Na, a cím ezúttal mindent elárul.

Figyelem! Aki azért olvasná ezt a fejezetet, mert épp csak haladni akar a történetecskémmel, mert nem akar elmaradni emellett a veszett tempójú feltöltésemmel, de nincs hozzá hangulata igazán ne tegye! A Kirkland familia utoljára köszönt vissza ebben a történetben.

Ha olvassátok, éljétek bele magatokat, s egy végső hozzáfűzéssel még dobjatok meg a szigetieket illetően! (Főként Írország karakterének megfestéséről alkotott véleményetek jelentene sokat számomra)

Jó szórakozást!

Anglia, avagy családi találka

Dühös voltam. Bőséggel kijárt volna még több is annak a barbár ír fajzatnak. Scottnak nagyon nem kellett volna beleszólnia a dolgok menetébe. Adott egy tanácsot: „Hagyd őket az írekre!" Nem fogadtam meg, s ez az én bajom volt.

- Hogy jössz te ahhoz, hogy beleszólj az én dolgomba? – kérdeztem túlsziszegve a mellettünk köhécselő, fuldokló Írországot.

- Meg van annak az oka. – adta meg kissé pontatlanul a választ, és számomra ez nem bizonyult elégségesnek.

- És mi volna az?

- Hogy rühellem az önző gondolkodásmódodat. – hergelte fel magát – Kár tagadni, erősödsz. – Bizonyára büszkesége miatt azt már nem merte kimondani, hogy messze túlszárnyaltam mindkettőjüket – De tiszteld az idősebbet! – mordult fel egy pillanatnyi szünet után.

Legidősebb bátyámmal való bájcsevelyem közben ír fivérem nagy nehézségek árán talpára állt. Dühömben túlzott figyelmet fordítván Scottra, s túl keveset Williamre meglepetésszerűen ért, hogy immáron ő is kardot szegez a nyakamnak. Mi több, készült átdöfni azt.

- Szerintem nyírjuk ki most, s egy csúf pattanással kevesebb lesz a világ arcán. – mondta véres szájjal vicsorogva. Állandóan köpte a vért, meg a sarat, s ennek törülgetése bizony az ingén is meglátszott már. Olyan hatást keltett, mint egy elvadult kutya, aki épp szétmarcangolta áldozatát, de annak egy csontja megakadt a torkán így felbőszítvén a vadat.

Legnagyobb döbbenetemre, s nem kevésbé kedves ír bátyáméra Scott se szó, se beszéd, kiütötte a kardot a kezéből.

- Mi a lótrágyát csinálsz? – érdeklődött udvariasan bátyám e tett okai után.

- Te is befejezed az öcséd szekálását!

Akkor először tudatosult bennem igazán, hogy Scott a BÁTYÁM. Mindig úgy hívtam, tudtam is, hogy valami sajnálatos baleset lévén bizonyosan van köztünk valami vérségi kapcsolat, de sosem tekintettem annak. Így utólag belegondolván az akkori helyzetbe – csak az AKKORIBA – mérföldnyi távolságok voltak közöttünk érettség terén. Még Írország is, aki azért korban még mindig Scotthoz állt közelebb, épp olyan ostoba kölyökként viselkedett, mint én. Véleményem szerint – bár ő ezt cáfolná - meg is maradt ott, míg én kinőttem belőle.

Mindezt mai fejjel tudom már. Ám akkor nem figyeltem fel egy nagyon fontos dologra, ami bizony sok mindent elrontott: drága legidősebb bátyám a maga durva és erőszakos módján nevelni akart, mert még mindig egy gyerek voltam a szemében. Ellenben én minden mozdulatát ellenségesen kezeltem. Nem mondom, voltak goromba tréfái, amik lehet, hogy egy életre nyomot hagytak a lelki világomban, de alapvetően nem volt olyan rossz, mint ahogy megéltem. Sajnos, mire erre ráébredtem, jócskán elmúlt ez a korszak, s többé nem volt bocsánat. Körülbelül ekkor, Erzsébet időszakában kezdődött a dolog és Cromwellnél vált véglegessé és teljessé. Egyetlen gond akadt csupán ezzel: én voltam az erősebb, s meg akartam bosszulni ez elvett gyerekkort.

S hogy véget vessek ennek a keserű gondolatmenetnek, térjünk rá az akkori kamaszhoz illő reakciómhoz.

- Nem mintha te mást csinálnál! Vagy legalábbis eddig mást csináltál volna… - mondtam. Természetesen nem bírtam volna csukva tartani a szám, és hagyni, hogy szépen elrendezze a dolgokat és mindenki békében hazamehessen. Nem! Nekem az ellen kellett fordulnom, aki másik, akkori nagyobb ellenfelem ellen fordult az adott pillanatban.

- Tudod, én úgy hittem, a börtönben megedződtünk egy kicsit… - sóhajtott. Komolyan úgy festett, mint akit mélyen megbántottam. Valószínűleg így is volt, csak én nem láttam ezt még. Számomra olyan bődületes marhaságnak tűnt, amit mondott, hogy biz' Isten, egy nevén nem nevezett francia, vagy a vele közel azonos nevet viselő szégyenletes angol sem szárnyalhatta volna túl.

- Megedződtünk?! – keltem ki magamból – Mi a francot takar ez? Épp úgy ok nélkül verni kezdtél mint minden más alkalommal. – kiabáltam torkom szakadtából.

Skócia, avagy megtanultam a leckét

Nem szóltam. Sajnos volt igazság abban, amit mondott. Azt viszont nagyon bántam, hogy ő ennyire emlékszik a dologból, pedig nem volt az olyan régen. Egyetlen sóhaj kíséretében nyugtáztam, hogy – mivel még csak most kezdte – nem növi ki egyhamar a kamaszkort.

- Való igaz, így volt. Az első este. Ám már ne haragudj, de a történet nem itt ért véget. Gondolj csak bele, mi jött ezután? – próbáltam szolidan rávezetni olyan apró dolgokra, minthogy megmentettem az életét attól, hogy a saját népéből való kalózkája vágja el a torkát Őfelsége, szeretett királynője színe előtt. Vagy ami még közelebbi esemény: a zászlók esete. Tudtam, hogy ő tudta, hogy én tettem. Csak azt nem tudtam, ha tudta, és tudja most is, akkor miért nem tudott erre ebben a szent minutumban is gondolni.

- Én csak arra emlékszem, hogy ezegyszer nekem sikerült felülkerekedni, s gorombaságod ellenére megmentettem az a nyomorult hátsódat egy emberöltőnyi rabságtól. – vágott vissza. Mondanám, hogy nem látta a fától az erdőt, de ehhez fa sem kellett, önnön maga ott, a kis világának középpontjában elég volt ehhez.

- Sajnálom, hogy ezt így látod. Ettől függetlenül szépen hazajössz velem ír fivérünk jóváhagyásával. – Én megpróbáltam élni születési előjogaimmal, minthogy egy ilyesfajta utasítást csak betartanak akkor is, ha nem tetszik nekik. Tényleg megpróbáltam.

- Egy fenét! – vágták rá egyszerre.

- De igen! – kiabáltam most már én is. Kifejezetten sokáig tűrtem, hogy tíz éves kölykök módjára nyúzzák egymást, s ezzel táncoljanak az idegeimen, s még a sértéseket is lenyeltem – főként persze angol részről – de ez már több volt a soknál.

- Előbb szépen kilábaltok mind a ketten a gyerekkorból, aztán tőlem mészárolhatjátok egymást! Majd ráébredtek, milyen jó az! – gúnyolódtam. Valójában ez egy burkolt „engedély" volt a verekedésre, mindössze annyi kikötést tettem mellé, hogy ne akkor és ne ott tegyék. Ez általában működni szokott, legalábbis Williamnél. Ami nem tilos, csak épp az adott időben nem tanácsos csinálni, az már nem is olyan csábító. Szerintetek hallgattak rám?

- Nem mintha te kímélnéd az én angoljaimat. – vágott vissza Arthur.

„Bort iszik, vizet prédikál." Más nem jutott az eszembe. Bár ki akartam ezt mondani, rá kellett döbbennem, hogy éppúgy igaz rám is. Ehelyett mással hozakodtam elő.

- Épp az imént dühöngtél, hogy ne avatkozzak be a te dolgaidba. A te angoljaidnak mi köze az enyémekhez? Csak belekontárkodnak a gondosan kidolgozott rendszerünkbe! Teszik mindezt azért, hogy a nagybecsű honnak, Angliának jó legyen. Szegény skót kisfiút, aki a saját földjén vadászott véletlen eltaposta egy ló, mert nem volt hajlandó igazolni magát az angoloknak. Miért akarták „ellenőrizni"? Mert a fiú olyan szarvast lőtt, ami angol volt, csak buta gebe lévén átlépte a határt. Ejj, ez súlyos, megtorlandó vétek! – gúnyolódtam, de amit mondtam, a színtiszta igazság volt, tényleg megtörtént – Kérlek szépen, kisöcsém, láss már túl az önös érdekeiden! – láttam, hogy szólni kívánt – Szavad ne legyen! Nincs vita, hazajössz és kész! – Megragadtam a vállát, és vonni kezdtem magam után.

- Oh, rossz fát tett a tűzre a kisöcsi… Bátyuskánt majd a sarokba állít! – Drága William nem viselkedett gyerekesen. Á, dehogy!

- Másik kisöcsém, volnál oly' kedves, és nem segítenél ilyen nagyon?! – szóltam rá, ugyanis Arthur erre a megjegyzésre úgy megugrott, mint egy felheccelt kutya. Hajszálon múlott, hogy nem esett foggal-körömmel ír fivérünk torkának. Le kellett fognom mindkét kezét, máskülönben karom, hátam, meg úgy mindenem kék és zöld színekben játszott volna néhány nap múltán.

- Ha jól viselkedsz, talán vacsorát azért még kapsz. – feszítette tovább a húrt William. Az a bizonyos húr, amit az imént említettem, valahol a harmadik szónál szakadt el. Arthur kitépte magát a kezemből, s neki rontott Írországnak. Az az ügyefogyott megbánta, méghozzá igen hamar, hogy nem bírta tartani a száját csak addig az öt percig, míg hallótávolságon kívülre érünk. Anglia olyan erővel zuhant neki, hogy mindketten vízszintesbe kerültek, idősebbik öcsém pedig egy rossz helyen lévő keményebb kőzetnek köszönhetően eszméletét vesztette. Arthurt ez nem izgatta, vagy nem vette észre, nem számított. Tíz másodpercig sorozta az arca minden pontját, de úgy, hogy William nem minden bizonnyal jó ideig nem ismerhetett a tükörképére. A fent említett idő elteltével sikerült lerángatnom róla a bőszen szitkozódó, és sajnos nagyon is eszméleténél lévő Angliát.

- Most boldog vagy? – kérdeztem. Ő, mint fenevaddá vedlett, zavarodott elméjű emberszerű lény, eltorzult arccal pillantott rám a válla fölött. Maradjunk annyiban, hogy a bennem felbukkanó érzést döbbenetnek nevezzük, melynek hála reflexszerűen engedtem el öcsémet, hogy elhátrálhassak mellőle.

- Arthur, minden rendben? – Határozottan nem volt valami rendben ott fenn, a két füle között, de nem tudtam mást kitalálni. Ilyen helyzetben még nem találtam magam, így egy helyzetnek megfelelő reakcióval sem tudtam előállni.

Felvette a kést, amit az imént még Írország szemének kiszúrásához akart használni és felém lépett. Akaratlanul is hátráltam egy lépést. Folyamatosan lépegetett felém leolvashatatlan arckifejezéssel, én pedig eszerint hátráltam. Ketten voltunk ellene, s Írország immáron félholtan feküdt a földön. Akárhogy is néztem, nem volt tanácsos a közvetlen közelében tartózkodni.

- Higgadj le! – szóltam rá, de ő nem reagált. Egészen olyan volt, mintha tényleg elvesztette volna a józan eszét, s emberi szót többé már nem ért.

Váratlanul, s minden előjel nélkül felém hajította azt a nyamvadt, mocskos pengét, ami kis híján elvitte a bal fülemet. Épp csak két millimétert csúszott volna lejjebb, és elvágja. Fél centi jobbra volt a híja annak, hogy szememet kiszúrja. Ijedtem kaptam a fejemhez, s mikor megvizsgáltam a tenyerem szerencsére néhány megnyesett hajszálnál több nem tapadt rá.

Ennyi idő épp elég volt Angliának ahhoz, hogy közelebb kerüljön hozzám. Felkapta a kést, merthogy én közben elhátrálgattam mellett, ő pedig követett, s újra felém dobta. Ezúttal vékonyan megvágta a vállamat.

- Na ebből aztán elég! – kiabáltam türelem híján. Nálam volt a kard, s ráébredtem arra is, hogy nem kéne hagyni, hogy megint megszerezze az a pengét. Még a végén komolyabb kárt tett volna bennem. Határozottan megálltam – határozottabban, mint ahogy éreztem magam – és a kardot a torkának szegeztem.

- Megállj, mert most képes lennék elvágni a torkodat! – morogtam rá. Hála az égnek, megállt, s egészen olyan volt, mintha észhez tért volna. Felsóhajtott, s feltartotta a kezét ezzel jelezve, hogy az őrjöngését befejezte.

- Hol lettél elcseszve? – kérdeztem csak úgy a levegőbe, de ő – fene vigye a dolgát – képes volt válaszolni.

- Erre most válaszolhatnék, de akkor kicsi szíved megszakadna. – fintorgott. Mellé társult még az a negédes, gúnyos hang, amitől felállt a szőr a hátamon.

- Haza! Most! – parancsoltam.

Írországot nem féltettem. Az emberei rövid időn belül meg kellett, hogy találják, mert láttam, ahogy egy gyermek figyel minket, majd elrohan a nyugati partok irányába. Nagyobb gondot jelentett Arthurt időben elég messze vinni, hogy további sérülések ne legyenek szükségszerűek, legyen szó bármelyik félről.

Öcsémet magam előtt vezettem kard hegyét a hátához érintve, nehogy próbálkozzon valami szökéssel. Már jó utat megtettünk, nem messze volt a part, ahol az ő hajóját megtaláltam, s jómagam is ott kötöttem ki, így kezdtem megnyugodni. Néhány nap, és otthon leszünk, elválnak útjaink és ideiglenesen ugyan, de békén élhetek kis edinburghi lakásomban.

Hát nem! Csak egy pillanatra gondoltam erre, és máris azt észleltem, hogy Arthur eltűnik a látóteremből. Leguggolt, ám mire ezt felfogtam a kardom alatt, a mellkasomnak lökte magát. A támadás nagyon rosszkor érkezett, kiszorított minden levegőt a tüdőmből, s néhány pillanatra még a látásom is elhomályosult. Épp csak ki tudtam venni újra az alakját, megragadta a gallérom. Időben ahhoz, hogy ne hagyjon engem elesni. Azt hittem talpra akar állítani, ám e helyett maga elé húzott még elég görnyedt testtartásban, s a tarkómra sújtott. Megint elsötétült a világ. Az utolsó amit éreztem, hogy megtart, nem hagy elesni, ám utána se kép, se hang.

Puha párnán ébredtem, pamlaggal betakarva. Sajgott a fejem, de ettől függetlenül kifejezetten jól éreztem magam. Szétnéztem. Örömmel állapítottam meg, hogy otthon vagyok a kis edinburghi lakásomban, ahogy azt kívántam. Már a gondolattal is eljátszottam, hogy az egész jelenet csak egy rémálom volt. Kinéztem az ablakon: esett. Még ennek is örültem. A szoba az ottani időnek hála mindig kellemesen hűvös, míg a takaró alatt kellemes meleg volt. Erős volt a gyanúm, hogy a derékalj alá betettem, vagy valaki betett egy ágymelegítőt. Bár hívott a természet, méghozzá igen sürgősen, nem akaródzott kikelni az ágyból.

- Mi volt ezen események tanulsága? – Robbanásszerűen hasított a fülembe Arthur hangja. Épp olyan volt, mintha a Mons Meg-et sütötték volna el váratlanul a fülem mellett. Ahogy öcsikém fölém emelkedett az ágyam mellől, reflexszerűen megütöttem. Sajnos nem voltam abban a helyzetben, hogy verekedést kellett volna kezdeményeznem.

- Rossz válasz. – Keze olyan gyorsan ragadta meg a torkom, hogy szinte nem is láttam a mozdulatot. Azon kívül, hogy a kezéhez kaptam, nem gondoltam másra, minthogy nem ágyban akarok elhalálozni.

- Ironikus nem? – vigyorgott. Ha épp nem fojtogatott volna, s csak az arcát láttam volna, minden bizonnyal visszamosolygok rá. Mintha csak szokásához híven az időjárásról beszélt volna!

- Az egész pont ugyanígy kezdődött számodra. – szólt kis szünet után álmatag hangon – Csak akkor minden fordítva volt, abban a londoni kis börtöncellában. Szerintem ezt veheted jelnek is: új korszak kezdődik. – nézett mélyen a szemembe. – Az én uralmam korszaka! – kacagott fel, de szorítása egy pillanatra sem enyhült.

- Oh, és a tanulság… - kezdte újra könnyeden, de kezén éreztem, hogy majd szétfeszíti valami belülről – Bővebben vagy röviden kéred? – kérdezte. Hosszú, perceknek, óráknak tűnő pillanatokig várt, pedig tudta, hogy képtelen vagyok még levegőt venni is, nem hogy választ adjak.

- Szóval bővebben, hogy biztosan megértsd? Rendben! – Leült mellém, mintha épp esti mesét mondana nekem – Kor ide vagy oda, az erő, a hatalom az, ami a ranglétrát meghatározza. És hogy ez számodra mit jelent? – Egyre erősebben szorított, s én mindhiába vergődtem egyre vadabbul, olybá tűnt, soha nem ereszt. – Még egyszer parancsot, utasítást, burkolt, megjegyzések mögé búvó célzásokat, kéréseket hallok a te szádból, ami bírálja, ne adj Isten, felülírja az én akaratomat, elintézem, hogy többé egy szót ne tudj szólni. Hogy ez nyelvkivágást jelent, vagy kivégzést, azt a helyzet alapján fogom eldönteni. Ha pedig netán még tintával is próbálkoznál, hogy ne csak a kimondott szavakról essen szó, a kezdet vágom. Elsőre csak a jobbat, hogy még meg tudj tanulni írni, csak utána vigyázz jobban, mit vésel a papírra. Összefoglalva: már magasan fölötted állok, és te csak azt szajkózod, amit én mondok!

Végre elengedett. Már a nyálam is rácsorgott a párnára, amiben Arthurnak hála szinte elsüllyedtem. Míg ő elindult az ajtó felé, addig én épp úgy próbáltam a hasamra fordulni és feltérdelni, mint ő annak idején a börtönben. Köhögés, nyöszörgés és egyéb meg nem határozható levegővételhez hasonló hangot kiadása közben figyeltem, ahogy kinyitja az ajtót, kilép rajta, de még visszafordul egy szóra.

- Lesz még ennek folytatása…

Percek teltek el, mire újra rendesen tudtam lélegezni és gondolkodni. Ami a nyugodt állapotom visszanyerését illeti, évek teltek el, mire ezt a találkozást fel tudtam dolgozni. Pedig, ha úgy vesszük, a külső körülmények éppen olyan kellemesek voltak, mint ez előtt. Az eső csendesen kopogott az ablakon, mellyel általában nyugodtan álomba tudott ringatni. A szoba ugyanolyan hűvös volt, de otthonos, amilyen mindig. Csak a pamlag alatt volt melegebb, s mikor ebbe belegondoltam, ráébredtem miért: már nem hívott olyan nagyon a természet.

Nem kell aggódni, fiúk és lányok, a végbefejezést valamelyik latin szépség fogja megkapni. Bár Anglia a főszereplő, de üsse kavics! Arról még nem számoltam be, hogy mi lett a vége a kis szökési kísérletnek.