36. fejezet

Búcsú ajándék

A következő napokban minden a szokásos mederben haladt. Tezuka még mindig az agyamra ment. Egyik reggel úgy összevesztünk, hogy a végére már kiabáltam vele. Egy percre se tud kedves lenni. Egész nap kerültem és rá sem néztem inkább. Az edzés viszont már annyira lekötött, hogy el is feledkeztem Tezukáról. Egészen addig még meg nem jelent edzés után a suli előtt. Ott várt rám. Onnan tudom, hogy rám, mert amikor meglátott kifordulni az utcára ellökte magát a faltól és megállt előttem. Jól következtetek mi?!

- Mit akarsz? – kérdeztem felelevenítve a dühömet

- Beszélni.

- Minek? – erre nem válaszolt, csak nézett – Mond! – egyeztem bele végül

- Sajnálom. – hű, de látszott az arcán, hogy fáj neki kimondani

- Tényleg?

- Tényleg. Ezért hoztam ezt. – nyújtott felém egy dobozt

- Mi ez?

- Ha elveszed és megnézed, akkor megtudod.

Nagy kegyesen végül elvettem. Még egyszer ránéztem Tezukára azután nyitottam csak ki. Leesett az állam.

- Ez… Ezt mért? – nyögtem ki végül

- Igazából búcsú ajándéknak szántam és akkor akartam átadni, amikor majd elmész, de kicsit előrébb hoztam.

Újra a dobozra néztem, amiben egy pár fülbevaló volt. Pontosan olyan, mint a nyaklánc, amit születésnapomra kaptam tőle.

- Tezuka ez… ez…

Nem tudtam mit mondani, álmomban sem gondoltam volna, hogy ezt megvette nekem. Ha tudom nem vesztem volna össze azon, hogy egy kicsit sem érdekli az, hogy elmegyek. Igen ezen vesztünk össze. Úgy csinált, mintha a legkevésbé sem érdekelné, hogy talán soha többé nem találkozunk. Az rendben, hogy neki mondjuk, ez kevésbé fáj, mint nekem, de azért ő is barátjának tart és egy barát is hiányozhat. Nekem Oishi, Eiji és Ami-chan is hiányozni fog, még ha nem is annyira, mint ő.

- Ezt nem kellett volna – nyögtem ki végül

- Mért nem?

- Egy csomó pénzt kiadtál erre, de nekem annyi is elég lett volna, hogy „hiányozni fogsz".

- Megyünk? – váltott inkább témát

Bólintottam és elindultunk. Ez Tezuka. Az érzelmes részletekről már nem szeret beszélni. És bevallom már ez sem zavar. Mert lehet, hogy nem beszél, de mégis el tudja mondani, hogy mit érez. Bár kicsit késve.

- Köszönöm. – mondtam már útközben és végre elraktam a fülbevalókat. Egész eddig szuggeráltam őket.

- Nincs mit!

- Hova mész? – kérdeztem, mert nem arra fordult, mint amerre mennünk kellett volna

- Van egy találkozóm Atobével. Beszélnem kell vele valamiről.

- Akkor, szia. – indultam volna meg a jó irányba

- Csak néhány perc lesz.

- Várjalak meg?

- Ha akarsz.

- Rendben. – vontam vállat

Néhány utcával arrébb egy utcai teniszpályához sétáltunk. Atobe ott játszott Risával. Amikor meglátott minket egy könnyed mozdulattal pontot szerzett.

- Atobe! – kiabált dühösen Risa

- Tessék? – kérdezte Atobe szenvtelenül

- Eddig mért nem tudtál normálisan játszani? Azt akarom, hogy komolyan csináld.

- Rendben, de csak miután beszéltem Tezukával. Addig pihenj.

- Tezukával? – pislogott körbe meglepetten a lány, majd észrevett minket – Sziasztok! – integetett lelkesen

Tezuka félrevonult Atobéval beszélgetni, hozzám pedig odasétált Risa.

- Mit kerestek errefelé? – kérdezte

- Állítólag Tezuka és Atobe megbeszéltek egy találkozót.

- Egy találkozót. És még csak nem is szólt az a… – harapta el inkább a mondat végét – Tudsz teniszezni?

- Valamennyire. – mondtam bizonytalanul

- Nincs kedved kicsit játszani, amíg ezek beszélgetnek? – bökött ujjával a fiuk felé – Létszi! – kérte kiskutya szemekkel

- Rendben. – egyeztem bele

Kaptam egy ütőt és felálltunk. Ő szervált. Sértően gyengét. Hogy ne becsüljön a továbbiakban alá, jó erősen visszaküldtem az egyik sarokba. Ő viszont villám gyorsan ott termet és pontot érően küldte vissza. Kicsit elbíztam magamat. Azt hittem majd annyira meglepem, hogy nem éri el. Tévedtem.

- 15:0 – mondta, amivel még jobban felheccelt

Ezt nem hagyhattam annyiban!

Átsétáltam a túloldalra, hogy fogadjam a következő szervát. Másodszorra már sokkal erősebbet ütött, de könnyen sikerült visszaütnöm. Ez már egy jóval hosszabb menet volt. Már egyikünk sem becsülte alá a másikat. Nagyon jól játszott, de 5-5ig sikerült tartanom a lépést. Mindenki nyerte a saját szerváját. Csak sajnos ezen a ponton már elfogyott a szusz. Fáradt voltam. A röplabdaedzés sokat kivett aznapra már belőlem.

6-5 Risának. Az én szervám következett. Amit tudtam kiadtam magamból. Majd 40-40-nél ütöttem egy outot és Risának meccs labdája lett. Hosszú küzdelem után végül tudott ütni egy olyan labdát, amit nem értem el, de persze megpróbáltam és ennek eredményeképp végigterültem a földön. Ott lihegve próbálta kifújni magam. Risa is lehuppant a földre a saját térfelén.

- Ez jó volt! – lihegte

- Az. – mondtam a hátamra feküdve

Öt perc múlva, amikor már mind a ketten kipihentük magunkat felálltunk és kezet ráztunk.

- Neked ez a „valamennyire"? – kérdezte nevetve – Szívesen látnék ilyen tehetségeket a csapatomba.

- Csapatodba? – kérdeztem vissza meglepetten

- Én vagyok a Hyotei női teniszcsapatának a Bouchoja.

- Oh!

- Szóval? Mit szólsz az ajánlathoz?

- Milyen ajánlathoz?

- Nincs kedved átjönni a Hyoteibe és csatlakoznia a csapathoz?

- Nem, de köszi.

- Mért? – kíváncsiskodott

- Egyrészt mert a tenisz nem az Én sportom, másrészt pedig mert a hétvégén Európába költözöm.

- A fenébe. Előbb kellett volna felfedezzelek. Ilyen tehetségek mellett a női teniszcsapat is híres lehetne. – mondta már inkább magának

- Kész vagytok? – fordultam Tezukához

- Egy pillanat. – mondta majd Atobéra nézett, az gondolkozott egy ideig, mondott valamit végül kezet fogtak – Mehetünk.

- Mire hazaértek meglesz. – szólt utánunk még Atobe, Tezuka pedig nem fordult vissza, de intette neki köszönetképpen

Haza úton Tezuka hallgatott. Nekem pedig az járt a fejemben, hogy vajon miről beszélgethetek. Többször volt már, hogy félrevonultak beszélgetni, de fogalmam sincs miről. Addig járt rajta az agyam még végül feladtam és úgy döntöttem, hogy megkérdeztem.

- Tezuka?

- Hm?

- Miről beszélgettetek Atobéval?

- Rólad. – válaszolta

- Azt is mondhatod, hogy nem akarsz válaszolni. Nem sértődök meg.

Tezuka vállat vont.

- Akkor semmiről.

Tényleg nem sértődtem meg. Magánügy. Tiszteletben tartom.

Épp a cipőmet vettem le, amikor megcsörrent a telefon.

- Majd én felveszem. – mondat Oto-san – Igen?

Valószínűleg őt keresték, mert elbeszélgetett a telefonálóval. Épp indultam volna fel a szobámba, amikor Okaa-san megjelent a konyhaajtóban.

- Hol voltál ilyen sokáig?

- Volt egy kis dolgom.

- Vittem fel dobozokat a szobádba. Miután megvacsoráztál kezdj el összecsomagolni. Láttam, hogy még semmit sem csináltál.

- Nem volt időm.

- Hát most van.

- Hai! – törődtem bele a sorsomba

Bekullogtam a konyhába, hogy megvacsorázzam. Amíg Okaa-san nem említette észre sem vettem, hogy milyen éhes is vagyok. Épp elővettem egy tányért, amikor Oto-san gondterhelt képpel belépett.

- Mi történt? – kérdezte Okaa-san

- A munkahelyről hívtak.

- Nem költözünk? – kérdeztem reménykedve, de tárgyilagos hangon

- De, csak éppen nem Olaszországba.

- Hanem?

- Németország.

- Ott nincsenek izmos félmeztelen pasik. – jegyeztem meg viccesen

Oto-san elnevette magát. Ez volt a célom.

- Akkor nektek nem gond?

- Drágám, ne aggódj annyit! Nekünk mindegy, hogy Olaszország, Németország vagy Hawaii…

- Bár a legutóbbinak jobban örültünk volna. – szóltam közbe én is

- …a lényeg, hogy együtt legyen a család. – fejezte be Okaa-san a szent beszédet

- És németül legalább tudok is valamennyire. Bár nincs se tészta, se napos tengerpart…

- Naru-chan, hogy is állsz a pakolással? – vágott közbe Okaa-san

- Vacsora után csinálom.

- Szerintem menj most. Úgysem vagy éhes.

- De éhes va…

- Menj pakolni! – nézett rám szúrós szemmel

- Hai! – tettem le a tányért a kezemből és éhesen felballagtam a szobámba

Körülnéztem a szobámban. Még tényleg nem nyúltam semmihez. Végig abban reménykedtem, hogy egyszer hazajön Oto-san és közli, mégsem kell elutaznunk. Viszont most már biztos. Az ország változott ugyan, de attól még költözni kell. Most már lassan nekem is bele kell törődnöm és össze kell pakolnom. Pár nap múlva utazunk. Igaz, hogy Én majd csak szombat este, de a cuccaimat már péntek délután elviszik Oto-sanék. Azt az egy estét pedig Ami-chanéknál töltöm. Már megbeszélte a szüleivel is.