- Furcsa, nem értem, miért olyan csendes a világ második legnagyobb országa – szólalt meg Sealand a Világkonferencián.
- Ki? – kérdezett vissza Anglia. – Egyébként meg mit keresel itt? Mondtam, hogy menj haza!
- Kanada – mondta Peter, figyelmen kívül hagyva a másik utasítását. – Úgy értem, tök halkan beszél, szerény, meg minden.
- Hát azért, ha rájön az öt perc... – szólt közbe Amerika, miután meggyőződött arról, hogy Matthew látó- és hallótávolságon kívül van. – Mármint, nem láttad még bekattanni. Akkor maga a horror. Még Ivan is fél mellet... – Ekkor hátulról valami hideg és kemény nyomódott a nyakához, hátra sem nézve pattant föl és rohant ki. „Basszus, Oroszország megöl", gondolta nagyot nyelve. „Megfojt a csapjával, aztán pedig porrá zúzza a testem. Végem van." Fejvesztve rohant felfelé a lépcsőkön, át a folyosókon, remélve, hogy lerázhatja üldözőjét, de a léptek hangja a nyomában maradt. „Fene, a végén utolér", gondolta, meggyorsítva lépteit, de már fáradt. Mind gyakrabban botlott meg, légzése lihegésbe váltott, végül zsákutcába futott. Ajkát beharapva nézett gyorsan körbe valami heroikus rejtekajtó után, de nem talált, végül kétségbeesett elhatározással pördült meg.
- Ha meghalok, harcban... – Felemelt keze értetlenül hullt le, előtte Kanada állt, kezében a hokiütőjével, arcán angyali mosollyal.
- Mi az, Al? – kérdezte ártatlanul, megrázva fejét, a gumi, ami összefogta haját, lehullott, szőke tincsei vállára hullottak. – Menjünk vissza a meetingre.
Amerika lassan bólintott, lassan visszasétáltak a konferenciaterembe. Mire Kanada belökte az ajtót, már a hokiütő sem volt nála.
~Vievin, 2013. december 14.