ily módon a macskáknál tartunk…
Becsukta maga mögött az ajtaját, és halkan bekopogott Harry szobájába. Semmi válasz. A fiú nyilvánvalóan már felébredt, ami az időt tekintve nem is meglepő. Meggyorsította a lépteit és a konyhába igyekezett. Merlinre, olyasvalakinek, aki sosem volt éhes, ma reggel nagyon szeretett volna egy bőséges és tápláló reggelit; még Hagrid hírhedt süteményét is imádta volna, hogy őszinte legyen. Ám Harry nem volt a konyhában sem. Szavához hűen a fiú azért hagyott neki ételt az asztalon. Piton gyanakvóan közelebb ment.
Ez biztosan nem az, aminek gondolja, nem? De a melegen tartott vacsora illata megerősítette. Tonhal. Harry halat készített. Ez teljes mértékben… Shadow-szerű volt.
Hirtelen megérzéstől vezérelve Piton a laboratórium felé indult, és némi idegesség töltötte az elképzeléstől, hogy szembenézzen a fiúval. Bár félelmei alaptalanok voltak; valójában egy fekete macskát talált a karosszékben, aki összegömbölyödve, békésen aludt.
A bájitalmester közelebb ment, arcára halvány mosoly ült ki, és ujjaival beleborzolt az állat bundájába. Minden macska ilyen ellenállhatatlan, amikor alszik, vagy csak egyedül az övé? Shadow felemelte a fejét, és homályos szemmel ráhunyorított. Perselus engedte magának, hogy finoman megsimogassa a macska fejét, és időt adjon neki, hogy összeszedje az akaratát… amit gyorsan meg is tett, és dorombolva a Fekete Emberének ingujjához dörgölte magát.
Perselus nem tervezte a következő mozdulatát, amit megtett; nem tudta, hogy a hála, a pillanatnyi sugallat, szokás vagy egyszerű gyöngédség lett úrrá rajta, de óvatosan a karjaiba vette a macskát, magához ölelte és kezét beletemette a bundájába.
A macska, ha meg is lepődött, nem mutatta, boldogan bújt a bájitalmester fekete talárjába, behunyta a szemét, hogy jobban belélegezze a férfi illatát. Biztonság, biztonságot szimatolt… és füstszagot.
Néhány másodperccel később, amikor váratlanul öntudatára ébredt a szeretet-kirohanásának, letette a macskát a székre. Merlinre, miért volt minden olyan könnyű a macskával és olyan bonyolult az emberekkel? Pálcájának egy pöccintésével eltűntette a macskaszőrt a talárjáról, megköszörülte a torkát és a kandalló felé indult.
- Beszélnem kell Dumbledore-ral – jelentette ki. – Nem tart sokáig. Maradj a Kúriában, és ne menj ki. Ez idő alatt tégy, amit szeretnél.
Shadow meglepetten és gyorsan visszaváltozott a kíváncsi kamasszá.
- Dumbledore? De én azt hittem…
- Harry – szakította félbe Piton -, tartogasd későbbre a kérdéseid. Ígérem, hogy beszélünk, csak… nem most.
- Ó – felelte a fiú halvány csalódottsággal. – Örülni fog. Mármint Dumbledore. Én, öhm beszéltem vele, miközben maga aludt a hopp-hálózaton keresztül. Mellesleg McGalagony ezeket küldi magának.
Perselus bólintott, és átvette a szóban forgó bájitalokat. Pontosan ezekre volt szüksége. Egyetlen korttyal eltüntette a tartalmukat.
- Minden jogod meg van hozzá, hogy azzal beszélj, akivel óhajtasz, Harry – mondta – Mindössze szeretném, ha elkerülnéd a Halálfalókat, de nem hiszem, hogy ez probléma.
Harry halkan felnevetett.
- Nem, valószínűleg nem. – Szerette volna megkérdezni, hogy érzi magát a tanár, de macskaösztönei azt súgták, hogy valószínűleg ez nem a megfelelő alkalom. De azt sem akarta, hogy Piton most rögtön eltűnjön. – Amikor a Kúriát említette, az egész Kúriát értette alatta? Oda mehetek, ahova csak akarok? – kérdezte, és fejében felvillant a zöld szoba képe.
Egy gúnyos szemöldök ívelt a magasba.
- Szeretném, ha elkerülnéd a szobámat, de az már úgysem rejt semmilyen titkot előtted. Szóval igen, odamehetsz, ahova szeretnél. A kúria legnagyobb részét sosem használtam, de ahogy mondtam, az emeleten találsz egy játéktermet.
- Akkor egyetlen szoba sem tiltott terület? – kérdezte kitartóan Harry.
Piton meglepettnek látszott, de megelégedett egy vállvonással.
- Otthon vagy, Harry, és nem, nincs tiltott terület. Még valami, mielőtt elmennék?
- Nem. Igen. Öhm… jól van? – Nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg.
- Amennyire lehetek – felelte a tanár. – És bár úgy vélem, az időzítésem hagy némi kívánnivalót… köszönöm, Harry. Teljesen valószínű, hogy rajtad kívül senki nem tudott volna kihozni engem abból a szituációból. A tegnapi kitörésem… - legyintett a kezével -... kétségkívül helytelen volt. És sajnálatos.
- Én megértem – válaszolt Harry, kerülve a tanár tekintetét. A jelenetek feltárása, amiknek tanúja volt, úgymond túlságosan is hamar terítékre kerülne.
Hallotta, hogy Piton felsóhajt mellette.
- Tudom, hogy nem vagyok egy kellemes ember, és hajlamos vagyok a szükségesnél jobban elveszíteni a türelmem. De gondolom, ezzel nem mondtam semmi újat.
Harry elfojtott egy apró nevetést. Ó, igen, Piton személyiségének ezt a részét már nagyon is jól ismerte… egy kicsit túlságosan is jól. Nem is tudta, hogyan felejthette el azok után az évek után, amikor ő volt ennek a célpontja.
- Nem fogok megváltozni egy napon belül, Harry, így előre is elnézést kérek. Bizonyos körülmények… hozzájárulnak ahhoz, hogy kevésbé legyek ura magamnak és a szavaimnak. Ettől semmi nem változik, sem arról, hogy mit gondolok rólad… sem a többiről.
Harrynek volt egy halovány elképzelése, mint jelenthet a „többi", és arcán apró mosollyal felemelte a fejét. Talán Perselusnak nehezére esik kordában tartani a mérgét, de Harry bizonyosan pont annyi gonddal küzd ezzel kapcsolatban, mint a férfi.
- Tudom. Nos, azt hiszem, hogy tudom. Ne aggódjon miattam, rendben leszek. Csak… jöjjön vissza, jó? Tényleg beszélni akarok magával.
Piton bólintott.
- Szeretnéd, ha hoznék neked valamit Roxfortból? Rendelhetek ebédet a manóktól; gondolom, az a híres Dobby ismeri az ízlésed. Láttam, tegnap este engedtél az ösztöneidnek – mosolyodott el Perselus. – Minden rendben, Harry?
A tonhal. A férfi a halról akart beszélni. Ó, Merlinre, ő nem erre gondolt.
- Maga, ööö… nem szereti a halat?
- Nincs ellenemre, de nem válaszoltál a kérdésemre.
- Jól vagyok – felelte Harry némiképp fészkelődve.
- Egy bájital talán? – kérdezte a férfi a homlokát ráncolva. Nem, a fiú nem tűnt másfélének.
- Emlékezzen arra, amit mondott, tanár úr – felelte Harry -, nem lehet mindent bájitalokkal elintézni.
A fiú bizonytalan, megsebzett tekintetétől Piton bensője megborzongott. Harry már egy ideje nem hívta őt tanár úrnak. Volt emögött valami jóval fontosabb, mint amit gondolt. Ám most valóban nem volt erre ideje, a sebhelyében érzett csekély lüktetés emlékeztette erre. Válasz nélkül kiválasztott néhány bájitalt a polcról.
- Vedd be ezeket – mondta és odatartotta őket Harrynek, aki vádló pillantást vetett rá. – Tudom, hogy ezek nem oldanak meg mindent, de jobban érzed magad tőlük. Hamarosan visszajövök, Harry, és ígérem, annyit beszélünk, amennyit csak akarsz. Fáj valamid?
A fiú lesütött szemmel a padlót bámulta és megrázta a fejét.
- Gondolod, hogy tudnál készíteni valamit enni, és sikerülne nem veszélybe sodornod magad, míg én távol vagyok?
- És a szőnyeget sem fogom lepisilni… Igen, magamra hagyhat egy-két percre, tanár úr.
Piton már majdnem válaszolt, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és megelégedett egy mosollyal.
- Légy jó!
Ezekkel a szavakkal hopp-port szórt a kandallóba és eltűnt a lángokban.
Ha az igazgató meg is volt lepődve a feltűnésekor, nem mutatta. Nyugodt arccal, mosolyogva üdvözölte, és egy olyan pillantással, ami bocsánatkérésnek volt felfogható.
- Perselus, boldog vagyok, hogy újra látlak.
Piton felmordult, most nem hajlott a kedvességekre. A vénember biztosan amúgy is citromporral fogja kínálgatni, mintha mi sem történt volna.
- Kérlek, ülj le. Citromport?
És voila. Anélkül, hogy lazított volna állkapcsán, Perselus helyet foglalt az igazgató egyik kényelmes karosszékében, és küzdött a kényszerrel, hogy megdörzsölje alkarját, még ha az még mindig fájdalommentes volt.
- Ezt nemnek veszem – szólalt meg Dumbledore halkan. – Mit tehetek érted, Perselus? Azon kívül, hogy felajánlom legalázatosabb bocsánatkérésemet a történtekért.
- Én bíztam benned – felelte Piton tompa hangon.
- És én elárultam azt a bizalmat a te érdekedben, legalábbis azt hittem…
- Nem tudsz semmit! – tört ki Perselus, váratlanul nyugtalanul, hogy ugyanúgy viselkedik, mint ahogy Harry hajlamos ebben az irodában. - A leghalványabb fogalmad sincs róla… Beszélned kellett volna velem, Albus, és megkérni; semmi jogod nem volt így bánni velem!
- Ezzel teljesen tisztában vagyok, fiam – válaszolt az igazgató. – De be kell ismerned magadnak, hogy nem hallgattál volna rám. Az új felelősségvállalásod nagyon ésszerűtlenné tesz, amikor az egészségedről van szó. Nem lettél volna Harry további hasznára, ha kimeríted a korlátaidat.
- Annak semmi köze a történtekhez! Csapdát állítottál nekem! Te tényleg nem vagy jobb nála… - Perselus megállt és mély levegőt vett. Igen, ez a kis kitörés határozottan egy kamasz hisztéria jelei, ami aligha áll jól neki.
- Feltételezem, Voldemortról beszélsz – sóhajtott Dumbledore. – Perselus, mi történt? Egyáltalán nem szerettem volna, ha így alakul, remélem, ezt tudod.
- Mit gondolsz, vénember? A Sötét Nagyúr minden lehetséges módon ellenőrzi a Halálfalóit. A Jegy… - megborzongott. – Ezt nem csak arra használja, hogy összehívja a sereget. Szerencsém, hogy jó Okklumens voltam. Szisztematikusan védem az elmém és megerősítem mentális pajzsaim, mielőtt aludni térek. Azok, akik nem teszik, számítsanak arra, hogy álmaik és alvásuk ellenőrzik és irányítják, vagy mint ebben a bizonyos esetben, manipulálják.
Pitonnak úgy tűnt, az igazgató elsápad kicsit.
- Perselus, annyira sajnálom.
- Ha adtál volna nekem néhány percet vagy másodpercet, mielőtt kiteszel annak a kierőltetett pihenésnek, megspórolhattuk volna ezt a kis melodrámát, és azt, hogy veszélybe sodord a te drágalátos megmentődet.
Az emléktől, hogy Harry belekeveredett, ismét hirtelen haragra lobbant, és minden gondolatát, hogy tartózkodjon ettől, elfelejtette.
- Merlin szerelmére, mégis mit gondoltál? Meg ölhette volna!
- Perselus, ezek csak látomások voltak; a teste épen és egészségesen velünk volt.
- A látomásokat a Sötét Nagyúr küldte! Őt magát is csapdába ejthette volna, és elpusztíthatta volna az elméjét olyan biztosan, mintha személyesen ott lett volna! Mit csináltál volna a testével azok után? Ez abszolút meggondolatlan volt tőled! – ordította, képtelenül elhinni, Dumbledore ilyen nemtörődöm lehet.
- Tudtam, hogy nem fogod engedni, hogy bármi történjen vele – érkezett az idős varázsló nyugodt válasza.
Perselus nem is tudott megszólalni. Azt eddig tudta, hogy az igazgató elfogulatlan, de soha naiv. Legalábbis nem ilyen mértékig.
- Albus, a Sötét Nagyúr ellenőrzése alatt tartotta az elmémet; én semmit nem tudtam volna tenni Harryért; valójában ő volt az, aki megmentett engem! Ha bármi történt volna vele, ha nem sikerült volna felülkerekednie… - Elszorult a torka. – Én semmit nem tehettem volna.
- És te ugyanolyan jól tudod, hogy Harry nem engedte volna, hogy Voldemort megszerezzen téged és hogy te senki másra nem hallgatsz, kivéve Harryt. Kockázatot vállaltam, Perselus, ezzel tisztában vagyok, de szükséges volt.
- Nem volt az – válaszolta a bájitalmester élesen. – Nincs rá mentséged, hogy az életét kockáztasd.
- Á, igazából egy van, még ha valószínűleg rengeteg ember nem így vélné. Te megérted ezt.
- És mi volna az? – kérdezte Piton gyanakvóan.
- Nem kockáztathattam, hogy elveszítlek téged – válaszolta egyszerűen Dumbledore, megfigyelhető érzelemmel a hangjában.
A kijelentés azonnali hatást ért el, és Perselus ismét beszédképtelenné vált. A fekete szempár egy ideig az igazgató arcát kutatta, majd észrevehetően megnyugodott.
- Az én hasznosságom nem éri meg, hogy Harry életét kockáztasd, Albus.
- A hasznosság bizonyára egy érdekes dolog – sóhajtott Dumbledore -, de nehéz arra hagyatkozni, amikor arról az emberről van szó, akit kedvelünk, nem igaz?
A tanár ezúttal félrenézett.
- Nem engedhetsz meg magadnak ilyenfajta érzelgősséget, Albus. Ezt te jobban tudod, mint én.
- Perselus, őszintén sajnálom, hogy elárultam a bizalmadat. Talán nem voltam mindig egyértelmű azzal kapcsolatban, hogy te milyen fontos…
- Ó, a mindenségit neki, kímélj meg ezektől az ostobaságoktól – sziszegte Piton. Dumbledore azonban észrevette a hangjából kiszűrődő elégedettséget. – Nem engedhetjük meg magunknak ezt a fajta stratégiát, Albus. Ne veszélyeztesd Harry életét vagy mentális egészségét ismét ilyen mihaszna okokért. És ha már a tárgynál tartunk, magamra nézve is alkalmaznom kell ezt. Amennyire csak lehetséges, megteszem, amit kérsz tőlem, de hagyd abba, hogy úgy kezelsz, mint egy gyereket, vagy mint a saját, személyes Halálfalódat.
Az igazgató fájdalmasan összehúzta a szemét.
- Nem ez volt a szándékom, Perselus… egyáltalán nem. Fogadd őszinte bocsánatkérésem!
A bájitalmester kurtán bólintott.
- Mindezek ellenére – folytatta az igazgató -, megkérdezhetem, hogy érzed magad ma?
Piton elfintorodott. Hát eljutottak eddig. Természetesen ezért jött, de a türelmetlenség és a nyugtalanság fej-fej mellett versenyzett az első helyért. A sebhely…
- Jól vagyok – felelte -, de… történt valami.
Az igazgató megértően bólintott. Nyilvánvalóan nem számított rá, hogy a bájitaltanár ilyen gyorsan feltűnjön, és magyarázatot követeljen.
- Remélem, semmi komoly? – kérdezte.
- Igen. Nem. Nem vagyok biztos. Semmi… Ó, Merlinre, ez hasztalan – mordult Piton, majd egy gyors mozdulattal lecsupaszította alkarját, felfedve a Jegyet az igazgató szemének.
A kis jelenet talán megérte az idegességet – döntötte el Perselus, mikor meglátta Dumbledore arckifejezését. A férfi szeme elkerekedett, vállai váratlanul megfeszültek, és úgy tűnt, visszatartja a lélegzetét, minden figyelmét a Jegyre összpontosítja… vagyis arra, ami maradt belőle. Albus Dumbledore meglepetté és beszédképtelenné vált… ez biztosan az első alkalom – gondolta Piton tétlenül ülve, miközben a varázsló közelebb hajolt a karjához, hogy jobban lássa.
Egy jó perc is eltelt, mire az igazgató visszaült a székébe és beleveszett a gondolataiba. Perselus ugyanezt tette, miközben ingével ismét eltakarta a Jegyét.
- Mit gondolsz? – kérdezte végül türelme végét járva.
Beletelt egy pillanatba, mire az igazgató válaszolt.
- Ez… nem vagyok benne biztos, mit mondjak neked, Perselus. Azt hiszem, van róla elképzelésed te magadnak is, hogy miről van szó.
A bájitalmester bólintott.
- Harry – felelte egyszerűen.
Dumbledore egyetértően biccentett.
- Nekem is úgy tűnik. Mikor történt a változás?
- Valószínűleg, miközben öntudatlan voltam – válaszolt Piton, és felhúzta szája sarkát. – Akkor vettem észre, mikor ma reggel felébredtem.
- Érzel különbséget?
- Már nem fáj – közölte egyszerűen.
- Perselus, ez… ez eléggé lehetetlennek tűnik, de az adott körülmények között nem látok más magyarázatot rá – szólt az igazgató óvatosan.
- De hát hogy lehetséges? – kérdezte idegesen a bájitalmester. – Gondolod, hogy ugyanez történt az összes Halálfalóval?
- Nem, biztosan nem – válaszolt Dumbledore. – Ez a változás személyes szövetség kérdése. Tudomásom szerint te vagy az egyetlen Halálfaló, akinek hűsége Harry Potterhez köthető.
- Hűségem a szülei halála óta mindig ugyanaz maradt, Albus; ebben nincs semmi új, szóval akkor miért most?
- Sajnálom, hogy vissza kell erre térjek, de el tudnád mondani nekem, mi történt, amikor Harry az álmodban a segítségedre érkezett? A körülményeket, amik elérték, hogy a mi ifjú barátunk képes legyen kivonni téged Voldemort befolyása alól?
És természetesen a válasz mindent tisztázott önmagában – gondolta Perselus. Ahogy rákényszerítette emlékeit, hogy feleljen a fiú kérdéseire… a mód, ahogy Harry igénnyel lépett fel, anélkül, hogy tisztában lett volna vele. Az ő mélyen gyökeredző és visszavonhatatlan döntése, hogy követi Harryt, akármi is történik, hogy sorsát a fiúéhoz köti. Az álarc, amit Harry lerántott a fejéről. És a felvillanó fájdalom, ami elérte azelőtt, hogy visszanyerte eszméletét, az a váratlan áttörés…
Felnyögött. Előtte ott ült Dumbledore, és türelmesen, együttérzően nézte őt.
- Te választottad meg a saját sorsod, Perselus. Vagy tévednék?
- Nem – ismerte be a professzor legyőzötten. – De ez nem magyarázza meg, hogy történhetett az átvitel. Harry figyelemre méltó erőt szerzett, de még mindig nem tudja, hogyan irányítsa azt. Gondolod, hogy ő tehette… hogy ő megtehette… - nagyot nyelt. Volt valami igazán borzalmas ebben a gondolatban, és Harry annyira ártatlannak tűnt.
- Nem, Perselus, kétlem, hogy Mr. Potter arra törekedett, hogy a rabszolgájává legyen – erősítette meg az igazgató. – Másrészről viszont, nem kétlem, hogy el akart szakítani téged Voldemorttól, és nagyon valószínű, hogy magához akart kapcsolni… de semmiképp sem úgy, ahogy az előző urad tette. Elég jól ismerem őt ahhoz, hogy ebben biztos legyek.
Piton fészkelődött a székén.
- Kínos megkérdeznem, de mit tudsz erről a Jegyről? Emlékszem, hogy egyszer folytattál egy kis kutatást, hogy megpróbálj ennek a végére járni, igaz? Mit fedeztél fel?
Dumbledore felsóhajtott.
- Ez egy nagyon ősi, és nagyon sötét varázslat. Jóval erőteljesebb, mit azok, amiket arra használtak, hogy rabszolgaságba taszítsák a varázslókat, és arra a célra készítették, hogy viselője önként döntsön úgy, hogy felveszi. Elsőként az ókori Rómában használták. De az aligha segít rajtunk. Egy az abszolút hatalom Jegye, a varázslóé, aki úgy dönt, hogy lelkét egy másikhoz köti. Ez a jegy odaadást, hűséget igényel, és természetesen azt, hogy saját akaratát megtagadja, hogy egy jóval erősebb személyt szolgáljon. Ennek a Jegynek a természete… ebben gyökeredzik, és mint olyat nem lehet feloldani csak a két fél egyikének halálával.
- De hát a Sötét Nagyúr még nem halott – vetette ellen Perselus.
-Nem, nem az. Legalábbis nem igazán. De több alkalommal szétszakította a lelkét.
- A horcruxok – mormogta Piton. – De mi köze annak a kezemmel kapcsolatos problémához?
Dumbledore hosszasan nézett rá, fáradtan és makacsul.
A bájitalmester először megzavarodott, majd hirtelen elsápadt.
- Albus, nem…
- Tartok tőle, ez az egyetlen magyarázat rá, fiam.
- Te tudtad… - suttogta Piton. – Mindvégig tudtad…
- Gyanítottam egy ideje, igen, és ez rá a bizonyíték. Voldemort lelkének egy darabja Harrybe került, amikor csecsemőként megpróbálta megölni. Ez engedte Harrynek, hogy úrrá legyen a Jegyeden, hogy megtörje a láncokat, amik a korábbi uradhoz kötöttek, és magához erősítsen téged. Nem említve persze az egyesített akaratotokat.
- Amennyiben igaz, amit mondasz, ez jóval többről szól, mint ez az átkozott Jegy! A lelke… ha hozzá van kötve a Sötét Nagyúrhoz, nem lesz képes meghalni anélkül, hogy Harryt ne vinné magával!
Dumbledore lassan bólintott.
- Te… te… - Haragtól őrülten Piton olyan erővel markolta a szék karfáját, hogy ujjai elfehéredtek. – Te kihasználod Harryt. Egyetlen cél miatt védted őt, hogy aztán hagyd, hogy a kellő pillanatban haljon meg. Úgy nevelted, mint egy levágásra szánt disznót!
- Nem is olyan régen az elképzelés még értelmesnek tűnt volna neked – mormogta az igazgató.
- Hogy merészeled! – ordította Perselus. – Ő Lily fia! Soha nem egyeztem volna bele, hogy ily módon feláldozzuk őt. Sosem kellett volna rád hallgatnom…
- Nyugodj meg, Perselus – csillapította Dumbledore. – Túlságosan intelligens ember vagy ahhoz, hogy ne lásd be, léteznek más alternatívák is. És elég jól ismersz ahhoz, hogy tisztán lásd, mit jelent nekem Harry. – Hangja kérlelőn csengett, és az a részlet inkább, mint a szavai lecsendesítették Piton haragjának egy nagy részét.
- Nem fogom engedni meghalni – közölte. – Amennyiben az a két lábon járó halott pszichopata életben kell maradjon ez miatt, hát legyen, de nem engedem, hogy Harryt feláldozd a célért. Ezt nem kérheted tőlem, Albus.
- Ahogy már mondtam, fiam, lesznek más alternatívák. Még nem tudom, mik, de nem tehetek róla, de most a sors jeleként látom ezt a Jegyet, amit viselsz.
A bájitalmester zavarodottan rázta a fejét.
- Gondolod, hogy ez rá is hat? Úgy értem Harryre?
- Azt hiszem, ez az önkéntelen kapcsolat mindkettőjükre hatással van – válaszolt Dumbledore. – De ez semmit nem változtat azzal kapcsolatban, hogy kicsoda Harry. És tartok tőle azzal sem, hogy kicsoda Voldemort. Engedélyezi a víziók és erők cseréjét, valamint ennek a Jegynek az átruházását is. De Harry személyisége csak és kizárólag egyedül a sajátja. Ahogy a szíve is.
Piton kezébe temette a fejét és felnyögött.
- Most mit kellene tennem, Albus? Mit tehetek érte?
- Amit eddig is tettél, fiam – felelte szelíden az igazgató. – Légy ott neki. Ne hagyd, hogy egyedül nézzen szembe azzal, amit meg kell tapasztalnia, és amivel szembe kell szállnia.
Piton ösztönösen dörgölte az alkarját.
- De ez mindent megváltoztat, Albus. Tökéletesen mindent.
- Nem, fiam, nem változtatja meg a legfontosabb dolgot… Ami közted és Harry között van, ugyanaz marad – biztosította őt Dumbledore.
- Te nem érted – motyogta a tanár. -, ez a Jegy sokkal több, mint a valakihez való tartozás jele… az, aki irányítja, sokféle módon utasíthatja viselőjét, és higgy nekem, egyikük sem kellemes.
- Perselus, te csakis Voldemort kezeitől tapasztaltad ezt az eszközt. Bízz Harryben, hogy nem használja ki a hatalmát, és ki tudja… Talán még a saját hasznodra is válhat – mondta Dumbledore.
Ám az egykori Halálfaló egyáltalán nem nyugodott meg ettől.
- Albus, ez nem egy egyszerű tetoválás, vagy egy beépített zsupszkulcs! Ez a szolgaság Jele, és Potter az én új uram!
- Ezt a jegyet önként vetted fel – mutatott rá szelíden az igazgató -, már hosszú idővel ezelőtt, ezzel egyetértek, de ez a mesterváltás nem borzaszthat el téged ennyire, nem azok után, amiket Voldemorttól elszenvedtél. Nekem úgy tűnik, ez a szabadsághoz vezető legjobb kulcs, amiről álmodhattál.
Perselus a fejét rázva nézett Dumbledore-ra, mint aki váratlanul megőrült.
- Elfelejtetted azt a lépést, amit szándékomban állt megtenni, vénember? Már megmondtam, hogy úgy gondolok Harryre, mint a saját fiamra. És hogy valóban szándékomban állt megtenni, amíg nem lesz rám többé szüksége.
-Nem látom, miért változnának meg ettől a dolgok – felelte az agg varázsló. – Harry már bebizonyította, mennyire ragaszkodik hozzád, és hogy milyen messzire menne el, hogy téged az oldalán tartson. A hűség átvitele nem történhetett meg volna az ő teljes, bár tudat alatti egyetértése nélkül.
- Mit szalasztottál egy a Jeggyel kapcsolatos magyarázatomban? – mordult fel Piton. – Harry Potter az új uram; szabadon megbüntethet, magához rendelhet, megpróbálhat beférkőzni az elmémbe… és ez csak a kezdet. Mit kellene tennem ennek a fényében, Albus? Mondjam azt neki, hogy álljon a sarokba?
- Kétlem, hogy Harry ily módon fogja látni a dolgokat – válaszolt az igazgató. – Ő valószínűleg sokkal jobban elborzad az elképzeléstől, mint te.
- Nem szabad megtudnia – szólalt meg Perselus, és legyőzötten hullott vissza székébe. – Csak még nagyobb bűntudatot érezne. Félne. Nem szabad megtudnia.
- Mégis, szükségszerű lesz, hogy tudjon róla – sóhajtott az igazgató -, de addig nem, míg te magad el nem fogadtad a helyzetet. Nem azt mondom, hogy ez egyszerű lesz, de hiszem, hogy ez egy kiváló dolog, sokkal jobb, mint gondolnád. Ugyanakkor…
- Igen? – morrant a tanár.
- Talán legjobb volna meggyőződni, hogy nem tévedünk. Kétlem, hogy sok a hibalehetőség, de egy egyszerű bűbáj elég lesz, hogy meggyőződjem. Megengednéd?
Piton ismét felgyűrte inge ujját, és előretartotta karját az igazgatónak. A pálca egy elmormogott varázsige mellett apró mozdulatot tett, és Dumbledore tekintete felragyogott, miközben bólintott.
- A Jegy valóban Harry mágikus lenyomatát mutatja. Semmi kétség.
Piton képtelen volt akár egy szót is kinyögni, így csak bólintott, mielőtt ismét lenézett a Jegyre, ami tekeredett és nyújtózott, és megkísérelt átváltozni a halott fej szimbólumából egy könnyen felismerhető villámmá.
A kocka el volt vetve. Harry Potterhez tartozott. És hogy ez jobb vagy rosszabb volt nem tudta, de eltökélte, hogy véghezviszi küldetését, aminek szentelte magát: legyen az ura, a macskája vagy a fia, Harry túl fogja élni, és meglesz mindene, amire nem volt esélye.
Egy család, szabadság és egy élet, ami valóban az övé.