Na jó… Malfoy segíteni akart?! Mi folyik itt? Megváltozott? Kizárt… akkor meg? Mire készül? De figyelmeztetni akart végül is… HALÁLFALÓK SZÁZAI ÉS EGY TUCAT ÓRIÁS VAN A KASTÉLY KÖRÜL! HOGY A FENÉBE JUTOTTAK BE?!
Itt valami…
Szólnunk kell Dumbledore-nak – jelentette ki Harry, kivételesen ésszerűen.
Így van. Szólnunk kell. Hogy nem vette még észre, hogy átjutottak az elméletben bombabiztos védőpajzson?! Ő az igazgató, nem? Eddig mindig mindent tudott, mi történik a suli területén, akkor mi a baj most?
Azonnal megtudtam, és kis híján orra buktam a sokktól. Harry nem volt ilyen szerencsés és a hálóteremben beverve a lábát átbukott egy kihúzott utazóládán, és a fejére rántott egy kupac gyógynövényes könyvet Neville éjjeliszekrényéről, felkeltve ezzel az akcióval mindenkit a szobában.
Ügyes vagy. Most magyarázd meg nekik. – Soul hangja gunyorosan csengett. Én addig Maggie-vel gyorsan ismét átvizsgáltam az egész épületet, de… Dumbledore profnak semmi nyoma. Eltűnt. ELTŰNT. Basszus, nem volt a suliban!
Farrel mellettem kivágta az egyik seprűtároló ajtaját, és benavigálta az eddig eszméletlenül lebegő Fricset.
Ennek külön sztorija van: elkábítottuk. Különben képes lett volna mindhármunkat azelőtt a sok száz halálfaló előtt égetni és büntetőmunkára ítélni! A jó hírem függött ettől a lépéstől! Aztán Farrel felvetette, hogy kegyetlenség, sőt, egyenesen gyilkosság lenne otthagyni, ezért ellebegtettük arra, amerre mind a hárman menekülni szándékoztunk: a Nagyterem tanári kijárata felé – igaz, kissé habozva döntöttünk arról, hogy magunkkal hozzuk, és valószínűleg a későbbi nemzedékek fogják átkozni emiatt a nevünket, ha rájönnek, itt volt az alkalom megszabadulni a gondnoktól, mi pedig elszalasztottuk.
Erre eddig még sosem jártam. Nem mertem bemenni, és akkor is zárva volt, amikor egyszer mégis rávettem magam arra, hogy odamerészkedjek – természetesen éjszaka, és természetesen az olyan egyszerű megoldások, mint például az Alohomora, nem jutott eszembe. Utána meg… Nate és Amu minden erőmet lekötötték az éjszakai mászkálások alkalmával ahhoz, hogy eszembe jusson az egyik hely, ahol sosem jártam még.
A másik persze a pincerendszer bizonyos pontjai voltak, ahol nem kellett nyálkás izét pucolnom a falakról, valamint a Titkok Kamrája, amit Harry emlékeiben láttam néhányszor elvétve, egyszer-kétszer. Inkább egyszer.
– Szólnunk kell Dumbledore-nak – közölte Farrel.
De jó, már ő is? Harry is PONTOSAN ugyanezt mondta… Csak ő griffendéles volt, tehát nem tűnt annyira fel, a tinédzser-m
– Nincs a kastélyban – ráztam a fejem. Átnéztem mindent. Se Dumbledore, se McGalagony, de még csak Piton sincs itt… Merlinre, mi folyik itt?! Itthagyták a diákokat?! Ennyire bíznának abban a nyamvadt védőpajzsban, amit…
Ismét csak hajszál híján kerültem el az orra bukást – ezúttal Farrel ragadta meg a karom, és tartott meg erősen. A birtok határán hirtelen hihetetlenül erős mágia jelent meg. Egy pillanatig megengedtem magamnak, hogy reménykedjek abban, hátha Dumbledore… De már akkor tudtam, hogy ez csak vágyálom. A mágia nem az igazgatóé volt. A mágia…
Voldemort…
Nahát, nem mondod, Harry? Sötétebben nem tudnád? Egy kis tónust vigyél már a gondolataidba, így olyan egyszerűek…
Nyugodj le, Ria! – szólalt meg Maggie.
Ó, és miért jön rá mindenki ilyen hamar, hogy mikor vagyok ideges? De ugyan, miért is akadok ki ilyesmi miatt, hiszen gyakorlatilag alig tudom eltitkolni előlük egy-egy épkézláb gondolatomat…
Harrynek is leesett a világvége-hangulatom. Csak ő kapott egy adagot mellé körítésként az első találkozásomról Voldemorttal.
Nyugodj le! Ezúttal nem úgy lesz!
Miért? – ismét megbotlottam, miközben erősen próbáltam fenntartani a sértetlenség és a tudatlanság álcáját.
– McGalagony és Piton sincs a kastélyban – folytattam. Aztán rájöttem, hogy éppen most kotyogtam ki a Rend tagjainak nevét. Ajaj, nem lesz ez így jó… Mi a közös bennük? Házak! – Flitwick és Bimba viszont igen. Őket értesítenünk kell! És valahogy ki kell juttatni a diákokat is… – Furcsa mód attól, hogy csak felvázoltam a lehetséges teendőket, máris jobban éreztem magam.
A pánik alábbhagyott.
Nyugi, Ria! – vigyorgott Soul. – Ezúttal négyen vagyunk egy ellen. Szerinted ki állhatna meg pont velünk szemben?
A Sötét Nagyúr? – tippeltem.
Legyél már egy kicsit optimistább!
Erre pont nem értem rá.
Farrel egyszerűen csak legyintett. – Tudod mit? Nem vagyok rá kíváncsi, honnan szeded ezt, de ha igazad van…
– Menj előre, és keltsd fel Amut, ő be tud jutni a Hollóhátba.
Hogy fogjuk kivinni a diákokat? Nem várhatunk arra, hogy a tanárok intézkedjenek! – stresszelt Maggie.
Valójában… én szívesen vártam volna rá, épp csak Voldemort nem a türelméről volt híres.
Mionét már felkeltetted? – kérdeztem Harrytől.
Mindjárt jön.
– A folyosókon keresztül nem vihetjük ki a diákokat – torpant meg Farrel. – Basszus, biztos, hogy azok…
– Miért, szerinted mik lehetnek még? – förmedt rá Malfoy.
Farrel futtában megrántotta a vállát. – Színészek. Beöltöztek, és Lisa Grest meglepetéspartijára jöttek.
Malfoy megengedett magának egy megvető-lesajnáló pillantást.
– Tudod, Farrel, nem csodálkozom azon, hogy az apád tavaly kidobott.
A srác fel sem vette.
– Tudod, én igen. Azt hittem, hamarabb fogja megtenni.
Hermione azt mondja, hogy a Szükség Szobája talán fel tud venni egy olyan külsőt, amin keresztül biztonságosan elérhetjük a diákokat – szólalt meg hirtelen Harry.
Tényleg. Szükség Szobája. Szükség. Nekünk most speciel egy bombabiztos menekülési útvonalra lenne szükségünk, ha nem akarjuk azt, hogy a halálfalók tömegmészárlást rendezzenek.
– Hé, Farrel! Szedd ki Amuékat a Szobából, mert nekünk másik forma kell! – kiáltottam, aztán lefékeztem, és fél karral még időben elkaptam Malfoyt is.
Mindkét mardekáros furán nézett rám. Az egyik azért, mert hozzá mertem érni, a másik pedig azt nem értette, hogy azt az egy emeletet miért nem tudom egyedül megtenni.
Odarohantam az ablakhoz. A park tele volt. A halálfalók csatarendben. Voldemort valahol távolabb, a sötétbe burkolózva. Az óriások szintén.
De senki sem támadt. Nem jöttek be, nem csináltak semmit.
Várnak – állapította meg Maggie.
Jó. És mégis mire? – érdeklődött gúnyosan Soul.
Azt én honnan a jó édes fenéből tudjam? – fortyant fel a pálcám szelleme. –Talán egy jelre. Mit tudom én. A lényeg, hogy egyelőre nem mozdulnak, nem?
Aha. Nekünk az előny. Úgyis van mit beszélgetnünk.
Farrel végre elindult a lépcsőn, én pedig nemes egyszerűséggel előrántottam a pálcámat, és Malfoy torkának szegeztem. A mozdulatot még Harrytől lestem el az egyik DS-edzésen.
–Miért csinálod ezt?
Malfoy döbbenten pislogott, ellenben Harryt elégedettség öntötte el. Ja, ilyen távolságból még én is eltalálom a célpontot… Ki ne lenne ettől elégedett?
A válasz: Malfoy.
Nem tudom, mit várt. Komolyan. Lassan négy hónapja ugyan, hogy az ő feladata volt, hogy elkapjon a Roxfortban, és nem vitte sikerrel véghez, szóval miért ne gyanakodjak arra, hogy ismét ez van a dologban? Óvatos vagyok, na! Amit nem tudott véghezvinni egy sereg tanár, egy anya és egy keresztszülő, azt megtette Voldemort – ráadásul úgy, hogy nem is tudott róla.
Halálfélelem… Őszintén szólva nem akartam újra átélni, így próbáltam megtanulni harcolni. Vagy legalábbis célozni, hogy az átkaim elérjék az áldozatot, és ne másfél méterre mellette suhanjanak el.
És ott volt az okklumencia és legilimencia. Mindkettő egyszerű volt, és bár volt még hova fejlődnöm, annyit azért tudtam, hogy az első erős támadás nem fog elfújni. A második valószínűleg igen… de az elsőt biztos megúszom.
– Megőrültél, Matthews? – Ó, hogy utálom azt a gúnyos mosolyt!
– Nem – ráztam a fejem. – Mit tervezel? Miért akartál figyelmeztetni? És amúgy is… Mit tettél volna, ha speciel a klubhelyiségben vagyok? Éjfél van! Miért pont most?! És honnan tudtad, hogy támadni fognak?! Beszélj! – nyomtam a pálcát még jobban a nyakába. Ideges voltam, nem dühös, de ez mostanában valahogy mindig a túlzott beszélhetnékben ütközött ki. Csak a stílus változott néha.
– Jól van, jól van… A téli szünet elején, miután te kétszer is meglógtál előle, a Sötét Nagyúr iszonyú dühös volt, és… és részben az én sikertelenségem miatt is. Kínoztak már téged Crucióval, Matthews? Van fogalmad róla, milyen az?
Nem válaszoltam. De ami azt illeti, igen, van.
Malfoy viszont nem várt választ, hanem folytatta.
– Ó, és nemcsak a Sötét Nagyúr, hanem az apám is, amiért szégyent hoztam a család nevére. És tudod, mit? – Malfoy hangja csak úgy sistergett. – Én nem akarom úgy leélni a hátralévő életemet, hogy a saját apámnak is csak egy felhasználható áldozat vagyok, ami arra kell, hogy a Nagyúr kegyeiben maradjon. Hogy még az anyámat is felhasználja erre. Hogy az anyámmal zsarolnak, hogy engedelmeskedjek, és azt csináljam, amit parancsolnak…
– Miért, mit kellene tenned? – szakítottam félbe hidegen. Itt valami bűzlik… És én rá fogok jönni arra, hogy mi az, de egyelőre nem akartam belegondolni abba, hogy hogyan is akarok hozzáfogni. A gondolataim már nem csak az enyémek, és ez kissé macerássá tette a meggondolatlan tervek kivitelezését.
Malfoy kerülte a tekintetem, én pedig pillanatok alatt átláttam mindent. Legalábbis nagyon reméltem, hogy így van, és nem hagytam ki valamit.
– Kivinni engem? – kérdeztem.
– Igen.
Bingó. – És mégis hogy tervezted?
– Sehogy – vont vállat lazán, és most már megengedett magának egy gúnyos mosolyt.
Dühösen fújtattam. A rémülete elmúlt, és okosan rájött, ha eddig nem mertem semmit csinálni, ezután se nagyon fogok majd. Kint villám csattant, egy pillanatra megvilágítva az ablakon keresztül a folyosót. Olyan volt, mint egy fantasy filmben. A csillagok már rég eltűntek és a Hold sem látszott. Telihold… Ez vajon azt jelenti, hogy vérfarkasok is fognak támadni?
– Miért?
– Meggondoltam magam. Hisz már mondtam. Elegem van az egész ostoba háborúból.
És a Sötét Nagyúrból, igaz, Draco Malfoy? Félsz és egyszerűen nem akarsz meghalni… Sem az anyádat nem akarod megöletni… De hogy ezért átállnál? Lehetséges. Kivéve, ha…
– Az anyád hol van? – kérdeztem, és leeresztettem a pálcámat. Innentől már csak rajtam múlik minden. Sikerül-e végleg átállítanom és megmentenem őket, vagy…
– Szerinted? Otthon.
És amint végeztem a tervemmel, leszoktatom erről az idegesítően gúnyos stílusról. Szuper.
A legjobb pedig, hogy az adósom lesz. Sose lehet tudni, mikor jön jól az ilyen.
Vágjunk bele! – kiáltott lelkesen Maggie.
Mégis mit… – kezdte volna Harry, de félbeszakítottam.
Emlékszel még, mit kaptál Siriustól? Tudod, a tükrök. Hogy tudjatok beszélgetni, de eddig csak egyszer próbáltad ki. Lépj kapcsolatba vele most azonnal! – hadartam, Maggie a következő pillanatban pedig minden erejét bevetve elzárta az elmémet előle.
Karon ragadtam Malfoyt, és rángatni kezdtem a lépcső irányába.
– Gőzöm sincs, mit akarsz valójában – kezdtem. – De segítek.
Farrelék sokra jutottak negyedóra alatt. Nemcsak sikerült felébreszteniük Amut, de már négy másik ajtó is nyílt a most hatalmas csarnokként megjelenő szobából. Mind a négy ajtó óriási volt, és a házak címereit vésték bele aszerint, hogy éppen melyik klubhelyiségbe vezettek.
Amu Nate-tel már elrohant a Hollóhát felé, útközben talán Flitwicket is felkeltve, én pedig előhalásztam az egyik bájitalomat a pulcsim zsebéből. Boszorkánynak vallottam magam, de a talárt képtelen voltam hordani az éjszakai szabályszegések alkalmával, így mugli ruhákban flangáltam a folyosókon. Csupa zseb ruhákban, amik mind tele voltak valamivel. Például sebforrasztó, érzéstelenítő, vérpótló, fertőtlenítő bájitalokkal… Gyorsan ledöntöttem a kivett üvegcse tartalmát, és kívántam.
A következő pillanatban az egyik sarokban már lobogott is a megjelenő kandallóban a tűz.
Ha végzek a Roxforttal, ez a szoba tuti, hogy hiányozni fog.
– Történt már valami? – fordult felénk Farrel. Az arca már nem volt könnyed és nyugodt. Ideges volt ő is, akárcsak mindenki.
Harry át akar törni a falon – jelentette fáradtan Maggie. Én nem éreztem belőle semmit, de biztosra vettem, hogy baromira kimeríti a küzdelem. – Jobb, ha sietsz.
Oké.
– A halálfalók nem támadnak. Figyelj, ha lehet, kerüljétek már el a pánikot! Erre van a legkevésbé szükségünk.
– Miért, te…
Malfoyjal már a kandallónál jártunk. Körülnéztem hop-por után kutatva, és rögtön kiszúrtam egy virágcserépben. Amint a lobogó tűzbe szórtam egy marékkal, az épületen remegés futott végig, és egy pillanatra megdermedtem a hangtól, ami a következő másodpercben az egész épületet bezengte.
– ROXFORT LAKÓI!
Voldemort… remek.
Nem hallgattam meg a folytatást. Belöktem Malfoyt a tűzbe, majd elkiáltottam magam:
– A Malfoy-kúria!
Maggie hörögve engedte át a dühöngő Harryt a mentális pajzsokon, miközben én lazán szemrevételeztem a puccos hall még puccosabb berendezését, tudomást sem véve a hátamba nyomódó, remegő pálcáról.
Nyugi! – üzentem vigyorogva. A kapcsolatunk tompa volt, mintha útban lenne valami, ami roppantul idegesített, de mit lehet ezzel kezdeni? Mégis tisztán érzékeltem mindent, ahogy ő is – ebben biztos voltam. – Van tervem. Csak ne gyere utánam.
Szóltál már Siriusnak? – csicseregte közbe Maggie vidáman.
Harry csak dühösen morrant egyet, én pedig felvihogtam, mire a pálca a hátamban újból megremegett.
– Fejezd be, Matthews! – jött hátulról Malfoy hangja.
Legalább két perce ácsorogtunk már így. Amint kiléptem a kandallóból, lefegyverzett. Legalábbis ő ezt hitte. Maggie már kevésbé volt meggyőzve erről a tényről, ugyanis felkészült pár dologgal, aminek segítségével véget vethet a jogtalan „lakhely"-eltulajdonításnak (lásd: varázslóégetést fontolgatott középkori módra, teljesen önállóan).
– Mit? – kérdeztem ártatlanul pislogva, mintha az előbb egy árva hangot nem adtam volna ki.
Kérlek szépen, Harry, nem szívesen nyírnálak ki, de megteszem, ha utánam jössz és elrontod itt a dolgokat – folytattam a győzködést vidáman, miközben még ilyen messziről is éreztem, hogy a megszólított végigszáguld a nemrég nyílt folyosón, Ronékra hagyva a griffendéleseket, hogy minél előbb elérje a Szükség Szobáját.
És mégis hogyan? – jött a gúnyos kérdés. – Megpróbálsz megátkozni?
Dehogyis. Egy kósza villám viszont tökéletesen megfelel a célnak – válaszoltam.
– Ne játszd a hülyét… – sziszegte közben Malfoy.
Ó, jaj, bocsika. De sajna a hangod elárul. Ha ez is volt a feladatod, önvédelemből tetted… Félsz. Baromira félsz a Sötét Nagyúrtól. És én olyat ajánlhatok majd neked, amit nehéz lesz visszautasítanod…
De kezd elegem lenni már a néma párbeszédből, amit hozzád folytatok, de ez egy fokkal jobb, mintha önuralom híján tényleg hangosan dumálnék hozzád.
– Nem játszom… Juj, jó napot, Mrs. Malfoy! – mosolyogtam kedvesen a belépő (berontó) nőre, akinek az arca nyúzott volt, szürkés színű, betegesen sápadt, és a szeme sarkaiban apró ráncok futottak végig, amik azonban nagyrészt kisimultak, ahogy meglátta a sértetlen fiút.
Aztán rögtön észrevett engem is, és ha lehet, még jobban megkönnyebbült, bár a szeme továbbra sem éppen a vidámságtól csillogott.
Köszönni viszont nem köszönt vissza. Hát szép, mondhatom. Ilyen nevelést kapnak a híres aranyvérű famíliák leszármazottjai?! Csak egy sima „Helló!" is megteszi, bár azt szerintem túlságosan muglisnak tartaná…
– Lenne pár kérdésem – folytattam, miközben egy aprót léptem oldalra, és úgy fordultam, hogy nagyjából lássam mindkettőjüket. A következő pillanatban pedig láthatatlan mágia rántotta hátra a kezeimet, megkötözve a csuklómnál.
Maggie megeresztett egy vihogást. – Ezt a szívást…
Jaja – értettem vele egyet teljes beleéléssel. – Így hogyan fogom megcsinálni azt?
Mögötted az az asztal. Biztos van ott valami.
És ha nincs?
Azért nézd meg! Egy levélbontó vagy egy bicska…
Harry felhördült, ahogy rátalált az emlékeimben, mit is akarok tenni.
Nyugi! – vigyorogtam, aztán újra Maggie-hez intéztem a mondataimat. – Ez egy aranyvérű család háza! Itt nem tartanak bicskát!
Azért hátráltam pár lépést, de Malfoy megragadott, és már vezetett is tovább. Én azonban nem fogtam be… Hogy is tehettem volna, mikor anyám nagybátyjának feleségének a húga állt az orrom előtt? Aki ráadásul úgy tűnt, előbbrevalónak tekinti a fiát, mint a sötét oldalt, és mivel a fia az anyja érdekeit tartotta szem előtt, így…
Vigyorogtam. Ezt a csatát már akkor elvesztették, amikor én még be sem léptem a Szükség Szobájába… Profi vagy, Ria… Vagy legalábbis nagyon remélem, hogy profi vagyok, mert két mardekárost kéne belerángatnom olyasmibe, amibe azt hiszik, hogy nem akarnak belemenni.
Néma csend volt. Még egy házimanó vagy egy tiktakos óra szöszözését sem lehetett hallani, csak a hármunk monoton lépteinek dobbanását. Aztán beértünk a… nappaliba. Tényleg, az aranyvérűek is nappalinak hívják ezt a helyiséget? Mindegy, nagy volt és foteles, tehát én, mint vendég, éltem a jogaimmal, és levetettem magam az egyik kanapéra. Kényelmes volt. Vagyis lett volna, ha nem hátracsavart karral kell élveznem.
– Tehát, először is… – kezdtem. – Az volt a terv, hogy Malfoy valahogy kicsal engem a Roxfortból, lepasszol ide, miközben Voldemort…
– Ne mondd ki a nevét! – csattant kórusban anyja és fia.
–… megtámadja a sulit, gondolom, elintézi vagy elkapja Harryt, és ha lehet, a legnagyobb csapást méri a világos oldalra – fejeztem be zavartalanul. – Tippelek, az is meg lett szervezve, hogy Dumbledore még véletlenül se legyen a suliban… Szóval?
Bele a közepébe, mi? – morogta sötéten Soul.
Malfoy lerogyott a velem szemben lévő helyre, de nem lazult el. Ajaj, ha az ember ezt már a saját házában sem teheti meg…
– Igen – válaszolta tömören Mrs. Malfoy. Az arca ugyan még mindig sápadt volt, de már tökéletesen távolságtartó és kifejezéstelen is egyben.
– És nem zárnak be a pincébe, vagy ilyesmi? – kérdeztem.
– Nem. Az ilyesmi nem méltó a…
– Black névre? – tippeltem vigyorogva, mielőtt véletlenül Malfoyt talált volna mondani. – Maga Sirius rokona, ugye?
RIA!
Nyugi! Mondtam már, hogy tudom, mit csinálok! – válaszoltam.
Mrs. Malfoy egy pillanatra megrezzent a névtől, de aztán bólintott.
– Igen.
Ha lehet, még szélesebb lett a vigyorom, és kezdtem félni attól, hogy örökre így marad az arcom. Az ciki lenne…
– Már csak egy dolgot nem értek – folytattam nyugodtan.
– Nem mondod! – kiáltott fel gúnyosan Malfoy. Egyre inkább kezdett ellazulni, márpedig ezt nem engedhettem meg neki. Jöhet akkor a legilimencia – csak óvatosan, és csak minimálisan, hisz a varázslók megérzik, és nincs nálam a pálcám, ami nélkül elég nehéz lesz, de nem lehetetlen, ha itt van Maggie…
Azonban tökéletesen erős és biztonságos falakba ütköztem. Narcissa Malfoy védte az elméjét, és nem is rosszul, tehát… Egyetlen megoldás maradt.
Beszélni. Lyukat a hasukba.
– Dehogynem! Szóval… – hatásszünet… – Miért is szolgálják a sötét oldalt?
Néma csend. Vagy tényleg övön aluli kérdés volt, vagy már válaszolni sem kegyeskednek. Vagy túlságosan megdöbbentek, csak nem mutatják ki. Ja, de… Mrs. Malfoy remeg, másik Malfoynak meg össze van préselve a szája egyetlen kis McGalagony-vonallá… Lehet, át kéne váltanom átmenetileg a Dracóra. Azóta, hogy Mrs. Malfoy bejött a képbe, a szám nem akar ráállni a szóismétlésekre… Rendben, a Draco jó lesz.
Ne merészeld…
Ugyan már, Harry… Nate-tel és Blaise-zel semmi bajod sincs.
De ő Malfoy! Komolyan részleteznem kell ezt?
Te meg Potter vagy. És hagyd azokat az emlékeket, azt hiszem, bőven elegek a saját tapasztalataim.
Pont az, hogy nem elég. Nem tudod helyesen megítélni.
Ráhagytam, Maggie pedig óvatosan elkezdte ismét elszigetelni a kapcsolatunkat, nehogy zavaróvá váljon a legkényesebb pillanatban.
– Mi közöd hozzá? – sziszegte Malfoy. Vagy Draco. Majd ha valami biztonságos helyen leszünk, megkérdezem, hogy hívhatom-e Dracónak.
Harry valahol messze hangosan felnyögött kétségbeesésében – és ez volt a legnyomósabb érv amellett, hogy átálljunk keresztnévre.
– Ugyan már, a vak is látja, hogy neked semmi kedved ehhez – vontam vállat, már amennyire a köteleim engedték. – Ön pedig, Mrs. Malfoy… hogy is mondjam… fogadjunk, hogy a fia előbbre való, mint a Sötét Nagyúr. – Látjátok? Kedves voltam. Nem mondtam ki, hogy Voldemort. A Tudodki vagy Tudjaki valahogy nem igazán állt a számra, maradt az SN… Csak tudnám, erről meg miért jut eszembe a Sailor Moon… Tuti, hogy Sam hibája. A hülye anime-mániája kezd véglegesen elhatalmasodni rajtam… Még csak nem is egyezik a monogram!
Ria… Mondd csak… te józan vagy? – érdeklődött óvatosan Soul.
Persze – vágtam rá sértődötten. Mégis mit képzel ez? Miért azonosítják a pasik a vidámságot a részegséggel?
A pálcák szellemeinek nincs…
Nemük. Tudom. De te akkor is pasi vagy – szakítottam félbe továbbra is sértődötten. A lelkem mélyéig sértődötten, ami kívülről természetesen nem látszott.
– Dumbledore biztosan…
– Ugyan mit tudna tenni az a vén bolond?! – csattant fel Malfoy. Látjátok, fiúk? Megy ez nekem… Majd átszokom később a Dracóra.
– Voldemort fél tőle – vontam vállat. Ennyit a szolidaritásról. Én képtelen vagyok Sötét Nagyúrozni… mostantól, kivéve, ha azt akarom, hogy a Crucio emléke mellé betársuljon a magical girl stílusú átváltozás. Azok a ruhák abban a hatéveseknek szóló rajzfilmben… Ajaj, súlyos mentális gondok… SOS, SOS! Voldemort és a Holdtündér…
Szerintem most állj le, amíg van rá lehetőséged, mielőtt súlyosbodik a helyzet – javasolta Maggie óvatosan, gyorsan elhalászva az elmémből az egyre bizarrabb gondolatokat.
O… oké – motyogtam. Úgy van, ideje a helyzetre koncentrálni. Gyerünk, kislány!
– Mégis miből…
– Gondolkodj, Malfoy! – csattantam fel. – Csak akkor támadta meg az iskolát, miután Dumbledore lelépett onnan!
– Azért támadta meg ekkor az iskolát, mert a védőpajzsok a birtok határán most omlottak végleg össze – javított ki hidegen Mrs. Malfoy.
A védőpajzsok meggyengültek? Csak pislogni tudtam.
– He? De Dumbledore még így sem volt az iskolában! – vágtam vissza győzedelmesen. – Szóval csak most, teljesen őszintén. Ha én tudnék ajánlani egy jobb életet – egy háborúmentes életet – elfogadnák? Vagy maradhat az is, hogy egy félvér előtt hajlongva töltik el maradék nyomorúságos kis életüket…
Malfoy szemei elkerekedtek a félvér szó hallatára.
– Honnan szeded ezt a baromságot?
– Mit? Hogy mi lesz veletek a jövőben? Ez nem baromság Malfoy, ez tény.
– Nem erre…
– A félvér? – Harry, fél másodpercet kapsz, hogy teletömd a fejem infóval! – Az anyja Mardekár leszármazottja, az apja pedig közönséges mugli… Kiábrándító, mi? – vigyorogtam. Nulla válasz. Köszi szépen, ennél többre számítottam…
Ne is álltasd magad – jött a megjegyzés Harry felől. – Ha sokkolod az embereket, azok egy időre leállnak… Mint leendő gyógyítónak, úgy érzem, ezt tudnod kell.
De kedves vagy! Köszi szépen!
– Szóval? Én felajánlok egy lehetőséget… A többi már nem rajtam múlik…
Kicsit fura volt úgy tárgyalni, hogy érezhetően én voltam hátrányban, pálcátlanul és megkötözve, és még csak biztosítékot se tudtam nyújtani, mert speciel senkivel se beszéltem erről előtte.
Maggie, készülj…
– És miért fogadnánk el? – érdeklődött Mrs. Malfoy. – A fiam teljesítette a feladatát. A Sötét Nagyúr elégedett lesz, a férjem szintén. Miért kéne mindezt kockáztatnunk azzal, hogy hagyunk téged meglépni? – Az érvelés hűvös volt és tárgyilagos. Megértettem. De nem fogadtam el, és egyre kíváncsibbá tett, hogy vajon mi is lehet a vége… – És mi a garancia, hogy ez nem csak egy csel? Vagy egy próba? Aria Matthews, ha érvelni akarsz, akkor tedd, de ne ilyen hiányosan.
Biccentettem. Nem ismertem Mrs. Malfoyt, de egyre szimpatikusabb lett.
Pedig olyan, mintha citromba harapott volna! – nyafogta Harry.
Nem is! Most legalábbis… – tiltakoztam.
– Ez nem hiányos érvelés, Mrs. Malfoy. Csupán egy kérdés és egy ajánlat, ami lehetőséget ad egy nyugodt életre, amennyiben tényleg úgy gondolja, hogy nem ezt akarják csinálni. Különben is, hogy képzelte a fia pályafutását? Egy hemofóbiás halálfaló lenne az év vicce – morogtam, miközben összedörzsöltem a csuklóimat. Szép ez a hely, bár kicsit csicsás, és a kanapé is kényelmes, de most már mennék vissza a Roxfortba, mert helyzet van…
Még nem – tájékoztatott Harry. – Várjunk csak… Malfoy fél a vértől?
Hoppá…
Ne áruld el senkinek!
Miért? – vigyorgott.
Kérlek, Harry! Ez fontos! Ne add tovább! – Most komolyan… Én könyörgök? Én?! Aki…
Jól van. Te meg gefirofóbiás vagy? Nem is hallottam ilyesmiről…
Anyám sem, amíg nem kötöztem magam a közlekedési táblához, hogy ne kelljen átmennem azon a szaron – válaszoltam sötéten.
Hét évesen?
Sosem lehet elég korán kezdeni.
Malfoy elsápadt az apró problémájának említésére, Mrs. Malfoy ellenben meg sem rezdült. Tehát tudott róla.
– Semmi gond, nekem a hidakkal van problémám – legyintettem. – De őszintén: mekkora jövőt jósol egy tizenéves halálfalónak, aki fél a vértől?
Csend volt. De már kezdtem hozzászokni.
– Dumbledore biztonságos rejtekhelyet tud kínálni, akár külföldön is, amíg vége a háborúnak – jelentettem ki óvatosan. Ugyan az igazgatót erről még nem kérdeztem meg, de úgyis beleegyezett volna. Hisz a diákok érdekei mindenek előtt, nem igaz?
Meg másodlagos szempontból a Malfoy-család örököse.
Mrs. Malfoy a fejét rázta. De immár bizonytalanabbul. És a szemén láttam, hogy ő sem akarja ezt csinálni. Ugyan melyik gyermekes anya akarná? Sok vér meg felesleges öldöklés és vérontás, miközben ártatlanok halnak meg, és a következő akár egy nagyon fontos személy is lehet…
– Nem…
Maggie úgy döntött, őt untatja a beszélgetés, és az eddig némán figyelő Malfoy kezeiben egész egyszerűen meggyújtotta magát. Ilyenkor tudtam irigyelni őt a stílusáért, de…
A fiú fájdalmasan felkiáltott és elhajította a fadarabot, mire Maggie vetett pár sértődött szikrát.
– Nyughass! – morrantam rá, mielőtt felfoghattam volna, hogy hangosan beszélek a pálcámmal két avatatlan előtt.
És legnagyobb bánatomra most az egyszer hallgatott rám…
Nem mertem a két Malfoyra nézni. Ezek után nem. Inkább folytattam:
– Voldemort nem jövedelmező. Nem lenne jobb egy békés élet?
Nem voltam kétségbeesett. Nem lehettem az. Már nem. Itt már… Ez itt a vég… Bocs, ha bunkó voltam veled – üzentem Maggie-nek.
Semmi baj. De még nincs vége.
Valóban… Érzékeltem mindkét személy mágiáját. Érdekes dolog, főleg, ha az ember tudja: a mágia függ a személy hangulatától. Márpedig itt erősen kavarogtak a kedélyek…
– Ez nem egy próba, amivel a Sötét Nagyúr csak a hűségük határát feszegeti – folytattam. SN nem Sailor Moon, SN nem Sailor Moon… – Dumbledore…
– Dumbledore így, Dumbledore úgy! – csattant fel hirtelen Malfoy. A kicsi. – Mikor tett ő bármit is azon kívül, hogy undorítóan atyáskodóan mosolygott, és azt ismételgette, minden rendben lesz, de attól függetlenül ugyanúgy haltak meg az emberek?! Mikor…
– Dumbledore igenis küzdött ez ellen! – csattantam fel, holott gőzöm sem volt, tényleg csinált-e valamit a Renden kívül. – Csak neked nem tűnt fel! És ha jól tudom, egy Malfoy szeret a győztes oldalon állni…
– Mi a garancia, hogy te valóban ott vagy? – szólt közbe Mrs. Malfoy. Miért tűnik olyan magabiztosnak? Olyan megingathatatlannak? Miért? Ó, Malfoy, miért vagy te Malfoy? Tagadd meg a sötét oldalt, s jer velem, mert kezd átkozottul frusztrálni a te lakhelyed… á la Shakespeare, rímek nélkül, szabadon. És persze romantika nélkül.
– Hol máshol lennék? – vigyorodtam el. – Én vagyok a lány, aki irányítja az időjárást…
– És ez talán elég a Sötét Nagyúr legyőzéséhez?
– Bőven – bólintottam vidáman. – Még sok is. Ezért nem én teszem meg. Nekem nem ölte
meg még senkimet. A személyes bosszút meg inkább másra hagyom.
– Mondjuk Potterre? – szúrta közbe gúnyosan Malfoy.
– Aha – biccentettem. – Rá. Ő képes arra, hogy kinyírja. Én nem.
Kösz. Most aztán meghatottál.
Szívesen… Amúgy változott valami?
Semmi. De öt perce kér…
Maggie felsikoltott, vele együtt pedig én is.
A kapcsolat lezárult, ezúttal Harry jóvoltából, és nekem megszakadt az összeköttetésem a Roxforttal.
Tíz perc múlva tértem magamhoz.
Voldemort… Csakis ő juthatott be, Harry pedig úgy döntött, biztonságosabb, ha ilyen távolságban nem kockáztatunk, és nem tartjuk fel az amúgy is instabil védelmű kapcsolatunkat… De fájt. Támadás közben döntött így…
Meg fogom ölni, ha újra találkozunk. Még hogy nincs semmi…
És még mindig rohadtul sajgott a fejem… Maggie görcsösen zokogott, én pedig döntöttem. Az elmúlt órában immár sokadjára.
– Voldemort akcióba lendült – ugrottam fel. A kezeim gúzsban. De megoldom. – Döntsön, Mrs. Malfoy. Én felajánlottam. Innentől magán múlik. Egy percet kap. Szereti a fiát, nem? – sziszegtem dühösen. – Ha tényleg, igazán szereti, nem hagyja meghalni! Nem hagyhatja! Hát nem érti?! Voldemort a saját csatlósait sem kíméli! A legapróbb hibákért meg fogja büntetni Dracót, hiába sikerült most az egyszer jól végrehajtania a feladatát!
Kiabáltam. Ennyit a kezdeti előnyömről. Egyelőre tökéletesen vesztésre álltam, pedig… Ők tényleg megérdemelnék… Tényleg, komolyan… Meg mindenki más is… Miért kell háborúnak lennie? Miért nem találkozhattunk egy unalmas és békés világban, ahol senki sem hal meg, és nem kell egy hatalommániás őrült elől menekülni? Én ezt nem akarom! Olyan szép lett volna… Mondjuk, ha anyának nem kellett volna megszöknie apával és maradhatott volna… Talán összefutottunk volna a Roxfort Expresszen elsősként. Talán elsősként is ugyanúgy megátkozhattam volna, és…
Fejezd be.
Maggie hangja megremegett a szigortól.
Ne foglalkozz már annyit a „Talán…"-nal! Most „most" van! Nem pedig az „akkor talán"! Harry és Soul bajban van, és nagyon úgy tűnik…
…Hogy nekünk kell kihúznunk őket a szarból – fejeztem be elszontyolodva.
Úgy van. Te mindent megtettél. Ha nem képesek felnyitni a szemüket, akkor az már nem a te lelkeden szá…
– Lucius meg fog ölni ezért… – csóválta meg szomorkás mosollyal a fejét Narcissa Malfoy, és elővette a pálcáját.
Döbbenten pislogtam. Ennyi lett volna? Ennyi? Ilyen könnyen, ilyen rövidke előjáték után, csak úgy egyszerűen… Lucius meg fog ölni?! Komolyan csak ennyit mondd és…
– Capitulatus!
Összerezzentem, ahogy Mrs. Black is, miközben a kezéből kirepülő pálca után nézett. A hang ismerősen csengett, és pár pillanat múlva arra is rájöttem, hol hallottam már.
A Lánsdohányos rikácsolása… Arról az éjszakáról, amikor Voldemort megtámadta a házunkat. A rekedt hangú nő… Aki megkérdezte, hol vagyok! Ügyi vagy, Ria, sikerült belőnöd a helyzetet!
Erős kötelek tekeredtek az egész testemre, a számat képtelen voltam kinyitni, a következő pillanatban pedig minden tagom görcsbe rándult a kíntól. A szoba képe összemosódott… és… és…
Abbamaradt. Mire feleszméltem, már Draco Malfoy két lábát láttam az orrom előtt. Kiábrándító, mondhatom…
– Állj félre, Draco! – csattant fel a Láncdohányos. – A Sötét Nagyúr talán megbocsátja az eltévelyedésedet, ha abbahagyod ezt a nevetséges viselkedést! Tedd le azt a pálcát, és hagyd, hogy elintézzem a lányt!
– Nem!
Felpislogtam a Láncdohányosra. Várjunk csak! Pillanat! Én már láttam ezt a képet! Kicsit máshogy ugyan, de pontosan ugyanaz az arc. A Prófétában! Bellatrix Lestrange! Anyu nagybátyjának a felesége! Na ne… Rokon? Ez?
– Draco, az a lány telebeszélte a fejeteket – kezdte lágyan, már amennyire a rekedt hangja megengedte ezt. Biztos a dementorok tették ezt vele. Vagy tényleg cigizett. De nem tudtam sajnálni, hogy rohadt volna meg az Azkabanban és vesztette volna el a lelkét… A francba, hülye Cruciatus, miért van ennyi utóhatása? Ha tudtam volna, hogy ezt kapom, nem azt a bájitalt veszem be…
– Fejezd be, Bella. Kérlek… – kezdte lágyan Mrs. Malfoy. Az ő hangja jóval kellemesebb volt, mint a… nővéréjé. Életem teljes egy napját áldoztam a Grimmauld téren a Blackek családfájának tanulmányozására, és kezdtem úgy érezni, megvolt a haszna, hogy ott ücsörögtem azelőtt a falikárpit előtt.
– Pofa be, Cissy – szólt rá a nő. – El akartad árulni a Nagyurat. Még jó, hogy visszajöttem ellenőrizni, minden rendben megy-e. – Felkacagott. Az a tipikus mániákus kacaj volt, ami filmekben iszonyúan hatásvadásznak hangzik, de a valóságban az a helyzet, hogy kiráz tőle a hideg. – Ezért nincs…
– Capitulatus! – kiáltotta Malfoy villámgyorsan, mielőtt nénikéje olyasmit tett volna, amit később ugyan nem bán meg, de másoknak maradandó károsodást okoz. Azonban az amúgy pazar (ezt kénytelen voltam elismerni, minden értelmes érv ellenére) lefegyverző bűbáj ugyanolyan látványosan oszlott szét a nő pajzsán, hogy aztán a fiú pálcája is a kezében landoljon egy gyönyörű repülés lezárásaként.
Bellatrix Lestrange arca eltorzult a dühtől. Valószínűleg az Azkaban ártott meg neki annyira, hogy képtelen legyen átsiklani az ilyen apróságok felett.
– Crucio – sziszegte.
Az átok kísérteties fénybe vonta a szobát, ahogy Malfoy felé indult, azonban…
Nem az kapta meg, akinek szánták.
Mrs. Malfoy elszántan vetette magát a fia felé, és fogta fel helyette az átkot, hogy aztán görcsösen rángatózva roskadjon a földre. Ismerős mozdulat volt, és hátborzongatóan rutinosnak tűnt, pedig Draco arca nem arról árulkodott, hogy gyakori momentuma lenne ez az életének. A fiú nem mozdult, csak elszörnyedve meredt maga elé. Hahó, kölyök, nem fogtad fel, mi történt? Az anyád megvédett téged! Ébresztő!
Lestrange-t nem érdekelte, kit kínoz, és amennyit tudtam erről az átokról, biztosra vettem, hogy a húga sokkal jobban szenved, mint amennyire én szenvedtem az előbb. Hisz minél jobban akarja valaki, annál erősebb lesz… Csak akarni kell…
Minden pálca annál az őrültnél volt. Minden, kivéve…
Én nem tudtam használni. Mrs. Malfoy nem tudta használni.
Egyvalaki volt a szobában, aki képes volt erre.
Csak siess… – egyezett bele Maggie motyogva.
Sietnék, de hogyan? Egyedül az a hülye csatorna dolog van, de azt meg nem tudom, hogyan kell…
Próbáld meg. Menni fog.
Nem volt idő, és ahelyett, hogy a másodpercek hirtelen lelassultak volna, ahogy azt illett minden normális akciófilmben és Mátrixban, inkább kétszer annyival haladtak. Én pedig kinyújtottam az elmémet Malfoy felé, és…
Hirtelen megértettem. Az egészet. Hogy miért nem sikerült. Az egész nem az ember elméjébe való behatolásról szólt. Inkább olyan volt, mint…
…mint egy előszoba. Előszoba, zárt ajtók és stabil falak között, amit senki sem érzékel, amit nekem kell megteremtenem, mint az elme egy részét, ahonnan nem lehet azokat a gondolatokat elérni, amit a „hívott" személy nem akar megosztani…
Ilyen egyszerű lenne? Legszívesebben kacagtam volna. Ennyi? Csak ennyi?
Malfoy!
A megszólított mintha álomból ébredt volna fel, összerezzent. Úgy van…
A pálcám a földön. Intézd el, amíg lehet, különben az anyád úgy fogja végezni, mint Neville szülei.
Mi…
Jesszus, mozdulj már! A pajzsaid a helyén vannak, nem csináltam velük semmit! Csak siess!
Megszakítottam a kapcsolatot, és lehunytam a szemem. – Ne csinálj semmi hülyeséget, Maggie… – üzentem még, aztán kizártam mindent.
Elegem volt a sikolyokból egy életre. Mégse tudtam tökéletesen figyelmen kívül hagyni, és megkönnyebbültem, amikor a tagjaim kiszabadultak, én pedig ellazulva végigterültem a puha szőnyegen. Kell nekem egy ilyen…
Harryék – figyelmeztetett Maggie.
Tudom. Nem felejtettem el.
Olyan üresnek tűnt minden nélkülük. Mintha lett volna valahol egy lyuk, amit csak ők tudtak betölteni, és ez olyan nyálasan hangzott, hogy szabályszerűen rosszul voltam tőle és magamtól is.
De várt a kötelesség, és ügyet sem vetve a kiütött Lestrange-re Mrs. Malfoyhoz siettem. Nem akartam tudni, Láncdohányost hogy sikerült elintéznie Dracónak. Nem akartam tudni, hogy esetleg Maggie a cél érdekében felfedte az önállóságát.
Most gyógyítóként kellett viselkednem, és örültem, hogy bevettem azt a bájitalt indulás előtt. Csak egy kis ébrentartó… Segíti az összpontosítást és elűzi a fáradságot, csak kicsit későn hat… Kell hozzá legalább húsz perc…
Kilenc féle bájital volt nálam. Kettőt tudtam használni az utóhatások enyhítésére. Édeskevés ahhoz képest, mennyit kapott, de egyelőre csak ennyit tudtam tenni.
– Továbbra sem kedvellek, Matthews – motyogta Malfoy. – De muszáj megkérjelek, hogy az anyámat…
– Én se kedvellek, Malfoy – válaszoltam mosolyogva. Sajnos Maggie a szívébe zárta… Nekem pedig hányingerem volt tőle. Malfoy mágiája túlságosan is a szellem ízlése volt és… folytassam? Egyáltalán kell ezen még magyarázni valamit? Én személy szerint túl szeszélyesnek ítéltem meg a srác stílusát, viszont hasonlított Harryéhez, és ő meg ezért meg fog ölni, ha rájön, eszembe jutott ilyesmi. – Viszont egy gyógyítónak nem lehetnek előítéletei, és nem befolyásolhatják a munkájában az érzelmei.
– De te nem vagy gyógyító.
– De az leszek – húztam ki magam büszkén. – Viszont… – óvatosan Lestrange felé pislogtam – most nagyon úgy tűnik, hogy mégis egy oldalon állunk. Tehát – nyújtottam a kezem – most jobb a béke. A háború végéig.
– Vagy amíg ki nem keveredünk ebből – értett egyet szokatlanul komolyan a fiú, és fintorgás nélkül elfogadta a felé nyújtott jobbot.
Ron és Harry biztos kiátkoztak volna a világból.
A dolgok pedig egyre bizarrabbak lettek.
Oké, terveztem azt, hogy átmegyek az idióta fanfictionök stílusába. Igen, volt lehetőségem eleget olvasni belőlük Sam kapcsán. Tudjátok, anime… manga… Hinnétek, hogy ezekkel kapcsolatban több ezer sztori íródott, ötven százalékuk női főszereplővel, maradék ötven pedig… hm… yaoi volt… Na, mindegy. Szóval terveztem, hogy átváltok női főszerepbe, és azon belül is a Mary Sue-t választom. Bármennyire is utáltam kimondani, az életem nagyban hasonlított azokra a szempontokra, amik alapján fel lehetett vázolni a karaktert: a főgonosz a véremre (vagy inkább erőmre) szomjazott, és bár nem voltam se tökéletes, se szép, se különleges (de, baromira különleges voltam, köszönöm szépen), eltökéltem, hogy áthozom saját életem kis regényének egyik negatív főszereplőjét a jó oldalra, megmentve a jövőben lehetségesen bekövetkező rengeteg szenvedéstől. Meg amúgy sikerült jóban lennem több, mint négy mardekárossal! Griffendéles létemre! Oltári Mary Sue, kislány, oltári…
És Pitont még nem is említettem… Mondjuk, vele nem vagyok a szó szoros értelmében jóban, de sikerült kialakítanunk egy bizonyos szintű munkakapcsolatot, ami elengedhetetlen volt.
Viszont volt családom! Voltak ellenségeim, akik kifejezetten utáltak, és a Roxfort… nyolcvankét százeléka sem csípett. A maradék tizenkettő is csak Potter miatt. Tehát nem vagyok Mary Sue, ugye? Hogy is lehetnék, hiszen az csak egy kitalált karakter… Én élek. Élek, és jelenleg baromira szenvedek…
Na jó, az is Mary Sue-s, ugye? Én… ugye nem vagyok az a nyafka, mindenki által istenített, baromira idegesítő karakter, ugye? Oké, hogy van egy kis zűr körülöttem, meg jóslat, meg fura erő, meg…
Fejezd be a hisztizést. Nem érünk rá – vágott a szavamba Maggie. Totál ideges volt, miközben Malfoyjal együtt a kandallóhoz léptünk. Mrs. Malfoy valamennyire már magához tért, de nem lett volna túl jó ötlet, ha túlerőlteti magát…
Szóval nem ennyire színdarabba illően terveztem a megtérés jelenetét.
– Előre megyek és felkonferállak titeket – mosolyogtam, és vetettem egy utolsó pillantást a megkötözött Bellatrix Lestrange irányába. Egyszer megkérdezem Malfoyt, hogy ütötte ki. Szépen csinálta…
Megkérdezhetsz engem is – sértődött meg Maggie.
– Roxfort, Szükség Szobája! – „válaszoltam" a smaragdzöld lángokba lépve.
Azonnal tudtam, hogy valamit elszúrtam.
Nem ölelt körül az iskola jól ismert mágiája, és nem éreztem a diákokat. Voldemortot se. Ellenben Draco és Narcissa Malfoyt, valamint Bellatrix Lestange-et annál inkább, ahogy kizúgtam a kandallóból – rá a jelenlévők egyetlen hímnemű tagjára.
Felnyögtem, ahogy bevertem a fejem az egyik asztal lábába. Miért tesznek ide ilyesmit? Miért? Tudom, hogy utálnak, de ez azért túlzás, nem?
– Mi a fenét művelsz, Matthews?! – csattant fel a fiú.
Öhm… Jó kérdés…
– Én ugyan semmit! A kandallótok lett defektes, hogy visszadobott! – vágtam vissza.
Ugye ez nem azt jelenti, amit gondolok?
Ugye nem zárták le az iskola hop-hálózatát?