Chapter 35
Az elesett harcos és a talpra álló vezér
Mikor felébredt, Lucy rögtön érezte, hogy egy nagyon-nagyon hosszú napnak néz elébe. Ma volt ugyanis a napja annak, hogy Harryt végre elhozzák a Privet Drive-ról; most utoljára. Most, amikor elhagyja a házat, megszűnik anyjuk védőbűbája és soha többé nem térhet vissza.
- Szuper, végre felébredtél - magasodott fölé Ginny alakja. - Most akartalak felkelteni. Rémszem, Lupin, Tonks és Kingsley lent vannak és veled akarnak beszélni.
- Miért van olyan érzésem, hogy rossz híreket hoztak? - ült fel Lucy az ágyában. - Hermione, te mit is…?
- Ne törődj vele - szólt az érintett a sarokból. Lucy csak a feje búbját látta, mert több kupac könyv mögé rejtőzött és úgy tűnt, mintha szortírozott volna.
- Reggel hét óta ezt csinálja - legyintett Ginny. - Csodálom, hogy nem ébredtél fel rá, ugyanis jó párszor borultak már le a könyvek.
- Annyira nem volt az hangos - replikázott Hermione.
- Oké, ti piszkáljátok csak egymást, addig én lemegyek Rémszemékhez - kezdett öltözködni Lucy.
- Tényleg, Hermione, neked is jönnöd kéne - fordult a lány felé Ginny. - Rémszem külön kérte.
Hermione nem fűzött kommentárt a dologhoz, csak egyetértéséül hümmögött. Lucy közben rekordsebességgel öltözött át, majd pillantása megakadt az íróasztalán lévő Reggeli Prófétán.
- Volt benne valami érdekes?
Ahogy Hermione és Ginny összenézett, Lucy már sejtette, hogy nem fog örülni az olvasottaknak.
- Mielőtt elrejtenétek - kapta fel az újságot, összehajtotta és a zsebébe süllyesztette. - Tudnom kell, mi történik odakint. Szükségem van a hírekre, akármennyit tilt le a minisztérium belőlük.
- Csak ne rajtunk töltsd majd ki a dühödet - kérte Hermione, miközben nagy nehezen kiküzdötte magát a könyvhalom mögül.
- Igyekszem - felelte Lucy, majd két társával együtt gyorsan lesietett a lépcsőn.
Jól sejtette, Kingsley, Remus, Tonks és Rémszem valóban rossz híreket hoztak; Lucy ezt azonnal látta, amint belépett a konyhába. Rajtuk kívül még ott volt Bill, Fleur, Fred, George, Ron, Mundungus Fletcher, Mr és Mrs Weasley és Hagrid, akinek szokás szerint görnyednie kellett, hogy beférjen a konyhába.
- El kell vetnünk az A-tervet - kezdte köszönés nélkül Rémszem. - Pius Thicknesse átállt.
- Hogy Merlin vinné el a pokol kénköves bugyrába! - Lucy utoljára akkor káromkodott ekkorát, mikor észrevette, hogy Percy eldugta a seprűjét kiskorukban, miután a lány a fiú sampontját ragasztóra cserélte.
Thicknesse a Varázsbűn-üldözési főosztály vezetője volt; ha Voldemortnak sikerült bármilyen módon az uralma alá hajtania, akkor már csak napok kérdése volt, hogy a miniszterhez is eljusson. Nagyon nem álltak jól a dolgaik.
- Hogyan bukott le? - kérdezte Ron.
- Ma közölte, hogy börtönbüntetés terhe alatt megtiltotta a ház rákapcsolását a Hop-hálózatra, úgyszintén zsupszkulcs elhelyezését, valamint a hoppanálást és dehoppanálást - magyarázta Remus. - Azzal indokolta a tilalmat, hogy meg kell védeni Harryt és távol kell tartani a háztól Voldemortot.
- Nem erőltette meg magát - fonta keresztbe a karjait a mellkasa előtt Hermione. - Tudnia kellett, hogy ebből rájövünk az oldalváltására.
- Voldemort valószínűleg úgy gondolja, már nem sokáig lesz szüksége a titkolózásra - mondta Kingsley. - Nyilván meggyőződése, hogy a minisztérium hamarosan a kezébe kerül.
- Akkor hogyan hozzuk ki Harryt? - kérdezte Lucy. - Még ő is kiskorú, vagyis ha a tilalom ellenére a közelében varázslatot alkalmazunk…
- Tudjuk, de - szakította félbe vidáman Tonks (azóta volt ilyen feltűnően jókedve, mióta végre hozzáment Remushoz) - szerencsére van B-tervünk. Az ötlet Mundungustól származik és tudom, mi a véleményetek - emelte fel a hangját, mikor látta, hogy Lucy és Hermione közbe akarnak vágni -, de ez esetben most tényleg jó ötlettel állt elő.
- A lényeg az - vette vissza a szót Rémszem -, hogy Százfűlé-főzetet használunk. Hat önkéntes beveszi, miután Potter hajszálait hozzákevertük, így lesz hét Harry Potterünk. Mindegyik kap majd egy kísérőt és hét különböző házba indulnak majd a Privet Drive-ról; seprűvel, thesztrállal, és Hagrid motorbiciklijével. Onnan aztán zsupszkulccsal jönnek majd az Odúba.
- Harry utálni fogja az ötletet - jegyezte meg Hermione.
- Kik az önkéntesek? - kérdezte Lucy.
- Eddig Fleur, Fred, George és én jelentkeztünk - mondta Ron. - Hermione, te, gondolom, szintén vállalod…
- Még szép - bólintott rá azonnal a lány.
- Valamint Mundungus is egy lesz az ál-Potterek közül - recsegte Rémszem. - Ezzel meg is vannak a jelöltek. Testőrnek jelen állás szerint Lupin, Tonks, Kingsley, Arthur, Bill, Hagrid és én állunk majd. Párokban megyünk majd és ma este - ha minden jól megy - mindannyian itt leszünk, lehetőleg Potterrel kiegészülve.
A délelőtt további része azzal ment el, hogy kidolgozták az akció részleteit. Lucy időközben azt is megtanulta, hogyan kell zsupszkulcsot készíteni és volt egy olyan érzése, hogy ennek hasznát veszi majd a jövőben. Délután egy körül Hestia Jones és Dedalus Diggle is befutottak, akik önként vállalták, hogy, amennyiben beleegyeznek, biztonságos helyre kísérik Dursleyéket. Lucy már előre sajnálta szegény rendtagokat, de mindketten annyira lelkesek voltak a feladat miatt, hogy nem nagyon lehetett lebeszélni őket a dologról.
Mire elérkezett Hestia Jones és Dedalus Diggle indulásának időpontja, már minden készen állt. Öt zsupszkulcs állt készenlétben, hogy este meghatározott időpontokban az Odúban szállítsa az embereket: egy rozsdás olajoskanna Ronnak és Tonksnak; egy szakadt tornacipő, ami Fredet és Mr Weasleyt hozza; egy kis ezüstnyelű hajkefe, amivel majd Hagrid és Harry érkezik; egy törött karóra Remusnak és George-nak; egy rossz vállfa Kingsley és Hermione számára. Bill és Fleur thesztrállal, Rémszem és Mundungus pedig seprűvel érkeznek majd, miután megpihentek egy kicsit a számukra kijelölt védett házban.
Lucy borzalmasan izgult. Gyűlölte, hogy az Odúban kell gubbasztania, miközben mindenki az életét kockáztatja Harryért. Ráadásul félt, hiszen rengeteg szerette készült megtenni ezt a bátyjáért és simán benne volt a pakliban, hogy nem mind ússzák meg ép bőrrel… Mégis, Lucy igyekezett minden támogatást megadni az indulóknak, mikor szépen sorban elköszönt tőlük.
- Nem kell izgulnod - próbálta megnyugtatni Ron, miközben felszállt a seprűjére. - Este mind visszajövünk, és Harry is végre itt lesz velünk.
- Tudunk vigyázni magunkra - ölelte meg szorosan Hermione, majd Kingsley segítségével felszállt az egyik thesztrálra. - Most Harry a fontos.
- Akkor is, bármi beüthet… - morogta Lucy.
- Héhéhé! - ölelte meg hátulról Fred és George egyszerre. - Túl sokat aggódsz mostanában, Lucy. Nem tesz jót az egészségednek.
- Voldemort nem tesz jót az egészségemnek - ölelte meg az ikreket a lány. - Vigyázzatok magatokra!
- Ne aggódj, sértetlenül idehozzuk! - rikkantotta oda neki Tonks, aki már a föld fölött lebegett a seprűjével.
- Mindannyian gyertek vissza sértetlenül! - kérte Lucy.
- Jól van, emberek, indulás! - adta ki a parancsot Rémszem. - Potter, ne feledd: lankadatlan éberség!
Lucy egészen addig integetett, amíg a tizenhárom főből álló társaság sziluettjét el nem nyelte az alkonyi ég.
- Pocsék érzés - szólalt meg mellette Ginny. - Mikor kihagynak a buliból.
- Örülnék, ha az ilyesfajta buliba nem is kellene részt venniük - engedte le a kezét Lucy. - Gyere fel, szeretnék beszélni veled, amíg ilyen kevesen vagyunk.
A szobájukban aztán Lucy elővette a Tekergők Térképét és Ginny felé fordult, aki kíváncsian bámult rá.
- Szerintem nem fogok meglepetést okozni, ha azt mondom, hogy jövőre nem megyek vissza a Roxfortba. - Ginny komoran bólintott. - Épp ezért szükségem van valakire, aki tartja ott a frontot. Ha Voldemort átveszi a hatalmat a minisztérium fölött, azt tehet az iskolával, amit csak akar. Lehet, hogy Dumbledore Seregének ismét össze kell állnia.
Kinyújtotta a térképet, megvárta, míg Ginny megfogja és csak azután folytatta.
- Ha tényleg rosszra fordul a helyzet, innen kintről küldök majd egy üzenetet a pénzérméken keresztül. Ha megkapod, keresd meg Neville-t, Lunát és mindenkit, aki hajlandó ismét Dumbledore Seregének a tagja lenni. Mondd meg nekik, hogy azt üzenem, hogy te, Neville és Luna lesztek majd a megbízott helyetteseim a DS élén. Tartsátok kézben a dolgokat a Roxfortban nekem, rendben?
- Úgy lesz - bólintott Ginny. Szemében olyan elszánt tűz égett, amit Lucy már nagyon rég nem látott.
- A térkép még jól jöhet, nekem idekint úgysem lesz szükségem rá - engedte el Lucy a pergament, ezzel átadva Ginnynek. - De kérlek, nagyon vigyázz rá! Ne add oda senkinek, csak te használhatod! - Lucy szomorú nosztalgiával nézett a térképre. - A Tekergők örökségének fent kell maradnia, hogy az eljövendő nemzedékek csínytevői is használhassák.
- Vigyázni fogok rá - biztosította Ginny. - Tudom, milyen sokat jelent neked.
- Te vagy a legjobb kishúg a világon - ölelte meg szorosan a lányt Lucy.
- Én vagyok az egyetlen kishúgod - nevetett Ginny és ezzel sikerült Lucyt is jobb kedvre derítenie.
Lucy használhatatlan volt a konyhában, így Mrs Weasley megengedte neki, hogy kicsit lazítson. Lucy ezt kihasználva kiment az alkonyi kertbe és miután sikerült megértetnie Tapmanccsal, hogy nem eheti meg az újságját, leült az egyik felfordított vödörre és lapozgatni kezdte az egész nap a zsebében gyűrt Reggeli Prófétát. Az címlap alsó felén megakadt a szeme egy fotón: Dumbledore feldúltan járkált fel-alá, s a kép fölött az alábbi, közepes nagyságú betűkkel szedett szalagcím állt:
DUMBLEDORE -
KIDERÜL VÉGRE AZ IGAZSÁG?
A jövő héten napvilágot lát a sokak által nemzedéke legnagyobb mágusának tartott, félrecsúszott zseni megdöbbentő története. Rita Vitrol a higgadt, nagyszakállú bölcs népszerű imázsát félresöpörve az olvasók elé tárja a lelki megrázkódtatásokkal terhes gyermekkort, az ifjúi évek féktelenségét, az évtizedes családi viszályokat és a sötét titkokat, amelyek a sírig elkísérték Dumbledore-t. MIÉRT elégedett meg a mágiaügyi miniszteri szék várományosa a szerény iskolaigazgatói poszttal? MI VOLT a Főnix Rendjeként ismert titkos szervezet igazi célja? HOGYAN halt meg valójában Dumbledore?
Ezekre és megannyi más kérdésre keresi a választ Rita Vitrol felkavaró új életrajzi művében, mely a Hírnév és hazugságok - Albus Dumbledore élete címet viseli. Betty Braithwaite-nek a szerzővel készített exkluzív interjúja lapunk 13. oldalán olvasható.
Lucy feltépte az újságot, és a tizenharmadik oldalra lapozott. A cikk fölötti fotóról újabb ismerős nézett vissza rá: egy gondosan begöndörített hajú, szőke nő, aki drágakövekkel kirakott szemüveget viselt, fogait vicsorszerű, bár nyilván megnyerőnek szánt mosollyal villogtatta, és integetett. Lucy lekapta pillantását az émelyítő képről, és olvasni kezdte az interjút:
Beszélgetőtársként Rita Vitrol sokkal kedvesebb és szelídebb jelenség, mint híresen vérmes cikkei alapján sejtenénk. Meghitten otthonos berendezésű házának előszobájában fogad, majd egyenesen a konyhába vezet, hogy ott egy csésze teával, egy szelet süteménnyel és - mondanom sem kell - egy kosár friss, ropogós pletykával örvendeztessen meg.
- Dumbledore a maga hosszú és mozgalmas életével természetesen minden életrajzíró álma - szögezi le elöljáróban Vitrol. - Biztos vagyok benne, hogy könyvemmel hasonló művek hosszú sorát nyitom meg.
Tény és való, hogy Vitrol remekül rajtolva vetette rá magát a témára. Kilencszáz oldalas műve már röpke négy héttel Dumbledore júniusban, rejtélyes körülmények között bekövetkezett halála után elkészült. Arról kérdezem, hogyan sikerült véghezvinnie ezt a bravúrt.
- Nos, aki olyan régen foglalkozik újságírással, mint én, annak a vérében van a gyors munka. Tisztában voltam vele, hogy a varázsvilág sóvárogva várja a teljes igazságot, és elsőként akartam kielégíteni ezt az igényt.
Említést teszek a Dumbledore-ral sok évtizedes barátságot ápoló Elphias Doge-nak, a Wizengamot megbízott külső szakértőjének arról a nemrégiben elhangzott és széles körben ismertté vált megjegyzéséről, miszerint „Vitrol könyvében még annyi tényszerű adat sincs, mint egy csokibéka-kártyán".
Vitrol hátravetett fejjel kacag.
- A drága jó Fifi! Emlékszem, pár éve meginterjúvoltam az istenadtát a sellők jogainak kapcsán. Teljesen agyalágyult az öreg, azt képzelte, a Windermere-tó fenekén ülünk, és mondogatta nekem, hogy figyeljek, mindjárt jönnek a pisztrángok.
A tényektől való elrugaszkodás vádját azonban Elphias Doge-on kívül még sokan megfogalmazták. Valóban úgy érzi-e Vitrol, hogy négy rövidke hét alatt sikerült teljes képet alkotnia Dumbledore hosszú és rendkívülinek mondható életéről?
- Ugyan, kedvesem - feleli kedélyesen dorgáló mosollyal Vitrol -, maga is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy egy erszényre való galleon, némi rámenősség és egy jól kihegyezett purlicer-penna mennyi információt hoz a konyhára! Különben is, az emberek sorban álltak, hogy kiteregethessék Dumbledore szennyesét. Higgye el, nem mindenki rajongott érte, jó pár fontos ember tyúkszemére rátaposott. A jó öreg Fifi Doge meg leszállhat a magas hippogriffről, mert olyan kútfőt találtam, akiért a legtöbb újságíró a pálcáját is odaadná: valakit, aki sose állt még a nyilvánosság elé, és aki ifjúkorának legviharosabb, legellentmondásosabb szakaszában állt közel Dumbledore-hoz.
Tény, hogy a beharangozás azt ígéri: Vitrol biográfiája sokkolni fogja azokat, akik szent életű embernek tartják Dumbledore-t. Melyek a legmeglepőbbek a kutatómunkája során feltárt tények közül, kérdezem a szerzőt.
- Ejnye, Betty, csak nem gondolja, hogy lelövöm a poénokat, mielőtt az emberek megveszik a könyvet? - nevet Vitrol. - Mindenesetre ígérhetek egy hideg zuhanyt azoknak, akik még mindig azt hiszik, hogy Dumbledore olyan fehér volt, mint a szakálla. Teszem azt, aki hallotta a kirohanásait Tudjukki ellen, biztosan álmában se hinné, hogy ifjúkorában Dumbledore maga is belekóstolt a fekete mágiába. És ő, akit érett éveiben a tolerancia apostolaként ismertek, fiatalon bizony a legkevésbé sem volt megértő és türelmes. Egy szó, mint száz, Albus Dumbledore mögött igencsak sötét múlt állt, no meg egy még sötétebb család, amiről ő nagy igyekezettel próbálta elterelni a figyelmet.
Rákérdezek, hogy Dumbledore öccsére, Aberforthra gondol-e, akit - kisebbfajta botrány kíséretében - tizenöt éve elítélt a Wizengamot mágiával való visszaélésért.
- Ó, Aberforth csak a trágyadomb csúcsa - nevet Vitrol. - Nem, nem, amiről én beszélek, az sokkal rosszabb, mint egy kecskékkel játszadozó fivér, de rosszabb még a muglicsépelő apánál is - ezeket az ügyeket Dumbledore egyébként sem tudta eltussolni, mindkettőjüket vád alá helyezte a Wizengamot. Nem, engem az anyja és a húga érdekelt, és ott bizony egy mázsa mocskot találtam, nem is kellett mélyre ásni érte. De egy szót se többet, a részleteket megtudhatja a nagyközönség a 9-12. fejezetből. Most csak annyit mondok: nem csoda, hogy Dumbledore sose mesélt róla, hogyan tört el az orra.
Családi szennyes ide vagy oda, kétségbe vonja-e Vitrol Dumbledore zsenialitását, amelynek megannyi mágiai felfedezést köszönhetünk?
- Volt neki esze - ismeri el Vitrol -, bár ma már sokan megkérdőjelezik, hogy valóban az ő érdeme-e mindaz, amit állítólag elért. Amint azt a 16. fejezetben leírom, Ivor Dillonsby saját bevallása szerint már felfedezte a sárkányvér nyolc felhasználási módját, amikor Dumbledore kölcsönvette a jegyzeteit.
Csakhogy - kockáztatom meg - Dumbledore egynéhány tettének jelentősége vitathatatlan. Mit szóljunk a Grindelwald fölött aratott legendás győzelméhez?
- Örülök, hogy szóba hozza Grindelwaldot - bólint Vitrol, titokzatoskodó mosolyával tovább csigázva kíváncsiságomat. - Félek, hogy azok között, akik ma könnybe lábadt szemmel emlegetik Dumbledore fantasztikus diadalát, könyvem bombaként fog robbanni - vagy éppen trágyagránátként. Bizony az is nagyon piszkos ügy volt. Maradjunk annyiban, hogy talán nem kellene készpénznek venni a látványos párbaj legendáját. Könyvem elolvasása után az emberek élni fognak a gyanúperrel, hogy Grindelwald már az elején fehér zsebkendőt varázsolt a pálcája végére, és jámboran megadta magát.
Vitrol nem hajlandó bővebben kifejteni ezt az izgalmas témát, így hát rátérünk arra a kapcsolatra, ami kétségkívül a legélénkebb érdeklődésre tart számot az olvasók körében.
- Hát igen - bólogat Vitrol -, egy egész fejezetben taglalom Potterék és Dumbledore abnormálisnak, sőt ominózusnak mondott kapcsolatát. Aki kíváncsi a részletekre, annak megint csak azt tanácsolom, hogy vegye meg a könyvemet, de tény, hogy Dumbledore a hírek szerint természetesnek nem nevezhető érdeklődést tanúsított a két Potter iránt - majd elválik, hogy ez valóban a testvérpár érdekeit szolgálta-e. Az mindenesetre nyílt titok, hogy Potteréknek megrázkódtatásokkal teli kamaszkora volt.
Arról érdeklődöm, tartja-e még a kapcsolatot Harry és Lucy Potterrel, akik tavaly emlékezetes módon exkluzív nyilatkozatban számoltak be neki abbéli meggyőződésükről, hogy Tudjukki visszatért.
- Hogyne, kimondottan szoros kapcsolat alakult ki köztünk - feleli Vitrol. - Szegény Potteréknek nagyon kevés igazi barátjuk van, s én éppen életük egyik legnagyobb megpróbáltatásuk, a Trimágus Tusa idején ismerkedtem meg velük. Azt persze az utolsó varázsló is tudja, hogy a két Potter között elszakíthatatlan kapcsolat áll fenn, én azonban bátorkodom kijelenteni, hogy talán én vagyok az egyetlen élő ember, aki elmondhatja magáról, hogy ismeri az igazi Harry és Lucy Pottert.
Ezek után jószerével adja magát a kérdés, hogy mi Vitrol álláspontja a Dumbledore végóráiról szóló, máig terjedő pletykákkal kapcsolatban. Szerinte jelen volt-e Harry és Lucy Potter, amikor Dumbledore meghalt?
- Nos, nem akarok túl sokat elárulni - a könyvben minden benne van -, de a Roxfort- kastélyban tartózkodók közül többen is látták Potteréket elszaladni a helyszínről közvetlenül azután, hogy Dumbledore leesett, leugrott vagy letaszíttatott. Arról is vannak információim - amiket szintén megosztok a könyvemben -, hogy Lucy Potter mégis mire képes igazából, hogy vajon tényleg nevezhetjük-e Dumbledore utódjának; és ha igen, azzal vajon dicsérjük vagy a sárba tiporjuk őt? Harry Potter maga pedig egy olyan emberre, Perselus Pitonra tett terhelő vallomást, akire mindig is neheztelt. Hihetünk-e a látszatnak? Ezt a varázslótársadalomnak kell eldöntenie - könyvem elolvasása után.
E frappáns zárszó után nem marad más hátra, mint hogy elbúcsúzzam interjúalanyomtól. Egy biztos: Vitrol műve megjelenése pillanatától fogva sikerkönyv lesz, s Dumbledore csodálói addig is fogvacogva találgathatják, mi mindent kell hamarosan megtudniuk hősükről.
Lucy végzett az olvasással, s már csak nézte, de nem látta a telenyomtatott papírt. Úgy fojtogatta az undor és a düh, akár a hányinger.
- Tudod mit, Tapmancs? - szólt, de hangja úgy remegett, hogy azon is csodálkozott, hogy kutyája értette, mit mond. - Mégiscsak megeheted. Tessék!
Azzal hengerbe csavarta az újságot, és teljes erőből elhajította. Tapmancs kilógó nyelvvel szaladt utána és úgy vetette rá magát, mintha épp egy vadat akart volna leteríteni. Lucy felállt és sétálni indult (természetesen a védőbűbájokon belül), de közben Rita nyilatkozatának egy-egy félmondata visszhangzott a fejében: egy egész fejezetben taglalom Potterék és Dumbledore abnormálisnak, sőt ominózusnak mondott kapcsolatát... ifjúkorában Dumbledore maga is belekóstolt a fekete mágiába... olyan kútfőt találtam, akiért a legtöbb újságíró a pálcáját is odaadná...
- Hazudik! - üvöltött fel Lucy, és dühében belerúgott egy fadarabba, ami vagy tíz métert repült.
- Látom, elolvastad az interjút - jött ki hozzá Ginny. Közben lassan besötétedett, az ég alján már csak egy halványpiros csík mutatta a napnyugta helyét. - Nem hiszem el, hogy valaki még komolyan veszi azt a firkászt.
- Így akar bosszút állni?! - füstölgött Lucy. - Dumbledore-t használja fel, van képe bemocskolni, az az alattomos kígyó, az a…
- Lucy, felgyújtasz valamit - figyelmeztette Ginny, miközben hátrált egy lépést. Lucynak csak ekkor tűnt fel, hogy ökölbe szorított keze időközben füstölögni kezdett.
- Foglalj le valamivel! - kérte. - Nem akarok arra hárpiára gondolni.
- Gyere, segíts a vacsorakészítésben.
Sajnos a vacsora hamarabb készült el, mint Lucy szerette volna, de arra jó volt, hogy valahogy kiverje a fejéből Rita Vitrol szavait és helyettük az akción rágódjon. Tudta, hogy Harryék már elindultak, legalábbis a terv szerint… Csak legyen minden rendben, csak legyenek rendben…
Mikor elérkezett az idő, Lucy, Ginny és Mrs Weasley kivonultak a kertbe, hogy ott várakozzanak tovább. Mindannyian az órájukat nézegették, és idegességükben alig szóltak egy-két szót. Azután…
- Ott! - mutatott Lucy a pontra, ahol a földön egy kis kék folt jelent meg. Fényesedni kezdett, majd megjelent az olajoskanna és a földre zuhant.
- Hol…? - Ginny csak idáig jutott a kérdésben, a többi a torkán akadt. Mrs Weasley arcából minden szín kiszaladt és gyorsan besietett a házba. Lucynak a torkában dobogott a szíve, miközben úgy érezte, hogy semmi levegő nem fér a tüdejébe.
- Mi történt? Hol van Ron és Tonks? Miért nem érték el a zsupszkulcsot?
Ebben a pillanatban a fejébe hatalmas fájdalom hasított. Lucy a homlokára szorította a kezét és térdre roskadt; nem hallotta, ahogy Ginny és Mrs Weasley kétségbeesetten szólongatták, csupán a fájdalmat érzékelte, ami egyre elhatalmasodott rajta, végül már csak a földön fetrengett és egyetlen dologra tudott csak gondolni… Harry, Harryvel történt valami, Voldemort ott van, Voldemort, Harry…
Hamarosan a fájdalom megszűnt, ő pedig akkora hangzavarba és felfordulásba érkezett, hogy attól kezdett fájni a feje - már ha lett volna neki. Zöld fénycsóvák súrolták ideiglenes testét, ő pedig Harryn keresztül kereste az igazi veszélyforrást, kereste Voldemortot, de Sirius motorja, amiben testvére és Hagrid ültek, fékezhetetlenül és irányíthatatlanul zuhant lefelé.
- Harry! - kiáltotta, hogy felhívja magára bátyja figyelmét.
- Lucy! - szólt vissza Harry. - Halálfalók! És Voldemort…
Ekkor seprűn ülő csuklyás alakok jelentek meg alig egy méterre Harrytől és már emelték a pálcájukat…
- Neeeem!
Hagrid dühödt ordítással elrugaszkodott a motortól, neki a halálfalónak. Lucy rémülten látta, hogy zuhanni kezdenek - Hagrid súlya egymagában is túl sok lett volna a támadó seprűjének...
Érezte, hogy Harry már csak a levegőt markolászta, de még a térde között még ott szorította a motort, s a fülébe hatolt Voldemort harsogó kiáltása:
- Ő az enyém!
- Lucy, segíts! - kérte Harry. - Merre van…?
- Nem látom! - felelte kétségbeesetten Lucy. - Csak azt érzékelem, amit te!
Maga a lány is elszédült, hiába volt csak az elméje jelen, nem látott semmit, csak egy félrekanyarodó halálfalót, azután…
- Avada...
- NEEE! - sikoltotta Lucy.
Érezte, hogy olyan iszonyatos fájdalom hasított Harry sebhelyébe, hogy a fiúnak be kellett hunynia a szemét. Ezután azt vette észre, hogy a fiú pálcája cselekszik tulajdonosa helyett: mintha hatalmas mágnes rántotta volna fel a kezét. Aranyló tűzcsík fénye hatolt el Lucy tudatáig, aki döbbenten ismerte fel a varázslatot, amit az ő és Harry együttes ereje alkotott; aztán reccsenést és dühödt ordítást hallott. A megmaradt halálfaló kiáltott valamit, Voldemort azt üvöltötte:
- Nem!
- Harry! - kiabálta Lucy újra és újra. A fiú végre kinyitotta a szemét, majd rácsapott egy lila gombra a motoron, mire az irdatlan sebességgel kezdett egyenesen a föld felé száguldani.
- Hagrid! - ordította Harry, kétségbeesetten ölelve a benzintankot. - Hagrid... Invito Hagrid!
A motorkerékpár eszelős sebességgel zuhant. Harry szeme egy magasságban volt a kormánnyal - Lucy nem látott mást, csak vészesen közeledő fényeket, s tudta, nincs menekvés, Harry a földbe fog csapódni. Ekkor újabb kiáltás harsant a fiú háta mögött:
- A pálcát, Melwyn, add a pálcádat!
Harry és Lucy érezték Voldemortot, mielőtt még látták volna. Mikor Harry oldalra fordította a fejét, szemben találta magát a vöröslő szempárral, és Lucy látta, ahogy Voldemort átokra nyitotta a száját…
Ezután azonban Voldemort eltűnt, Lucy pedig arra eszmélt, hogy a nevét ismételgetik körülötte.
- Lucy! Lucy!
- Kelj fel! Lucy, hallasz engem?
Mikor a lány kinyitotta a szemét, Mrs Weasley könnyes szemeit és Ginny holtsápadt arcát pillantotta meg. A szíve olyan eszeveszetten kalapált, hogy belesajdult a mellkasa.
- Mi történt? - kérdezte Ginny, miközben segített Lucynak felülni. - Mi történt Harryvel? Tudjukki ott van?
- Igen - hebegte Lucy. - Üldözte őket, halálfalók jöttek… Harry zuhant a motorral, Hagrid meg eltűnt…
Lucy nem tudta folytatni. Akkora gombóc volt a torkában, hogy nyelni sem tudott rendesen. Úgy érezte, nem bír felállni, csak ült ott a hideg földön, miközben körülnézett és megpillantotta a szakadt bakancsot nem messze tőle.
- Fred…? - kérdezte, de nem kellett folytatnia, mert Ginny a szavába vágott.
- Nélkülük jött meg. Nem tudjuk, mi történt, de ha halálfalók voltak ott…
Egyikőjük se tudott beszélni az aggodalomtól. Lucy öntudatlanul megragadta a sárkányos nyakláncot, amiről tudta, hogy el kellene tennie, de mégsem bírta megtenni. Szerette volna, hogy Draco ott legyen mellette, hogy vigasztalja, hogy magához ölelje, miközben azt mondja, minden rendben lesz…
Múltak a másodpercek, de ők hárman még mindig ott gubbasztottak egymás mellett, némán adva erőt egymásnak. Lucy tudta, hogy a következő zsupszkulccsal Harrynek és Hagridnak kéne megérkeznie, de ha ők sem jönnek… Lucy nem akart belegondolni. Utolsó emlékképe az volt, hogy Harry zuhan a motorral, hogy nem tudja irányítani, hogy egyre közeledett a földhöz…
- Nézzétek! - mutatott egy távolabbi pontra Ginny. Ott megjelent egy kis kék pont, ami rohamosan nőni és fényesedni kezdett, majd megjelent fölötte Harry és Hagrid pörgő alakja. Mindketten elestek, ahogy megérkeztek, de Lucyt ez már nem érdekelte: azonnal fölpattant, meg sem várta, míg Harry feltápászkodik, egyenesen a nyakába ugrott.
- Harry? Te az igazi Harry vagy? Mi történt? Hol vannak a többiek? - özönlöttek a kérdések Mrs Weasleyből.
- Miért, még senki nem érkezett meg? - zihálta Harry, miközben esetlenül simogatta Lucy fejét, aki a fiú nyakába temette az arcát és szabad folyást engedett a könnyeinek.
Mrs Weasley nem válaszolt, de Harry nyilván látta az arcán a választ, mert beszélni kezdett.
- A halálfalók lesben álltak - hadarta Harry. - Alighogy felszálltunk, körülvettek minket - tudták, hogy ma lesz az akció -, fogalmam sincs, mi lett a többiekkel. Négyen üldözőbe vettek minket, menekülnünk kellett, aztán Voldemort is megjelent, ha Lucy nem jön át, nem tudtam volna megállítani...
Lucy hallotta, hogy Harry mentegetőzik, mintha önmagát hibáztatta volna azért, ami történt…
- Hála az égnek, hogy neked nem esett bajod - mondta Mrs Weasley, és amint Lucy felsegítette Harryt, azonnal magához ölelte a fiút.
- Nincs véletlenül egy kis brandyd, Molly? - kérdezte remegő tagokkal Hagrid, aki nagy nehezen talpra küzdötte magát. - Gyógyszer gyanánt?
Mrs Weasley a kérést egyszerű begyűjtő bűbájjal is teljesíthette volna, mégis sarkon fordult, és besietett a toldozott-foldozott házba. Lucy nagyon jól tudta, miért: el akarta rejteni könnyeit. Ő maga most megtörölte a szemét, és a tekintetével gyorsan végigvizsgálta Harryt: a fiú sértetlennek tűnt, ami csodaszámba ment azután a zuhanás után.
Harry közben Ginnyre nézett, s a lány azonnal válaszolt kimondatlan kérdésére.
- Ronnak és Tonksnak kellett volna elsőként megérkezniük, de a zsupszkulcsuk nélkülük jött meg. - Ginny rámutatott az olajoskannára. - Az volt apáé és Fredé - bökött a szakadt tornacipő felé -, ők lettek volna a második páros. A harmadik zsupszkulcs volt a tiétek, George-nak és Lupinnak pedig... - Ránézett az órájára. - ...kábé egy perc múlva kéne beesniük.
Közben visszatért Mrs Weasley egy üveg brandyvel a kezében. Azonmód át is nyújtotta Hagridnak, aki kihúzta a dugót, és egy hajtásra magába döntötte a palack tartalmát.
- Anya! - kiáltotta Ginny.
A földön, pár méterre tőlük, megjelent egy kis kék folt, mely aztán rohamosan nőni és fényesedni kezdett. Fölötte Remus és George pörgő, majd ereszkedő alakja tűnt fel. Lucy már ekkor látta, hogy baj van: Lupin a karjában tartotta George-ot. A fiú nem volt eszméleténél, és csurom vér volt az arca.
Harry és Lucy egy ugrással ott termett, de a fiú volt gyorsabb, és megfogta a sebesült lábát. Remusszal becipelték George-ot a hátsó ajtón át a konyhába, onnan pedig tovább a nappaliba, ahol is lefektették őt a kanapéra. Mikor a lámpa fénye a sebesült fejére vetült, Ginnynek elakadt a lélegzete, s Lucy gyomra görcsbe rándult: George-nak hiányzott az egyik füle, s a sebből ömlő égőpiros vér az egész fejét és nyakát elborította.
- George… - tántorodott meg Lucy, de nem sokáig tudta figyelni, ahogy Mrs Weasley ápolja sebesült fiát, mert ekkor Remus megragadta Harry karját, és csöppet sem gyöngéden kivonszolta őt a konyhába. Lucy azonnal követte őket, de a sorozatos megrendültségtől szólni sem tudott, mikor Remus rázni kezdte Harryt.
- Hékás! - horkant fel Hagrid, aki még mindig azon dolgozott, hogy bepréselje terjedelmes testét a hátsó ajtón.. - Hagyd békén Harryt! Ereszd el!
Remus válaszra se méltatta.
- Miféle lényt látott a sarokban Harry Potter, amikor a húgával együtt először járt a roxforti szobámban? - kérdezte, és megrázta Harryt. - Válaszolj!
- Egy... egy kákalag volt ott egy akváriumban, nem?
Remus elengedte Harryt, és kimerülten a konyhaszekrénynek roskadt.
- Mi a ménkű volt ez? - méltatlankodott Hagrid.
- Ne haragudj, Harry, de le kellett ellenőrizzelek - magyarázta komoran Lupin. - Valaki elárult minket. Voldemort tudta, hogy ma este hozunk ki téged, és ezt az információt csak olyan ember szállíthatta neki, aki résztvevőként be volt avatva a tervbe. Abban sem lehettem biztos, hogy te önmagad vagy.
- Akkor miért nem ellenőrzöl engem is? - zihálta Hagrid, még mindig az ajtót ostromolva.
- Te félig óriás vagy - felelte Lupin. - A Százfűlé-főzetet az emberfajon belüli testátalakításra fejlesztették ki.
- A rend tagjai közül biztosan senki nem árulta el a tervet Voldemortnak - rázta a fejét Lucy. Még a gondolatától is irtózott, hogy a csapatból bárkiről ilyesmit feltételezzen. - Nem tehették. Senki sem tehette, senki sem árulta volna el Harryt.
- Így van - helyeselt Harry. - Voldemort csak a végén ért utol, csak addigra jött rá, hogy én vagyok az igazi Harry. Ha ismeri a tervet, már az elején tudta volna, hogy Hagrid párja az ő embere.
- Voldemort rád támadt? - kérdezte élesen Remus. - És mi történt? Hogy sikerült megmenekülnöd?
Harry nagy vonalakban beszámolt a történtekről: elmondta, hogy a két halálfaló valahogy felismerte őt, s utána nem is üldözték őket tovább, hanem eltűntek, nyilván hogy értesítsék Voldemortot, aki nem sokkal azelőtt bukkant fel, hogy Hagriddal elérték a Tonks-ház körüli védett övezet határát.
- A halálfalók felismertek téged? - rökönyödött meg Lucy. - De hát hogyan, miből? Mit csináltál?
- Hát... - Harry szemmel láthatóan küszködött, hogy fel tudja idézni a történteket. - Ott volt Stan Shunpike... tudod, az a srác, aki régebben kalauz volt a Kóbor Grimbuszon. Megpróbáltam lefegyverezni, mert őt nem akartam... Magától ő ezt nem csinálná! Biztos, hogy Imperiust szórtak rá!
Remus döbbenten csóválta a fejét.
- Felejtsd el a lefegyverzést, Harry, azon már rég túl vagyunk! Ezek az emberek az életedre törnek! Ha nem akarsz ölni, minimum kábíts!
- Vagy száz méter magasan repültünk, és Stan nem tudta, mit csinál! - kontrázott Harry. - Ha ott elkábítom, lezuhan, és ugyanúgy meghal, mint ha Avada Kedavrát szórtam volna rá! Egyébként két éve éppen a Capitulatus mentett meg Voldemorttól - tette hozzá dacosan.
- Pontosan! - Remus szemlátomást nehezen tudta fékezni indulatát. - És annak a jelenetnek jó pár halálfaló a tanúja volt! Már megbocsáss, de a halál torkában lefegyverző bűbájt használni igencsak egyéni megoldás. Azt pedig egyenesen öngyilkos dolognak tartom, hogy ezt ma este másodszor is megtetted olyan halálfalók jelenlétében, akik vagy jelen voltak az előző alkalommal, vagy hallottak az esetről!
- Szóval szerinted meg kellett volna ölnöm Stan Shunpike-ot? - csattant fel Harry.
- Dehogy kellett volna! De a halálfalók - és nemcsak ők, bárki - azt várták volna, hogy keményen viszonozd a támadást! Elismerem, a Capitulatus hasznos bűbáj, de ha halálfalók ellen használod, az olyan, mintha letennéd a névjegyed. Le kell szoknod róla!
- Nem fogok válogatás nélkül mindenkit letarolni, aki az utamba kerül! - heveskedett még mindig Harry. - Az Voldemort stílusa!
Remus válasza elveszett a háttérzajban: Hagrid, akinek végre sikerült bepasszíroznia magát az ajtón, odabotorkált egy székhez és lerogyott rá, amitől a szék recsegve összeroskadt. A vadőr felváltva szitkozódott és mentegetőzött, de Lucy nem törődött vele, és Remushoz fordult:
- George meg fog gyógyulni?
A kérdés és az, hogy Lucy szólt hozzá, feledtette Remusszal ingerültségét.
- Meggyógyul, habár a fülét nem tudjuk visszanöveszteni, mert átok tépte le...
Zaj szűrődött be odakintről. Remus az ajtóhoz sietett; Harry és Lucy egymás után átugrották Hagrid lábát, és kiszaladtak az udvarba.
Odakint két alak tűnt fel. Lucy már messziről felismerte őket: Kingsley és a Harryből éppen önmagává visszaváltozó Hermione érkezett meg egy- egy rossz vállfa két végét szorongatva. Hermione azonnal Harry és Lucy karjaiba vetette magát, Kingsley ellenben az öröm legcsekélyebb jelét se mutatta. Helyette felemelte a pálcáját, és Remus mellkasának szegezte.
- Albus Dumbledore utolsó szavai kettőnkhöz?
- Harry és Lucy a mi élő reménységeink. Bízzatok bennük! - idézte higgadtan Remus, s mikor Kingsley pálcája Harry felé fordult, gyorsan kijelentette: - Ő önmaga, ellenőriztem.
- Jól van, jól van! - brummogta Kingsley, és köpenye alá rejtette pálcáját. - De valaki elárult minket! Tudták! Tudták, hogy ma van a napja!
- Igen, úgy tűnik - bólintott Remus. - Arra viszont látszólag nem számítottak, hogy hét Harry lesz.
- Sovány vigasz! - dohogott Kingsley. - Kik érkeztek meg?
- Csak Harry, Hagrid, George és én.
Hermione a szája elé kapta a kezét.
- Veletek mi történt? - érdeklődött Remus.
- Öten üldöztek, kettő megsérült, egy talán meghalt - sorolta Kingsley. - Tudjukkit is láttuk; ő csak a közepén szállt be az üldözésbe, aztán egykettőre megint eltűnt. Döbbenetes, Remus: tud...
- Repülni - bólintott Harry. - Én is találkoztam vele, üldözőbe vett minket Hagriddal.
- Szóval azért tűnt el, mert utánad eredt - csóválta a fejét Kingsley. - Fel nem tudtam fogni, miért hagyott futni minket. De miből jött rá a tévedésére?
- Harry egy kicsit túl finoman bánt Stan Shunpike-kal - adta meg a választ Remus.
- Stannel? - csodálkozott Hermione. - De hiszen őt az Azkabanba zárták!
Kingsley sötéten felnevetett.
- Ugyan már, Hermione, nyilvánvaló, hogy tömeges kitörés történt, csak a minisztérium mélyen hallgat róla. Travers fejéről lecsúszott a kámzsa, mikor megátkoztam - neki is a cellájában kéne ülnie. És veletek mi történt, Remus? Hol van George?
- Oda az egyik füle - felelte Remus.
- Az egyik...? - cincogta borzadva Hermione.
- Piton tette - bólintott Lupin.
- Piton...!? - fakadt ki Lucy. - Nem mondtad, hogy ő is...
- Lecsúszott a csuklyája, felismertem. A Sectumsempra különben is az ő specialitása. Bárcsak elmondhatnám, hogy visszaadtam neki a kölcsönt, de sajnos nem: George-dzsal voltam elfoglalva, alig tudtam a seprűn tartani, annyira elgyengült a vérveszteségtől.
A beálló csendben mind az öten felpillantottak az éjszakai égre. Odafent minden mozdulatlan volt; a csillagok hidegen, részvétlenül néztek vissza rájuk, fényük útját egyetlen közeledő barát sem keresztezte. Hol lehet Ron? Hol lehet Fred és Mr Weasley? Hol lehet Bill, Fleur, Tonks, Rémszem és Mundungus?
- Segítsetek egy kicsit! - brummogta Hagrid az ajtóból, ahova ezúttal kifelé jövet szorult be. Harry és Lucy örültek, hogy van mivel elfoglalniuk magukat, és kiszabadították a vadőrt. Aztán az üres konyhán át visszamentek a nappaliba, ahol Mrs Weasley és Ginny még mindig George körül tevékenykedtek. Az asszonynak addigra sikerült elállítania a vérzést, s a lámpafényben jól látszott a George füle helyén tátongó lyuk.
- Hogy van? - kérdezte Lucy remegő hangon, miközben leült a kicsi helyre a kanapén, George dereka tájékán.
Mrs Weasley rápillantott Lucyra.
- A fülét nem tudom visszaadni, mert sötét varázslat vágta le. De sokkal rosszabbul is járhatott volna... Életben van, és ez a fontos.
- Igen - bólintott Lucy, és gyengéden végigsimított George arcán ott, ahol nem borította vér. - Hála Merlinnek.
- Hangokat hallottam, megjött valaki? - kérdezte Ginny.
- Hermione és Kingsley - felelte Harry.
- Jaj de jó - suttogta Ginny.
Ekkor csattanva kivágódott az ajtó a konyhában.
- Majd igazolom magam, Kingsley, de előbb megnézem a fiamat, úgyhogy félre az utamból, ha jót akarsz!
Lucy sose hallotta még így kiabálni Mr Weasleyt. A családfő berontott a hálószobába; fején a kopasz folt verejtéktől csillogott, szemüvege félig lecsúszva lógott az orrán. Holtsápadt volt, akárcsak a nyomában érkező Fred, de sérülés nem látszott rajtuk.
- Arthur! - zokogott fel Mrs Weasley. - Hála az égnek!
- Hogy van George?
Mr Weasley térdre hullott a sebesült mellett, kicsivel Lucy térde előtt, fia pedig a kanapé mögé lépett. Lucy olyat látott, amit életében még soha: Frednek elállt a szava. Némán tátogva meredt ikertestvére sebére, mintha nem akarna hinni a szemének. Lucy nem bírta nézni, felállt, odasétált hozzá és átölelte. Nem érdekelte, hogy Fred nem viszonozza, csak támogatni akarta a fiút. Fred azonban megragadta a lány karját, de úgy, mintha nem is gondolkodott volna.
George mocorogni kezdett; talán apja és Fred zajos érkezése ébresztette fel.
- Hogy érzed magad, kisfiam? - suttogta Mrs Weasley. - Fáj?
George keze megindult a feje felé.
- Ahol a madárka, csak ott - motyogta.
- Mit beszél? - Fred rekedt volt a rémülettől és még jobban megszorította Lucy karját. - Az agya is megsérült?
- Ahol a madárka... csak ott fáj - George kinyitotta a szemét, és ikertestvérére nézett. - Ahol a fülemüle... ahol a fülem üle, nem érted?
Mrs Weasley rázkódott a zokogástól. Fred arca falfehérből vörösbe váltott.
- Szörnyű - fintorodott el. - Nagyon ciki! A többszáz füles poén közül pont ezt a vacak szóviccet kellett kinyögnöd?
- Ennyit bírok. - George rávigyorgott könnyáztatta arcú anyjára. - Örülhetsz, ezentúl meg tudsz különböztetni minket.
Pillantása továbbsiklott a többi jelenlévőre.
- Hé, Lucy… - vigyorgott a lányra, aki nem bírta ki, hogy ne viszonozza legalább egy halovány mosollyal. - Sápadt vagy. Csak nem vesztettél te is vért?
- Látom, a humorod a régi, Georgie - grimaszolt Lucy, miközben megtörölte a szemét.
- Nem azt vesztettem el, hanem a fülemet. – George ezután Harry felé fordult. - Szia, Harry... az vagy, igaz?
- Igen - bólintott Harry, és közelebb lépett a kanapéhoz.
- Az is valami, hogy sikerült egy darabban elhoznunk ide. Ron és Bill miért nem virraszt a betegágyam mellett?ú
- Ők még nem jöttek meg - felelte Mrs Weasley, s ettől lehervadt a vigyor George arcáról. Lucy pillantása találkozott Harryével; a fiú némán jelezte húgának, hogy szeretné, ha kimenne vele. Ginny is melléjük szegődött.
- Ronnak és Tonksnak már meg kellett volna érkeznie - mondta fojtott hangon Lucy, mikor áthaladtak a konyhán. - Muriel nem lakik olyan messze.
Harry hallgatott. Az aggodalom és a szorongás olyannyira kiült az arcára, hogy Lucy szíve belesajdult, ráadásul ő maga ugyanezekkel az érzésekkel viaskodott. Harry, Ginny és ő kimentek a hátsó ajtón, elindultak lefelé a sötét udvarba vezető lépcsőn, s akkor Ginny megfogta Harry kezét.
Kingsley fel-alá járkált odakint, és minden fordulónál felnézett az égre. Hagrid, Hermione és Remus egymás mellett álltak, s szótlanul kémlelték az eget. Akkor se mozdultak, mikor Harry, Lucy és Ginny csatlakozott néma vigíliájukhoz.
A percek mintha évekké nyúltak volna. A várakozók a legkisebb fuvallatra is összerezzentek, s ha megrezdült egy bokor vagy fa, abban a reményben fordultak oda, hogy a levelek közül egy barát lép ki épen és sértetlenül.
Aztán egyszer csak egy leszálló seprű bontakozott ki a láthatatlanságból, éppen a fejük fölött...
- Ők azok! - sikoltott fel Hermione.
Tonks hosszan csúszva landolt, lába nyomán föld és kavicsok röpködtek mindenfelé.
- Remus! - kiáltotta, s a seprűnyélről egyenesen férje karjaiba vetette magát. A varázsló arca merev és sápadt volt - úgy tűnt, képtelen megszólalni. Ron szédelegve indult Harry, Lucy és Hermione felé.
- Megvagytok - motyogta, mielőtt átadta magát az odasiető Hermione ölelésének.
- Már azt hittem... azt hittem...
- Jól vagyok. - Ron megveregette a lány hátát. - Semmi bajom.
- A francba veled, Ronald Weasley! - fakadt ki Lucy és szorosan magához ölelte legkisebb fogadott bátyját és Hermionét, aki még mindig nem volt hajlandó elengedni őt.
Tonks elengedte Remust, és a négyes felé fordult.
- Ron fantasztikus volt - mesélte mosolyogva. - Nagyot alakított. Az egyik halálfalót elkábította, pont kupán lőtte, pedig repülő seprűről mozgó célt eltalálni...
- Tényleg? - Hermione még mindig Ron nyakára fonta a karját, úgy nézett rá csillogó szemmel.
Ron kibontakozott a két lány öleléséből.
- Nem kéne mindig úgy meglepődni - dörmögte kicsit sértődötten. - Már mindenki megérkezett?
- Nem - rázta a fejét Ginny. - Bill, Fleur, Rémszem és Mundungus még hiányzik. Megyek, megmondom anyáéknak, hogy egyben vagy.
Azzal beszaladt a házba.
- Miért csak most értetek ide? - Remus szinte haragosan vonta kérdőre Tonksot. - Mi történt?
- Bellatrix rám szállt - felelte a boszorkány. - Úgy látszott, neki nemcsak Harry a fontos, hanem én is. Mindenáron meg akart ölni, Remus. Kár, hogy nem találtam el, mert van vele elszámolnivalóm. Rodolphust viszont egészen biztosan megsebesítettük... Aztán megérkeztünk Ron nénikéjéhez, Murielhez, lekéstük a zsupszkulcsot, a néni meg nekiállt pátyolgatni minket...
Remus állkapcsán megremegett egy izom. Csak bólintott, nem bírt megszólalni. Tonks most Harryhez, Hermionéhoz és Kingsleyhez fordult.
- És veletek mi történt?
Ki-ki beszámolt a kalandjairól, de Bill, Fleur, Rémszem és Mundungus egyre aggasztóbb hiánya mindvégig ott volt köztük a levegőben, s úgy telepedett rá szavaikra, mint a dér.
- Visszamegyek a Downing Streetre - jelentette ki végül Kingsley, miután még egyszer végighordozta pillantását az égbolton. - Már egy órája ott kellene lennem. Értesítsetek, ha megérkeznek.
Remus és Lucy bólintottak. Kingsley egy intéssel búcsút vett a társaságtól, és elindult a sötétben a kapu felé. Lucy kisvártatva halk pukkanást vélt hallani - ebből sejtette, hogy Kingsley az Odú körüli védőzónából kiérve sikeresen dehoppanált.
Mr és Mrs Weasley, nyomukban Ginnyvel, futva közeledtek a hátsó ajtó felől. Mindketten megölelgették Ront, azután Remushoz és Tonkshoz fordultak.
- Hálával tartozunk nektek - szólt Mrs Weasley - a fiainkért.
- Ugyan, Molly, hagyd ezt - hárította el Tonks.
- Hogy van George? - tudakolta Remus.
- Miért, mi baja? - kapta fel a fejét Ron.
- Elvesztette...
Mrs Weasley mondatának vége beleveszett a meglepetés és az öröm hangjaiba: a levegőben egy fekete thesztrál tűnt fel. Az udvaron állók közvetlen közelében ért földet, s hátáról Bill és Fleur csusszant le - szélfútta külsővel, de sértetlenül.
- Bill! Hála istennek, hála istennek...
Mrs Weasley odarohant a fiához. Az gépiesen megölelte őt, de közben apja szemébe nézve így szólt:
- Rémszem meghalt.
Mindenki félbehagyta megkezdett mozdulatát, és elnémult. Lucy úgy érezte, mintha lényének egy része zuhanni kezdene, a földbe süllyedne, hogy örökre odavesszen.
- Láttuk - folytatta Bill. Fleur rábólintott, s a konyhaablakon kiszűrődő fényben kicsorduló könnyek nedves csíkjai csillantak meg az arcán. - Közvetlenül azután történt, hogy kitörtünk a körből. Rémszem és Dung közel voltak hozzánk, ők is észak felé indultak. Voldemort - aki seprű nélkül repült - egyenesen őket célozta meg. Dung pánikba esett, hallottam az ordítását, és Rémszem hiába próbálta visszatartani, dehoppanált. Rémszem az arcába kapta Voldemort átkát, hanyatt leesett a seprűjéről, és... Semmit nem tehettünk érte, minket is fél tucat halálfaló támadott...
Billnek elcsuklott a hangja.
- Persze, hogy nem tehettetek semmit - dörmögte Remus.
Csak álltak, néma pillantásokat váltva. Lucy képtelen volt feldolgozni a hírt. Rémszem meghalt... lehetetlen... Rémszem, a kőkemény harcos, az örök túlélő...
Az első döbbenet elmúltával lassan mind ráébredtek - bár kimondani senki nem akarta -, hogy feleslegesen állnak az udvaron, nincs már kire várniuk. Szótlanul követték hát Mr és Mrs Weasleyt az Odú nappalijába, ahol az ikrek mit sem sejtve hahotáztak.
- Mi a baj? - kérdezte Fred, a belépők arcát fürkészve. - Mi történt? Ki...?
- Rémszem - felelte Mr Weasley. - Meghalt.
A megrökönyödés letörölte az ikrek arcáról a vigyort. A hír mindenkit megbénított. Tonks egy zsebkendőt szorongatott, abba zokogott hangtalanul. Lucy tudta, hogy hozzá különösen közel állt Rémszem: úgy tekintett rá, mint szeretett mesterére és pártfogójára. Hagrid, aki csak a sarokban talált elég helyet magának, a szemét nyomkodta asztalterítőnyi zsebkendőjével.
Bill a kredenchez lépett, és egy üveg Lángnyelv-whiskyt meg poharakat vett elő.
- Tessék - szólt, és egy pálcasuhintással tizenhárom teli poharat küldött szét a szobában. A tizennegyediket magasra emelte. - Rémszemre.
- Rémszemre - visszhangozta a társaság, majd ki-ki belekortyolt az italába.
- Rémszemre - brummogta kicsit megkésve Hagrid, és csuklott egyet.
A whisky végigperzselte Lucy torkát, egyszersmind kizökkentette őt zsibbadt, félálomszerű állapotából, és valami bátorságfélét lobbantott fel benne. Ezzel együtt a bűntudatát is felerősítette; Rémszem, akit megkért, hogy vezesse a rendet, Rémszem, aki annyi tanácsot adott neki, meghalt…
Nem csinálhat ilyet többé. Nem ruházhatja át többé senkire a vezetői szerepet, amitől még mindig rettegett, nem háríthatja többé a felelősséget. Öntudatlanul is ezt tette, mert még mindig félt attól, ami ezzel járt, de többé nem. Többé nem hátrál meg és amint betölti a tizenhetet, Voldemort és a halálfalók nyomába ered, és megbosszulja Rémszemet, Dumbledore-t és azt a rengeteg ártatlant, akik az elmúlt hetekben tűntek el és haltak meg...
- Szóval Mundungus lelépett - szólalt meg váratlanul Remus, aki egy hajtásra kiürítette poharát.
A szobában egy csapásra megváltozott a légkör: minden arc megfeszült, és minden szem Remusra szegeződött. Várták a folytatást, ugyanakkor - Lucy úgy érezte - kicsit tartottak attól amit hallani fognak.
- Tudom, mire gondolsz - fordult Remushoz Bill. - Ez nekem is megfordult a fejemben a visszaúton, hiszen a halálfalók vártak ránk, ez nyilvánvaló. De kizárt, hogy Mundungus árult el minket. Nem tudták, hogy hét Harry lesz, meg is zavarodtak, amikor megjelentünk - márpedig ne feledd, hogy ez a trükk épp Mundungus ötlete volt. Miért pont a lényeget ne mondta volna el nekik? Szerintem Dung egészen egyszerűen halálra rémült. Eleve csak azért vett részt az egészben, mert Rémszem ráparancsolt, Tudjukki pedig rögtön őket támadta meg. Abban a helyzetben nála bátrabb emberek is pánikba estek volna.
- Tudjukki pontosan azt tette, amit Rémszem megjósolt – szipogta Tonks. - Feltételezte, hogy az igazi Harryt a legtapasztaltabb, legjobb aurorok őrzik. Először Rémszemre támadt, és mikor ők Mundungus miatt lelepleződtek, Kingsleyt vette üldözőbe...
- Ez min' nágyon szép - fakadt ki Fleur -, de nem mágyárházza meg, 'onnan tu'ták, 'ogy má este 'ozzuk ki 'Arryt! Válákinek eljárht á szája. Váláki kikotyoktá áz időpontot egy iletéktelennek. Sák így le'etséges, 'ogy tu'ták áz áksziorol, de nem ismerhték á terhvet.
Fleur dacosan körülnézett, hogy ki mer vitába szállni vele. Tündérszép arcát még mindig könnyek nyoma csíkozta. Senki nem mondott ellent neki; a csendet csak a zsebkendője mögé rejtőző Hagrid csuklásai törték meg.
- Nem - szólalt meg hirtelen Harry fennhangon, csodálkozó tekinteteket vonva magára. - Mármint... ha tényleg hibázott valaki, nem ítélhetjük el, mert biztos, hogy nem szándékosan tette. Nem ítélhetjük el - ismételte, kicsit hangosabban a tőle megszokottnál. - Bíznunk kell egymásban. Én bízom bennetek, tudom, hogy nincs senki ebben a szobában, akit rá lehetne venni, hogy eláruljon engem Voldemortnak.
- Pontosan - lépett előre Lucy, hogy magára vonja a figyelmet. - Ha haddjuk, hogy a bizalmatlanság közénk férkőzzön, akkor Voldemort máris győzött. Ne gyanúsítsuk egymást, ne okoljunk senkit, mert azzal csak szétziláljuk az összetartást. Voldemort célja az, hogy viszályt szítson a sorainkban, hogy utána könnyebben legyőzhessen minket. Csak úgy van esélyünk, ha összetartunk. Harry és én bízunk bennetek, ezért kérlek, hogy ti is bízzatok egymásban.
Szavaikat újabb csend követte. Még mindig mindenki őt és Harryt nézte; a fiú ettől kicsit zavarba jött, és belekortyolt a whiskyjébe. Lucy ellenben állta a pillantásokat, készen arra, hogy bármikor megvédje az álláspontját.
- Jól beszéltek - szólt váratlanul Fred.
- Szavaitok zene füleinknek - bólogatott George, s közben lopva Fredre pillantott; annak megrándult a szája szöglete.
Remus egészen furcsa arckifejezéssel nézett Harryre és Lucyra: majdhogynem szánakozva.
- Bolondnak tartasz minket? - kérdezte ingerülten Harry.
- Nem - felelte Remus -, csak azt gondolom, hogy olyanok vagytok, mint James, aki leköpte volna magát, ha eszébe jut kételkedni a barátaiban.
Lucy tudta, mire céloz Remus: arra, hogy apja vesztét az egyik barátja, Peter Pettigrew árulása okozta. Megmagyarázhatatlan düh öntötte el, vissza akart vágni Remusnak, de az elfordult tőle és Harrytől, letette a poharát, és ránézett Billre.
- A dolog nem várhat. Szólhatok Kingsleynek is, ha...
- Nem - vágta rá Bill. - Mehetünk, készen állok.
- Hova mentek? - kérdezte kórusban Tonks és Fleur.
- Rémszem holttestéért - felelte Remus. - Meg kell keresnünk.
- Nem lehetne...? - Mrs Weasley esdeklő tekintettel nézett a fiára.
- Később visszamenni? - vonta fel a szemöldökét Bill. - Nem. Vagy azt akarjátok, hogy a halálfalók vigyék el?
Senki nem felelt. Remus és Bill elköszöntek és távoztak. Az ott maradottak most mind leültek, egyedül Harry és Lucy maradtak állva. A hirtelen lesújtó, kérlelhetetlen halál úgy lebegett köztük, mint egy rémisztő kísértet.
- El kell mennem - jelentette ki Harry.
Tíz pár elkerekedett szem szegeződött a fiúra - Lucy azonban csak lehunyta a szemét és sóhajtott egyet.
- Miket beszélsz, Harry? - hüledezett Mrs Weasley. - Ne butáskodj!
- Nem maradhatok itt. - Harry megdörzsölte a homlokát: Lucy is érezte, hogy megint szúrt a sebhelye. - Amíg itt vagyok, mindenki veszélyben van. Nem akarok...
- Ne beszélj butaságokat! - emelte fel a hangját Mrs Weasley. - Minden, ami ma történt, csak azért történt, hogy te épségben eljuss ide. Hála istennek itt is vagy. Fleurt is sikerült rávennünk, hogy ne Franciaországban legyen az esküvő, hanem itt, mindent úgy intéztünk, hogy együtt maradhassunk, és vigyázhassunk rád. A minisztériumban is arra erősítettünk rá, hogy nem ott leszel, ahol Lucy…
- Ha Voldemort rájön, hogy itt vagyok... – makacskodott még mindig Harry.
- Hogy jönne rá? - ellenkezett Mrs Weasley.
- Tucatnyi olyan hely van, ahol lehetnél - kapcsolódott be a győzködésbe Mr Weasley. - Nincs rá mód, hogy megtudja, melyik védett házban vagy.
- Nem a saját életemet féltem! - csattant fel Harry.
- Tudjuk - csitította Mr Weasley. - De ha elmész, értelmét veszti, amit az este csináltunk. Lucy is itt volt egész nyáron és nem történt semmi sem…
- De most már nem vagyok a Privet Drive-on! Ráadásul Voldemort sejteni fogja, hogy mégiscsak ott őriznek, ahol Lucyt… el kell mennem, mielőtt idejön!
- Nem mész sehova - mordult fel Hagrid. - A mindenségit, Harry, majd a nyakunkat törtük, hogy idehozzunk téged!
George felkönyökölt a kanapén.
- Vérem és fülem hullattam az ügyért!
- Tudom, hogy...
- Rémszem se akarná...
- TUDOM! - ordította Harry.
- Elég volt! - szólt közbe Lucy és lecsapta üres poharát a kredencre. Egy pillantással jelezte a többieknek, hogy most ne szóljanak közbe, majd Harryhez sétált és a két keze közé fogta az arcát, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzen. Nem érdekelte, hogy mindenki hallani fogja, a Lángnyelv whisky és Rémszem halála vakmerővé tette, eléggé felbátorította ahhoz, hogy ne érdekeljék a következmények.
- Harry, mindenki pontosan tudja, hogy mit vállal azzal, hogy minket bújtatnak - kezdte. - De azt is tudom, hogy te mit érzel, mert ugyanezt érzem én is. Nekem kellett volna ma mennem Rémszem helyett, nekem kellett volna vezetnem az akciót, de nem mehettem! Gondolkodás nélkül odaadnám az életem azért, hogy téged megvédjelek, ahogy te is megtennéd értem, de nem tehetjük, mert mindketten túl fontosak vagyunk! Szimbolikánk van, erőnk, jelentőségünk, ami most fontosabb, mint bármi más! Erőt kell adnunk az embereknek, hitet, hogy le tudjuk győzni Voldemortot, és amint betöltjük a tizenhetet, mindketten hozzálátunk a feladathoz, amit Dumbledore ránk bízott! Egy hetet bírj még ki itt, utána te is, és én is elmegyünk és többé senkit sem sodrunk veszélybe saját magunkon kívül! Egy hét, Harry, utána már csak mi leszünk és Voldemort! Nem élhet az egyik, míg él a másik, nem emlékszel? Ez a háború úgyis csak közöttünk és Voldemort közt zajlik, de addig nem kezdhetjük el, amíg be nem töltöttük a tizenhetet! Addig muszáj a háttérben maradnunk, mert csak többet ártanánk vele, ha indokot szolgáltatnánk Thicknesse-nek arra, hogy letartóztasson mindenkit körülöttünk! Egy hét, Harry, egyetlen hét és többé senkinek sem kell meghalnia helyettünk!
Harry semmit sem szólt, ahogy a többiek is mind csendben maradtak. Lucy nem nézett rájuk, nem akarta látni a szánalmat a szemükben, csakis Harry zöld íriszébe fúrta a tekintetét, aki végre lenyugodott, hiszen lassan vette a levegőt. Lefejtette Lucy kezeit az arcáról és leengedte közéjük összekulcsolódott ujjaikat. Még mindig nem szólt semmit, de a szeméből Lucy mindent ki tudott olvasni, ami érdekelte. A sebhely még mindig szúrt és lüktetett, de ez egyikőjüket sem érdekelte.
Végül, a mozdulatlanság hosszú, végtelennek tűnő pillanatai után Mrs Weasley elfúló hangon megszólalt:
- Hol van Hedvig? - kérdezte, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy valahogy enyhítse a két Potter frusztrációját és valahogy feloldja a hangulatot. - Beteszem őt Pulipinty mellé, és adok neki enni.
Egyetlen villanás Harry szemében elég volt hozzá, hogy Lucy tudja, milyen sorsra jutott Hedvig. Hüvelykujjával simogatni kezdte Harry kézfejét, hogy megnyugtassa valahogy - ha valaki, ő tudta, milyen egy szeretett barátot elveszteni.
- Hamar el fog terjedni, hogy megint kibabráltál vele, Harry - terelte másra a szót Hagrid. - Megszöktél előle, megvédted magad, pedig a markában voltál.
- Nem védtem meg magam - jelentette ki kereken Harry. - A pálcám védett meg. Magától varázsolt.
Egy hosszú pillanat után Hermione - szintén kissé rekedtes hangon - óvatosan megjegyezte:
- Az lehetetlen. Biztos úgy érted, hogy akaratlanul varázsoltál, ösztönösen reagáltál a veszélyre.
- Nem - rázta a fejét Harry. - Zuhant a motor. Azt se tudtam, merre van Voldemort, Lucy ott volt a fejemben, de ő sem láthatta, de a pálca megindult a kezemben, magától célzott, és kilőtt egy bűbájt, azt se tudom, mifélét. Még sose csináltam aranyszínű lángot.
- Tisztítótűz volt - felelte Lucy. - Olyasmi, mint a táltostűz, de nem fekete mágia. Dumbledore írt róla a jegyzeteiben, nyilván meg akarta tanítani nekem, csak már nem volt ideje rá. Én is csak az elméletét tudom, de sosem jutottam el odáig, hogy gyakorolhassam.
- Szorult helyzetben - magyarázta Mr Weasley - gyakran előfordul, hogy olyan bűbájt produkál az ember, amit nem is ismer vagy nem tanult még használni. Jó példa erre a tanulatlan kisgyermekek varázslása...
- Ez nem olyan volt - sziszegte összeszorított fogakkal Harry. Lucy érezte, hogy egyre hevesebben izzott a fiú sebhelye, Harry már egyre nehezebben tudott állva maradni.
- Tényleg nem - mondta Lucy is. - Hiába vagyok jelen Harry elméjében, a pálcájával én sem tudok varázsolni. Én csak a varázserőmet tudom kölcsönadni neki, de nem tudok helyette varászolni.
A társaság hallgatásba süppedt. Lucy tudta, hogy nem hisznek neki. Most, hogy belegondolt, ő se hallott még olyanról, hogy egy pálca magától varázsoljon.
Harry sebhelye most már lángolt a fájdalomtól. Lucy gyorsan morgott valamit arról, hogy friss levegőre vágyik, azzal maga után húzva Harryt gyorsan kisietett a szobából.
Jöttükre az udvarban álló csontos, fekete thesztrál meglengette csupasz denevérszárnyait, aztán tovább legelészett. Lucy a kertbe vezető kiskapuhoz vitte Harryt, aki rátámaszkodott a kapura, rábámult a burjánzó növényekre, és a homlokát dörzsölte.
- Kösz - motyogta.
- Van egy olyan érzésem, hogy ennek nem a közeljövőben lesz vége. - Lucy Harry hátát simogatta, aki lehunyt szemmel próbálta elviselni a fájdalmat. - Én is érzem. Ráadásul téged is érezlek. Lassan már meg tudom mondani, mire gondolsz.
- És, mire gondolok? - Harry próbálta humorosra venni a figurát, de túlságosan nagy fájdalmai voltak ahhoz, hogy hiteles legyen az alakítása.
- Dumbledore-ra - suttogta Lucy. - Arra, hogy ő biztosan hinne nekünk. Ő meg tudná mondani, miért varázsolt magától a pálcád.
- Ez félelmetes - rándult meg Harry szája széle.
Ekkor egyik pillanatról a másikra meghatványozódtak a kínjai. Harry összeszorította a szemét, tenyerét a homlokára nyomta, s most már Lucy is érezte, ahogy minden elsötétül előtte és meg is jelent a kép, hangok nélkül, szakadozva, mint a rossz adás.
Kőpadlón rongyokká foszlott ruhájú, csontsovány öregember vergődött, és üvöltött, elnyújtva, velőtrázóan, kibírhatatlan kínok között... Lucy látta, ahogy mozog a szája, nyilván könyörgött a csontfehér kéz birtokosának, aki most felemelte a pálcát, érezte Voldemort pusztító dühét, látta, hogy a földön fekvő, aszott öregember megvonaglik a kíntól...
- Harry! Lucy!
Olyan hirtelen lett vége, ahogyan kezdődött; ott térdelt a sötétben, remegő tagokkal, a kertkapuba kapaszkodva, Harry mellette pedig a karjába kapaszkodott és remegve próbált állva maradni. Lucy szíve kalapált, Harry sebhelye pedig még mindig égett. Hosszú másodpercek teltek el, mire felfogta, hogy Ron és Hermione kijöttek hozzájuk.
- Gyertek vissza a házba - suttogta Hermione. - Ugye, nem akartok tényleg elmenni?
- Itt kell maradnotok - tette a hátukra a két kezét Ron. - Nem sodortok veszélybe minket azzal, hogy itt vagytok. Szeretünk titeket és azért segítünk nektek, nem pedig valami hülye küldetéstudat miatt…
- Jól vagytok? - Hermione belenézett Lucy arcába. - Borzalmasan néztek ki!
- Lehet... - morogta kissé remegő hangon Harry -, de biztos jobban nézünk ki, mint Ollivander...
Harry elmesélte, amit Lucy nem hallhatott: hogy Voldemort Ollivander tanácsára használt másik pálcát, mert azt hitte, azzal kiküszöbölheti az ikermagok problémáját. Azonban a tisztítótűz tönkretette Lucius Malfoy pálcáját, Voldemort pedig most kegyetlenül megbüntette a pálcakészítőt, aki szerinte félrevezette, hazudott neki…
Harry beszámolója hallatán Ron arcára borzalom, Hermionéére pedig rémület ült ki.
- De hát úgy volt, hogy több ilyen nem lesz! Azt mondták, hogy a sebhelyed... hogy nem csinál ilyet többet! Nem hagyhatod, hogy kiújuljon ez a kapcsolat, Harry! Dumbledore azt mondta, zárd le az elméd! Meg kell védened Lucyt, nem hagyhatod, hogy megint látomások kínozzanak!
Mivel Harry nem felelt, a lány megragadta a karját.
- Harry, az a szörnyeteg a hatalma alá hajtja a minisztériumot, az újságokat, a fél varázsvilágot! Ne engedd be még a fejedbe is!
Az öreg Ollivander üvöltése még mindig visszhangzott a Malfoy-kúria falai között. Draco a szobájában ült és próbálta valahogy kizárni, de a Sötét Nagyúr haragja nem hagyta, hogy a pálcakészítő akár egy lélegzetvételnyi szünetet kapjon.
A Nagyúr olyan dühösen tért vissza, hogy Draco ösztönösen a szobájába menekült, mielőtt a varázsló észrevette volna. A kiabálásból és az anyja elmondásából aztán összerakta a történetet: Harry Potter sikeresen megmenekült, pedig már majdnem sikerült elfognia, de a fiú pálcája ugyanúgy meglepte a Nagyurat, mint három éve a temetőben.
Draco igyekezett kizárni a kínzás hangjait, és arra a pergamendarabra koncentrálni, ami előtte hevert. Már órák óta próbálkozott azon, hogy valahogy összehozza a bűbájegyüttest, ami megakadályozza, hogy az illetéktelenek elolvassák. Még nem mert semmit sem ráírni, de ha egyszer minden bűbájtan tudását összeszedi és sikerül megbűvölnie a pergamenlapot, akkor ezzel talán tud majd segíteni Lucynak.
A lapra ugyanis azokat az információkat tervezte ráírni, amik segíthetnek a lánynak és a Főnix Rendjének: hogy mely minisztériumi dolgozók vannak Imperius-átok hatása alatt, hogy mik a Sötét Nagyúr tervei, miután elfoglalta a minisztériumot, és hogy milyen veszélyek leselkednek majd a rendtagokra, miután ez bekövetkezik.
Mert az sajnos már egyértelmű volt, hogy a minisztérium rövid úton elbukik. Ezzel pedig a Sötét Nagyúr olyan közel kerül a teljes győzelemhez, mint eddig még soha. Utána már csak a két Potter áll az útjába, hogy örökre uralma alá hajtsa a világot. Draco pedig mindent el akart követni, hogy ezt megakadályozza.
Ő egy silány kis senki volt ebben a harcban. Nem volt semmi értéke. De ha sikerül információkkal ellátnia azt, aki az egész világ reménye volt, talán el tud érni valamit. Talán sikerül megmentenie Lucyt. Viszont hiába írja rá a pergamenre az információkat, ő nem mozdulhatott ki a házból, csakis egy magas rangú halálfaló kíséretében. Úgy pedig esélytelen, hogy üzenetet tudjon küldeni, mindegy, mennyire van megbűvölve a lap, mert neki az is tiltva volt.
Miközben ismét nekiveselkedett a pergamennek, Draco azért imádkozott, hogy ne legyen túl késő, mire Lucy megkapja az információkat, amik segíthetnek neki megnyerni a háborút.