Chapter 34

A szökés

Lucynak fogalma sem volt róla, mit tervez Hermione, mindenesetre követte a lányt, de csak féllépésnyire maradt le mögötte, nehogy Umbridge-nek feltűnjön, hogy nem tudja az utat. Harry mellette sétált, lopva a kezét fogta és Lucy látni vélte, hogy időnként aggódva pislog rá. Beszélni egyikük sem mert Hermionéhoz, mert a főinspektor olyan szorosan haladt a nyomukban, hogy tisztán hallották szaggatott szuszogását.

Hermione levezette őket a bejárati csarnokba. A nagyterem kétszárnyú ajtaján evőeszközcsörgés, madarak csipogása, tűzijáték fénye és zsibongás szűrődött ki - Lucy hihetetlennek érezte, hogy tíz méterre tőlük az emberek gondtalanul, vidáman ünnepelnek...

Hermione habozás nélkül kisétált a tölgyajtón, leszaladt a bejárati lépcsősoron, és elindult a balzsamos levegőjű park füvén.

A nap már megközelítette a Tiltott Rengeteg fáinak csúcsát; a négy árnyék - a határozott léptekkel haladó Hermionéé, Lucyé, Harryé és a nyomukban loholó Umbridge-é - hosszú palástként siklott mögöttük a pázsiton.

- Hagrid kunyhójában rejtegettétek, igaz? - morogta Lucy fülébe a főinspektor.

- Ugyan, dehogy! - méltatlankodott Hermione. - Nem akartuk, hogy Hagrid véletlenül beindítsa!

- Hát persze... - Umbridge már nemcsak a loholástól zihált, hanem az izgalomtól is. - Hát persze, nem hagyhattátok, hogy az az ostoba félóriás hozzáférjen.

Umbridge csukladozva felkacagott. Lucynak minden önfegyelmét latba kellett vetnie, hogy ne ugorjon a torkának.

- Akkor hát... hol van?

Umbridge hangjában most már egy leheletnyi bizonytalanság csengett - feltehetőleg azért, mert Hermione határozottan a Tiltott Rengeteg felé vette az irányt.

- Természetesen az erdőben - felelte a lány. - Olyan helyre kellett tennünk, ahol a diákok véletlenül sem találhatják meg.

- Igaz - morogta nyugtalanul Umbridge. - Hát persze... Helyes... Továbbra is előttem mentek!

- Ha nekünk kell elöl menni, megkaphatjuk a pálcáját? - kérdezte dühösen Harry.

- Szó se lehet róla, kedves Potter - felelte negédesen Umbridge, és hátba bökte a pálcával Harryt. - Sajnálom, de a minisztériumnak rám sokkal nagyobb szüksége van, mint rátok.

Mikor az erdő szélére érték, Harry és Lucy lopva ránéztek Hermionéra.

Pálca nélkül besétálni a Tiltott Rengetegbe - ez nagyságrendekkel vakmerőbb és felelőtlenebb vállalkozás volt, mint bármi, amit aznap csináltak. Hermione azonban még csak el sem bizonytalanodott. Vetett egy lesújtó pillantást Umbridge-re, és elindult a fák között, méghozzá olyan tempóban, hogy a kurta lábú főinspektor kocogva is alig tudott lépést tartani vele.

- Nagyon messze van? - kérdezte zihálva Umbridge, miután egy tüskebokor több helyen is elszakította a talárját.

- Elég messze - felelte Hermione. - Jól elrejtettük.

Lucy nyugtalansága egyre fokozódott. Hermione azon az ösvényen indult el, amit ő és Harry három éve, Aragog fészkéhez indulva követtek. Hermione akkor nem volt velük, vagyis nem tudhatta, miféle veszély leselkedik rájuk arrafelé.

- Öhm... biztos vagy benne, hogy erre kell menni? - kérdezte Harry nyomatékosan a lánytól.

- Persze! - felelte határozottan Hermione, és tovább csörtetett a sűrű aljnövényzetben. Lucynak feltűnt, hogy a lány indokolatlanul nagy zajt csapva halad előre. Mögöttük Umbridge elbotlott egy kifordult suhángban, és hasra esett. Egyikük sem állt meg, hogy felsegítse. Hermione épp csak hátrapillantott, és odakiáltotta neki:

- Még nem érkeztünk meg!

Harry és Lucy megszaporázták lépteiket, hogy felzárkózzanak a lány mögé.

- Halkabban, Hermione! - szólt barátnőjére fojtott hangon Lucy. - Ne hívjuk fel magunkra a figyelmet...

- De, pontosan az a célom - felelte suttogva Hermione, és a futva közeledő Umbridge-re pillantott. - Majd meglátjátok...

Kitartóan folytatták a menetelést, mígnem ismét elértek az erdőnek abba a részébe, ahol a sűrű lombsátor alatt nappal is éjszakai sötétség honolt. Lucynak itt megint az a kellemetlen érzése támadt, hogy láthatatlan szemek figyelik minden lépését.

- Meddig megyünk még!? - csendült a hátuk mögött Umbridge bosszús hangja.

- Már közeledünk! - kiabálta Hermione. Épp ekkor értek ki egy valamivel világosabb, nedves avarral borított tisztásra. - Még néhány lépés...

Ekkor suhogás, majd ijesztő csattanás hallatszott - egy nyílvessző röppent el Hermione feje fölött, és fúródott az egyik fa törzsébe. A levegő egyszerre megtelt paták tompa dobogásával. Lucy érezte, hogy megremeg a föld a talpa alatt. Umbridge felsikoltott, és élő pajzsként maga elé rántotta Harryt...

Lucy kiszabadította Harryt, és körülnézett. Minden irányból kentaurok közeledtek feléjük - voltak vagy ötvenen, és mind felajzott íjjal a kezükben érkeztek. Harry, Lucy, Hermione és Umbridge lassan a tisztás közepére hátráltak; a főinspektor nyüszített félelmében. Harry és Lucy rápillantottak Hermionéra - a lány arcán diadalmas mosoly ült.

- Ki vagy? - zendült egy hang.

Lucy balra fordította a fejét. A támadók gyűrűjéből kilépett a Magorián nevű, gesztenyebarna szőrű kentaur. Társaihoz hasonlóan ő is felajzva tartotta íját, és Lucyékra célzott vele. Umbridge, aki Harry jobbján állt és továbbra is nyüszített, most remegő kézzel a közeledő kentaurra szegezte pálcáját.

- Azt kérdeztem, ki vagy, emberfajzat! - ismételte zordan Magorián.

- Dolores Umbridge a nevem! - rikoltotta hisztérikusan Umbridge. - A Miniszteri Hivatal államtitkára, valamint a Roxfort főinspektora és igazgatója vagyok!

- A Mágiaügyi Minisztériumnak dolgozik? - kérdezte Magorián.

A többi kentaur nyugtalanul kapálni kezdte a földet.

- Úgy van! - vágta rá még élesebb és magasabb hangon Umbridge. - A Varázslény-felügyeleti Főosztály rendelete értelmében, ha egy magatokfajta félvér emberre támad...

- Minek neveztél minket? - hördült fel az a félelmetes külsejű, fekete kentaur, akit Lucy Goron néven ismert. Társai is dühösen felmordultak, és többen feszegetni kezdték íjukat.

- Ne mondjon ilyet rájuk! - csattant fel Hermione, de Umbridge mintha meg se hallotta volna. Remegő pálcáját még mindig Magoriánra szegezve folytatta a fenyegetőzést:

A tizenöt per bé rendelkezés kimondja, hogy az olyan varázslény, amely megközelítőleg emberi értelemmel rendelkezik, így felelősnek tekinthető cselekedeteiért...

- Megközelítőleg emberi értelemmel rendelkezik? - visszhangozta Magorián. Goron és néhány társa haragosan felhorkant. - Ne sértegess minket, emberfajzat! A mi értelmünk, hála Jupiternek, messze túlszárnyalja az emberekét!

- Mit kerestek az erdőnkben? - harsogta egy markáns arcú, szürke kentaur. - Miért jöttetek ide?

- A ti erdőtökben? - visította Umbridge. Már nemcsak a félelemtől remegett, hanem a felháborodástól is. - Emlékeztetlek, hogy csak azért élhettek itt, mert a Mágiaügyi Minisztérium engedélyt adott...

Umbridge dobhártyaszaggató sikítással a fejéhez kapott - egy nyílvessző olyan közel suhant el fölötte, hogy súrolta egérszürke haját. A kentaurok üdvrivalgással és nevetéssel jutalmazták az ügyes lövést. Vad, nyerítő kacagásuk és a földet kapáló súlyos paták zaja félelmetesen visszhangzott a félhomályban.

- Kié hát ez az erdő, emberfajzat? - ordította fenyegetően Goron.

- Mocskos félállatok! - visította Umbridge, két karjával védve a fejét. - Bestiák! Vérszomjas fenevadak!

- Hallgasson! - kiáltott rá Lucy.

Umbridge azonban ismét Magoriánra szegezte pálcáját, és elkiáltotta magát:

- Incarcerandus!

Egy szempillantás alatt vastag, kígyózó kötelek tekeredtek Magorián embertestére és karjaira. A kentaur iszonyatos üvöltéssel felágaskodott - társai pedig habozás nélkül támadásba lendültek.

Harry a földre rántotta Lucyt és Hermionét, s mindhárman az avarba fúrták arcukat. A földrengető patadobogást hallva Lucy pár másodpercig úgy érezte, itt a vég - de a dühösen üvöltő kentaurok átugrották, illetve kikerülték őket.

- Neeee! - hallotta Lucy Umbridge visítását. - Neeeee... Államtitkár vagyok... megtiltom... Ne merjetek hozzám érni, vadállatok... neeee!

Piros fény villant - Lucy feltételezte, hogy Umbridge kábító átkot küldött valamelyik kentaurra - aztán a főinspektor velőtrázóan felsikoltott. Lucy óvatosan felemelte a fejét, és látta, amint Goron hátulról elkapja, és a magasba emeli a kapálózó főinspektort.

Umbridge elejtette pálcáját, s az az avarba esett. Lucy szíve megdobbant. Ha meg tudná szerezni...

Kinyújtotta a kezét a pálca után, de egy lesújtó pata megelőzte - a pálca gyászos reccsenéssel két egyforma darabra tört.

- Gyerünk! - harsant egy hang Lucy füle mellett, majd egy kéz a grabancánál fogva talpra rángatta őt. Lucy a kentaurfejek és -vállak fölött átpillantva még éppen látta, amint Goron eltűnt Umbridge-dzsel a fák között. A főinspektor sikoltozása egyre távolodott, s végül beleveszett a kétszáznál is több pata dobogásába.

- Ezekkel mi legyen? - kérdezte a markáns arcú szürke kentaur, aki Hermione karját markolta.

- Ők még gyerekek - csendült egy szomorkás hang Lucy háta mögött. - Csikókat nem bántunk.

- Ők hozták ide a nőstényt, Ronan! - felelte az a kentaur, aki Harry karját markolta. - Különben sem olyan kicsik ezek... Ez itt már szinte férfi.

Azzal megrázta Harryt a talárja nyakánál fogva.

- Kérem szépen - zihálta Hermione - kérem szépen, ne bántsatok minket! Mi nem vagyunk olyanok, mint ő, mi nem a minisztériumnak dolgozunk! Csak azért jöttünk ide, mert reméltük, hogy megszabadítotok tőle minket.

Lucynak elég volt a Hermionét őrző kentaur arcára pillantania, máris tudta, hogy a lány nagy hibát követett el utolsó mondatával. A szürke kentaur felszegte fejét, hátsó lábával dobogni kezdett, és dühösen felhorkant:

- Látod, Ronan? Arcátlanok, mint minden ember! Szóval velünk végeztetted el a piszkos munkát, emberlány! Elvártad, hogy a szolgálatodra álljunk, és mint holmi csaholó kutyafalka, elkergessük az ellenségedet!

- Nem! - visította rémülten Hermione. - Dehogy! Nem vártam el semmit! Csak reméltem, hogy... hogy segítetek nekünk...

Ez a magyarázat sem bizonyult túl szerencsésnek.

- Mi nem segítünk embereknek! - fortyant fel a Lucy mögött álló kentaur. Még szorosabban megmarkolta Lucy grabancát, és hátrált vagy három lépést, aminek következtében Lucy egy pillanatig a levegőben lógott. - Büszkék vagyunk rá, hogy nekünk senki nem parancsol! Tévedsz, ha azt hiszed, hogy ezek után elengedünk! Nem fogsz eldicsekedni a társaidnak, hogy a kentaurok kiszolgáltak téged!

- Nem akarunk dicsekedni! - kiabálta Harry. - Tudjuk, hogy nem azért tettétek, mert mi akarjuk...

Szavai azonban süket fülekre találtak.

Egy szakállas kentaur a tömeg közepéből így kiáltott:

- Kéretlenül jöttek ide, fizessenek meg érte!

A többiek helyeseltek, s egy szürkésbarna szőrű kentaur hozzátette:

- Osztozzanak a nőstény sorsában!

- Azt mondtátok, nem bántotok ártatlanokat! - zokogta Hermione, s ezúttal nem hiányoztak a szeméből a könnyek. - Nem tettünk semmi rosszat! Nem fogtunk pálcát rátok, nem fenyegetőztünk... Csak szeretnénk visszamenni az iskolába, könyörgök, engedjetek el minket...

- Ne hidd, emberlány, hogy mind olyanok vagyunk, mint az áruló Firenze! - harsogta a szürke kentaur. Társai nyerítő kiáltásokkal fejezték ki egyetértésüket. - Talán jámbor beszélő lovaknak tartottál minket!? Tudd meg, hogy ősi nép vagyunk! Nem tűrjük a varázslók úrhatnámságát, a sértéseiteket! Nem fogadjuk el a törvényeiteket, nem ismerjük el a fensőbbségeteket, nem...

Nem derült ki, hogy mit nem csinálnak még a kentaurok, mert ebben a pillanatban olyan hangos recsegés-ropogás hangzott fel a tisztás szélénél, hogy Harry, Lucy, Hermione és az ötven kentaur mind arrafelé fordultak. Lucy a földre roskadt - a mögötte álló kentaur váratlanul elengedte őt, hogy előkapja és felajzza íját. Harry és Hermione is kiszabadultak őrzőik markából; Harry odaugrott hozzá, maga után húzva Hermionét s együtt nézték, ahogy a recsegve széthajló fák közül megjelent egy… egy óriás.

Egy igazi, élő óriás.

A feje aránytalanul nagy volt a testéhez képest, szinte tökéletesen gömbölyű volt és igen kurta nyakkal csatlakozott a roppant méretű vállhoz. Golyófejet sűrű csigákban növő, lelapult, páfrányzöld haj borította, a derengő fényben szürke telihold módjára lebegő ábrázat kőtömbből faragott, primitív szoborra emlékeztetett. Az orr tömpe és alaktalan volt, a féltégla méretű, csálé, sárga fogakkal teli száj pedig ferdén lejtett. Az arc méretéhez képest apró, iszapzöld szemek körbepislogtak a tisztáson. Ruha gyanánt így-úgy összefércelt állatbőrökből készült piszkos, barna gúnyát viselt.

Lucy önkénytelenül is a szája elé kapta a kezét, hogy ne sikoltson fel hangosan. Csak ő lehetett Gróp, Hagrid féltestvére.

Az óriáshoz legközelebb toporgó kentaurok nekihátráltak a mögöttük állóknak. A tisztás egy szempillantás alatt a hatalmas, szürkés arcra szegeződő nyílvesszők erdejévé változott. Gróp bambán eltátotta ferde száját, úgyhogy kivillantak sárga féltéglafogai, és iszapzöld szemét kissé összehúzva lehunyorgott a lábánál összegyűlt seregre. Mindkét bokáján szakadt kötelek lógtak.

Némi szemlélődés után Gróp nagyra tátotta száját, és megszólalt:

- Hági.

Lucy nem tudta, mit jelent a szó, se azt, hogy milyen nyelven van, de nem is érdekelte különösebben a probléma. Figyelmét Gróp lábfeje kötötte le, ami majdnem olyan hosszú volt, mint az ő egész teste. Ő és Hermione belekapaszkodtak Harry két karjába. A kentaurok némán, mozdulatlanul álltak, egy pillanatra se véve le szemüket az óriásról, aki hatalmas, gömbölyű fejét jobbra-balra forgatva pásztázta csapatukat, mintha egy elejtett tárgyat keresne közöttük.

- Hági! - ismételte az óriás, valamivel türelmetlenebben.

- Hordd el magad! - kiáltott rá Magorián. - Nincs helyed közöttünk!

E szavak a legcsekélyebb hatással se voltak Grópra. Kissé előrehajolt (a kentaurok keze megfeszült íjaikon), és elbődült:

- Hági!

Néhány kentaur nyugtalanul toporogni kezdett. Hermione arca viszont kissé felderült.

- Harry! Lucy! - suttogta. - Szerintem Hagrid nevét próbálja mondani!

Gróp ebben a pillanatban fedezte fel őket - a három magányos embert a kentaurok tengerében. Még egy fél méterrel lejjebb eresztette fejét, és rájuk meredt. Lucy minden önuralmát bevetette, hogy ne kezdjen el remegni. Gróp megint kitátotta száját, és mély, dübörgő hangon így szólt.

- Hermi.

- Uramisten... - Hermione kétségbeesetten megszorította Harry karját. Úgy tűnt, menten elájul. - Emlékszik a nevemre!

- Hermi! - mennydörögte Gróp. - Hol Hági?

- Nem tudom! - visította rémülten Hermione. - Sajnálom, Gróp, nem tudom!

- Gróp akar Hági!

Az óriás egyik keze sebesen közeledni kezdett Lucyék felé.

Hermione felsikoltott, hátrálni kezdett, és elesett. Harry maga mögé tolta Lucyt, aki varázspálca híján felkészült rá, hogy kézzel, lábbal és foggal védekezzen a hatalmas kéz ellen, amely most könnyedén félresöpört egy hófehér kentaurt.

A többi kentaur csak erre várt - Gróp kinyújtott ujjai egy méterre sem voltak Harrytől, amikor ötven nyílvessző röppent a magasba, sündisznóháttá változtatva az óriás hatalmas arcát. Gróp felordított a dühtől és a fájdalomtól. Azonnal felegyenesedett, és két kézzel megdörzsölte az arcát. A nyílvesszők szárát így sikerült is letörnie, a fémhegyeket viszont csak még mélyebben belenyomta a húsába.

Az óriás toporzékolt, ordított, a kentaurcsapat rémülten szóródott szét. Harry és Lucy talpra segítették Hermionét, s közben kavicsméretű vércseppek záporát érezték a hajukon és a hátukon. Ezután mindhárman futásnak eredtek. Rohantak, ahogy a lábuk bírta, s csak akkor néztek hátra, mikor beértek a menedéket nyújtó fák közé. Gróp vérben ázó arccal, vakon kapkodott a kentaurok után, akik vágtatva menekültek előle a tisztás túlsó széle felé. Az óriás üldözőbe vette őket, derékba tört és gyökerestül kidöntött fák tucatjait hagyva maga után.

- Istenem - nyögte Hermione. Annyira remegett a lába, hogy leroskadt a földre. - Gróp képes, és az összeset megöli!

- Őszintén szólva nem nagyon izgat - felelte mogorván Harry.

A vágtató kentaurok és a csörtető óriás csapta zaj egyre halkult. Lucy csak állt, és kábán hallgatta - aztán egyszerre belenyilallt a fájdalom a homlokába, és torokszorító rémület fogta el. Rengeteg időt veszítettek, mi több, most még annyi lehetőségük sem volt Sirius segítségére sietni, mint közvetlenül a látomás után: a pálcájukat elvették, és ott álltak a Tiltott Rengeteg kellős közepén, a lehető legtávolabb mindenféle közlekedési eszköztől.

- Sirius… - motyogta megsemmisülten, majd leroskadt a földre.

- Gratulálok - mordult rá Hermionéra Harry, ahogy átölelte Lucyt. - Csodás terv volt. Na és most mi legyen?

- Vissza kell mennünk... a kastélyba - susogta erőtlenül Hermione.

- Mire odaérünk, Sirius rég halott lesz! - csattant fel Harry, és dühében belerúgott a legközelebbi fába. Valahol a feje fölött éles csivitelés hangzott fel, s felnézve, egy mérgesen hadonászó bólintért pillantott meg.

- Pálca nélkül úgysem tehetünk semmit - felelte csüggedten Hermione, és feltápászkodott. - Egyébként is: hogyan akartál eljutni Londonba?

- Mi is pont ezen gondolkoztunk - csendült egy hang valahol Hermione háta mögött.

Harry, Lucy és Hermione ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz, és a szemüket meresztve belebámultak a sötét rengetegbe.

A fák között egyszer csak felbukkant Ron, a nyomában pedig Ginny, Neville és Luna. Valamennyiük külseje eléggé megviselt volt - Ginny arcán hosszú karmolások éktelenkedtek, Neville lila dudort viselt a jobb szeme fölött, Ron szája pedig még jobban felrepedt - ugyanakkor mind roppant büszke arcot vágtak.

- Na? - szólt Ron, egyik kezével félrehajtva egy alacsony ágat, a másikkal Harry felé nyújtva a pálcáját. - Van ötletetek?

- Hogy sikerült megszöknötök? - álmélkodott Lucy, ahogy Ron neki is visszaadta a pálcáját.

- Pár kábító átokkal, egy lefegyverző bűbájjal, és Neville-nek is összejött egy szép hátráltató ártás - sorolta csevegő hangon Ron, s közben Hermionénak is visszaadta a pálcáját. - De Ginny volt a legjobb a rémdenevér-rontásával. Tök jól nézett ki Malfoy! Tele volt a képe olyan nagy, csapkodó izékkel. De mindegy... Szóval láttuk az ablakból, hogy az erdő felé mentetek, úgyhogy utánatok jöttünk. Mit csináltatok Umbridge-dzsel?

- Elhurcolta egy csapat kentaur - felelte Harry.

- És titeket elengedtek? - csodálkozott Ginny.

- Nem önszántukból. Gróp elkergette őket.

- Ki az a Gróp? - kérdezte érdeklődve Luna.

- Hagrid öccse - válaszolta Ron. - De most nem ő az érdekes. Mit derítettél ki a tűzben, Harry? Tényleg elkapta Tudodki Siriust, vagy...

- Igen - felelte Harry. Lucy az agya hátsó részében érezte, ahogy a sebhely szüntelenül sajog. - Sirius még életben van, de fogalmam sincs, hogy juthatnánk el Londonba, hogy segítsünk neki.

Erre senkinek nem volt kész válasza. A probléma valóban megoldhatatlannak tűnt.

- Az egyértelmű, hogy repülnünk kell, nem? - mondta végül Luna, tőle szokatlanul tárgyilagos hangon.

- Na persze - mordult rá ingerülten Harry. - Először is: nem repülnünk, ha ebbe magad is beleérted. Másodszor: Lucy és Ron az egyetlenek közülünk, akiknek van elérhető seprűjük, úgyhogy...

- Nekem is van seprűm! - szólt közbe Ginny.

- Igen, de te nem jössz velünk - torkolta le Ron.

- Bocs, de Sirius nekem ugyanúgy a barátom, mint neked! - feleselt a lány. Bár születése óta ismerte, Lucynak eddig nem is tűnt fel, mennyire hasonlít Ginny Fredhez és George-hoz. Ennek ellenére nem akarta őt is veszélybe sodorni.

- Te még... - kezdte Lucy, de Ginny a szavába vágott:

- Három évvel idősebb vagyok, mint te voltál, amikor megvédted a bölcsek kövét Tudodkitől. Mellesleg nekem köszönheted, hogy Malfoyt rémdenevérek csipkedik Umbridge szobájában...

- Persze, de...

- Együtt edzettünk a DS-ben - szólalt meg csendesen Neville. - Az egészet azért csináltuk, hogy legyen esélyünk Tudjukkivel szemben. Most van először rá alkalmunk, hogy tényleg tegyünk is valamit - vagy ez az egész csak játék volt?

Hermione türelmetlenül rázta a fejét.

- Nem, nem volt játék, de...

- Akkor veletek megyünk - vonta le a következtetést Neville. - Segíteni akarunk nektek.

- Így van! - helyeselt Luna.

Lucy látta, ahogy Harry és Ron összenéznek. Ő nem épp amiatt aggódott, hogy Neville, Ginny és Luna nem lesznek nagy segítség, hanem amiatt, hogy belerángatják őket egy öngyilkos küldetésbe.

- Fölöslegesen vitatkozunk - morogta a foga között Harry. - Még mindig nem tudjuk, hogyan juthatnánk el Londonba.

- Azt hittem, ezt már megbeszéltük - felelte tébolyító nyugalommal Luna. - Repülünk!

- Ide figyelj! - sziszegte Ron. - Lehet, hogy te seprű nélkül is szoktál röpködni, de mi sajnos nem tudunk szárnyat növeszteni.

- Nemcsak seprűn lehet lovagolni - mondta Luna.

- Pattanjunk fel a Szarvas Szipirtyóra? - acsargott Ron.

Lunának a szeme se rebbent.

- A morzsás szarvú szipirtyó nem tud repülni - felelte méltóságteljesen. - Ők viszont tudnak, és Hagrid szerint bárhova eltalálnak.

Harry megpördült a tengelye körült és egyszerre csillogni kezdett a szeme.

- Igen! - suttogta izgatottan, és már indult is a fák közé, ahol látszólag semmi sem állt. Lucy csak kapkodta a fejét, de aztán látta, hogy Harry megpaskolt valamit a levegőben. Ekkor gyanítani kezdett valamit.

- Ezek azok a thesztrálok? - kérdezte bizonytalanul. - Amiket csak az lát, aki látott meghalni valakit?

- Igen - bólintott Harry.

- Hány van itt?

- Csak kettő.

- Négy kellene - mondta Hermione. Látszott rajta, hogy még mindig a kentauros kaland hatása alatt állt, de hangjában eltökéltség csendült.

- Öt kell, Hermione - javította ki Ginny.

Luna végignézett a társaságon.

- Ha jól számolom, heten vagyunk - jegyezte meg higgadtan.

- Nem iskolai kirándulásra megyünk! - csattant fel Harry. - Neville, Ginny, Luna, nektek nem kell belekeverednetek ebbe.

A három megnevezett felháborodva tiltakozott. Harry sebhelye ekkor olyan erősen kezdett sajogni, hogy még Lucy is a fejéhez kapott. Nem tölthették vitatkozással a drága időt.

- Jó, gyertek, ha akartok - mondta ki végül ő a végső döntést. - De ha nem találunk több thesztrált, úgyse tudtok...

- Ne félj, jön még több is - vágott a szavába Ginny, aki Ronhoz hasonlóan mindenhova nézett, csak a lovakra nem. Lucy is csak azért tudta, hol vannak, mert Harry nyilván ott állt közvetlenül mellettük.

- Miből gondolod? - kérdezte Harry.

- Abból, hogy ha nem vetted volna észre, csupa vér a ruhád, ahogy Lucyé és Hermionéé is. Nem emlékszel? Hagrid nyers hússal csalogatta a thesztrálokat. Szerintem ezt a kettő is a vérszagra jött ide.

- Jól van - bólintott Harry. - Akkor mi Lucyval elvisszük ezt a kettőt, Hermione pedig itt marad veletek, és idecsal még öt thesztrált...

- Szó se lehet róla! - tiltakozott Ron és Hermione. - Nem hagyhattok itt minket!

- A probléma megoldódott - mosolygott Luna. - Ott jön a többi. Jó erős szagotok lehet.

Harry megfordult és valahova a fák közé bámult. Lucy csak az ágak zörgéséből tudta megmondani, hogy további thesztrálok érkeztek. Hogy mennyi, azt nem tudta, de Harry arckifejezése alapján elégnek tűntek.

- Na gyerünk! - szólt Harry, aki látszólag nem keresett több kifogást. - Válasszatok lovat, és indulás!

- A gyengélkedőre kell mennünk…

- Persze, aztán majd valamelyik hülye tanár büntetőmunkát ad párbajozásért…

- A Főinspektori Különítmény tagjai vagyunk! Csak nem büntetnek meg minket…!

- Fogjátok már be! - kiáltotta Draco, mire háztársai elhallgattak. A fiú még mindig a nyamvadt denevérekkel küzdött, amiket a mocskos Weasley-lány varázsolt rá. Orrvérzése szerencsére már elállt, és az orra se tört el. - Komolyan mondom, agybajt kapok tőletek! Muszáj elmennünk, mert nem tudjuk az ellenátkot, Crakot és Warringtont kiütötték, Pomfrey meg úgyse szokott kérdezősködni. Bullstrode, segíts ezeket felcipelni a gyengélkedőre, a többiek meg menjenek a Tiltott Rengetegbe és keressék meg Umbridge-t! Potteréket ismerve akár a fegyvert is ellene fordíthatták, hogy megszabaduljanak tőle.

Draco csak nehezen látta, ahogy a társai egymásra néznek, majd elsietnek a márványlépcső felé. Ő és Millicent Bullstrode lebegtető bűbájjal a levegőbe emelték az ájult Crakot és Warringtont majd a lány vezetésével elindultak a gyengélkedő felé. Draco alig tudott haladni a denevérszárnyaktól, amik az arcára nőttek és magában százszor elátkozta az összes Weasleyt, de különösen a lányt és csak az forgott a fejében, hogy egyszer majd megfizet neki.

Ugyanakkor az is eszébe jutott, hogy Lucyék a Tiltott Rengetegbe vezették Umbrdige-t. Márpedig pálca nélkül besétálni a rengetegbe finoman szólva is vakmerő vállalkozásnak tűnt. Nem tudta, mit talált ki Dumbledore a minisztérium ellen, de annyira kíváncsi volt rá… erre meg az ostoba Weasley miatt a gyengélkedőn kell döglenie, míg a többiek megnézhették a fegyvert.

Fú, ha legközelebb találkozik Ginny Weasleyvel, olyannyira megkeserüli az a véráruló azt, amit tett vele, hogy azt talán még Lucy sem meri megbosszulni.