36. fejezet

Az eredmény

A diákok egész héten szavazhattak. Péntek délben volt a lezárás és délután az eredményhirdetés az udvari hirdetőtáblán. Akárcsak minden évben. Bármennyi önbizalommal is rendelkezem, mégis egész nap bennem volt a drukk. Nem akartam veszíteni. Az elmúlt években nem igazán érdekelt, de most. Ha Atobe tényleg az egész szalagavató bált egy másik lánnyal tölti, nagyon dühös leszek.

Az egész napom elég stresszesen telt. Az órákon nem tudtam koncentrálni, az edzésen túl lágyszívű voltam, annak ellenére, hogy Hitomi-sensei bejelentette, hogy a következő hétvégén megint meccsünk lesz. Reikáéknak fel is tűnt a gyengélkedésem és edzés után megkérdezte mi a bajom.

- Semmi. – mosolyogtam rá – Csak egy kicsit fáradt vagyok ma. – hazudtam

- Biztos? – kérdezte gyanakodva

- Biztos. Elmegyünk megnézni mi lett az eredmény?

- Persze. – tette túl magát a problémán – Remélem Gin legyőzi Yushit az idén. Legalább nem lesz az év hátralevő részében olyan felfuvalkodott hólyag.

- Gin? – néztem rá vigyorogva

- Mehetünk? – ignorálta a csipkelődésem

- Menjünk! – álltam fel gyorsan

A hirdetőtábla felé menet összefutottunk Atobéékkal.

- Láttátok már? – érdeklődtem

- Nem. Mi is most indultunk megnézni.

- Helyes. – megfogtam Atobe kezét és úgy mentem tovább. Kell a bíztatás.

Először a lányok listáját néztem meg. Holtverseny lett az első helyen. Holtverseny Reika és Yui között. Majdnem elsírtam magamat, de azért kicsit megnyugtatott a tény, hogy valamelyikükkel kell bájolognia Atobénak és az még nem olyan rossz. Mikor a fiuk táblájára néztem leesett az állam. Ott is holtverseny lett. Yushi és Kazuma-kun között. A mellettem álló Atobéra pillantottam. Ő még mindig a táblákat nézte, de az arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni.

- Ezt el kell mondanom Ginnek. – virult fel Reika és elrohant

- Ez mesés, ah. – mondta Yushi minden átélés nélkül és zsebre dugott kézzel elsétált

- Ez tényleg mesés. – szólalt meg Yui sötéten és ő is elment

Ismét Atobéra néztem.

- Azért ez engem szíven ütött. – jegyeztem meg halkan

- Inkább menjünk haza.

- De legalább nem kell másik lánnyal táncolnod a bálon.

- Amúgy se táncoltam volna. – vont vállat

- Hogy érted?

- Nem nagyon érdekel, mit vár el Sekaki-sensei. Akkor is veled táncoltam volna.

- Menjünk haza! – mosolyodtam el

Az esti bulin minden energiámat arra fordítottam, hogy elhitessem a csapatommal, hogy nem vagyok olyan gonosz és ijesztő, mint amilyennek hisznek. De ezt a jópofizást se bírtam olyan sokáig, úgyhogy viszonylag hamar kimentettem magam, mondván, hogy még el kell búcsúznom Atobétől mielőtt elutazik. Hazafelé menet úgy döntöttem, hogy ez nem is olyan rossz ötlet, úgyhogy megkértem Sebastiant vigyen hozzá.

- Mit csinálsz itt ilyenkor? – kérdezte meglepetten, amikor meglátott

- Zavarok? Talán van itt valaki, akit nem kéne meglátnom? – kérdeztem ravaszkás mosollyal

- Oshitari épp női ruhákat próbál a gardróbban.

Elképzeltem és elmosolyodtam.

- Kimentetted magad.

- De…

- Azért jöttem, hogy elbúcsúzzak. – vágtam közbe mielőtt újra feltehette volna a kérdést

- Igen? – ült ki egy önelégült vigyor a képére

- Igazából az egyik csapattagom búcsú buliján voltam…

- És nem tudtál kiverni a fejedből?

- …és nem volt kedvem tovább maradni, úgyhogy ezzel az indokkal kimentettem magam.

- Szerintem nem nyomoznak le, úgyhogy akár haza is mehettél volna. – húzta el a száját

- Aztán mikor már a kocsiban ültem – folytattam figyelmen kívül hagyva a megjegyzést – rájöttem, hogy nem is olyan nagy hülyeség idejönni és kicsit kettesben lenni.

- Na igen. Ez nagyon megható, de…

Nem hagytam, hogy befejezze inkább megcsókoltam.

- Atobe. – zökkentett ki egy viszonylag távoli, de nagyon izgatott hang

Elengedtem Atobét és az ajtó felé fordultam. Néhány másodperc múlva megjelent egy lány. Leesett állal néztem vagy egy percig, majd erőteljes röhögésben törtem ki. A következő öt percben akármennyire akartam is, de nem tudtam abbahagyni. Mikor végre sikerült valamennyire lenyugodnom, megszólaltam.

- Ti meg mi a fenét csináltok? – kérdeztem a szememből kitörölve a könnyeket

- Én előre szóltam. – vont vállat Atobe

- De nem gondoltam, hogy igazat mondasz. Yushi mért öltöztél lánynak?

Ahogy kimondtam egyből újra nevetésben törtem ki.

- Meg volt rá az okom.

- De hát ez… ez… nevetséges. – mutattam végig rajta

- Pont te beszélsz? Ha jól emlékszem te voltál az, aki életemben először lánynak öltöztetett.

- Igen. De egy, még csak hat évesek voltunk. Kettő, sosem gondoltam volna, hogy ezzel tartós identitás zavarokat okozok majd nálad. Már értem Keigo mért tart itthon női ruhákat. – ledermedtem majd Atobe felé fordultam – Ugye… ugye te nem szoktál?

- Nem. Ore-sama ízig-vérig férfi. – válaszolta sértődötten

- Én sem hobbiból csinálom.

- Hát akkor?

- Gakuto ötlete volt.

- Gakutoé? Esetleg ő…?

- Nem. Elmondom neked az egész sztorit, ha megígéred, hogy nem nevetsz ki.

- Azt nem tehetem ezek után. – mutattam újra a ruházatára – De annyit megígérhetek, hogy nem mondom el senkinek.

- Che! Az is több mint a semmi.

- Szóval? – dobtam le magam az egyik fotelba, mert éreztem, hogy ez hosszú lesz

Atobe is csatlakozott hozzám és leült a fotelem karfájára.

- Yui miatt van. – ült le Yushi is kisebb üggyel-bajjal

- Yui miatt? – kérdeztem kissé szkeptikusan, mire bólintott – Yushi én nem tudom, mit gondolsz róla, de ezzel nem fogod levenni a lábáról.

- Tudom. A lényeg, hogy amikor már azt hittem sínen vagyok nála, hirtelen kikosarazott, mondván, hogy nem vagyok az esete.

- És így… – mutattam ismét a ruhájára

- Nem. – vágott közbe ingerülten – Valaki azt tanácsolta, – itt erőteljesen Atobéra nézett – hogy tudjam meg miket szeret és így próbáljam meg… – elgondolkozott, hogy mit mondjon

- Elcsábítani? – segítettem ki

- Mondhatjuk.

- Ez nem rossz ötlet.

- Megmondtam. – húzta ki magát ültében az ötlet gazdája

- Nem rossz ötlet, de ebben az esetben haszontalan. – mondtam elgondolkodva

- Ezt hogy érted? – húzta össze a szemöldökeit

- Úgy, hogy szerintem Yui nem azért kosarazott ki, mert nem jössz be neki. Nem igazán úgy nézett ki, mint akit nem érdekelsz. Neki valami más problémája lehet.

- Mi?

- Fogalmam sincs.

- Remek.

- De megpróbálhatom kideríteni.

- Honto?

- Igen, de csak akkor, ha még egy kérdésemre válaszolsz?

- Mi volna az?

- Minek öltöztél lánynak?

- Mert hétvégénként eljár egy klubba, ahová csak nők mehetnek be.

- Milyen klubba?

- Fogalmam sincs. – rázta a fejét – Pont ezért akartam bejutni.

- És Gakuto azt tanácsolta, hogy így juss be?

- Igen.

- Arra nem gondoltatok, hogy egyszerűbb lenne egy lányt beküldeni, hogy utána járjon?

- De kit?

- Mondjuk, megkéred a nővéred?

- Nee-chant? – gondolkozott el – Ez nem rossz. Eddig mért nem jutott eszembe?

- Te pedig hogy asszisztálhatsz egy ilyenhez? – néztem csalódottan Atobéra

- Szórakoztató volt.

- Gondolhattam volna. – csóváltam a fejem – Yushi most menj fel és öltözz át, mert nem tudom, meddig bírom még nevetés nélkül. Azután kitaláljuk, mit kéne csinálnod Yuival.

- Rendben.

Amikor felállt és elkezdett kifelé botorkálni újra nevetni kezdtem. Végül Atobe hallgattatott el.

Másnap reggel a párnám ismét anyám virágágyásán landolt. Viszont mivel kicsit később keltem a szokásosnál, elkerülte Alastort. Ő már ma szerencsésnek mondható. Alig pár perccel azután, hogy sikerült kikecmeregnem az ágyból meg is jelent.

- Három petúnia Ojo-sama. – nyújtott át egy tiszta párnát.

- Csak nem tudok rekordot dönteni. – csettintettem bosszúsan

- A paplannal többet tarolt.

- Igen, de azt több ideig tart áthúzni és nem akarok annyi plusz munkát önnek.

- Milyen figyelmes Öntől.

- Meg hát amúgy is. Ez egy kihívás. És én nem adom fel.

- Az édesanyja se, a rigók ellen folytatott keresztes háborút.

- Én nem azt mondtam, hogy rigók voltak, csak hogy akár azok is lehettek. Nem tehetek róla, hogy nincs képzelő ereje.

- Természetesen Ojo-sama. – hajolt meg. – Az ebéd kész.

- Köszönöm. Felöltözök és megyek.

Ebéd után indultam a Nagyihoz. Alastorral közöltem, hogy nem jövök haza éjszaka, de nem láttam értelmét anyáméknak is elmondani. Úgysem veszik észre a hiányom. Ha pedig nagyon keresnének, amire nem sok eshetőséget látok, akkor Alastor majd felvilágosítja őket a hollétem felől.

Mikor odaértem nem túl bíztató körülmények fogadtak. Nagyi már az ágyból sem tudott kikelni, hogy fogadjon és az nem jó. Nagyon nem jó.

- Megmondtam Arisa, hogy felesleges idejönnöd. – morgolódott, miközben egy almát pucoltam meg neki

- Én meg megmondtam, hogy akkor is maradok. – mondtam rá se nézve

- Inkább töltsd a hétvégét a barátoddal. Sokkal értelmesebb, mint itt ülni a halálos ágyam mellett.

- Keigo nincs itthon. Elutazott a hétvégére, úgyhogy el kell viselned.

- Akkor legalább mesélj. Hova utazott?

- Egy barátját meglátogatni.

- És mért nem kísérted el?

- Hogy vigyázhassak a „halálos ágyadra".

- Hogy ilyen bolond unokám legyen. Ahelyett, hogy a barátjával töltene egy hétvégét a haldokló nagyanyja mellett ül. Én a helyedben gyorsan utána mennék.

- Még jó, hogy nem vagy a helyemben. Tessék. – nyújtottam át az almát, amivel épp kész lettem

- Nem szeretem az almát.

- Nem? – húztam vissza a tálat – Akkor mindegy. – vállat vontam és bekaptam egy falatot

- Most tényleg azt tervezed, hogy két napig itt fogsz ülni?

- Nem. Ha elalszol, lemegyek a dolgozó szobába és folytatom, amit elkezdtem.

- Akkor képzeld azt, hogy alszom és hagyj végre magamra.

- Nem gondolod, hogy ennyire megkönnyítem a helyzeted?

- Egyre szemtelenebb vagy a nagyanyáddal.

- Te mondtad mindig, hogy adjam önmagam. Én csak azt teszem. – vontam vállat és az utolsó alma darabkát is elpusztítottam – Az alma tényleg nem finom. – fintorodtam el

Fél órán belül már csak dacból is elaludt, én pedig ígéretemhez híven lementem a dolgozószobába, hogy folytassam a munkát. Alig ültem le a székbe, amikor megcsörrent a mobilom. Atobe volt az.

- Hai? – vettem fel

- Mi a helyzet? Hogy van?

- Nem túl jól. Bár a zsörtölődéshez még van ereje. És milyen Németország?

- Még csak most fogok indulni.

- Tessék? De hát úgy volt egész hétvégére mész. Vagy nem?

- Mit csináljak én nélküled két napig ott?

- Nem tudom. Mondjuk, boldogítsd Tezukát.

- Két napig? Van neki más dolga is. És nekem is.

- Igen? Mért mit csináltál ma?

- Üzleti ügyeket intéztem.

- Üzleti ügyeket? – lepődtem meg ismét

- Igen. A saját üzleteimet vezetni kell.

- Neked vannak saját üzleteid?

- Persze. Szerinted miből vettem a házam?

- Ööö…

- Mindegy. Nem zavarlak tovább. Úgyis indulnom kell.

- Jó utat Keigo!

- Ha holnap hazaérek, találkozunk. – tette le

Nagyi a nap hátralévő részében még egyszer ébredt fel, akkor is csak azért, hogy igyon kicsit és utána rögtön vissza is aludt. Másnap reggel a változatosság kedvéért madárcsicsergésre ébredtem és szokás szerint megindítottam a párnámat az ablakom felé. Mikor ráeszméltem, hogy nem otthon vagyok már késő volt és kicsúszott a kezemből. Legnagyobb szerencsémre, ahol otthon az ablakom van itt csak a puszta fal volt. Mire a párna puffanva földet ért én már ültem az ágyban.

- Pedig ez biztos tarolt volna. – csóváltam a fejemet

Kopogtattak.

- Igen? – szóltam ki meglepetten

- Ohajó Ojo-sama! – lépett be egy szobalány – Felébresztettem.

- Nem már ébren voltam.

- Ágyazni jöttem.

- Akkor kezdheti is. – ugrottam ki az agyból

Összeszedtem néhány ruhadarabot a szekrényemből és bevonultam a fürdőbe.

Épp a reggelimet fogyasztottam, amikor Nisira kétségbeesett arccal esett be az étkezőbe.

- Mi történt Nisira? – álltam fel ijedten

- A nagymamája rosszul lett. Elkezdett fuldokolni.

- Hívjon azonnal egy mentőt!

- Már megtettem.

Fél órán belül már a kórterem előtt fel-alá járkálva vártam, hogy kijöjjön az orvos.

- Ojo-sama! Meg kéne nyugodnia. Hozzak önnek valamit?

- Nem köszönöm Nisira. Nem kell most semmi.

- Asami-sama! – lépett ki az orvos

- Mi történt? Jól van? – fordultam felé

- Búcsúzzon el tőle.

Imádom a kíméletes orvosokat.

- De…

- Pár órája maradt már csak. Nyugodtan bemehet hozzá.

- Köszönöm.

Na igen. Most kéne bemenni. Vettem egy nagy levegőt elszámoltam tízig és benyitottam. Legalább olyan rossz volt a látvány, mint amire számítottam. Csövek mindenhol.

- Ébren vagy?

- Örülök, hogy nem azt kérdezted jól vagyok-e. Bár soha nem voltál buta lány.

- Buta? – nevettem fel keserűen – Édes kevés itt az ész.

- Arisa. Egyszer minden ember meghal. Mért lennék én ez alól kivétel?

- Az istenért. Tizenöt éves vagyok. Mit vársz el tőlem?

- Azt, hogy ne sírj miattam.

- Túl sokat kérsz. – mosolyodtam el és leültem az ágy szélére

- Legalábbis, ne úgy hogy lássam.

- Rendben. Viszont most ki kell mennem egy kicsit. Pár perc múlva visszajövök.

- Így is tudom, hogy sírni fogsz.

- Telefonálni megyek. Nem sírni.

- Az még rosszabb. Nehogy hazahívd a barátodat miattam.

- Nem neki telefonálok, hanem anyámnak.

- Az pedig teljesen felesleges.

- Hátha most az egyszer erőt vesz magán.

- Azt kétlem.

- Én azért megpróbálom. – megindultam az ajtó felé, de mielőtt kinyitottam volna még visszafordultam hozzá – A nagynénémet ne értesítsem?

- Az még feleslegesebb.

- De nagyi…

- Nem nyitok erről vitát.

- Rendben. Akkor csak anyámnak szólok.

- Ha ragaszkodsz hozzá.

Nisira váltott, amikor kimentem. Mielőtt becsukódott az ajtó, még hallottam, ahogy a nagyi morog miatta. Mi lenne, ha nem haldoklana?

- Igen? – vette fel anyám a telefont

- Szia. Risa vagyok.

- Te nem a szobádban vagy?

- Nem. A kórházban vagyok.

- Történt valami? – kérdezte színtelen hangon

- Igen. Történt.

- Veled?

- Nem.

- Atobe-kunnel?

- Nem. A nagyival. – mondtam gyorsan, mielőtt felsorolná az egész telefonkönyvet

- Oh. Túléli?

- Nem.

- Hogy mondod?

- A nagyi beteg. Az orvos szerint már csak pár órája van hátra.

- Amint tudok megyek.

- Anya!

- Tessék?

- Érj ide! – raktam le, mielőtt reagálhatott volna

- Na hogy ment? – kérdezte nagyi, amikor visszaértem

- Hamarosan jön.

Igazam is lett, mert anyám alig egy óra múlva becsörtetett.

- Hogy vagy? – kérdezte nagyitól

- Erre válaszolnom kell? – nézett a mellette csipogó gépre

- Nem. Nem hiszem.

- Magatokra hagylak. Nekem még van egy kis dolgom. Nem, nem az, amire gondolsz. – tettem hozzá, mielőtt nagyi megszólalhatott volna

Kisétáltam a folyosóra és becsuktam magam mögött az ajtót. Szememmel egyből Nisirát kerestem. Meg is találtam.

- Nisira!

- Miben segíthetek Ojo-sama? – tette le az újságot, amit éppen olvasott

- Ön mióta dolgozik a családnak?

- Már 35 éve. – húzta ki magát

- Akkor ön ismerte a nagynénémet? – kérdeztem izgatottan

- Természetesen.

- És milyen volt?

- Elég karakán egyénisége volt, ha szabad mondanom.

- Ezt hogy érti?

- Az édesanyának pont az ellentéte. Mindig lázadozott és a saját feje után ment. Emiatt sokszor veszekedtek a nagymamájával. A nagyapja nyíltan soha nem állt mellé, de titokban mindig bíztatta. Aztán, húsz évesen hazaállított a „vőlegényével" és akkor kitört a botrány.

- Vőlegényével?

- Igen. A nagymamája nagyon dühös lett, mert egy, úgymond gazfickó volt az illető.

- Szegény?

- Egy kétes alak. Egy tolvaj. Bár ezt még nem tudta akkor a nagynénje. Néhány év múlva visszatért egy hat éves kislánnyal és egy magzattal a hasában.

- És utána mi történt?

- A nagyapja visszafogadta. Továbbra is gyakran veszekedtek a nagymamájával, végül nem bírta tovább és újra elment. Azóta nem láttam. De a nagyapja tartotta vele a kapcsolatot. Persze titokban. Miután ő meghalt megszakadt minden kapcsolat. De ha jól tudom azóta Akiko-sama férjhez ment egy középosztálybeli férfihoz.

- Ha a nagyiéknál laktak egy ideig, hogy lehet, hogy soha nem találkoztam velük?

- Körülbelül egy hónapig bírta Akiko-sama. De ha jól emlékszem egyszer találkoztak. Bár ön még csak hat éves volt.

- Nem emlékszem. – gondolkodtam el

Semmi. Még csak egy emlékfoszlány sem maradt bennem a nagynénémről.

A nap folyamán a nagyi egyre rosszabbul lett. Anyám elment, de én mellette maradtam és ígéretemhez híven nem sírtam.

- Biztos nem akarsz kicsit aludni? – kérdeztem késő délután

- Arisa! Pár óra múlva örökre elalszom. Nem fogom az életem utolsó néhány percét is erre fecsérelni.

- Igazad van. – értettem egyet, majd néhány percnyi csönd után, úgy döntöttem felteszem a kérdést, ami egész nap bennem motoszkált – Nagyi? Hol él most a nagynéném? – kérdeztem véletlenül se ránézve

Semmi válasz.

- Nagyi? – megint semmi – Nagyi! – fordultam felé

Abban a pillanatban az ütemes csipogás hosszú monoton sípolássá változott. Három nővér és egy orvos szaladt be a szobába. Engem pedig kitessékeltek. Tíz perc múlva jött ki az orvos.

- Vége? – kérdeztem meglepően nyugodtan

- Igen. – bólintott

- Köszönök mindent.

Elővettem a telefonom.

- Szia Keigo. Risa vagyok.

- Mi a helyzet? – kérdezte kicsit hangosabban, hogy túlharsogja a háttérzajt

- Vége.

- Minek?

- A nagyi az előbb meghalt.

- Úristen. Nyugodj meg, máris megyek. – tette le

De hát nyugodt vagyok. – mondtam a süket telefonnak