Chapter 34

Dumbledore utódja

ALBUS DUMBLEDORE EMLÉKEZETÉRE

írta: Elpias Doge

Albus Dumbledore-ral tizenegy éves koromban, az első roxforti napunkon ismerkedtem meg. Kölcsönös rokonszenvünket nyilván az a tény alapozta meg, hogy mindketten kirekesztettnek éreztük magunkat. Jómagam röviddel a tanév kezdete előtt sárkányhimlőt kaptam, s bár már túl voltam a fertőző stádiumon, himlőhelyes arcom és bőröm zöldes árnyalata nemigen bátorította közeledésre diáktársaimat. Ami Albust illeti, ő a kétes hírnév áldatlan terhével a vállán érkezett a Roxfortba. Alig egy évvel korábban atyját, Percivalt elítélték három fiatal mugli ellen végrehajtott brutális - és élénk sajtóvisszhangot kapott - támadásáért.

Albus sosem próbálta tagadni, hogy atyja (aki később az Azkabanban hunyt el) elkövette a bűntettet - ellenkezőleg, mikor úgy éreztem, bátorkodhatom rákérdezni erre, Albus leszögezte, hogy atyja valóban bűnös. Ennél többet azonban sem akkor, sem a későbbiekben nem volt hajlandó közölni a szomorú epizódról, jóllehet sokaktól kapott biztatást erre. Hovatovább egyesek helyénvalónak vélték, hogy elismeréssel szóljanak előtte atyja tettéről, feltételezve, hogy Albus maga is mugligyűlölő. Nagyobbat nem is tévedhettek volna: senki, aki ismerte Albust, nem állíthatja, hogy a mugliellenességnek akár a szikrája is meglett volna benne. Mi több, életének későbbi szakaszaiban épp azzal szerzett nem egy ellenséget magának, hogy határozottan kiállt a muglik jogainak védelmében.

Röpke hónapok kellettek csak hozzá, hogy Albus saját hírneve feledtesse atyjáét. Az első év végén már rég nem egy mugligyűlölő fiaként, hanem minden idők legragyogóbb képességű roxforti diákjaként emlegették őt. Minket, akik kitüntető barátságát élveztük, előrevitt lelkesítő példája, csakúgy, mint támogatása és buzdító szavai, amelyekkel sosem fukarkodott. Amint e sorok írójának később bevallotta: már akkor tudta, hogy számára a legörömtelibb tevékenység a tanítás.

Albus Dumbledore nemcsak hogy elnyert minden említésre méltó iskolai díjat, de hamarosan levelezőtársaként tarthatta számon a kor legnevesebb mágusait, köztük Nicholas Flamelt, az ünnepelt alkimistát, Bathilda Bircsókot, a híres történészt és Adalbert Goffridot, a mágiaelmélet szaktekintélyét. Tanulmányai közül nem egy helyet kapott olyan rangos szaklapok hasábjain, mint a Transzformációs Szemle, a Bűbájtani Beszámolók és a Főzetkutatás. Dumbledore-nak mindenki üstökösszerű karriert jósolt, mindössze annyi volt kérdéses, mikor jut el a mágiaügyi miniszteri rangig. Jóllehet a későbbi évtizedekben gyakran állították róla, hogy fontolgatja a miniszteri kinevezés elfogadását, valójában sosem voltak ilyen ambíciói.

Három évvel azután, hogy megkezdtük roxforti tanulmányainkat, Albus öccse, Aberforth is beiratkozott az iskolába. A fivérek kevés közös vonással rendelkeztek; Aberforth sosem volt barátja a könyveknek, és - Albussal ellentétben - a konfliktusokat többnyire átkok, nem pedig észérvek ütköztetésével tartotta célszerűnek megoldani. Alaptalan azonban az az egyesek által hangoztatott állítás, mely szerint kettejük kapcsolata nem volt baráti. Ahhoz képest, hogy két merőben különböző habitusú fiúról volt szó, jól kijöttek egymással. Ugyanakkor a méltányosság kedvéért meg kell jegyeznünk: Albus árnyékában élni összességében nem lehetett kellemes Aberforth számára. Albusszal barátkozni is annyit jelentett, mint vállalni a másodhegedűs szerepét, de ugyanezt fivérként megélni nyilván kevésbé volt örömteli.

A Roxfort elvégzése után azt terveztük Albusszal, hogy mielőtt ki-ki elkezdi karrierje építését, az akkor még élő hagyományt követve elindulunk világot látni, azaz tapasztalatszerzési célból felkeresünk külhoni varázslókat. Szándékunkat azonban egy sorscsapás meghiúsította. Tervezett indulásunk előestéjén elhunyt Albus édesanyja, Kendra, így barátom egyik napról a másikra családfővé s egyedüli kenyérkeresővé lépett elő. Én is leróttam kegyeletemet Kendra sírjánál, azután keltem csak útra - egymagamban. Albusnak gondoskodnia kellett öccséről és húgáról, arany pedig nem sok maradt rájuk, így szóba se jöhetett, hogy barátom velem tartson.

A következő egy év volt az a szakasza életünknek, amikor a legkevesebbet tudtuk egymásról. Jómagam - talán kissé tapintatlanul - megírtam Albusnak mindazon csodás élményeket, amelyekben a világot járva részem volt - a görögországi kimérák elől való kalandos menekülésemtől kezdve az egyiptomi alkimisták kísérleteiig. Ő a leveleiben nem sok szót ejtett mindennapjairól, amelyek meggyőződésem szerint gyötrően egyhangúak voltak egy ilyen ragyogó elméjű varázsló számára. Én magam lubickoltam az élményekben, mígnem egyéves utazgatásom vége felé borzadva vettem hírét, hogy a Dumbledore családban újabb tragédia történt: meghalt Albus húga, Ariana.

Bár Ariana régóta gyengélkedett, ez a csapás, mely röviddel anyjuk elvesztése után érte őket, valósággal letaglózta a fivéreket. Akik igazán közel álltak Albushoz - s magamat ezen szerencsések közé sorolom -, tanúsíthatják, hogy Ariana halála és az az érzés, hogy felelős érte (bár természetesen bűntelen volt), örök jegyet hagyott Albus személyiségén.

Hazatérve egy olyan ifjút láttam viszont, akinek egy nálánál jóval idősebb ember megpróbáltatásai jutottak osztályrészül. Albus befelé fordulóbb és összehasonlíthatatlanul nyomottabb kedélyű volt, mint korábban. A bajt csak tetézte, hogy Ariana elvesztése után Albus és Aberforth nemhogy szorosabbra fűzték volna viszonyukat, hanem ellenkezőleg, elidegenedtek egymástól. (Ez a helyzet idővel változott - a későbbi években ismét, ha nem is meghitt, de mindenképp baráti kapcsolat alakult ki köztük.) Attól kezdve azonban Albus igen ritkán ejtett szót szüleiről és Arianáról, s barátai is megszokták, hogy kerüljék az említésüket.

Más pennákra vár a feladat, hogy részleteiben leírják a következő évek diadalmenetét. Jövendő nemzedékek egész sora látja majd hasznát a számtalan felfedezésnek, amivel Dumbledore hozzájárult a mágiatudomány fejlődéséhez - legyen elég csak a sárkányvér tizenkét felhasználási módját említenünk -, valamint a mély bölcsességnek, amiről a Wizengamot főmágusaként hozott ítéleteiben tanúbizonyságot tett. Még ma is a valaha lezajlott legemlékezetesebb varázslópárbajként emlegetik Dumbledore és Grindelwald 1945-ös összecsapását. Beszámolók bizonyítják, hogy rettegés és áhítat töltött el mindenkit, aki szemtanúja volt e két rendkívüli mágus viadalának. Dumbledore akkori győzelme és annak kihatása a varázsvilágra történelmünk olyan mérföldköve, amely jelentőségében csak a Nemzetközi Titokvédelmi Alaptörvény életbe lépéséhez és a Kimondhatatlan Nevű bukásához mérhető.

Albus Dumbledore sosem volt gőgös vagy öntelt. Mindenkiben, a legszürkébb, a legromlottabb emberben is meglátta a becsülendő értéket. Hitem szerint az élete korai szakaszában átélt tragédiák fájdalma jósággá, megértő szeretetté nemesült benne. Kimondhatatlanul hiányozni fog a barátsága, de személyes veszteségem semmi ahhoz képest, ami távozásával a varázsvilágot érte. Kétség nem férhet hozzá, hogy Dumbledore minden idők legrátermettebb és legnépszerűbb roxforti igazgatója volt. Úgy halt meg, ahogy élt: szüntelenül a nagyobb jóért küzdve, s élete utolsó órájában ugyanúgy kész lett volna kinyújtani a kezét egy sárkányhimlős kisfiú felé, mint azon a napon, amikor megismertem.

Lucy Potter befejezte az olvasást, s a nekrológhoz tartozó fotóra nézett. Dumbledore arcán az ismerős jóságos mosoly ült, de ahogy kitekintett félhold alakú szemüvege fölött, pillantása még így a fényképről is mintha röntgensugárként fürkészte volna Lucyt, akinek szomorúságába a megalázottság érzése vegyült.

Korábban azt hitte, jól ismerte Dumbledore-t, de ezután a nekrológ után rá kellett döbbennie, hogy alig tudott róla valamit. Sosem próbálta elképzelni, milyen lehetett Dumbledore gyerekkorában vagy ifjúként; mintha az igazgató úgy született volna, amilyennek ő egész életében ismerte: tiszteletre méltóan, őszen, öregen. Egy tizenéves Dumbledore ugyanolyan bizarr képzetnek tűnt számára, mint egy buta Hermione, egy szelíd durrfarkú szurcsók vagy egy vérkomoly Fred-George páros.

Soha eszébe sem jutott, hogy a múltjáról kérdezze Dumbledore-t. Nyilván tolakodásnak tartotta az efféle kíváncsiskodást, pedig hát a Grindelwalddal vívott legendás párbajról mindenki tudott. De benne fel se merült, hogy akár csak arról vagy Dumbledore valamely más híres tettéről érdeklődjön. Nem, köztük mindig Lucy és a bátyja, Harry volt a téma: az ő múltjuk, jövőjük, terveik... s hiába volt mindkettejük jövője oly vészterhes és bizonytalan, Lucy most úgy érezte, soha vissza nem térő lehetőségeket szalasztott el, amikor nem kérte meg Dumbledore-t, hogy meséljen magáról.

Kopogás hallatszott, majd Mrs Weasley dugta be a fejét az ajtón. Arca, mint az elmúlt napokban mindig, zaklatott és értetlenkedő volt.

- Mindenki megérkezett, Lucy - szólt.

- Máris megyek.

Lucy letette az újságot a többire, ami az íróasztalán pihent, majd vetett egy utolsó pillantást a tükörképére. Arca sápadtabb volt, mélyvörös haja mintha veszített volna erőteljes színéből, szemeiben azonban olyan tisztán csillogott az eltökéltség, mint még soha korábban. Pólója alól éppen csak kikandikált az arany sárkánymedál, ami egyféle kabalává vált számára. Még merte hordani, hiszen alig egy hét telt el a nyári szünet kezdete óta, Voldemort pedig nem valószínű, hogy mostanában tervezne akciót a minisztérium eltiprására.

Lucy követte Mrs Weasleyt a lépcsőn. A szíve dörömbölt a mellkasában, hiszen ez a bizonyos első gyűlés már el lett halasztva egyszer. Visszatérésének estéjén, amikorra tervezte, sajnos nem tudott mindenki megjelenni, hiszen nem volt elég idő, hogy biztonságosan értesíthessék a tagokat. Szerencsére Kingsley, Remus és Rémszem el tudott jönni, így a mai napra már a rend többsége megjelent az Odúban. Lucy egész idő alatt próbálta valahogy összeszedni a gondolatait, hogy mit akar mondani, de sejtette, hogy a végén amúgy is improvizálni fog.

Mikor belépett a konyhába, minden szem rá szegeződött. Ott volt az összes Weasley Charlie, Ron és Ginny kivételével (előbbi még Romániában volt, az utóbbi kettő pedig átmenetileg ki volt tiltva a házból); ott volt Fleur, Rémszem, Kingsley, Remus, Thonks, Dedalus Diggle, Elphias Doge, McGalagony, Mundungus Fletcher; Hagrid, aki csak görnyedve fért be a helyiségbe, Hestia Jones, a kocsmáros a Szárnyas Vadkanból; de ott volt még Cho Chang, Lee Jordan, Oliver Wood, Katie Bell, Angelina Johnson, Alicia Spinnet, és még sok más ismeretlen ember, akik, bár nem voltak tagjai a rendnek, de szimpatizáltak az ügyükkel. A konyha így is annyira tele volt, hogy mozogni is alig lehetett, de Lucy meg mert volna esküdni rá, hogy a belépése előtt még több volt a levegő.

Nagy nehezen odaküzdötte magát az asztalfőhöz, és nekitámaszkodott a tövig betolt szék támlájának. Mellette Mr Weasley biztatóan a vállára tette a kezét, még Mrs Weasley aggódva pislogott rá. Lucy nagyot sóhajtott, majd körbenézett az arcokon.

- Mindannyian tudjátok, hogy mi történt - kezdte lassan. - Tudjátok, hogy Voldemortnak sikerült reménytelenséget, bizalmatlanságot és félelmet szítani az emberek között azzal, hogy megölette Dumbledore-t.

Várt egy kicsit, hogy hátha valaki át akarja venni a szót, de mivel senki sem szólalt meg, folytatta.

- Az sem titok előttetek, hogy a következő célpontja a Mágiaügyi Minisztérium lesz. Már most tele lehet téglákkal és olyanokkal, akik az Imperius-átok miatt a halálfalókat szolgálják. Épp emiatt mostantól nem bízhatunk semmiben, aminek köze van a minisztériumhoz. Csak magunkra számíthatunk.

Lucy ismét körbejáratta szemét az egybegyűlteken. Arra számított, hogy senki sem fogja komolyan venni őt, de a rendtagok és a szimpatizánsok olyan komolyan néztek rá, mintha egy világot látott veterán lett volna. Lucy sejtette, hogy elterjedt a híre annak, hogyan harcolt Dumbledore halálának estéjén, de nem akart megint emiatt idegeskedni.

- Nem tudom, mit mondott nektek Dumbledore utoljára. Nem tudom, szólt-e arról valamit, hogy kit szán maga után a rend élére. Azért kértem, hogy gyertek ide, hogy elmondjam, nekem mit mesélt és hogy erről mi az én véleményem.

- Nekem azt mondta - szólalt meg Kinsgley mély basszushangján -, hogy pontosan tudja, kit akar maga után a rend vezetőjeként látni, de elővigyázatosságból sosem árulta el. Hagyott egy levelet, de kikötötte, hogy csak akkor olvassuk el, ha meghalt.

- Mi állt benne? - kérdezte Lucy.

- „Ha valamilyen oknál fogva" - idézte Remus fejből - „a háború közben életemet vesztem, vagy nem tudom tovább ellátni feladataimat, akaratom szerint Lucy Lily Potter vegye át tőlem a Főnix Rendjének vezetője szerepet és vezesse belátása szerint a szervezetet a háború további szakaszában."

Néma csönd ereszkedett a konyhára. Olyan volt, mintha senki sem lélegzett volna, talán még egy légy zümmögését is hallani lehetett volna, ha elfért volna a helyiségben.

- Hogy…? - tátotta el a száját George.

- Lucy…? - nézett a lányra sokkoltan Fred.

Azok, akik nem tudtak a levélről vagy annak tartalmáról - kábé a társaság fele, köztük Mrs Weasley, és a régi roxfortos diákok -, most Lucyra néztek; szemükben döbbenet, féltés és ámulat keveredett.

- Örülök, hogy legalább néhányan tisztában vannak vele - bólintott komoran Lucy. - Dumbledore az elmúlt egy évben - többek között - megpróbált felkészíteni arra, hogy mivel járhat egy háború, hogy mikor lesz valakiből jó hadvezér, ehhez mérten pedig varázslatokat és harci technikákat is tanított. Amit láttatok tőlem azon az estén, az ennek a részeredménye volt.

- Ez azt jelenti - szólt közbe McGalagony -, hogy még ennél is többre képes?

- Ha elsajátítom a varázslatokat, amiket Dumbledore rámhagyott - felelte Lucy, akit kifejezetten zavart, hogy házvezetőtanára ekkora tisztelettel néz rá. - De amíg be nem töltöm a tizenhetet, nem kezdhetek tanulni. Ez pedig szorosan kapcsolódik ahhoz, amiért összehívtam ezt a gyűlést.

- Először is, még mindig kiskorú vagyok, tehát rajtam van a nyomjel. - Megerősítésért ránézett az összes rendtagra, aki a minisztériumban dolgozik, és ők egyetértően bólintottak. - Ez azt jelenti, hogy még nem harcolhatok a halálfalók ellen, bármennyire is szeretnék. Vagyis amíg nagykorú nem leszek, itt kell maradnom az Odúban, mert odakint bármikor rám támadhatnak és így azok is veszélybe kerülnének, akik a védelmemért vannak velem.

- Ebből kifolyólag - Lucy itt Rémszemre nézett - azt szeretném, ha ön, Mordon professzor, lenne a vezető, amíg be nem töltöm a tizenhetet. Elfogadja?

- Úgy beszélsz, mint egy tapasztalt harcos - recsegte Rémszem. - És valóban, sokat láttál és éltél már át, hiába vagy még mindig csak egy gyerek.

- Nem - rázta a fejét Lucy. - Én sosem voltam csupán egy gyerek. És amióta Dumbledore meghalt, már végképp nem vagyok az.

Szinte látta, ahogy a szavainak súlya ránehezedik a felnőttek vállára, mintha csak most értenék meg, amit Lucy Dumbledore halálának estéjén már felfogott.

- Rendben van - bólintott Rémszem. - Vezetem a rendet, amíg úgy érzed, hogy nem állsz készen rá.

- Valóban nem vagyok még kész rá - értett egyet Lucy. - Híján vagyok a tudásnak. Szeretném tudni, kinek mi a feladata, ki milyen szerepet lát el, mi most a rend dolga az országban. Szeretnék jelen lenni, mikor kitaláljátok a terveket, mikor megterveztek egy akciót, mikor egy informátorunk hírt hoz Voldemortról. Szeretném látni, hogyan működik a rend, hogy amikor betöltöm a tizenhetet, megtaláljam a helyem a rendben és harcolhassak. És most szeretném feltenni az első kérdésemet: elfogadjátok, hogy amikor nagykorú leszek, a Főnix Rendjének vezetője legyek?

- Igen - felelték azonnal és teljesen egyhangúan a jelenlévők. Lucy azt hitte, valaki akadékoskodni fog, hogy ő még túl fiatal, hogy tapasztalatlan, hogy nincs helye egy ilyen háborúban. De senki sem szólt egy szót sem ellene. Lucy nem tudta, miért, de határtalan hála öntötte el a szívét, hogy ennyire bíznak benne és támogatják.

Azonban a felelősség a vállain ezzel még tovább nőtt.

- Köszönöm - mosolyodott el, hogy ezt leplezze. - Igazán. Akkor most felteszem a második kérdést: mi a következő lépésünk?

Az elkövetkező két órában arról volt szó, hogyan próbálják meg szemmel tartani a halálfalókat, hogyan próbálják megtartani az hírszerzőiket és hogyan fogják ellenőrizni, hogy ki került Imperius-átok hatása alá a minsiztériumban. Lucy legtöbbször csak csöndben figyelt, néha közbeszúrt egy-két kérdést, de többségében azt próbálta megtudni, kinek mi a feladata. Kiderült például, hogy Kingsley a mugli miniszterelnökre vigyáz, hogy Mr Weasley, Bill és Thonks a minisztériumban tartják szemmel az embereket, vagy hogy Remus vérfarkasokat próbál Greyback ellen hangolni.

Ezután rátértek az egyik legfontosabb pontra: hogyan hozzák ki Harryt Dursleyéktől?

- Azzal remélem, mindenki egyetért, hogy kerüljük a központi ellenőrzés alatt álló helyváltoztatási módszereket - magyarázta Rémszem. - Bár a minisztérium egyelőre a mi oldalunkon áll, de csak idő kérdése, hogy ez megváltozzon és Tudjukki rátegye a kezét.

- A legjobb lenne, ha idehoppanálna veled - vakarta meg az állát Bill. - Téged nehezen lehet meglepni.

- Akkor se bízhatunk abban, hogy ilyen simán megy minden - mondta Rémszem. - Lily védőbűbája miatt el kell hagynia a ház területét, hogy hoppanálhasson, és arra a kezemet rátenném, hogy Tudjukki minimum öt halálfalóval figyelteti.

- Azt se felejtsük el - szólt közbe Lucy -, hogy semmiképp sem várhatjuk meg, hogy Harry betöltse a tizenhetet. Előbb kell lépnünk, különben Voldemort sarokba szorítja.

- Terjesszünk hamis időpontokat a minisztériumban - javasolta Hestia Jones. - Gondolom, az itt jelenlévő aurorokon kívül nem fogunk mást bevonni Harry és Lucy védelmébe, így nekik hazudhatjuk azt, hogy csak harmincadikán hozzuk ki Harryt.

- Azért Tudjukkit nem fogjuk tudni ilyen olcsó trükkel megvezetni - mondta Rémszem baljóslatúan. - Készítsünk elő legalább egy tucat házat, ahová átszállíthatjuk.

- Arra is erősítsünk rá - vetette közbe Lucy -, hogy nem abba a házba visszük, ahol én vagyok. Azt nehezen tudnánk elhitetni velük, hogy engem elvisznek a Weasleyktől, de arra van esély, hogy elhiszik azt, hogy Harryt - teszem azt - Kingsleynél őrizzük.

- Jó ötlet - biccentett Thonks és a közelében álló barna hajú nőre nézett, akinek Lucy csak most először nézte meg jobban az arcát. Nagyon hasonlított Bellatrixre, de a vonásai gyengédebbek voltak és a haja is kellemes barna volt, nem fekete. - Hozzánk jöhetne, nem, anya? Mondjuk, Rémszem odahoppanál vele hozzánk és onnan zsupszkulccsal továbbküldjük az Odúba.

- Rendben van - bólintott Andromeda Thonks, és a jobb oldalán álló pocakos, szőke férfira nézett. - Neked is megfelel, Ted?

- Hogyne - értett egyet azonnal Ted Thonks.

- A terv finomítására bőven lesz idő - mondta Rémszem. - Az időpont legyen, mondjuk, július 24-e. Szombati nap. Korainak tűnik, de maximálisan kihasználhatjuk Lily védőbűbáját anélkül, hogy fölöslegesen veszélyeztetnénk Pottert.

- És mi lesz Harry rokonaival? - kérdezte Fred.

- Jogos kérdés - tódította George. - Kígyópofa biztos azt gondolná, hogy ha elkapja a malac-családot, megzsarolhatná vele Harryt.

- Meg kell védenünk őket - cincogta Dedalus Diggle. - Ők mégiscsak Harry és Lucy Potter utolsó élő rokonai!

- Igazatok van - hagyta rájuk Lucy, gondosan eltemetve a saját véleményét. - Őket is átszállítjuk egy védett házba, ugyanazon a napon, mint Harryt. De előre szólok, hogy Vernon bácsival nehéz dolgotok lesz.

- Majd mi elmegyünk Kingsleyvel - jelentkezett Mr Weasley. - Én már jól ismerem őket, biztos tudok hatni rájuk.

Lucy kicsit erősnek tartotta ezt az álláspontot, főleg, mivel Mr Weasley egyízben felrobbantotta a Dursley-család nappaliját, mikor Harryért mentek a Világkupa előtt.

- Rendben van - bólintott rá Rémszem, majd az órájára nézett. - Shacklebolt, vissza kéne menned a Downing Streetre. Kicsit sokáig hagytad egyedül a mugli miniszterelnököt.

- Máris megyek - biccentett Kingsley, majd Mr Weasley felé fordult. - Szólj, ha ráérsz, és majd elmegyünk Harryékhez.

Ezzel a gyűlés szépen lassan feloszlott, mindenki ment vissza a saját helyére. McGalagony egy gyors köszönést követően visszatért a Roxfortba, Mundungus is elindult, hogy a többi hóhányó között hallgatózzon, ahogy Remus és Thonks is elmentek, hogy az esküvőjük részleteiről beszéljenek az örömszülőkkel. Sokan azonban maradtak, és szemmel láthatóan mind beszélni akartak néhány szót Lucyval. A lány úgy érezte, a végtelenségig kell újra és újra elmesélnie, mi is történt azon az estén, és újra és újra el kellett viselnie az álmélkodó pillantásokat, amiket vetettek rá.

Mire kiürült az Odú, már késő délután volt. Lucy holtfáradtan zuhant le az egyik székre és kinyújtóztatta fáradt tagjait.

- Senki se mondta, hogy a főnökösködés könnyű munka - ült le a lány mellé Fred.

- Ez leszívta az energiáimat - sóhajtotta Lucy. - Nem számítottam rá, hogy a gyűlés után mindenki ki akar faggatni.

- Nem értem, miért lepődtél meg - dobta le magát Lucy másik oldalára George és felrakta a lábát az asztalra. - Úgy értem, téged már most úgy emlegetnek, mint Dumbledore utódja.

- Tudom, olvasom a Reggeli Prófétát - forgatta meg a szemeit a lány.

- Nagyon összeszedett voltál - lépett be a konyhába Mr Weasley, aki kikísérte az utolsóként távozó Dedalus Diggle-t. - Látszott, hogy készültél.

- Egy évem volt felkészülni rá. De… akkor sem hittem volna, hogy ilyen hamar át kell vennem a vezetést.

- Nem is neked kellene ezt csinálnod - aggodalmaskodott még mindig Mrs Weasley. - Még csak egy gyerek vagy, az ég szerelmére! Mit gondolt Dumbledore, hogy…?

- Nekem kell megtennem - állt fel Lucy és hirtelen már a fáradtság is eltűnt a testéből. - Az embereknek látniuk kell, hogy nem törtem meg, tudatnom kell velük, hogy még most is van valaki, aki szembeszáll Voldemorttal. A kis túlélő páros egyik tagja vagyok, így végre hasznot húzhatok a „hírnevemből", amit mindig is gyűlöltem. Lelket önthetek az emberekbe, úgy, mint senki más. De hogy pontosan mit kell tennem, azt majd akkor mondom el, ha…

- Visszajöhetünk már? - lépett be egy elég haragos Ginny. - Végre, már halálra untam magam…

- Tapasztaltam - követte húgát Ron, miközben a tarkóját dörzsölte. - Most még erősebben dobtál, mint korábban…

- A te hibád, hogy nem figyeltél - vágott vissza Ginny.

Lucynak nem volt kedve megint a veszekedésüket hallgatni, így kihasználta a helyzetet, és felsietett a szobájába.

Persze értette, miért volt Ginny újabban ilyen mogorva, hiába próbálta leplezni. Harry szakított vele a tóparton, és bármennyire meg lehetett érteni az indoklást, Ginny reakciója szintén érthető volt. A lány jobbára Ronon vezette le a feszültségét, aki így jobban utálta Harryt cselekedete miatt. Lucy nem mondta el nekik, hogy Harry valójában mennyire utálta az egész helyzetet, hiszen akkor azt is el kellett volna mondania, hogy mit csinált azért, hogy megőrizhesse bátyja bizalmát.

Becsukta maga után a szobaajtót, majd leroskadt az ágya szélére és a kezébe temette az arcát. Még mindig mélységesen elítélte magát, hogy ilyesmihez folyamodott és ezen az a feltételezés sem segített, hogy Harry valószínűleg nem reagált volna olyan hevesen, ha nem Dumbledore halála és a Ginnyvel való szakítása után tudta volna meg.

Lucy alig tudott Harry szemébe nézni utána, és most sem tudta, hogyan kellene megtennie. Emlékeket vett el a testvérétől, hogy titokban tartsa szerelmi viszonyát Draco Malfoyjal. Lucy semmit sem tudott a fiúról, hiszen Draco utolsó levele óta nem jelentkezett, és nem sok esélyt látott rá, hogy ez a közeljövőben megváltozzon.

Lucy zaklatottan nyúlt a sárkánymedálért, miközben pillantása az íróasztalára siklott. Minden személyes, illetve hasznos tárgyát elpakolta a hátizsákba, ami a székén pihent: mugli-, és boszorkányruhák, bájitalkészlet, Dumbledore füzetei, Szun-ce könyve és a hozzá tartozó jegyzetek, a virágos ékszeresdoboz (amibe minden ajándékba kapott ékszerét beletette, plusz a zöld ragyogó ékkövet Egyiptomból), a Tekergők Térképe, a varázspálcája, a Hagridtól kapott fényképalbum, valamint Sirius, Harry és Draco összes levele. Lucy elméletileg készen állt rá, hogy bármikor leléphessen innen… de ezt elképzelni sem tudta. Nem akarta elképzelni.

A lánynak ismét eszébe jutott minden, amiért felelősséget kellett vállalnia. A Főnix Rendjének kellett egy vezető, Harrynek minden nap a szemébe kell majd hazudnia, Draco életét is meg akarta menteni, és az egész varázsvilág sorsa múlt azon, hogy sikerül-e motiválnia az embereket a Voldemort elleni harcra.

Lucy Potter őszintén aggódott, hogy ha még valaminek a felelőssége az ő nyakába szakad, egyszerűen összeroskad majd a súlya alatt.