Megjelölve
XXXV. fejezet: Az asztalfőn – első rész
"Ahogy látta a Piton arcára kiülő leplezetlen rettegést, tudta, hogy vége."
Mikor Harry órákkal később visszagondolt rá, hogy mi történt azután, miután kikerültek a barlangból, meglehetősen ködösnek találta az emlékeit. Csak annyi rémlett neki, hogy miután Cassie-vel együtt kizsupszkulcsozott a beomlott mennyezetű teremből, három, idegesnek tűnő gyógyító fogta körbe őket. Ennyi megpróbáltatás után szinte elképzelhetetlennek tűnt számára, hogy valójában aznap reggel indultak el a küldetésre.
A gyógyítók óvatosan megvizsgálták őket, mielőtt hordágyakat varázsoltak volna elő nekik. Amint Harryt lefektették az egyikre, úgy érezte, hogy hirtelen teljesen úrrá lett rajta a kimerültség; a szemét is alig bírta nyitva tartani.
– Mások... mások is kijutottak? – kérdezte motyogva a gyógyítótól, aki közben elkezdte hordágyastól maga előtt lebegtetni.
A gyógyító lenézett rá; fáradtság tükröződött minden vonásán.
– Most pihenjen, Mr Potter. Rengeteg mindenen ment keresztül. Ezt akkor is megbeszélhetjük, ha már begyógyítottuk a sebeit.
Harry próbálta kinyitni a száját, hogy vitatkozzon, hogy megmondja, hogy jól van, és hogy segíteni akar, de az izmai nem engedelmeskedtek. Csak arra volt képes, hogy lehunyja a szemét, és minél élénkebben maga elé képzelje Ginnyt, ahogy mellette fekszik, és a kis, finom kezében tartja az ő kezét. De a kép gyorsan szertefoszlott, és aztán már egyáltalán nem látott semmit.
Harry arra ébredt, hogy szinte teljesen elborítják a kötések: főleg a feje, nyaka és a válla, a mellkasa magasságában volt sok belőlük, de a lábára is került pár darab. Az egyik szeme még mindig tompán sajgott. Ahogy felnézett, látta maga fölött a hevenyészett sátor tetejét. Szinte biztos volt benne, hogy még mindig valahol Caithnessben vannak, csak valamivel távolabb a hegytől. Ahogy elfordította a fejét, ágyakat látott az övé mellett sorakozni; színes taláros aurorok feküdtek rajtuk. Az ágya szélén egy alak kuporgott, aki szemmel láthatóan békésen bóbiskolt mellette; kócos haja az arcába hullott.
– Hermione? – suttogta Harry bizonytalanul.
A lány azonnal összerándult, és felriadt; a szemei kipattantak, és a mogyoróbarna íriszeken visszaverődött a sátor tetejéről lelógó gyertyatartók gyertyáinak fénye.
– Harry, ó Harry! – A lány megszorította a kezét. Harry ebből rájött, hogy a lány eddig is a kezében tartotta az ő kezét.
– Hol van Ron?
Hermione hajszálnyit balra döntötte a fejét.
– Amarra. Jól van, csak kificamodott a válla. Egy perc alatt rendbe hozták.
Harry megpróbált felülni, figyelmen kívül hagyva a mozdulatra a testébe belemaró fájdalmat, de Hermione határozottan visszanyomta az ágyra.
– Erről szó se lehet! Így ni! A gyógyítók azt mondták, hogy még legalább reggelig veszteg kell maradnod, hogy beforrjanak a csontjaid.
– A csontjaim? – kérdezte Harry meglepetten.
– Rémes állapotban kerültél be ide. Csak bele kéne nézned egy tükörbe, és te is látnád... Tele vagy horzsolásokkal, és ez a legkevesebb.
– Abból neked is van egy pár – jegyezte meg Harry, utalva a Hermione egyik szemét körbeölelő sötét monoklira. – Mi történt veletek?
A lány arca elsötétült.
– Amit előre megmondtál. Az úgynevezett főhadiszállás nem volt több puszta díszletnél. Szerencsések voltunk, abból a szempontból, hogy nem jutottunk messzire az alagútban, mert a többiek folyton megtorpantak, hogy átvizsgáljanak minden egyes követ, hátha végre találunk valamit, egy titkos járatot, vagy ilyesmit, így, mikor jött a víz, nem kellett hosszan visszafelé futnunk. Mordon hallotta meg először, hogy jön, tudod, mindig azt ismételgette, hogy a legfontosabb a lankadatlan éberség, hát ő éber volt, éberebb mindenkinél. Ránk parancsolt, hogy fussunk.
– És aztán?
Hermione habozott a válasszal; a szemeiben könnyek csillogtak.
– Aztán... aztán megtalálták őt.
– Kicsodát találtak meg? – Harry érezte, hogy a szíve őrülten ver a mellkasában.
– Mordont... Holtan vetette ki a víz.
Harry maga elé meredt. A sátorban semmi sem mozdult. Nem érzett meglepettséget, csak valami mély dermedtséget magában; a puszta tény tudatosult benne, hogy újra egy olyan felnőtt távozott, akinek figyelemmel kísérte a sorsát, aki jó auror volt, talán a legjobb mind közül.
Hogy történhetett ez meg...?
A Rendért felelős ember halott...
Lassan bólintott, mintegy elfogadva azt, amit Hermione mondott.
– Kingsley? – kérdezte aztán.
Hermione szipogott, és megtörölte a szemét.
– Őt kihozták... Még mindig életben van... De vannak sérülései, amik... nagyon súlyosak... De tudod... a remény hal meg utoljára...
– Remus?
– Ő jól van. Most alszik. Ron azt mondta, hogy mindannyian egyszerre hallották meg, hogy jön a víz, és rögtön elkezdtek menekülni. Lupin felszólította őket arra, hogy használjanak buborékfej-bűbájokat, de Remus fejét eltalálta egy repülő kődarab, amit a víz szakított le a falból. Sok embert veszítettünk abban a járatban...
– Mik a számok?
Hermione a szemeit dörzsölte.
– Téged hoztak be utoljára élve... hogy te megkerültél... huszonketten vagyunk... és még mindig harmincnyolc eltűnt ember van... de most már lassan úgy számolnak a minisztérium emberei, hogy ők... halottak is. Ez hihetetlen veszteség...
– Igen, tudom.
Pár percig csendben voltak.
– Emlékszel egy bizonyos Joe Ryan nevű férfire, aki a te csapatodban volt? – kérdezte végül Hermione habozva.
– Igen – válaszolta Harry. – Ő itt van? Túlélte?
– Igen, szerencsére jól van... Csak kisebb sérülései vannak. Ő mondta, hogy te hátramaradtál, miután azt mondtad a többieknek, hogy meneküljenek... Azt mondta, te voltál az, aki elég ideig feltartóztattad a vizet ahhoz, hogy ők megmenekülhessenek.
Harry nem válaszolt.
– Ez igaz, Harry...?
Harry lassan bólintott, és a szemei összekapcsolódtak Hermione elkerekedett szemeivel. A lány levegő után kapott, majd gyorsan kezdett beszélni:
– Harry, az a víz... az akkora volt, mint a Niagara vízesés! Még Dumbledore sem tudta volna ilyen hosszú ideig feltartóztatni! Hogy csináltad egyáltalán?!
Harry vállat vont; az alsó ajkát beharapta. Nem is igazán vette észre, hogy Hermione az előbb épp Dumbledore-éhoz hasonlította a varázserejét.
– Nemtom. Én csak... Koncentráltam, és valahogy tudtam, hogy... meg tudom csinálni, ha minden energiámat erre összpontosítom.
– Joe elég barátságos természet, és ahogy elnéztem, az őszinte tisztelőd, úgyhogy itt, a táborban már mindenki tud a dologról. Csak pár ember kételkedik abban, hogy akár pár másodpercig kitartottál, nem még hogy egy percig.
– Ha a többség most ennyire le van nyűgözve a képességeimtől, akkor talán megpróbálhattak volna hallgatni rám akkor is, mikor még lett volna esély rá, hogy elkerüljük ezt az egészet – csattant fel Harry, aki képtelen volt arra, hogy kiszűrje a hangjából a keserűséget, ami áthatotta a téma kapcsán. – És most... most úgy állunk, hogy majdnem negyven ember veszett oda!
– A második háború eddigi legnagyobb veszteségének tartja mindenki – értett egyet ismét Hermione halkan.
Harry hangosan felsóhajtott, és égnek emelte a tekintetét. Majdhogynem látta maga előtt Voldemort arcát, hallotta a fülében a jeges nevetést, látta, ahogy a kígyó-szerű orrnyílások kitágulnak az izgalomtól...
– Eltervezett mindent, az utolsó másodpercig – mondta ki Harry hangosan, amire gondolt, és amit Hermione úgyis tudott. Egyszerűen úgy érezte, hogy ki kell mondania valakinek az igazságot. – Persze, hogy az embereinek bejárása volt Azkabanba... De lefogadom, hogy egy valamit ő sem tudott előre: hogy ennyi embert megöl majd... Hogy ennyire ostobán belesétálunk a csapdájába, és ennyi embert veszítünk...
A legjobb aurorok – gondolta. Negyven a világ legjobbjaiból nincs többé. Elillant belőlük az élet, ahogy a gyertya lángját eloltják, mielőtt még leégett volna... és azután sötét lesz.
Mint egy kivégzés... Csoportos kivégzés...
– Harry... Az emberek itt elég elveszettnek tűnnek... – szólalt meg Hermione bizonytalanul, mint aki nem tudja, beszéljen-e erről most, vagy inkább nem. – Most már... most már nincs vezetőnk. Úgy értem, itt volt Mordon, aki beugrott Dumbledore helyére, de ő már nincsen... és mindannyian láttuk Cuttingsot, aki nem tűnt túl hatékonynak... Utólag persze ez szerencsés fordulat, hogy nem hozott túl sok embert... De ha tényleg a főhadiszállást támadtuk volna meg, ez nagyon kevés lett volna... És a többiek nem tartják igazi vezéregyéniségnek sem. Az Egyesült Államok mágiaügyi minisztere egy órája érkezett meg, de őt is sokkolták az események... egy biztató szót se tudott mondani az embereknek.
– És mi van Scrimgeourral? – kérdezte Harry.
– El se jött. Egy szót se üzent. Se kép, se hang...
Harry arckifejezésén látszott, hogy ő is súlyosnak értékeli a helyzetet.
– Rosszabbul állunk, mint eddig bármikor. Amíg Dumbledore életben volt, Voldemort visszahúzódott, csak néha-néha próbálta kipuhatolni az erőviszonyokat, próbálgatta, hogy meddig tud elmenni... Dumbledore halála óta azonban teljesen világosan mindenki és minden elpusztítására törekszik.
Eddig még nem fogalmazódott meg benne ez ilyen világosan, ahhoz túlságosan is elmerült a saját feladataiban, de valóban ez történt: Dumbledore, az egyetlen olyan ember, aki reális fenyegetést jelenthetett Voldemort számára, elment; a szellem mintha kiszabadult volna a palackból, ahová már nem lehetett visszatuszkolni. A Rend helyzete is megrendült most: Mordon halálával nem maradt megfelelő vezető, aki összefogná őket, megóvná a Rendet az apránkénti szétmorzsolódástól. Harrynek futólag még McGalagony is eszébe jutott Mordon pótlására, de erről végül is nem lehetett szó: rá nagy szükség volt a Roxfortban is.
– És ez még nem minden... Időközben történt pár dolog külföldön is – szólalt meg halkan, kissé remegő hangon Hermione; Harry látta a gyertya fényénél, hogy sápadt az arca.
Harry kicsit feljebb tolta magát a párnán.
– Mi...?
– Az Államokban volt a legrosszabb a helyzet – suttogta a lány. – Voldemort azt gondolta, a figyelmük elvonódott az itteni akció miatt, és ez részben igaz is volt; országszerte rajtaütések történtek, sok varázsló és mugli halt meg. Németország és Olaszország hasonlóképpen járt; a mágiaügyi minisztereik most, nyilvánvaló módon, válaszokat akarnak.
Harry káromkodott. Mint egy rossz álom.
– Ennek most már nem lesz vége – szólalt meg komolyan. – Most, hogy mindenki kapkod, és pánikba esik, most fog legerőteljesebben támadni.
– Harry – suttogta Hermione, a kezét szorítva a takaró alatt. – Mi a fenét csináljunk...? – A mogyoróbarna szemekben rémület ült. A lány teljesen tanácstalannak tűnt.
Harry arca megrándult, miközben felült az ágyban, amennyire csak tudott.
– Ha nem teszünk ellene valamit, mégpedig gyorsan, akkor maximális mértékben ki fogja használni az elharapózó káoszt...
Hermione bólintott.
– Akkor...
– Ahogy te is mondtad. A Rendnek vezetőre van szüksége, és nagyon úgy tűnik, hogy a minisztériumra is ráférne az, hogy valaki a helyes mederbe terelje az energiáikat és az erőfeszítéseiket...
– Mit fogsz tenni? – suttogta a lány.
– Felveszem a kesztyűt – válaszolt Harry, és kimerültségtől még mindig erőtlen kezét kinyújtotta a tábori ágy mellé helyezett éjjeliszekrényen pihenő pálcája után.
Hetvenként órával a küldetés után beszüntették a keresést a skóciai Caithnessben. Csak öt további embert sikerült élve kihozni a hegy gyomrából, a többiek már halottak voltak, mikor rájuk találtak.
Egy héttel a félresiklott küldetés után Harry a Rend főhadiszállásán volt, Kingsley házában, és a díszes étkezőben ült. Körülötte hat további ember foglalt helyet, néhányan a tolmácsukkal a hátuk mögött; egytől egyig fontos emberek. Az asztalfő azonban mégis Harryé volt.
– Először is, köszönöm, hogy eljöttek – szólalt meg Harry tiszta hangon. – Tisztában vagyok vele, hogy elsőre furcsának tűnhet, hogy velem találkoznak, és nem egy magasabb állású emberrel az Egyesült Királyságból...
A spanyol miniszter a tolmácsához hajolt, és a fülébe hadart valamit.
– Mr Quiroz szeretné tudni, hogy miért maga beszél hozzánk, miért nem Mr Scrimgeour.
Harry a tőle jobbra ülő Scrimgeourre pillantott. A férfi a szakállával játszott, a tekintete fókuszálatlanul révedt valahová maga elé a levegőbe, ráncok barázdálta arca kifejezéstelen volt.
Ahogy ránézett a férfira, rögtön visszaidéződött benne az eszmecsere, amit tegnap folytatott le a miniszterrel. A miniszter, miután a küldetés óta egyetlen szót sem hallatott magáról, előző este minden előzetes bejelentés nélkül hoppanált a főhadiszállásuk elé.
– Na, mi van, sikerült végre kimászni az ágy alól, miniszter? – vetette oda Harry rosszindulatúan, ahogy itt álltak egymással szemben ugyanezen a helyen, ahol most is voltak, az étkezőben. Mérges volt, holott magában azt gondolta, nem kéne így viselkednie; igazából semmi meglepő nincs ebben, hisz annak idején Caramel is pontosan így dugta a homokba a fejét, mikor szembe kellett volna néznie a problémákkal.
De úgy tűnt, Scrimgeournak nincs ereje arra, hogy csípős választ adjon. Csüggedten beszélt, mint akiben a harciasság legutolsó szikrája is kialudt.
– Semmi szükség arra, hogy gúnyolódj, Potter. Az eltűnésem semmilyen kapcsolatban nem áll a gyávasággal, ha hiszed, ha nem. Csak körül kell nézni ebben az országban; az ember mindenhol káoszt lát. Épp ezért meg kellett hoznom néhány fontos döntést az elmúlt pár napban.
– És ez miben különbözik a gyávaságtól? Hogy amíg az országot elönti a rettegés, addig maga elvonul gondolkodni?
– Egyértelmű, hogy a múlt heti katasztrófával végződő bevetés oka az volt, hogy a résztvevők nem értettek meg valami lényegeset. A tudomásomra jutott, hogy te kijelentetted, hogy az információ, amit Lucius Malfoy kiadott, csak hamis lehet.
Harry összeütötte a két tenyerét.
– Briliáns felfedezés.
– Harry, tudom, hogy én egy kevély ember vagyok – mondta a férfi komolyan, kissé meglepve Harryt azzal, hogy most először a keresztnevén szólította. – És most már látom, hogy talán nem csak ellensúlyoztam Caramel... enyhe kormányzását, hanem kissé túl is lőttem a célon... Épp ezért, bevallom, arra jutottam...
– Mire jutott? Mit akar mondani tulajdonképpen...?
– Hogy... Hogy... most már nem én vagyok a megfelelő ember erre a posztra. Tudom, hogy ez egy óriási kérés mindazok után, amiket a minisztérium elkövetett ellened, de én, sok mindenki mással egyetemben, úgy gondolom, hogy eljött az ideje annak, hogy... javasolj néhány változtatást. A mi részünkről ezúttal... feltételek nélkül.
Harry a szó szoros értelmében hátrahőkölt; tett egy lépést hátrafelé.
Olyan szürreális volt az egész.
A mágiaügyi miniszter arra kérte, hogy vállalja át a jó harcának irányítását a gonosz ellen.
Egy másodperc múlva rendíthetetlen nyugalommal bólintott.
– Rendben. Lesz pár változtatás. De nem megyek be a minisztériumba. A minisztérium jön ide hozzám.
Scrimgeour távozott aznap éjjel, arra hivatkozva, hogy összehív egy találkozót a főbb mágikus vezetőkkel, hogy elmagyarázhassák nekik: a helyzet megváltozott. És most, ahogy itt ültek Kingsley házában, az alkonnyal egyre gyérülő fényben, Scrimgeour egyenesen a spanyol miniszterre nézett, és válaszolt a kérdésére:
– Mert nekem nincs többé tekintélyem az embereim előtt. Mr Potternek van.
Ez pedig tökéletesen igaz volt. Kósza hírek keltek szárnyra, és terjesztették Harry szerepét a múlt heti elbukott küldetésben; hogy hogyan jelentette ki, szerinte egy csapda az egész, hogyan tartóztatta fel az óriási sebességgel hömpölygő vizet, és hogy most hogyan állt ki Scrimgeour ellenében, és mondta meg neki, hogy a minisztériumnak muszáj változtatnia a politikáján.
A miniszterek bizonytalanul összenéztek, majd mindegyikük tekintete megállapodott Harryn. Harry mély levegőt vett, hogy folytathassa:
– Bizonyosan már mindannyian értesültek a tényről, hogy létezik Nagy-Britanniában egy titkos, földalatti csoport, a Főnix Rendje, mely elkötelezte magát, hogy a végsőkig harcolni fog Voldemort Nagyúr és szövetségesei ellen.
Rövid biccentések sorozata volt a válasz.
– A vezetőnket a múlt heti rajtaütés során ölték meg–
– ... és ezt azt jelenti, hogy most te állsz ennek a csoportosulásnak az élén? – szakította félbe Harryt a német fordító, miután a német miniszter már aközben sutyorgott a fülébe, hogy Harry beszélt.
Azelőtt, mikor még nem vesztette el azt a rengeteg barátot, azt a rengeteg jó aurort az értelmetlen küldetésben, Harry habozott volna egyenes választ adni erre a kérdésre. De most már tisztán látott: az elmúlt napokban világossá vált számára, hogy nem lehet máshogy.
– Igen, ezt jelenti – válaszolta egyszerűen.
A francia miniszter szemöldökei gyanúsan megemelkedtek. Harry figyelmen kívül hagyta az arckifejezését.
– Abból ítélve, ami Skóciában történt, egyértelmű, hogy nem tudunk eleget Voldemort hadműveleteiről. Nincs világos képünk arról, hány fős a hadserege, pontosan milyen szövetségeseket vagy átkokat akar alkalmazni. Köszönhetően Mr Scrimgeournak...
Scrimgeour arcára fájdalmas arckifejezés ült ki, pedig próbált alázatosnak látszani.
– ... a minisztérium garantálta, hogy mostantól fogva a Rend rendelkezik a Hallhatatlanokkal.
A különböző nyelvek találkozása egyetlen, kaotikus zagyvaságnak hangzott, ahogy az összes tolmács magyarázni kezdett a miniszterének, a hosszúságot tekintetbe véve kétséget sem hagyva afelől, hogy épp most részletezik, kik azok a Hallhatatlanok, és mivel foglalkoznak.
Harry pár másodperc múlva folytatta:
– A Hallhatatlanok kiváló munkát végeztek tegnap, mióta a Rend irányítása alatt állnak. A következő héten nagy valószínűséggel további információkra tesznek majd szert, de már most a tudomásunkra jutott pár aggasztó hír.
Harry egy kis szünetet tartott, míg a tolmácsok lefordították a szavait, tudván, hogy most olyan súlyú információt kell megosztania, amitől ő maga is majd szívrohamot kapott aznap reggel.
– Az előzetes információk alapján úgy tűnik, hogy Voldemortnak körülbelül nyolcszor annyi követője van, mint amennyi ember nekünk rendelkezésünkre áll.
A francia miniszter franciául káromkodott.
– Nyolcszor annyi? – kérdezte az amerikai miniszter, Mr Kenyon. – Ezt meg honnan tudod?
– A Hallhatatlanok kitűnő munkát végeznek – ismételte meg Harry. Valójában nem sokat tudott arról, hogy jutottak pont erre a következtetésre, de nem tudott többet tenni, mint megbízni a munkájukban. – A Hallhatatlanokat a kezdettől fogva a kémkedésre, és arra képzik, hogyan legyenek láthatatlanok... És végül, sikerült kikérdeznünk pár, már letartóztatott halálfalót.
– Áhógy á múlt álhkálommal is tették? – kérdezte a francia miniszter gúnyos hangsúllyal, de tökéletes angol nyelvtant használva.
Harry szemei összeszűkültek.
– Ez alkalommal, Mr Chardonelle, más jellegű kérdéseket tettünk fel nekik. A kérdések nem a főhadiszállás hollétére irányultak, hanem olyan dolgokra, amikkel kapcsolatban Voldemort nem tiltotta meg nekik, hogy beszéljenek. Nem is tilthatta volna meg, hiszen ha kisebb információk helytelennek bizonyultak volna, sosem kapjuk be a fő csalit a főhadiszállás helyére vonatkozóan, nem bízunk az információ helyességében, és nem megyünk oda. Továbbá most azonnal bebocsátást nyertünk Azkabanba: a halálfalóknak nem volt alkalmuk az új szándékainkról értesülni.
Az olasz miniszter előrébb csúszott a székében. A tolmácsokról egyszerre mindenki elfeledkezett.
– Akkor most azt kéri, hogy... Pontosan mit is kér tőlünk, Mr Potter?
– Nos, itt, Nagy-Britanniában az aurorok és a Rend tagjai összevéve nem érik el a kétszázötven főt, és ebbe beleszámítottam azokat is, akik még nem értek a képzésük végére. Ha komolyan vesszük a Hallhatatlanok információt, azt kell, hogy mondjuk, hogy durván ezerhatszáz-kétezer halálfalóval nézünk szembe.
Mély csend telepedett a társaságra ezekre a szavakra.
– És ebbe akkor... ninzsenek beleszámolva ashok a... bezstiák, amikhet... ezs a ''Nagyúr" még bevethet? – kérdezte a német mágiaügyi miniszter.
Harry a fejét csóválta.
– Nincsenek benne. Az óriásokkal kapcsolatos megoldásokon egyelőre még dolgozunk. Van erre egy emberünk.
Itt Harry Hagridre utalt, akivel nem olyan régen beszélt, mialatt a vadőr Gróppal Lengyelországban bujkált, és akitől megtudta, hogy a dolgok, sajnos, nem állnak túl fényesen.
– Továbbá a vérfarkasok számát illetően sem vagyunk még kellőképp tájékozottak – tette hozzá Remusra gondolva, aki épp tegnap tért vissza közéjük az ő utasítására. Merőben szerencsés vonása volt a vérfarkasoknak, hogy természetükből és tevékenységükből fakadóan nem ellenőrizték folyton a saját létszámukat és vonták kérdőre azt, aki egy pár hónapra elmaradt. – Továbbá kapcsolatba léptünk egy csoportnyi kobolddal is, akik némi ellenszolgáltatás fejében feltérképezik majd, mit gondol a társaik többsége arról, melyik oldalra is kéne állniuk.
– És honnan van erre pénzük? – kérdezte Kenyon.
– A minisztérium tartalékaiból. – Harry Scrimgeourra pillantott. Nem akarta felfedni a többiek előtt, hogy az a bizonyos ellenszolgáltatás valójában nem anyagi jellegű volt.
Scrimgeour jó pár koboldot tartott bebörtönözve, akikről Harrynek bevallotta, hogy ezek a lények valójában semmilyen fenyegetést nem jelentelenek, csupán azért tartóztatta le őket, hogy azt a látszatot keltse: a minisztérium tevékenykedik a jó ügy érdekében.
A frissiben elengedett koboldok most meglehetősen hálásak voltak Harry Potternek, és vállalták, hogy teljesítik a kérését.
Harry megköszörülte a torkát.
– Amiről azonban ma beszélnünk kell az nem csak a mi országunk érdeke, hanem az önök országaié is. Annyi aurort kellene, hogy a rendelkezésünkre bocsássanak a jelenlegi helyzetben, amennyit csak lehet.
Egyszerre csapott fel az egyet nem értő morgás megannyi nyelven.
– Miért kéne őket Angliába küldenünk...?
– Mert itt fog lezajlani a csata – válaszolta egyszerűen Harry. – Megértem, hogy szeretnék maguknak megtartani az aurorjaikat, hogy megvédhessék a saját országaikat, de teljesen komolyan mondom, az lenne a legjobb, ha segítenének itt nekünk, és ezzel egyszer és mindenkorra lezárnánk ezt az egészet.
Kenyon oldalra biccentette a fejét; ezüstszürke haján megcsillant a fáklyák fénye.
– Hány aurorra gondolt, Mr Potter?
– Nos, mint mondtam, megértem, hogy a saját országaikat sem akarják védtelenül hagyni, így arra gondoltam, hogy háromszáz–
– Háromszáz?!
– ... háromszáz emberre lenne szükség országonként. Így a mi létszámunk ezerhétszázötven lenne. És még így is megmarad a halálfalók létszámbeli fölénye.
A francia miniszter égnek emelte a kezeit kétségbeesésében.
Harry közben, mivel úgy gondolta, hogy ő minden tőle telhetőt megtesz az ügy érdekében, a végső döntés pedig úgyis a minisztereken múlik, azon töprengett, hogy milyen nehéz volt Scrimgeournak úgy összehoznia ezt a találkozót, hogy a sajtó, és ezen keresztül a széles nyilvánosság ne szerezzen róla tudomást. Harry roppant mód tudott volna örülni annak, ha az akció ezen intimitása meg is marad, és a másik fél nem szerez róla idő előtt tudomást.
– Míszter Poter... – kapkodott levegő után Chardonelle. – Amit mágá jáváshol asz esszerűen lehetetlen! Mi fransziák tisztában vatyunk á máguk Sötét Nágyhúr helyzetével, de ázt nem látom be, hoty ez hotyan lenne hatással asz én országhomra!
Harry egy teljesen vidámságmentes, száraz nevetést hallatott.
– Amerika emberéleteket veszített ebben a háborúban, Chardonelle! Németország és Olaszország úgyszintén! Az, hogy maguk ez alkalommal kimaradtak a szórásból, tökéletesen véletlen! Hogy mondhatja, hogy ennek a háborúnak nincs hatása az országára? – vetette oda Kenyon ingerülten.
Harry is a fejét csóválta.
– Miniszter, maga hamis illúziókba menekül a valóság elől... Nem ismeri Voldemortot.
– Ide fhigyelj, fiú...
– Csak idő kérdése, hogy mikor kopogtat majd a maga ajtaján is... Ha nem vette volna észre, Franciaország elég közel esik Angliához...
– Velem nem fhog ety khölyök íty peszélni! – fortyant föl Chardonelle. A tolmács majd ledöfte a pillantásával az asztalfőn ülő Harryt.
Az amerikai miniszter azonban felemelte a kezét.
– Nem kölyök már, uram. Hallotta, mit vitt véghez Mr Potter? Hogy mennyi mindent próbált megtenni azért, hogy leállítsa ezt a vesztébe rohanó küldetést? Hogyan mentett meg emberi életeket abban a kilátástalan labirintusban, miközben jött a víz?
– Hállottam, de...
– Nem olvasta talán a német és az olasz vezércikkeket? Ezek után gondolja úgy, hogy ez a maga országát elkerüli majd?
Chardonelle becsukta a száját, és maga elé meredt. Úgy tűnt, egyáltalán nem számított arra, hogy az egyik miniszter nyíltan ledorongolja majd a kirohanása miatt.
– Nézzék – kezdte Harry, közben pedig a pillantása sorra végigvándorolt az asztalnál ülő minisztereken. – Nem akarom elhitetni magukkal, hogy tapasztalt vezető vagyok. Sőt, olyasféle babérokra sem török, hogy én legyek a valaha volt legfiatalabb mágiaügyi miniszter. De ismerem Voldemortot. Amit megtudtunk róla az évek során a támadásain keresztül... azt mind felhasználhatjuk ellene. A zsarnoki lelkű emberek, mint amilyen ő is, sosem gondolják, hogy őket bárki megingathatja a hatalmukban. Hogy ők elpusztíthatók. De valójában azok. Ő is az. Viszont ha nem harcolunk ellene, maholnap akár a lába elé rakhatjuk az egész világot, és mikor már mindent meghódított, maguk már nem lesznek itt, hogy elmondják nekem, hogy sajnálják, és, hogy végig nekem volt igazam.
Kenyon bólintott.
– Három napon belül a rendelkezésére bocsátom a háromszáz aurort, Mr Potter.
– Köszönöm.
– Ahogyan én is – szólalt meg az olasz miniszter is. Spanyol kollégája csak bólintott beleegyezése jeléül.
Harry a német miniszterre pillantott.
– Meglátom hozs mit tehetek.
A francia miniszter még mindig a homlokát ráncolta, aztán eltöltött jó pár másodpercet azzal is, hogy hosszan dörzsölgesse a szemeit.
– Nem ígérhetek semmit, Míszter Poter. Nem teszek úty, min'ha nem ismerhném á törthénetét, de ámit khér tölem, ász natyon sok.
– Tisztában vagyok vele. De ha nem avatkozunk be sürgősen és drasztikusan, mire újból megtehetnénk, addigra valamennyien halottak leszünk... vagy valami még rosszabb.
A miniszter lebiggyesztette az ajkát.
– Ennek á hétnek á véghére thudok íghérni khétszázat mhagának. Dhe enél thöbbet mhár... Nem thudom bhírok-e.
Harry bólintott. Ebben a pillanatban már azzal is elégedett volt, hogy a férfi végre többé-kevésbé komolyan vette.
– A csapatok átdobásának visszhangtalannak kell maradnia. Természetesen senki sem akarja, hogy az ellenség tudomást szerezzen a terveinkről. Ha ideértek, akkor elszállásolják őket...
– ... a minisztérium titkos menedékházaiban, szerte az országban. Ott van hely arra is, hogy tovább képezzük őket. Azt magam fogom biztosítani, hogy bármikor kapcsolatba léphessenek velük – fejezte be a mondatot Scrimgeour. Most, hogy Harry vállán nyugodott a felelősség, nem az övén, magabiztosabbnak és meggyőzőbbnek tűnt.
– Még valami – szólalt meg Harry hirtelen. – Minden nap tanítani fogunk nekik valami újat. Folyamatosan gyakorolniuk kell. Nem fogadunk el mentséget. Folytatniuk kell a párbaj-gyakorlást, és készen kell állniuk arra, hogy gyakorlatilag észrevétlenül megjelenhessenek a hívásunkra.
– Az amerikaiakra mindenben számíthatnak – mondta Kenyon.
– Ezt örömmel halljuk – válaszolta Harry, aztán megpöccintette a pálcáját. Az egyik tálalószekrény polcáról egy hosszabb pergamentekercs röppent elé az asztalra.
– Győződjenek meg róla, hogy az embereik valamennyien tisztába kerülnek ezekkel a varázslatokkal.
Harry negyed órával a miniszterek érkezése előtt firkantott le a pergamenre minden átkot, amit a halálfalók valaha használtak ellenük, és minden olyan varázslatot is, ami átsegítette egyik-másik kellemetlen helyzeten. Két további varázslatot is feljegyzett, amiket Piton tanított neki; a minisztériumban egyikről se hallottak korábban.
– Biztosak lehetünk abban, hogy ezeket a varázslatokat a maga aurorjai is tökéletesen tudják majd használni? – kérdezte Don Quiroz.
Harry pislogott egyet, mire rájött, hogy a mondatban az volt neki a furcsa, hogy a miniszter a minisztériumi aurorokat az ő embereinek titulálta. De végül is kihez is tartoznának? Cuttings első dolga az volt az elbaltázott küldetés utáni reggelen, hogy lemondjon, miközben motyogott valamit arról, hogy alkalmatlannak bizonyult a pozíció betöltésére.
– Igen, biztosak lehetnek.
Harry az egyeztetés után lassan felsétált a Ronnal közös hálószobába. Odabent sötét volt, csak a hold sütött be az ablakokon; Ron nem mutatta magát.
– Hogy ment?
Harry élesen megpördült; először azt hitte, Hermione áll majd ott csípőre tett kezekkel, de nem ő volt az. Egy pálcaintéssel lángra lobbantotta a fáklyákat a fali fáklyatartókban.
Ginny állt előtte.
– Gin! – kiáltott fel Harry döbbenten, és önkéntelenül is előrébb lépett. – Mit... mit csinálsz te itt?
– Egy Joe nevű férfi engedett be. Anyával és apával nem is találkoztam. Hétvége van, emlékszel? – kérdezte fanyar hangon. – Vagy már úgy belemerültél a politikába, hogy azt sem tudod, milyen nap van?
Harry, mivel látta, hogy a lány szája sarka felfelé rándul, fel sem vette a szurkálódást.
– Több, mint öt hónapja nem láttuk egymást – szólalt meg Ginny jóval csendesebben. – Emlékszel?
– El se tudtam volna felejteni – válaszolta Harry meglepve. – Hogy felejthetném el, ha azóta is számolom a napokat, hogy mikor találkozhatunk...?
Ginny mosolygott, a szemei csillogtak, és az arca is felderült. Sötétzöld ruhát viselt; a hosszú szoknyarész puhán omlott le a csípőjén. Ahogy végignézett a lányon, és befogadta a látványt, Harry érezte, hogy melegség önti el az egész testét... izzó melegség. Még sosem hiányzott neki így senki, mint Ginny.
– Akkor... nem vagy mérges, amiért eljöttem, ugye? – kérdezte a lány. – Már nem gondolod úgy, hogy Tökfej Nagyúr apró kémeket rejtett a tálalószekrénybe, vagy a függönyök mögé, akik csak arra várnak, hogy megláthassák, hogy én itt vagyok, és futhassanak hozzá elújságolni, hogy randizgatunk?
Harry sóhajtott.
– Gin, igazából te vagy az utolsó ember, akivel találkozni akartam.
A lány szemei elkerekedtek a mondat hallatán, pedig igazat mondott. Az, hogy újra látta a lányt itt, előtte állni, hús-vér valójában, úgy hatott rá, mintha valaki felengedett volna egy hatalmas gátat a mellkasában, és a mögötte levő érzelmek egyszerre mind kiömlöttek, kirobbantak volna belőle. Ha nem fojtotta volna el őket, nem tudott volna eleget tenni a kötelességeinek, hogy is tudott volna úgy, hogy folyton a lányra gondol? És hogy nem tudott volna folyton a lányra gondolni, ha szabad utat enged ezeknek az érzéseknek...? A napi gondok segítettek ennek a gátnak a zárva tartásában, de most, hogy meglátta Ginnyt, egyszerre minden erőfeszítés odalett.
Kinyújtotta a kezét, és kisimított egy tűzvörös tincset a lány arcából.
– És te vagy az egyetlen ember, akit végig látni szerettem volna...
– Tényleg...?
Harry bólintott, és leereszkedett az ágya szélére.
– El sem tudod képzelni, hányszor voltam a határán annak, hogy most kapcsolatba lépek veled, és megkérlek arra, hogy gyere el ide.
– Akkor miért nem tetted?
– Tudod, hogy nem tehettem.
– De most már más a helyzet, nem igaz? Úgy értem, most már te vagy a vezető, nem? Ez már nem olyan, mint az elején, amikor teljes titokban kellett tevékenykednetek.
Harry a homlokát ráncolta.
– Nem, talán nem olyan. De még mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy jó ötlet az, hogy ki-be járkálsz a főhadiszállásra.
Ginny elgondolkodva hallgatott. Most annyira... annyira felnőttnek tűnik – gondolta Harry.
– Meddig tudsz maradni?
– Csak ma éjjel. Anya és apa is azt akarnák, hogy minél előbb menjek vissza az iskolába. – A lány felhorkantott. – Na, nem, mintha itt veszélyesebb lenne tartózkodni, mint bárhol máshol, nem igaz?
– Nem, azt hiszem, alapvetően nem veszélyesebb...
Pár másodpercig hallgattak, aztán:
– Amikor hallottam arról, hogy a küldetés sikertelenül végződött... – kezdte a lány remegő hangon.
– Sajnálom, hogy nem jutottak el az üzenetek időben hozzátok. Minden a feje tetején állt éppen.
– ... Harry, én akkor azt hittem, hogy elveszítettelek.
– Nem veszítettél el. – Harry kinyújtotta a kezét, hogy a kezébe vegye Ginny apró, finom kezét. – Itt vagyok.
Ginny előrébb lépett, és Harry térdeire ült. Most egyenesen a szemébe nézett.
– Tudod, mindenki erről beszél. Arról, hogy mit csináltál a vízzel.
– Tényleg?
– Ühüm. Azt mondják, nagyon erős varázsló lehetsz, ha meg tudtad állítani, és hogy most te lettél a vezetőjük. A megmentőjüknek hívnak.
– Igen? És te mit mondasz?
– Én azt mondom nekik, ha valóban azt gondolják, hogy ilyen kemény vagy, akkor látniuk kéne a törpegolymókos tetoválásodat is. Árnyalná a képet.
– Hé! – kiáltott fel Harry, és lehúzta magával Ginnyt a puha párnákra. Pár másodpercig csendben feküdtek, aztán Harry simogatni kezdte a lány haját, Ginny pedig a fülébe suttogott:
– Akkor te vagy a vezető...? Egészen addig, amíg vége nem lesz?
– Amíg vége nem lesz.
Ginny kifújta a levegőt. Harry érezte, hogy a lány meleg lehelete csiklandozza a nyakát.
– És mégis mit gondolsz, az mikor lesz?
– Nem tudom – válaszolta félig-meddig őszintén. Legbelül valami azt súgta neki, hogy ez nem sokkal azután lesz, hogy Voldemort hamarosan rájön, az nem jó neki, ha ő a parancsnok, és ezt a fordulatot semmiképp nem hagyja majd annyiban: a kérdés csupán az, hogy hány emberi élettel fognak majd megfizetni ezért.
Közelebb húzta magához a lányt, és mélyen beszívta a virágillatot, ami a selymes, vörös hajból áradt.
– Nem tudnánk egy kicsit... jegelni ezt a témát...? Jó lenne pár órára... nem Kiválasztottnak lenni.
Ginny rávigyorgott.
– Dehogynem.
Harry a lány törékeny teste köré fonta a karjait, és megcsókolta; közben csak arra gondolt, hogy ezekben az értékes pillanatokban csak ők ketten vannak a világon, és ezt, itt, most, semmi sem ronthatja el, zúzhatja össze, vagy mérgezheti meg...
Már elkezdtük fordítani a fejezet második felét, de még valamennyi hátravan.
Szeretnétek még a hét közepén megkapni? ;)
A fejezetet a következő embereknek ajánljuk:
Anett Shinoda, Anonymus6, daren, Daedalus, Denem, Dóri, ibolya0808, Jackpapa, Marses, Meliadila/Millanemolli/MolliMilla, Nomi, Pepita67, Shanee, Szentkuti Gáspár, Tess, Tola da Radora, vaveva.
Köszönjük szépen, hogy írtatok! :) Reméljük, tetszett a most feltöltött rész is. :)
Válaszok azokra a kérdéseitekre, amik felmerültek az előző résszel kapcsolatban, és ebben a fejezetben nem derült ki a válasz rájuk:
Anonymus6: Igen, Harry ennyire hűséges. Igen, az előző fejezetekben valóban nem került említésre Ginny... Ennek a magyarázata itt kiderült: próbált nem gondolni rá. Mi, fordítók, örültünk volna egy cassie-s verziónak is egyébként. :)))
Meliadila: Roppant egyszerű módon találtak rájuk. Cassie fellőtt egy adag segítségkérő piros szikrát az égre. Ez le volt írva a fejezetben.
Azért bíztak meg abban, aki ledobta a zsupszkulcsot, mert Cassie említette, hogy segítséget kértek a minisztériumból – ez is le volt írva a fejezetben –, és szerintem, ha meg akarták volna ölni őket, zsupszkulcs-hajigálás helyett sokkal célszerűbb lett volna valamilyen átkot használni, nem...? :)
Egyébként te írtál Millanemolli és MolliMilla neveken is?
Nomi: Akik megmenekültek, azok valószínűleg buborékfej-bűbáj segítségével menekültek meg. A fejezetből kiderült – Harry gondolataiból –, hogy a varázslat nem tart ki örökké. Az ellen pedig semmiképp sem véd meg, ha az illetőt a víz nekicsapja a sziklafalnak, és szétloccsan a feje. Valószínűleg emiatt sem menekülhetett meg mindenki.
A most feltöltött fejezetben már le van írva, hogy voltak, akik használták a buborékfej-bűbájt, az ő életüket pont, hogy megmentette, mert kitartott, és mert nem zúzódtak halálra a köveken. ;)
Pepita67-nek:
"Mindig ideges vagyok, ha egy történetben feleslegesen, emberi hülyeségből halnak meg pozitív szereplők."
Ebben egyetértünk. ;) Viszont mivel a szituáció jól alkalmazható az életre, nekem mégis ez az egyik fő ok, hogy megtetszett a regény. Az életben is előfordul, hogy valakiknek a tervei a belátási képtelenségük miatt dőlnek dugába, vagy mert alaptalanul túl sokat képzelnek magukról.
Egyébként ki volt az a pozitív szereplő, aki meghalt, és akit sajnálsz, és akinek a halála ki is derült még a 34-es fejezetből? :)
"A negatívakkal ilyen soha sem történik. Azokat ötször kel kinyírni mire végre elpusztulnak."
Kire gondoltál itt, aki tovább húzza? Voldemortra? :) Egyébként már nincs sok hátra a történetből – szószámban sok, de pl., fejezetben nem –, úgyhogy hamarosan minden kiderül.
"Kérdezem én:
Miért nem hopponáltak ki a barlangból, amikor már tudták, hogy baj van?"
Valószínűleg Voldemortnak volt annyi esze, ha már csapdát épít, lehoppanálásgátolja a területet, ahogy pl. a Roxfort is le van. A szerző nem írt erről, nekünk meg annyira természetes volt (tudom, hogy ez banális indok, és kiválthatja a "na persze, nem hiszem el"-érzést, de így van), hogy nem írtuk bele. Nyilván a csapdának semmi értelme, ha az egerek kitűnnek belőle.
"Miért nincs mindenkinél egy-egy zsupszkulcs vészhelyzetre?"
Talán mert előző nap határozták el az akciót, és nem tudtak seperc alatt hatvan zsupszkulcsot elkészíteni, amennyien voltak.
Továbbá valószínűleg annyira reménykedtek az akció sikerében, hogy úgy gondolták, ilyen mérvű óvintézkedésre nem lesz szükség.
Egyébként emiatt is nagyon jó, hogy megírtad ezt a kommentet, hogy logikai szempontból a HP sem tökéletes.
Nyilván az ember gyerekként az akciók közepette nem kezd el azon gondolkodni, hogy micsoda fatális baromság az, hogy a Roxfortba nem lehet ki-be hoppanálni, de zsupszkulcsozni igen!, és akkor miért nem tűnik ki-be Voldemort zsupszkulccsal! a Roxfortba. Például hatodévben, mikor Dumbledore nincs a kastélyban (tehát tőle nem kell félni, ugye ő a legnagyobb visszatartó erő Voldemortnak), akkor a halálfalók, erről értesülve, végre betörnek. Azonban nem zsupszukulcsot használnak!, hanem a volt-nincs szekrényt!, amit Dracónak egy évig! kell előtte javítania, hogy működőképes legyen...
Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna zsupszkulcsot használniuk, nem? Soha, sehol nincs leírva, hogy zsupszkulccsal ne lehetne a Roxfort területére menni, sőt, van egy jelenet, mikor Dumbledore a sérült Mr Weasleyhez kizsupszkulcsozza az egész családját, meg Harryt... Dumbledore ott nem csinál semmilyen extra varázslatot, nem azonosítja magát semmivel a védővarázslatok előtt, csak csinál egy zsupszkulcsot, valamennyien megfogják, és már ott sincsenek!
Ezért is tetszik nekem ez a komment is nagyon, habár nincs a földön szerző vagy fordító szerintem még, akinek ez tetszene – a cselekmény ugye a mi sarunk is olyan téren, hogy mi választottuk, hogy ezt fordítjuk –, mert jól rámutat erre a visszásságokra, amiből nagyon sok abból ered a fordításban, hogy az eredeti, rowlingi világ sem volt logikailag jól felépítve, minden oldalról megindokolva. Ugye ez a zsupszkulcs, hoppanálás viszony sem volt soha tiszta. Ott van például az Odú: az nem hoppanálásgátolt, az ikrek nyugodtan hoppanálnak egyik szobából a másikba. Nincs rajta Fidelius sem, ezt tudjuk. Mi a fene akadályozza meg a halálfalókat meg Voldemortot abban, hogy behoppanáljanak vagy zsupszkulcsozzanak oda egyszer, megragadják Harry ingje nyakát, és továbbálljanak vele...? Ha ez egy ilyen el nem rendezett kérdés a könyvekben, valahol picit érthető, hogy a fanficszerző is hibázik, hiszen nem az ő dolga lenne újraalkotni a világ alapvető kereteit, amiben alkot, neki beléhelyezkedni kell.
De a hoppanálás-zsupszkulcs, hogy Hop-porozás (ugye mindhárom ugyanarra van) problémakör csak egy, ami nem tiszta a könyvekben. Lehetne még idevenni azt, mikor egyes karakterek kifordulnak magukból a könyvekben az addigiakhoz képest, és még sok mindent.
Ezzel nem akarom Rosie-t mentegetni, talán lehetett volna máshogy, de nem is akarom az eredeti alapanyagot tökéletesnek beállítani, amiben sehol sincs tévedés, és ami nem vezethet fanfices tévedésekhez; mert egy egyszerűen nem lenne igaz, nem lenne tisztességes Rosie-val szemben. Remélem, a válaszom után nem az lesz, hogy mostantól minden fanfices kritikaválasz arról szól majd, hogy "azért illogikus a ficem, mert az eredeti is az", mert ez nem menti fel a kedves fanficszerzőket az alól, hogy túlnyomó többségük még így sincs SEHOL Rowlinghoz és a szerkesztőihez képest, se történet-kitalálás, se stílus, se karakterek, se hibaszám, se semmi terén.
Visszatérve az eredeti kérdésre: szerintem a sietség, és az önbizalom lehetett az oka annak, hogy nem csináltak zsupszkulcsokat, de valóban, ezt nem írta le a szerző. Továbbá, ahogy Mordon is említette, valójában csak a kígyóért akartak berohanni, és aztán jöttek is volna ki...
"Miért nem robbantották be a barlangot a víz odaérkezése előtt maguk mögött?"
Ha jól emlékszem, Harry maga alatt és fölött is hallotta a hangot, mikor jön a víz. A víz nem egyszerű víz lehetett, Voldemort bűvölhette meg olyanra, hogy adott pillanatban törjön utat magának, és szó szerint mindenhonnan jöjjön. A leírás ezt tekintve elég egyértelmű: majdnem teljesen körbezárja őket, és persze nagyon gyors. Szóval, ha berobbantják a barlangot, egyrészt a járat azon része is rájuk szakad, ami még előttük állna – mert egy barlangrobbantáshoz, vagy bárminek a robbantásához szakértők kellenek, hogy kiszámolják, statikai szempontból előre megvizsgálják az adott dolgot, hogy mit fognak felrobbantani, pont azért, hogy nehogy rájuk omoljon rájuk az egész. Ezt említi is a szerző annál a résznél, ahol Harry nem akarja felrobbantani a kijáratot elzáró torlaszt. Cassie pár órával később megteszi, és rájuk is omlik egyből az egész, súlyos sérüléseket szenvednek. Másrészt nem érnek el vele semmit, mert a víz mindenhonnan jön. Ha berobbantják, akkor a robbanáskor leszakadó sziklák fölött raktározódott víz szakad rájuk. Mint mondtam, Harry onnan is hallotta a hangot.
"Gondolom, most, hogy kiderült, hogy a felnőt varázslók teljesen debilek, Harry átveszi a vezetést és végre alátesznek Voldinak.
Egyébként a történet folyamatosan izgalmas, rengeteg a jó konfliktus és fordulat. Szívesen olvasom, bár utálok várni a következő részre... Tudom ez vele jár."
Na látod, ezért jó ez a sztori. Harry előtt itt van a lehetőség, hogy átvegye a vezetést... Ha valóban itt van-e, ez ebből a részből kiderült. Nagyon kevés az ilyen történet, mi ezért is kedveljük ezt. :)
Megértjük, hogy utálsz várni a következő részre, de mi tényleg mindent megteszünk, hogy minél előbb a történet végére jussunk.
Elnézést a hosszú válaszért, de egyrészt elgondolkodtató, inspiráló dolgokat írtál, másrészt úgy gondoltuk, hogy a kérdéseid, mivel nagyon is jogosak, másokban is felmerülhetnek. :) Köszönjük, hogy írtál! :)