Amint összegyűlt a pénz, elkezdődött az akció.

A hirdetést én szerveztem. A pénzt Harry és Hermione. A pontozást Weasleyék. A házakat Nate-ék. Mert itt úgy tűnik, igenis össze tud fogni mindenki, ha egy a cél.

Teszem azt, Umbridge elűzése. Örök időkre.

Hogy az elejéről kezdjem, csak címszavakban: pályaválasztási tanácsadás, dühös Umbridge, Griffendél szívatása, nulla pont, bosszú… Ami ugyebár a mardekáros stílust tükrözi, de ez most nem érdekelt senkit.

A főnyeremény, mint inspiráció, az én ötletem volt. Harry adott hozzá a legtöbbet, utána a Weasley-ikrek, Hermione meg összeszedte a maradékot – hogy honnan, azt meg sem mertem kérdezni tőle.

És amint meglett a száz galleon, kihirdettetett: az nyeri a pénzt, aki a legnagyobb és leglátványosabb csínyt hajtja végre Umbridge-on a legnagyobb közönség előtt. A zsűri…

– MINDENHOL OTT VAN, MINDENT LÁT, MINDENT HALL. A PONTOK ÁLLÁSÁT MINDIG A HÉT VÉGÉN HOZZUK A TUDOMÁSOTOKRA. BECSATLAKOZNI BÁRMIKOR LEHET…

Elégedett és jól leplezett mosollyal néztem a döbbent és egyre lelkesebb arcokat, amit az ebéd alatt érkezett rivalló okozott. Umbridge egyre sápadtabb és dühösebb lett. Én meg egyre önelégültebb és kárörvendőbb. Iskolai baglyot könnyű rávenni bármire, csak meg kell találni a gyenge pontjukat. Ami speciel a bagolycsemege, amit sosem kapnak…

A zsűri kiléte titkos, de tudni fogják, hogy ki mit csinált, és maguk a tagok nem szívatnak – vagy ha igen, akkor versenyen kívül, puszta szórakozásból, és a pontozásba ezek nem számítanak bele…

A zsűri: fő tagjai a Weasley-ikrek, Ginny, Nate, Amu, Ron és Harry. Segédek: én és Hermione, akik megelégedtek ezzel a megnevezéssel, még ha a mi pontjaink ugyanakkora súllyal számítanak a végeredményben. De így legalább nem kellett állandóan a csínyeket szemmel tartani és kutatni, hogy ki melyiket is követte el.

Szóval a verseny kihirdettetett.

Öt perc múlva már azok is tudtak róla, akik lemaradtak a rivallóról.

Tíz percre rá megtörtént az első merénylet.

Umbridge tehetetlen volt.

A tanárok többsége ellenben élvezte a műsort, amit a háttérből mi szolgáltattunk, az elejétől fogva. Ki ne tenné? A varangyot senki sem kedvelte, még a mardekárosok is igyekeztek elkerülni, akármennyi hasznot is húzhattak volna az ismeretségből. Egy tizenéves kölyök nem fog pusztán a neveltetése miatt egy ellenszenves, kislányos, békaképű, nyálas, ötvenes évei elején – vagy inkább végén? – járó nővel jópofizni a nap huszonnégy órájából huszonötben. Az ilyesmi mindenkinek megfekszi a gyomrát.

Dumbledore pedig sürgős dolgokra hivatkozva mentette ki magát egy jóindulatú mosollyal, amikor Umbridge követelte, hogy állítsa meg a diákok sorozatos bűntetteit.

Egyedül Frics próbált segíteni szerencsétlen főinspektoron, bénázásával csak növelve a nézettségi szintet.

Ergo a gondnok puszta jelenléte is pontnak számított.

Hermione ügyesen kikerült egy felé repülő sárgolyót, és ügyet sem vetve a közelben visítozó Umbridge-ra meg a rajta röhögő diákokra, a könyvtár felé rángatott, „segítened kell megkeresni azt a szótárat"-jelmondattal.

Gyorsan vetettem egy pillantást az emberek közti résen a szenvedő főinspektorra, aki éppen egy profin kivitelezett böfögő mocsarat próbált elintézni – mondanom sem kell, sikertelenül. Az fel sem merült benne, hogyha mondjuk lelépne (ha nem is a suliból, de a folyosóról igen), azzal tönkrevágná az egész versenyt, a szórakozást, a kihívást, meg hasonlót, és oda lenne a hosszas és igényes tervezésünk.

– Nem kéne pontoznod? – súgtam neki vigyorogva. – Nem látok itt senkit.

– És neked? – kérdezett vissza. – Amúgy Amu ott van az első sorban.

Pislogtam, aztán koncentráltam egy kicsit. A tömegben csak nehezen sikerült kiszúrnom a mágiáját, de tényleg… És Hermione ezt honnan tudta?

– Mellettünk ment el az előbb – válaszolta, észrevéve az értetlen képemet.

Aha. Vak voltam. Világos.

Maggie felvihogott.

Még jó, hogy beismered.

Köszi… Te is olyan kedves tudsz lenni néha…

Maggie csak kuncogott.

Én azért vagyok veled, hogy rávilágítsak a hibáidra – mondta. – Meg persze azért, mert te vagy Ég Leánya, mert te vagy a Kiválasztott Szövetségese, és mert valakinek meg kell védenie téged.

Szinte hallom a nagybetűket, mi ez a sok jelzős név? – érdeklődtem.

Miért, nem érdemeljük meg?

És különben is, mi ez a reklámszöveg, hogy rávilágítasz a hibáimra?

Sőt, kijavítani is segítek őket, ha szeretnéd.

És mit fogsz csinálni, ha tökéletes leszek?

Az sosem fog bekövetkezni – pofázott közbe Soul. Küldtem felé egy kék-zöld-sértődött gondolathullámot. – Most miért? A szerénység szintén a tökéletesség része, tehát csak segíteni próbálok neked.

Ó, a kis önzetlen…

Hé, Ria, kérdezd már meg Hermionét, egy SVK-teremben randalírozó agyagkatona-hadsereg hány pontot ér?

Agya… agyagkatona? HADSEREG?!

Mutasd! – követeltem izgatottan, a következő pillanatban pedig ugyanazt láttam, amit Harry látott, mintha csak ott lettem volna…

A tantermet parányi katonák dúlták fel, Hesekiel prof megkötözve, felpeckelt szájjal a földön, orra hegyén francia zászlót lobogtatott a híres roxforti huzat…

Állati… erről fénykép kell!

Colin már készített két tucatnyit.

Végigpörgettem a fejemben mindent. Colin… egy pöttöm egy vagy két évfolyammal alattunk járó srác, akinek a kezéhez hozzánőtt a fényképező. Asszem. Más magyarázatot egyelőre még nem találtam rá, hogy mégis hogyan tud minden egyes pillanatot lekapni, ami csak a Roxfortban történik, és ami akár egy icipicit is ciki a lefényképezett személynek. Azt meg már nem is akartam tudni, hogy került mindig a jó környékre.

– Harry azt kérdezi, hogy szerinted hány pontot ér kétszáz mozgó agyagkatona – hadartam Hermionének.

Nos, ennyit az óvatosságról. A folyosó közepén tárgyaljuk csak ki a dolgokat! Úgyse figyel senki… Mindenkit az a hülye mocsár köt le. Szó se róla, látványos, csak hát… mocskos…

Upsz, az tényleg fejen találta? Valószínű… Merlinke, hogy csorog az arcáról! Juj…

– Ha szervezetten mozognak, és valamiféle stratégia alapján, akkor a kivitelezés nyolc pont.

– Megkötözték Hesekielt – vontam vállat. – Elég szervezett?

Emlékszik még valaki arra a falszakaszra, amit Harry véletlenül átváltoztatott tömör arannyá? Igen? Na, azt se nézegetheti még egy jó ideig a nép, mivel lezárták. Emiatt is kellett nekünk kerülő úton mennünk a könyvtárba… Mivel Dumbledore vagy nem tudta, vagy nem akarta, vagy nem volt ideje még visszaváltoztatni normál sziklává.

Tudom, tudom, erről még nem meséltem, de hát ha egyszer semmi érdekes nincs benne! Azt leszámítva persze, hogy bárkinek sikerül kiszednie abból a falból egy téglát, annak biztos, hogy nem kell dolgoznia élete végéig… Vagy legalábbis jó sokáig. Inkább csak egy darabig, fene tudja, a válság kissé bizonytalanná teszi az életet.

Harry kiakadt Maggie mondatától, és kijelentette, hogy ő aztán nem fog… manipulálni senkit se. Persze Soul erre rögtön rávágta, hogy ez lehetetlen, mert bármennyire is nem akarja, kibírni úgyse fogja. Én se bírtam ki, hogy akárcsak ösztönösen ne irányítsam az időjárást, hogy pont ő lenne képes visszafogni magát…

Na jó, hanyagoljuk a témát. Lényeg, hogy leléptünk a helyről, aztán Dumbledore mégis hívatott minket (vajon honnan jöhetett rá, hogy mi voltunk?), és akkor eltölthettünk egy kellemes fél órát az igazgató úr társaságában, az igazgatói irodában, ahol kérdésekre kellett (volna) válaszolnunk, anélkül, hogy megemlítettük volna Maggie-éket… Nem szép dolog ugyan elhallgatni előle, de ő már vagy úgyis tudja, vagy amúgy is bőven ráér még…

De az igazgatói… Fantasztikus, nem? Főleg, hogy én némán bámultam ki az ablakon és próbáltam a felhőket felsorakoztatni a távolban, növekvő sorrendben, Harry meg makacsul bámulta a kezeit, miközben Dumbledore próbálta szóra bírni. Most, hogy így belegondolok, év elején még könnyedén elvoltam az igazgatói irodában, és nem zavartattam magam amiatt, hogy mondjuk közöljem a világ jelenlegi leghatalmasabb jóságos fehér Ganda… izé, varázslójával, hogy nekem semmi kedvem huzamosabb időt tölteni a drága iskolájának falai közt.

Most pedig… Ültem némán, ráadásul az egyik barátommal, akinél szintén nem stimmel valami mágiailag.

Kész, vége. Itt valami kisiklott. Tuti, hogy kisiklott.

Menthetetlenül.

Minden zsűritag (Merlinkém, már a szó kimondásától is elfog a röhögőgörcs… De ha egyszer olyan vicces! Nem? Pár diák összefog, és tádáám! Elüldözik az iskola diákságával a főinspektort) a Szükség Szobájának kerekasztalos verziójában ücsörgött, és halálos nyugalommal várták a beszámolót a pontozás kihirdetésének körülményeiről. Mert a többségnek lövése sem volt arról, hogyan is fog zajlani ez az egész… Ugyebár a jó szervezőkészség meg minden.

Nos, a Weasley Varázsvicc Vállalat megoldotta! Csak a nevekkel volt probléma, mert a résztvevőkét nem volt szabad nyilvánosságra hozni, a főinspektor miatt. De lopás nem történt. Senki sem másolta a másik ötletét. És miért? Mert a rivallónak volt utóirata: csak az első számít… (Vagy csak egy maradhat, ahogy tetszik.) Amint valaki kísértetiesen hasonló csínyt követ el, azt nem pontozzuk.

Igazság szerint én nem is nagyon figyeltem oda. Elvannak ők nélkülem is, főleg Nate és a Weasley-ikrek… El sem hiszem, hogy képesek túllépni a házaik közti ellentéten és normálisan, sőt, már-már lelkesen tervezni, hogy mikor kerüljenek fel az eredmények, és hogyan kivitelezzék azt, hogy Umbridge majd ne tudja levakarni a falról azt a festéket. Sőt, egyik tanár se tudja. Lehetőleg az idők végezetéig, bár ez másodlagos szempont volt.

– Kizárt. Nem. Szó sem lehet róla. Felejtsétek el. Meg a többi, ahogy tetszik – daráltam.

Nem ülök fel arra még egyszer. Álmaikban talán, de így… vannak lehetetlen dolgok, ez speciel az.

Hogy én mínusz két fokban repkedjek egy kórón, na az ki van csukva. Nem vagyok az a lelkes kviddics-rajongó, akinél a határ a csillagos ég (vagy legalábbis a pálya széle, hossza meg egy bizonyos magasság, úgy száz-kétszáz méterig). Ügyes sem vagyok, hogy legyen, ami inspiráljon, tehát… Miért is kéne nekem repdesnem, még egyszer?

– Ugyan már! – Fred a legszélesebb, legrosszabbat sejtető mosolyával nyomta a kezembe a seprűjét. – Ha lezuhansz vele, kifizeted, de… Az ötletetek nyomán annyi ember rendel tőlünk, hogy részt vegyen Umbridge elüldözésében, amennyit csak az üzlet hivatalos megnyitása után vártunk…

– És te vagy a reklámmenedzserünk – lépett mellénk George.

– És ezért bosszúból hibernálni fogtok? – böktem az égre.

– Ugyan – legyintett Fred. – Azt ne mondd…

–… hogy az olyan kis apróságok, mint például a hideg…

–… problémát okoznának neked.

Igazuk van, hozz egy kis meleg levegőt! Kezdek fázni – értett egyet Harry, nagyjából harminc méterrel magasabbról.

Esetleg ha abbahagynád a bohóckodást, és hajlandó lennél leszállni a földre, talán lenne esélyed arra, hogy átmelegedj – vágtam vissza.

– Nem ülök rá erre a seprűre, akkor se, ha piros hó esik – jelentettem ki, és összébb húztam magamon a köpenyt.

– Tényleg, olyat tudsz csinálni? – landolt mellettünk Ron.

Bólintottam.

– Persze. Kell egy kis homok valamelyik sivatagból, aminek vöröses a színe, aztán el kell intézni egy kis széllel, hogy bekerüljön az egyik légáramlatba, amelyik Európa felé megy, aztán… – Elharaptam a mondatot. Ezt speciel honnan tudom? Mert nem olvastam sehol, az biztos… Vagy igen? A francba, nem emlékszem, a neten annyi véletlenszerű infót lehet összebogarászni, hogy akár az is lehet, hogy kivételesen nem a szuper időjós-tehetségem áll a háttérben, hanem a Wikipédia.

– Pontosan mennyire is tudod befolyásolni ezt az időjárás-dolgot? – érdeklődött George.

Felsóhajtottam. Nem fogok hazudni, nem fogok hazudni… Végül is, mi okom lenne rá, nem igaz? Ők úgyse adják tovább, és amúgy is mindegy, nem? Már úgyis tudja mindenki… Amiatt a hülye Próféta miatt! Hogy adhatnak ilyen szennylapot a varázslótársadalomnak?! Ez botrány!

Hidd el, nem fognak kiakadni. – Harry szinte hangtalanul landolt Ron mellett, de egyelőre nem szólt még bele a beszélgetésbe.

Ja, persze. Aztán esetleg Maggie-éket is szétkürtölhetnénk, meg ezt a mágiaérzékelős dolgot… – vágtam vissza.

Piton rossz hatással van rád – állapította meg.

Ó, szóval a szarkazmust Piton hatásának tulajdonítod. Fel kell, hogy világosítsalak: ez velem született.

Kizárt – pofázott közbe Soul jó szokásához híven. – Ez csupán nevelés kérdése.

– Nos… – vettem egy mély levegőt. Akkor hát legyen meg a két hülye akarata… – A Nílus deltájánál vihar tombol, északnyugati széllel és huszonegy fokkal. Alacsony légnyomás. New York: zápor, erősen felhős ég, szélcsend, öt fok. Sydney: harminckét fok, közepesen erős szél, klassz hullámok. Öhm… Ugye ennyi elég? – kérdeztem óvatosan. – Nos, ha nagyon szeretnétek, tönkretehetem a szörfösök napját némi lehűléssel és egy bazinagy viharral.

Szerintem ledöbbentek – állapította meg Maggie.

Nem mondod… – gúnyolódott Soul.

– Egyszer nem tudnátok befogni? – sziszegtem.

– Tessék?

Ártatlanul négy fiúra néztem.

– Mondtam valamit?

Harry és Ron összenéztek. A Beavatottak mindent tudnak, mindent értenek… Csak ne lenne ez ilyen idegesítő, a fenébe is! Olyan, mintha némán kibeszélnének a hátam mög… mármint az orrom előtt!

Nem tudom, feltűnt-e, de a néma párbeszéd a mi négyünk műfaja – szólt közbe Soul. – Ron Weasley nem nagyon tud ilyen módszerrel kommunikálni Harryvel a tudtunk nélkül.

Hallottál már arról, hogy a közeli barátok vagy testvérek képesek a másik gesztusaiból leszűrni a reakciót, véleményt, meg a többit? – érdeklődtem.

Rémeket látsz – közölte Harry. – Nem beszélünk ki a hátad mögött.

Na, persze… Higgyem is el, mi? Nekem és Maggie-nek van a legkevesebb befolyása ebben a négyesben, mi ketten vagyunk korlátozva…

Tiszta szívás a hierarchia, ugye?

Bólogattam. Persze csak gondolatban, és további magyarázkodást megelőzve kiragadtam Fred kezéből azt a találmányt, ami a következő tíz percem pokollá tételére volt hivatott.

– A te érdekedben ajánlom, hogy ez egy normális seprű legyen – mosolyogtam rá, majd elrugaszkodtam a földről, kicsit sem menekülésszagúan hagyva el a csoportot. Az első másodpercben felszabadító érzés volt…

…a másodikban lefagyott a kezem.

Ron utánam jött.

– Hermionét miért nem hívtátok? – kérdeztem.

– Próbáltuk. Már lassan öt éve. Mégse tudjuk sose kicsalni a könyvtárból…

Ez nem ér! Miért csak én szenvedjek? Mione, legközelebb te is jössz velem…

Túlreagálod – mondta Harry. – Azt ne mondd, hogy nem élvezed, csak egy kicsit is.

Egy nagyon picit – egyeztem bele morogva.

– Robbantsuk ki onnan! – javasoltam közben Ronnak, és lefelé vettem az irányt. Megfagyok… meg fogok fagyni… basszus, még legalább tíz perc, mire tudok egy kis meleg szelet szedni valahonnan…

George azonban már ott is volt előttem, szélesen vigyorogva.

– Ilyen hamar feladod?

Arrébb rántottam a seprű nyelét, hogy kikerüljem, de ismét elém repült.

– Hagy szálljak már le! – Most kezdett a legkevésbé zavarni, hogy a hangom erősen közelített a magas C-hez… Kész, vége. Legalábbis számomra. Itt fogok meghalni, jégtömbbé fagyva, mert egy hülye srác nem enged le…

De nem! Nem adhatom fel! Akkor nekimegyek, hehe. Ő fogja megszívni… Attól függetlenül, hogy kétszer nagyobb nálam, és ez valószínűleg a súlyával is ugyanez a helyzet, amiből kifolyólag az esélyek nem igazán nekem kedveztek.

– Engedj leszállni! – „parancsoltam" mosolyogva. Csak ártatlanul, csak aranyosan… Jesszus, az ott nem Mione?

Oldalra pislogva láttam, ahogy Ron szemei szintén elkerekednek. Ha ilyen reakciót vált ki belőle a lány e tette, bele sem merek gondolni, tulajdonképpen hány órát áldozott rá arra, hogy kicsábítsa a kviddicspályára… Vagy bele merek, de a szám a végén még leszédít innen.

Egy fél életet, na. Minimum.

De mi történhetett, hogy kijött?

Harry gondolatai zavarosak voltak, és nem sok érthető információt sikerült kihámoznom belőle.

– Menjünk le… – javasolta Ron, és elszáguldott George mellett. Bezzeg őt leengedi! Ez így nem fair!

De megoldom, semmi gond. Függőlegesbe fordítottam a seprű nyelét, és mielőtt George reagálhatott volna, én már a föld felé száguldottam, hogy aztán felrántsam a seprűt – természetesen nem az utolsó pillanatban. Kizárt. Semmi kedvem nem volt elrontani, aztán felkenődni a pályára.

Jó húsz méterre ereszkedtem le Hermionééktól, és dühösen kezdtem el trappolni feléjük.

Nyugodj le – javasolta Soul. Harryt most jobban lekötötték Mione hírei. – Amit hallani fogsz, éppen elég lesz.

Nem törődtem sem a vigyorgó George-dzsal, sem Soul tanácsával. Maggie szintén velem együtt füstölgött. Jesszusom, tiszta ciki most így caplatni, seprűvel a kezemben… Gyertek esőfel… mármint hófelhők! Most! A melegáramlat meg menjen a… Áhhh! Kit érdekel, úgyis elsodródik, ha békén hagyom!

– Mi történt? – fékeztem le előttük, miközben most már Hermione megsemmisítő pillantásait is figyelmen kívül kellett hagynom, ami a kezemben lévő seprűre irányult.

– Umbridge válaszolt a hadüzenetre – közölte Ron.

– Soká' tartott – vigyorodtam el. Már lassan három… vagy négy…

Öt – közölte Harry.

Akkor még lassabb volt– vihogtam. Ajaj, a repülés úgy tűnik, a lehető legrosszabbat hozza ki belőlem… Hülye, hülye adrenalin…

Hermione türelmesen várt arra, hogy abbahagyjam a vihogást. Sajna nem ment, mert Maggie is csatlakozott hozzám. Megköszörülte a torkát, én pedig próbáltam erőt venni magunkon (a szellem helyett is), mert a tekintetét elnézve biztosra vettem, ha nem fejezem be sürgősen, akkor földi pályafutásom keserves véget ér. Kampec és sayonara világ…

– És mit válaszolt? – érdeklődött George, aki ebben a pillanatban ért a testvére mellett földet.

– Megalapította a főinspektori különítményt.

Másnap, a legszebb vasárnap reggelen történt, amikor az elképzelhető leghidegebb márciusi idő (lásd: mínusz két fok) uralkodott (esküszöm, hogy nem az én hibámból! Na jó, az enyémből, de meg tudom magyarázni, ezt is, mint oly sok mást: Malfoy a hibás. Amiért nem provokált senkit a téli szünet vége óta. Hát mi ez, ha nem gyanús?). Amit csak csínytevő el tudott képzelni, és végtelen kreativitásának hála kivitelezni is, megjelent a Nagyterem előtti falon, rikító neonzöldben és vörösben, levakarhatatlanul, fél méter magas betűméretben az első hét eredményeként.

– A Roxfort falai már ezer éve mágiával vannak átitatva, és így annyira beleivódott a legapróbb részekbe is, hogy szinte lehetetlen módosítani – magyarázta Hermione.

De csak szinte… Ott van az a fal, amit Harry csinált. Na, akkor azt hogyan fogja Dumbledore eltüntetni? Habár ha róla van szó, valószínűleg csak egy laza pöccintés, és egy émelyítő mosoly, aztán már kész is, mintha csak egy Lumosról lenne szó.

– Éppen ezért a festék, ami felkerült rá, bár mágikus, hogy sima tisztítószerrel ne lehessen levakarni, olyan gyenge volt, hogy nem zavarta meg az épület mágiáját, ami úgymond elfogadta így, és önmagába olvasztotta. Ezért most már a feliratot sem lehet módosítania egy egyszerű boszorkánynak, mint amilyen Umbridge – fejezte be a magyarázatot.

– Aha. – Ron továbbra is némán szuggerált egy darab húst az egyik távolabbi tálon. Biztosra vettem, hogy a felét sem hallotta Hermione beszédének.

Miért mindent ebéd közben beszéltek meg? – kérdezte Maggie savanyúan.

Csak nem irigykedsz? – nevettem fel.

Ugyan… Csak idegesít, hogy tömitek magatokat, mintha nem lenne jobb dolgotok, és közben… pletykálkodtok… – Maggie dühösen ciccegett egy sort. – Engem meg teljesen kihagytok a buliból! Mikor fogsz már rájönni, hogy hogyan köss össze mindenkit?! Én is közbe akarok szólni!

Most is azt csinálod – mutatott rá Soul. – Amúgy meg felesleges siettetned. Magától kell rájönnie.

Mire is? – érdeklődtem. – Tudjátok, kezdtek nagyon elvont fantasy-klisébe átmenni.

Hogy hogyan tudsz kapcsolatot teremteni egy kívülállóval, és hogyan tudod ezt a kapcsolatot fenntartani és védelmezni – darálta Soul. – Mert te vagy a…

Csatorna – szavaltam. – Mely összeköt szigetet Franciaország, a La Manche, a Csalagút, ami mellesleg egy átverés, mert nem is átlátszó a fala, és nem lehet látni a tengerfeneket… Igen, már említettétek egy párszor.

Ez persze egy cseppet sem tüntette fel jobb színben a tényt, hogy holmi büdös szarelvezetőhöz hasonlítanak engem általánosabb értelemben… De hát mindegy. Másra is szokták használni ezt a szót, akkor meg minek akadjak ki rajta? Ugye? Ugye?

A nyugodt ebédidei griffendéles kivitelezésű idillt ekkor egy csapat belibbenő, vihogó hollóhátas csitri zavarta meg. Nem is lett volna ezzel semmi baj, ráadásul olyan személyek mellett, mint Nate (nem, nem vállalta fel az ismeretségünket, csak hát terjednek a pletykák, és mivel egymásra köszöntünk, így… hm… innentől már világos, igaz?) vagy Harry (el nem hinné az ember, hogy attól függetlenül, hogy a Próféta finoman szólva hülyének kiáltotta ki, még igenis nagy rajongótábora maradt) simán hozzá tudtam szokni, de a lányok között ott volt…

Nos, a Valentin-napom megkeserítője.

Alias Cho Chang.

Az elején nem volt semmi bajom vele. Komolyan. Az sem zavart, hogy Harry egyszer csak elhívta Roxmortsba februárban. Dehogy! Nem vagyok féltékeny. Se belezúgva Harrybe. De…

Az… úgymond kapcsolatunknak van némi hátránya. Hiába ő van feljebb az egyre inkább nyilvánvaló hierarchiában, mindent nem tud eltitkolni előlem.

Aztán azután az ominózus szombat után már be sem jött DS edzésre, a babafrizurájú barátnőjével egyetemben. Köpni nem köpött Umbridge-nak (eddig), de jönni sem jött.

És én ennek – a lelkem egy Maggie által levédett, Harry-mentes mélyén – baromira örültem. Mert mégiscsak ő volt az (egyik), aki tönkretette a napomat, amit kemény tanulással (vagy annak imitálásával) akartam én magam elszúrni.

Mint már fent említettem, nem féltékeny voltam, amiért ő randizik a Fiúval, Aki Túlélte Már Párszor… Nem, ehhez a féltékenységnek tényleg köze sem volt.

De azt hiszem, Harry rosszkedve, csalódottsága és dühe, valamint Chang hisztije, aztán pár óra múlva a klubhelyiségben Hermione és Ron vitája, hogy akkor mégis ki lehetett a hibás, valamint egy Amura „örökre" megsértődött Nate már kicsit sok volt a jóból. Ráadásul Gandalf is pont akkor mondta be az unalmast, és távozott átmenetileg az élők sorából… (Akkor álltam a legközelebb hozzá, hogy hagyom a fenébe a mugli fantasy regényeket és inkább mégiscsak megírom azt az átváltoztatástan-dolgozatot, mert tudtam, hogy nem marad halott, és igen, talán kicsit befolyásolta a véleményemet róla az, hogy valahogy mindig a hobbitok szívtak, amit rákentem, de persze annyira nem volt rossz fej, de meghalt, és ezzel nem tudtam mit kezdeni. Meg előttem állt még az út Mordorig, ami sajnos több száz oldal sétának ígérkezett.)

Szóval: a Valentin-nap maga volt a felszínre emelkedett Pokol legkénkövesebb bugyra. Komolyan. Semmi bajom a Valentin-nappal, amíg az békén hagy engem, és messzire elkerül. Éretlen vagyok az ilyesmihez, és ezt be is tudom ismerni.

Csak Chang volt meggyőződve ezek után, hogy Harry és köztem több van, mint barátság…

Amit természetesen Amu igyekezett rögtön és ezerrel megcáfolni azzal, hogy merő véletlenségből lelökött a lépcsőn, hogy aztán Nate egyik haverja nyakában kössek ki.

Aki szintén DS tag volt.

Ott álltam a legközelebb ahhoz, hogy hagyom a Roxfortot a szerelmi sokszögeivel, Amu hülye megoldásaival meg az ezerféle pletykával együtt, és visszamegyek az Ebrithylbe.

– Hé, Matthews!

Lendületesen az ellenkező irányba fordultam, mint amerről a hang jött, aztán gyorsabbra vettem a tempót. Csak ne őt, csak ne őt…

Harry, légyszi, ments meg! – könyörögtem.

Miért?

He? – Mit miért? Ez Farrel! Mit kell ezen magyarázni?! – értetlenkedtem. – Én nehem akarohok újabb… ÚJABB MŰSORT ADNI!

HALKABBAN! – kiabált vissza Soul. A hangja szinte sziszegéssé torzult.

De te is élvezed ezeket – mutatott rá Maggie is. Harry pedig…

Nos Harry fantasztikus és elképesztő szolidaritását és együttérzését bebizonyítva röhögött rajtam. Rajtam.

Farrel közben utolért, és egy mozdulattal visszarántott a megmenekülést jelentő faliszőnyeg elől.

– Ugyan, Griffendél magasságos kisasszonya, csak úgy cserbenhagynál eme kietlen helyen? – panaszkodott.

Legyintettem.

– Nem hiszem, hogy az én társaságom oly' nélkülözhetetlen lenne számodra.

– Pedig hidd el, az. És mihez kezdenék én nélküled? Hiszen az erkély-jeleneted fenomenális volt…

Fordítás: erkély-jelenet egyenlő amus incidens. Egyenlő a lépcsőn való lelökéssel. Egyenlő azzal, hogy ez az aranyvérű famíliából kitagadott Broadway-mániás hülye elkönyvelte ezt Shakespeare halhatatlan művének méghalhatatlanabb jelenete modernizált változatának.

Tehát: Júlia lezuhan az erkélyről.

A többieket persze felettébb szórakoztatónak találták, mikor ő abban a hülye régies stílusban kezdett beszélni, én meg poénból hasonlóan válaszoltam rá – természetesen a leghülyébben hangzó mondatokkal.

Áh, hagyjuk. Elegem volt jelenleg mindenből. Vizsgák két hónap múlva, ahogy arra Hermione nemrég hívta fel a figyelmemet. Miley és Sky holnap jönnek, igazgatói engedéllyel. A Roxfort ebből kifolyólag romokban fog állni három napon belül. Nekem baromira sokat kéne tanulnom. Az a nyavalyás főzet továbbra sem akar sikerülni, pedig a proffal és Blaise-zel már mindent próbáltunk, a büntetőmunkám a tavaszi szünetbe is belecsúszott, a fejem pedig napok óta fáj, amiért Harry, Soul és Maggie abban állomásoznak, mert elméletileg én nem vagyok képes megcsinálni ezt a… ezt a… szobát, amiben cseveghetünk. Nem bírom. Egész egyszerűen. Nem. Bírom. Tovább.

És az emlékeidet elnézve ez holnaptól csak rosszabb lesz – jegyezte meg Maggie. – Tényleg felgyújtotta azt a tanárt?

Aha – válaszoltam fásultan. Harmadikban volt, és csak egy baleset. Egy icipici, aprócska, pinduri baleset, ami említésre sem méltó…

A tanárnő is így gondolja?– érdeklődött Soul.

– És emiatt lógsz folyton a nyakamban? – kérdeztem Farrelt. Aztán a szám elé kaptam a kezem. – Hoppá! Bocsánatodat kérem, hogy ily' tiszteletlen hangot merészeltem megütni nagyságoddal szemben.

– Semmi baj nem történt, drága Júlia – legyintett nagylelkűen.

– Ó, és akkor te lennél Rómeó? – kérdeztem nagy szemeket meresztgetve, miközben óvatosan ellenőriztem a környéket. Tanár sehol, macska sehol, gondnok sehol, béka sehol. Kell nekem kijárnom takarodó után a folyosókra… De könyörgöm, mi ez a mánia?! Sosem voltam ilyen! Mármint nem ilyen súlyosan… De akkor is! Éjszaka! Folyosón! Igaz, hogy egy halom védőbűbájjal, de… ÉJSZAKA!

Amanda biztos rég kinyírt volna. Vajon hol temetnének el? Roxmortsban? Írországban? Londonban? Esetleg írhatnék végrendeletet, hogy a testemet hamvasszák el, és egy kicsit Párizsban szórjanak szét belőle, egy kicsit Tokióban, Sydneyben, New Yorkban, Hollywoodban, meg mondjuk… Kairóban.

És ha filmet forgatnak belőle, Noah Farrel bizonyára örömmel játssza el az egyik férfi főszerepet a musical változatban, a Broadwayen.

Mert őt tizennégy évesen ezért tagadták ki a családból – színész akart lenni a drága.

– Dehogy, én Mercutio vagyok – hajolt meg sértetten. – Halálom pedig oly' szomorú esemény, hogy könnyeket csal minden néző szemébe, aki csak látja. Főleg, ha én játszom – tette hozzá vigyorogva.

Öhm… hogy lehetett az ilyen mardekáros?

Színészet. Kétszínűség. A megtévesztés felsőfokon – kotyogott közbe Harry.

Te nem azt mondtad, hogy aludni fogsz? – érdeklődtem.

Ron szerint ez érdekesebb – érkezett a válasz.

Meg foglak fojtani. Egyszer mindenképpen – ígértem. Ez minden egyes szavunkat tolmácsolja. A kis szemét.

Kösz.

Szívesen.

– Akkor, drága Mercutio, ezek szerint veled kéne beérnem, hisz Rómeó nincs sehol, s jelentkező sem akad helyére…

Még hogy nem élvezed! – piszkált Maggie.

– Nem tehetem, drága Júlia… Hisz elárulnám barátom belém vetett bizalmát, ráadásul a te ereidben gaz Capulet-vér csörgedezik…

Basszus, kicserélnénk a Capulettet vagy a Montague-t Malfoyra meg valami másik aranyvérű családnévre, aztán már egy tökéletesen korhű alkotást kapnánk… Vajon Voldemortra melyik szerepet kéne rávarrni? Mondjuk a… papét?

– Ó, szóval csak ennyi tart vissza? Előítéletek s holmi erkölcsök? Ostobaság, Mercutio, hidd el nekem – vontam vállat lustán. Aztán röhögve összeroskadtam a folyosó közepén. – Ha ezt hallaná valamelyik firkász, címlap-sztori lehetnék… A léha Júlia…

Farrel a lehető legmardekárosabban fonta össze a karját.

– Én elhiszem, de vajon más is így tartja-e? S számomra a barátság fontosabb, mint egy éjjeli kaland, melyet mindketten megbánunk később… Te, mert elveszítenéd igaz kedvesedet, ahogy én is elveszíteném ugyanazt a személyt, ki számomra legalább olyan fontos, mint neked.

Újból felvihogtam, miközben megpróbáltam négykézláb eljutni a falig, hogy valaminek neki tudjam támasztani a hátam. Lehet, hogy ezért nem kerülhettem a Mardekárba… Nincs meg a kellő méltóságom.

– Szóval… – Csuklottam egyet. Mély levegő… be… ki… be… ki… nyugi, kislány. Nincs itt semmi vicces. Csak egy klasszikus… – Szóval szerinted Mercutiónak és Rómeónak viszonya volt? Vagy csak Mercutio részéről voltak ilyen érzelmek? Plátói szerelem?

Farrel vigyorgott.

– Hülye vagy? Én éppen a testvéri szeretetet próbáltam továbbítani.

– Akkor rossz volt a címzés – vontam vállat, és újból kibukott belőlem a nevetés. – Rómeó… meg Mercutio… Merlinke, ha ezt Shakespeare hallaná…

– Biztosíthatlak, szerintem már forog a sírjában – vont vállat. – Nem megyünk? Amennyire én tudom, manapság veszélyes egy helyben ácsorogniuk a szabályszegőknek… – nyújtotta a karját. – Még a végén valaki ránk fogja, hogy mi is résztvevők vagyunk, és a legújabb merényletet tervezzük – vigyorgott.

Bevágtam egy grimaszt. Újabb dolog, amiből már kezd elegem lenni…

– Szerintem a Weasley-ikrekhez érdemesebb lett volna betársulnom, ha már mindenképpen varangyot akartam volna űzni – válaszoltam.

– Kizárt – vágta rá Farrel. – Szerintem ők a zsűri. Vagy a zsűri tagjai. Túl kevés csínyt követtek még el – magyarázta. – Ráadásul lehet, hogy mások nem nagyon figyelték, de nem tudtam egy bűntettet sem hozzájuk kapcsolni, ami a falon szerepelt.

Biccentettem egyet, és ráhagytam. Csinálnom kéne valamit az egyre inkább kialakuló passzivitásommal, mert már nekem fáj.

– Mindig a folyosókon mászkálsz? – kérdeztem, és belekapaszkodtam a karjába, mire felhúzott.

– Csak éjfélkor – húzta fel az orrát.

Na ne… Már ennyi lenne az idő? És én csak a fagyimért indultam… Hogy fogok holnap felkelni?

Sehogy. Amúgy is tavaszi szünet van… – Harry egy sóhajjal vette tudomásul, hogy immár nincs mit közvetítenie Ronnak, ugyanis a műsornak vége.

Boldogan csüccsentem le az ablak párkányára a bödön almafagyimmal, ahonnan tökéletesen leláthattam az előcsarnokba, a hatalmas ajtóval meg a Nagyterem bejáratával együtt. Farrel csak a fejét csóválta, látva, milyen megkönnyebbülten kezdem el enni az édességet. Nem baj, én is úgy éreztem magam, mint egy drogos, aki éppen az utolsó pillanatban kapta meg az adagját.

Kinéztem a parkba. A hold mindent bevilágított, ha nem is nappali világossággal, de éppen elég fényesen ahhoz, hogy a Tiltott Rengetegig el lehessen látni. Felhő – hála nekem – sehol. Tökéletesen tiszta ég, szikrázó csillagokkal, amik visszatükröződnek a tó felszínéről…

– Nate hol van? – jutott eszembe.

– Ne nevezzük inkább Rómeónak? – kérdezte Farrel. A pillantásomat látva azonban rögtön visszakozott. – Ha nem, hát nem… Amúgy Amut altatta, amikor fél órája leléptem tőlük – vont vállat.

– Altatta? – vigyorogtam.

Farrel védekezően maga elé emelte a kezét. – Nem tőlem tudod, oké?

– Felőlem… – vontam vállat. Amu most biztos boldog. Nagyon boldog…

A pince irányából egyszer csak léptek hangoztak fel. Távolról jöttek, de ahogy az illető mágiáját vizsgáltam, biztosra vettem, hogy erre tart. Gőzöm sem volt róla, hogy melyik mardekáros döntött még úgy, hogy márpedig neki szüksége van egy kis szabályszegésre az éjszaka folyamán.

Felálltam, hogyha úgy hozza a sors, akkor le tudjak lépni, de amint megláttam a felbukkanó szőke fejet, azonnal tudtam, itt most vagy párbajozni fogunk, vagy Malfoy mindent szépen és önként elmond, nincs apelláta, nekem meg nincs kedvem várni.

A fiú szintén megtorpant. Rémült volt, és talán még sápadtabb, mint amilyen általában. Bár lehet, hogy ezt csak a holdfény tette, meglepően sok árnyalatnyit el tudott venni a bőrszínből.

Aztán már gyors léptekkel el is indult felénk.

Harry hirtelen túlságosan is éber lett, és biztosra vettem, hogy már pattant is ki az ágyból. A kapcsolaton keresztül tömény feszültség áradt felém, ahogy Malfoy minden egyes mozdulatát figyelemmel követte.

– Tűnjetek el innen! – sziszegte a mardekáros köszönés helyett.

Farrelnek szó szerint leesett az álla.

– Nini… ez Draco Malfoy – vigyorodott el.

Én meg kis híján leestem a párkányról a néma röhögéstől. Reagált már valaki így Malfoyra?

Azonban a srác kicsit sem zavartatta magát, és megragadta a karomat. A fagyi a földre esett.

– Tűnj el, amíg még lehet!

A levegő, amit arra szántam, hogy a fiúra zúdítsam minden dühöm, amit az édességem miatt éreztem, bennrekedt, és lassan elkezdtem én is félni. Most ő nagyon jó színész, vagy tényleg halálra van rémülve…

– Miért? – szedtem össze magam. Nyugalom. Nem kell félni. Ez csak egy ostoba tréfa… Kitapogattam a pálcámat a zsebemben. Maggie szintén ideges volt, és ahogy hozzáértem a lakhelyéhez, éreztem, ahogy apró szikrák futnak végig az ujjaim hegyén.

– TI BÜDÖS KÖLYKÖK!

Mindhárman összerezzentünk Frics hangjára, ami lavinaszerűen zengett végig az előcsarnokon. A lépcső tetején ott állt a gondnok, kivörösödött arccal, gyilkos tekintettel, és thrillerből horrorba csapott át a hangulat.

Farrel már ragadta is meg a karunkat, és rángatott át a Nagyterem bejárata felé… Malfoy megpróbálta kirántani a karját, de nem sikerült… Én már magamtól rohantam arrafelé…

Be a Nagyterembe… végig az asztalok mentén… Frics utánunk, és már mindhárman önként menekültünk… Aztán megtorpantam, mert…

Mi a… – Harry, aki már elindult felénk, szintén megtorpant, miközben én próbáltam megemészteni a látványt, amit az előbb még csendes és nyugodt park tárt elém.

Valami eltakarta a Holdat, a Tiltott Rengeteg fái fölött pedig hatalmas alakok mozogtak…

Óriások – nyögte Soul. Ő is ledöbbent. Maggie megszólalni sem mert…

És a füvön… a parkon keresztül több száz alak közeledett a kastély felé. Fekete csuklyájuk alól néha kivillant egy-egy csontfehér álarc…

– Elkéstél – motyogta Malfoy, aki szintén megállt. Várjunk csak… Ő az előbb figyelmeztetni próbált?!

Valahol a távolban vérfarkas vonyított fel.